Mottó:
„Amit mondasz, abban lehet, igazad van,
de ahogy mondod, abban semmiképp!”
(Dobrovits Aladár Falus Róbertnek, számtalan alkalommal)
(Tiszteletkör) Tamás Gáspár Miklós vitathatatlanul azon szerzőink egyike, akiknek nem kell félniük a teljes és végleges haláltól. Biztos lehet benne, hogy emléke, híre-neve túléli őt. Műve, ha ércnél nem is maradandóbb, bizonyosan elég ahhoz, hogy két hazában is fennmaradjon. Unokáink, hogy éppen őt idézzem, nem csak a „Tölgyessy Péter utcában” fognak járni, de nem kizárt, hogy a Tamás Gáspár Miklós Líceumban készülnek majd az érettségijükre. Így lesz ez rendjén. Tamás Gáspár Miklós esetében nemcsak az életmű megkerülhetetlen, de maga a figura is. TGM képes volt arra, hogy – ha néha rögtönözve is – újjáteremtse a magyar nagypolgár képét, és rokonszenves műkedvelői gesztussal el is játssza azt. A sétapálcás, szalonkabátos „uram, barátom, képviselő úr” nem pojáca volt, ahogy azt sokan hitték, hanem önként vállalt példamutatás. Így kellett kinéznie egy szabadelvű képviselőnek Andrássy és Tisza Kálmán korában, és ma is így illik, vagy illenék kinéznie a brit tradíciót követve. A szerep tehát adva volt. Tamás Gáspár Miklós történelmi írásait csakis annak a fényében érthetjük meg és értékelhetjük igazán, ha tudjuk, hogy ezek a politikus példájának igazolását jelentik. Nem szaktudós művéről van tehát szó, hanem parabolákról. Parainesis, mondhatnók Kölcsey nyomán, arról, hogyan kellene a szerző szerint a közép-európai magyar polgárnak felfognia a saját, történelemben gyökerező hivatását a jelenkorban. Ez a kiállás azért is tiszteletre méltó, mivel jelenleg Tamás Gáspár Miklós az egyetlen szabadelvű szerzőnk, aki nem vesz tudomást arról a szellemi karámról, amelyet még 1992-ben állított fel az akkor kormányzó szellemi elit, miszerint a nemzet történelméről autentikusan megszólalni csak nekik van joguk, a szabadelvűek előtt pedig két út áll: a nemzet létének tagadása, vagy pedig az általuk oktrojált beszédmód elfogadása. Akkor, amikor Vörösmarty halhatatlan sorai – „Majd, ha ember kell a gátra, / Gyenge-gyáván, / Ne maradjon senki hátra!” – a MIÉP választási szlogenjévé válhatnak anélkül, hogy ezt bárki a szabadelvű táborból kifogásolná, különösen nagyra kell értékeljük a szerző kiállását.
(Az értékvalló ember méltósága) Törzsi fogalmak című művében bevallottan az értékeket keresi, és írásainak minden során átizzik az értékvalló ember méltósága. Nagy tisztesség ez egy olyan korban, amikor, őt idézem, „minden segédrendező, aki ad magára, túl van jón és rosszon”.[1] Tamás Gáspár Miklós azt sem titkolja, mely értékeket keresi. Írásaiban a liberális nemzetállam hívének mutatkozik, a konzervatív, liberális, hitvalló református, saját szóhasználatában: keresztyén gondolkodó alkata bontakozik ki a könyv lapjairól. Más kérdés, hogy ez az attitűd vajmi keveset tud a kilencvennyolcas politikai vereséget követő baloldali neofita Tamás Gáspár Miklós véleményéről, de ez nem is feltétlenül baj. Írásainak előszavából kiderül, hogy – ha ezt nem is mindig rágja a szánkba – állásfoglalásai egy önnönmagával folytatott párbeszéd állomásai: a szerző napi politikai állásfoglalásaiban bekövetkezett – bevallom, szám íze szerint túlzottan gyakori – módosulások nem a köpönyegforgató, hanem az önmagát is élve boncoló moralista színeváltozásai. Más kérdés, hogy önnönmagának ismeretében nem kellene-e szerzőnknek legalább napi politikai publicisztikájának hevéből visszafogni. Bevallom, kicsit kínos megtapasztalni, ahogy Tamás Gáspár Miklós változatlan morális tartással és aprólékossággal, változatlanul ugyanazt a célt keresve nyit össztüzet mindarra, amit tegnap még a célhoz vezető útnak tartott. Azt mindenesetre le kell szögeznünk, hogy a szilárd nemzetállami értékek iránti elkötelezettségét szerzőnk már akkor kifejezésre juttatta, amikor ez még a liberalizmussal azonosított, aktuális posztmodern kánon nyílt felrúgását jelentette. Jószerivel a liberális tábor első szerzője volt, aki figyelmeztetett arra, hogy a szigorú értékpreferenciák nélkül szerveződő kultúra, s pláne közoktatás nem a száz virág felvirágzásához vezet, hanem káoszhoz. Tamás Gáspár Miklós szellemi tartásának – amelyet sajnos tán a kelleténél gyakrabban fed el a közíró hirtelen indulata, hogy sörkerti lugasban vitézkedő ifjak modorában kezdjen el fideszezni és csurkázni, holott éppen tőle tanultuk vala azt, hogy ilyet pedig úriember az akasztófa alatt sem tesz – tehát a tudós és nem a közíró szellemi tartásának egyik titka az, hogy ismeretében van a klasszikus kulturális kánonnak. Annak a kánonnak, amely még századunk ötvenes éveiben is szükséges feltétele volt az európai kulturális közbeszédben való szóhoz jutásnak, és amelynek a fénykora éppen a múlt század közepe-második fele volt, amikor éppen e kánon elfogadása jelentette – a massachusettsi Cambridge-től a mandzsúriai Harbinig terjedő érvénnyel – a civilizált (nyugati) világhoz tartozás alapfeltételét. Tamás Gáspár Miklós alapvető érdeme, hogy ha – nem ismétli unos-untalan, de – érzékelteti a hiányt. Munkája nagy értékének kell tartsuk, hogy nemcsak az elvesztett tradíció nyelvét kívánja újra megszólaltatni, hanem arra is figyelmeztet, hogy a magyar kultúra múltja is fehér folt számunkra. Azaz, jó lenne, ha a posztmodern csődjével szembenézve a saját kulturális örökségünk újrafelfedezésével (TGM szavajárásával re-instaurálásával) próbálnánk magunknak fogózkodót találni. A szakítás ezzel a hagyománnyal ugyan a XX. század húszas évei óta a levegőben lógott (sőt árnyékát már a XIX. század utolsó évtizedei is megláthatták), az igazi kenyértörésre azonban éppen a hatvanas évek akkor forradalminak érzett kulturális és társadalmi mozgalmai nyomán került sor. Mindezt – 1989 Kelet-Európájának nagy szabású kritikájával együtt az Értekezés a civil társadalomról című esszé összegzi.[2] Ez a rövid kis írás pontosan arra van kihegyezve, hogy: „Mindaddig, amíg nem tudunk hinni az Ész vagy a szellem függetlenségében, arra vagyunk ítélve, hogy újra meg újra visszatérjünk a kommunizmushoz. Annyi bizonyos, hogy a »civil társadalomban«, legalábbis ahogyan azt manapság elképzelik, a kommunizmus helyes lesz, a liberalizmus helytelen.”[3]
(A történész mesterségéről beszélünk, s a jóra buzdítunk) Tamás Gáspár Miklós szövegeit két csoportra tudom osztani. Az egyik, amikor saját szakmájánál marad, és mint filozófus szólal meg. Ezek általában rövid, briliáns kis írások. A másik csoportot azok a hosszú, nehézkes stílusban megírt szövegek alkotják, amelyeket a szerző a múltnak szentel. Általánosan elterjedt félreértés, hogy a történetírás olyan prózai szöveg, amelyben a múltról van szó, s nem regény. E két körülmény megvalósulása ugyan szükséges, de távolról sem elégséges feltétele annak, hogy a céhbeli történészmesterség feladatát elvégezhesse. Érdemes e ponton különbséget tenni a történetíró és a történész mestersége között. A történetíró korának tanulságait kívánja összegezni, vagy pedig azért fordul a régebbi korok felé, hogy abban saját korának kérdéseiről beszéljen. Nincs ebben semmi különös. Huizinga óta tudjuk, hogy a „történelem mindig formálás a múlttal szemben”, és abban, hogy a múltról beszél, semmi különbség nincs a történetíró és a történész között. Az, ahogyan beszél, teszi a különbséget. A minap módomban állott elbeszélgetni egy kedves, szép és fiatal filozófus hölggyel, akivel egy lap hasábjain osztjuk meg egyes gondolatainkat az olvasókkal, nem csoda hát, hogy szóba került a történész és a filozófus mestersége közötti különbség is. Ő amellett tette le a garast, hogy Platón életművéből csak az érdekli, ami abszolútum. Én azt vetettem ellene, hogy a múlt részleteinek napvilágra hozatala jelenti számomra a kérdést. Alig múlt egy évtizede, hogy magam is ott ülhettem középkortörténészeink doyenjének hosszú, és retorikai bravúrnak éppenséggel nem mondható előadásain, ahol alig lankadó szellemi izgalommal tapasztalhattam meg, hogy a részleteiben kibontott múlt szövege mennyire más, mint ha a „nagy narratívák” felületességével olvassuk ugyanazt. Az unalmas történészi elbeszélés ugyan eleve rossz történészi elbeszélés is, a jó történészi elbeszélés izgalmát azonban sosem az elbeszélés módja jelenti, hanem a múlt általa láthatóvá tett szövedékének rajzolatai adják. Ebből következik az is, hogy a történész számára nem érvényes, vagy csak ritkán a historia est magistra vitae elve. A múlt nem erkölcsi tanulságok halmaza, amelyeket bizonyos áthallásokkal a mára is lehet alkalmazni, hanem egy lezárt, előidejű valóság, amelyet rekonstruálni szeretnék. Lehet, éppen azért, hogy a saját koromat értsem meg belőle, de ez minden esetben fordított irányú folyamat. Korom problematikája megadhatja az ötletet, mit és hogyan kérdezzek a múltról, ha viszont alkalmazkodni szeretnék a múlthoz, akkor a historizálás bűnébe esem. Néhai Illyés Gyula egyik legkárosabb mondása volt – s ezzel pontosan kimerítette a Tamás Gáspár Miklós által meglehetősen homályosan körülírt orákulum fogalmát –, hogy Magyarországon az írók joga (és kötelessége) történelmet írni. Kevesen emlékeznek ma már arra, de akik igen, soha el nem felejtik, hogy a hetvenes évek magyar történettudománya (és irodalomtörténete) szabályos szabadságharcot volt kénytelen vívni az orákulum ellen. A gond csak az, hogy Tamás Gáspár Miklós szemmel láthatóan rákívánt az orákulum köpenyére, és úgy döntött, hogy úgy száll szembe a kilencvenes évek jobboldali orákulumaival, hogy ellenmítoszt játszik el. Munkájának kudarca is ez. Árnyékboksz ez a javából, gyilkosság a bardóban, vagy éppen két szibériai sámán állatalakba bújt lelkeinek harca egymással. Szórakoztathatja azt, aki ilyet szeret, én azonban sajnos nem számítom magam ezek közé. Legalább ennyire zavaró, amikor Tamás Gáspár Miklós nem tartja be a megfelelő szakmai polémia szabályait. Itt van például A nemzet: filozófiai utópia című írása,[4] amely éppen azért rossz, mivel a szerző – historizálva – a XIX. század gondolkodásmódja szerint közelíti meg a nemzet fogalmát, miközben negligálja mindazt a – valljuk be – igencsak ellentmondásos, de hatalmas anyagot, amit a XX. század történetírása és kulturális antropológiája erről összehordott. Tamás Gáspár Miklós úgy áll a XIX. század hagyományához, ahogy ők álltak az antikvitáséhoz. Velejéig historizál.
(„Mítosz, semmi más?”) – kérdezhetnénk, és rögtön meg is kapjuk rá a választ. Kerényi Károly már hatvan éve felhívta arra a figyelmet, hogy a mítosz és a mese között tulajdonképpen nem a tartalom, hanem a befogadó attitűdje teszi a különbséget. A mítosz esetében elfogadom, hogy egy sajátos világszemlélettel állok szemben, ami egyúttal mintaközvetítést is jelent. Egy valós kérdés mesébe transzponált feldolgozásáról van szó. A nagy közép-eurázsiai síkság (és balkáni elágazásai) nem azért alkotnak ma mítoszokat, mert elavultak, hanem éppen azért, mert olyan kihívásokkal találkoznak, amelyeket csak e mítoszokon keresztül lehet megválaszolni. (S ekképpen igyekszik megtalálni a maga képzelt hivatását is.) A mítoszokból adódó egyéni hivatás életre keltése teszi pedig a modern mondát. Ha eszembe veszem Dégh Linda legutóbbi mondaelméletét, akkor kiderülhet, hogy a racionalitására büszke nyugati ember voltaképpen egy meglehetősen kezdetleges mondavilágban él, ufók, szörnyek, ámokfutók és whiskys rablók társaságában, és ami igazán elborzasztó, időnként meg is kísérli ezeket eljátszani. Ezekből lesznek az ámokfutó tizenévesek és az utcai bandaharcok is. A monda és a mítoszok együttes eljátszásából pedig (a legrosszabb esetben) a Boszniák és Kosovók, ahol a mítosz adta feltételrendszerben ki-ki eljátszhatta a maga mondai szerepét.
Ha nem is ennyire tragikusan, de ugyanez történt meg az 1992 utáni magyar szellemi életben is. A születési trauma tudvalevőleg megbénítja minden újszülött agyának oxigénellátását. Ha viszont az agy nem kap elég oxigént, különös, trance-szerű állapot következik be, amelyben megjelennek a tudatalatti képei. Valami ilyesféle állapotba került a magyar szellemi élet a rendszerváltás harmadik esztendejében, amikor a magzati burokból és a szocializmus egyre terhesebb anyaméhéből már kiszabadulva nem tudta, hogyan éljen a friss levegőn. Ezt az érzést pedig – paradox módon – az extázisig fokozta a frissen megtanult légzés eufóriája. Így keltek életre azok a mítoszok és a hátterük elé applikált mondai szerepjátékok, amelyeket a magyar köznyelv csúnya szóval médiaháborúként emleget. A múlt sokszor még alig értett szimbólumai köré új mítoszok épültek. A mítosz pedig a maga könyörtelen logikájával kényszerítette mondai cselekvésre a játék szereplőit. Tamás Gáspár Miklós nagysága éppen abban áll, hogy felvette a szemben állók által elhagyott kesztyűt, és a saját terepükön kísérelt meg velük szembeszállni. A szerző egy mondai hős szerepébe bújva kívánt kiállni két, általa képzelt történelmi mítosz összeütközésekor. A gond csak az, hogy e mítoszokról a történelem tudománya semmit sem tud.
(Kitérő: azért azzal a brit tradícióval bánjunk csínján!) Tamás Gáspár Miklós történelmi írásait olvasva szembe kell nézzünk a magyar szabadelvű tradíció újjáéledésének egy sarkalatos, mondhatni beépített hibájával. Ez az angolszász és a kontinentális hagyomány közötti különbségek figyelmen kívül hagyása. Az angolszász, különösen pedig a brit jogi tradíció és a magyar jogfejlődés közötti hasonlatosság hangsúlyozása már az első magyar szabadelvűségnek kedves tétele volt, és alapját éppen az Aranybullából mint az angol Magna Charta közép-európai párhuzamából és a Szent Korona-elvből levezetett jogkiterjesztés elmélete képezte. A XIX. századi alkotmányvédők alapvető tétele volt, hogy Magyarországon 1848-ban nem játszódott le forradalom. Nem az történt, hogy a felkelt nép eltörölte a rendi kiváltságokat, hogy helyette megvesse az új berendezkedés alapjait, hanem e kiváltságokat terjesztette ki – a rendek javaslatára – a király 1848. április 13-án az ország minden magával bíró és magyarnak lenni akaró lakosára. Ezért nem tűrte a kiegyezés magyar politikája a szociális vagy a nemzetiségi jogok előhozatalát. E körben kell felfogjuk a Szent Korona-elvet is, amely – azon kívül, hogy az ország minden lakosát az állam alkotójává nyilvánította – elvként (és a romantikus történetfelfogásban Árpád pusztaszeri gyűléséig visszamenőleges érvényűként) rögzítette Magyarország berendezkedését. A sors fintora, hogy az „úri Magyarország”, legalábbis Tisza István koráig, éppen a maga „úriságát” tagadta. Mindaddig, amíg fennállt a régi országgyűlésektől örökölt Főrendiház (és az általuk kreált Zichy Nándor-féle Néppárt) fenyegetése, az első magyar szabadelvű tradíció joggal érezhette magát a haladás (esetleg saját alattvalói által sem értett) letéteményesének.
A brit tradíció azonban nem azonos a kontinentális európaival. A XIX. század közepe óta eltelt magyar történelem pedig éppen annak a tanúja, ahogy Magyarország és a magyar tradíció kontinentalizálódik. Miközben a magyar közjogi tradíció megfellebbezhetetlen érvként lobogtatta a Szent Korona-elvet, maga lépett túl az „ősi alkotmány” keretein. Az országbírói értekezlet egyszer s mindenkorra megszabadította a magyar jogot a rendiség gyötrelmeitől, s a főrendiházi reform, amely – legyünk büszkék, ha van mire! – egy évszázaddal korábban előlegezte meg Tony Blair hasonló ügyködését Londonban, alapvető sebeket ejtett az „ősi alkotmány” védőinek pajzsán. Ha ehhez hozzávesszük az Eötvös–Trefort-féle oktatási alapvetést, amely a magyar közoktatást kiemelte a – megint csak a Brit-szigetekéhez hasonló – káoszból, és racionális, kontinentális alapra helyezte, magától értetődőnek kell vegyük, hogy a Szent Korona-elv is megbukott. Bár Horthy kormányzóságának alapelve volt, a Szent Korona-elv alapvető vereséget szenvedett Eckhardt Sándor kutatásainak górcsöve alatt. Az ő kutatásai mutatták ki azt az alapvető tényt – amelyet e sorok szerzője levéltár szakos ifjoncként már tényként tanult –, hogy az Aranybulla és a kehidai oklevél alkalmi jogi döntvények voltak, amelyek éppen úgy nem hivatottak egy modern Magyarország jogérzékének alapjává válni, mint ahogy a Szent István koronájaként ismert koronát sem viselhette a szentté vált király. E ponton szükséges kis mellékkitérőt tennünk a mai magyar újkonzervatív eszme felé. Nem igaz, hogy azok a politikai erők, amelyek a Korona parlamentbe vitelét javasolták, kriptomonarchisták lennének. Arról van itt szó, hogy ők, a lengyel Rzeczpospolita romantikájához hasonlóan, egyfajta sosem volt rendi köztársaság folyományának éreznék a mai magyart.
(Törzsi fogalmak) Amikor Tamás Gáspár Miklós belezuhant a magyar szellemi életbe, első sikereinek zálogát éppen stílusa jelentette. Végre itt volt egy ember, aki tudott és akart is jól fogalmazni! Történelmi tárgyú esszéinek olvasása éppen ezért kiábrándító. Nehézkes rabulisztikával ejt rabul, de rögtön el is enged. Nehezebb a szerző stílusát követve szövegeit végigolvasnunk, mintsem a bennük rejlő gondolatokat megértenünk. Emellett bántó a szerző szóhasználatának alkalmi modorossága is. Bár joggal lehet büszke erdélyi, református gyökereire, a magyar tudományos közbeszédben a keresztyénség és az evangyéliom nem bevett szóhasználatok, legfeljebb a Confessio hasábjain élhetünk velük. Eötvös katolicizmusának elemzése kapcsán pedig végképp kerülni illenék! Ez nem alkalmi megjegyzés. A stílushiba – mint szinte mindig – szakmai hiányt jelez. Arra utal, a szerző mennyire nincs tisztában az általa elemezni kívánt múlt szövetének finomságaival. Ez különösen azért kiábrándító, mert ha leveti a magára kényszerített orákulumjelmezt, akkor Tamás Gáspár Miklósból ismét kiugrik a remek és jó stílusú filozófus, akit élvezettel olvashatunk. Pompásak azok a kis életképei, amelyben a nyugati baloldal „delegált nacionalizmusát” elemzi[5] vagy éppen a pluralizmus és a relativizmus kapcsolatait feszegeti.[6] Mindezzel ugyanis szakmai ártalomként gyakran találkozom. Az európai kultúrára ma jellemző (jó, ha) félműveltség és a hagyományos kulturális kánon elvesztése (ha úgy tetszik a relativizmus) az oka annak, hogy az európai ember a szabadság műveltsége helyett éppen a műveletlenség rabságát keresi. Amikor ősmagyar romantikába öltözik, vagy éppen csodaguruk tanítványául szegődik, karizmatikus vallási szektáknak lesz tagja, akkor éppen a rabságot keresi. Még pontosabban, egy olyan instant, forró vízben azonnal oldódó szellemi iránymutatást kíván magának, amely kényszerű magárahagyatottságát enyhíti a társadalmi káoszban. Ezt a jelenséget boncolja a szerző talán legbriliánsabb tanulmánya – amely teljesen ment a liberális orákulum pózától – az Etnarchia és etnoanarchizmus,[7] amelyet, mivel éppen uralta témáját, pompás nyelvezet ékesít. Tökéletesen egyetérthetünk vele, hogy a modern (kelet-európai) nacionalizmusok léte tökéletesen független a XIX. századi liberális nemzetállam építő nacionalizmusaitól. Itt van példának Csecsenföld, ahol legendáinkkal ellentétben nem egy szabadságszerető kis nép vívja szabadságharcát az orosz medve ellen, hanem éppen ellenkezőleg, a szerző által oly kitűnően elemzett posztmodern etnikai rablóháború, illetve felszámolása zajlik. Azt, hogy a posztmodern nacionalizmus szemében tökéletesen indifferens a külvilág, jól mutatja, hogy a csecsenek konzekvensen hajtottak végre merényleteket a megsegítésükre érkező külföldiek ellen. Itt látható a csecsenföldi és a koszovói helyzet különbsége, és az is, hogy a nemzetközi közösség mennyire nem értette, mi is zajlik arrafelé. Tamás Gáspár Miklós egy másik helyen[8] nemcsak megismétli az előző tételét, hanem ki is tér Csecsenföld példájára.
De nem kell azt hinnünk, hogy ez a jelenség csak a mi áldatlan világunkra jellemző. Nyugat-Európa sem ment tőle. A nemzetállam létét veszélyeztető nacionalizmusok ott talán még veszélyesebbek, még ha a jólét függönye egyelőre el is takarja őket. Belgium példája jól ismert, s mit szóljunk Svájchoz, amelynek társadalmi rendszere a mai napig csak simulacruma a polgári demokráciának. Elvégre miféle polgári demokrácia az, ahol a kormánytisztségeket a választások eredményeitől függetlenül, etnikai paritások alapján osztják el úgy, hogy abban minden politikai erő is képviseltesse magát? Ezt a helyzetet kitűnően elemzi a Filozófiai utóirat a nacionalizmushoz[9] című kis írás. Azt hittem, pezsgőt bontok örömömben, amikor végre azt olvashattam: „A filozófiai nacionalizmus szükségképpen relativisztikus. Nem kell szükségképpen vérszomjasnak vagy intoleránsnak lennie – gondoljunk csak a multikulturalizmus és posztmodernizmus újsütetű teóriáira, amelyek álneve alatt manapság Nyugaton a tetszhalott nacionalizmus új formája rejlik.”[10] Az amerikai fekete rasszizmus és a Nagy-Britanniában honos muzulmán fundamentalizmus természetesen fenyegetés, de sokkalta nagyobb fenyegetés az, hogy ha maga a köztársaság eszméje omlik össze. Az új, multikulturálisnak nevezett társadalomkép ugyanis nem a közös értékeket valló szabad polgárok, hanem kifelé zárt, belülről autoriter közösségek halmaza lesz, ahol az egyén, pont úgy, ahogy a törzsszövetség vagy a kasztrendszer rendjében, annyira lesz tagja a társadalomnak, amennyiben tagja egy ilyen közösségnek.
(Magyar pánik) Szerzőnk, bár megtehetné, és hibájául kell felrójuk, hogy nem tette meg és nem mondta ki, elkorcsolyázik a mai magyar példák mellett. (Talán ezt pótolja az egyébként elfogadhatatlan történelmi rész.) Holott explicit módon kimondhatná, hogy jelenleg a Kárpát-medencében igenis fenyeget egy posztmodern törzsszövetség kialakítása. Téved, aki azt hiszi, hogy a magyarországi nacionalista (tévedésből jobboldalinak nevezett) pártok politikáját szimplán leírhatjuk a nacionalizmus, vagy pláne az antiszemitizmus kategóriáival. A kérdés nem a zsidók kizárása, ahogy azt a hagyományos antiszemitizmus követeli. A törzsszövetségi etika (így Wenskus, s nyomában Szűcs Jenő magyarul) éppen arra épül, hogy tagjai egy mítosz által rögzített erősorrendet fogadnak el egymás közötti érintkezéseikben. Közép-Ázsiáról és az Urál vidékéről szólva, azt meg már a saját szakmámból tudom, hogy nemcsak nem lehetek szimplán üzbég, türkmén, kirgiz, baskír vagy kazak (esetleg, bár kivételesen tádzsik), hanem mindenképpen tartoznom kell valamilyen szubetnikus csoporthoz is. E szubetnikus csoportok révén pedig számos jelenlegi etnikum határai átjárhatók e vidéken. Egy baskíriai qypšaq nyilvánvalóan szolidáris lesz baskír társaival, de szolidáris lesz egy kazahsztáni qypšaq törzsbélivel is, vagy éppen, ha nagyon erőltetik, még egy magyarországi kunnal is. (Ad notam: amerikai magyarok, amerikai lengyelek, amerikai olaszok s így tovább…) Ugyanakkor, ha a saját etnikuma körében van, magától értetődően tudja és be is tartja azt az erősorrendet, amelyet a szubetnikus csoportok között a hagyomány felállít. Ashabádi teke-türkmén lányka sosem mehet férjhez nebit-dagi jomud-türkmén ifjúhoz, hát még valami oázislakóhoz. De még az oázislakó ajnallu is büszke lehet rá, hogy türkmén, és nem ruszki vagy perzsa. Természetesen ha az anyja netalántán orosz vagy perzsa lenne, akkor még mindig türkmén, de már csak gul (szolga), és nemcsak ő marad az, de minden ivadéka élete végéig. Kifelé megvédik, de befelé aljanép. E szigorú rendszerből kitörni pedig csak két irányba lehetett: a „szovjetté” válás, vagy az iszlám irányába.
De csitt, hallga! Kicsit posztmodernebb formában pont a mélymagyarok társadalom-elképzelését láthatjuk. Ha magyar az, „aki annak vallja magát”, akkor magyar az, aki a MI mítoszunkat fogadja el. Arra a helyre áll, amelyet MI jelölünk ki neki (a mítosz önmagában felment az alól a kérdés alól, hogy MINKET ki jelölt ki). A nemzet így áll egy határon belüli törzsszövetségből, amelyet (pszeudo-) etnikumok és régiók alkotnak, amelyhez szervesen csatlakoznak a határon túli nemzetrészek, akkurátusan népi szövetségekbe tömörítve, élükön saját orákulummal. Tamás Gáspár Miklós kiállása még mindig tiszteletreméltóbb, mint azoké a párttársainké, akik – nem vévén észre, hogy ott a csapda – szépen besétáltak a jelenlegi kormánypártok által kezdeményezett legújabb antiszemitizmus-diskurzusba. Holott annak nem az a lényege, hogy ebben az országban minden sarkon áll két pogrom, mert ez elképzelhetetlen, hanem az, hogy szinte bizonyosan ki lehet vele kapcsolni a liberálisokat a nemzetről való diskurzusból. (Ráadásul az antiszemita diskurzus látványos leállítása még politikai jó pont is.) Másfelől, miután a liberális párt (id est SZDSZ) így maga megy bele abba a csapdába, hogy kisebbségi rétegpárt, amely ekképpen csak korlátozottan, kijelölt helye szerint vehet részt a nemzeti sorskérdésekről való diskurzusban, vagy pedig, ha nagyon erősködik, maximum a törzsszövetségből kikerült elemek támogatására és képviseletére tarthat igényt. Türkmén viszonylattal szólva: liberális id est horászáni török. Tamás Gáspár Miklós nagy cselekedete volt, hogy észrevette ezt a csapdát. Csakhogy – éppen úgy, mint a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei magyar kiadása kapcsán a MaNcsba írt emlékezetes publicisztikája során – a zseniális stratégiai felismerést elkapkodott állásfoglalás követte.
(Tévedések végjátéka) Tamás Gáspár Miklós történeti tárgyú írásait egy kivételével Törzsi fogalmak című, az Atlantisznál megjelent kötetében találhatjuk összegyűjtve, a kivétel a Beszélő hasábjain látott magyar napvilágot.[11] Általában megjegyzendő, hogy e tanulmányok zöme nem a magyar nagyközönség számára készült, hanem külföldön, jelesül az Egyesült Államokban jelentek meg először, s úgy fordíttattak vissza magyarra. A kötet számos írását a szerző már publikálta Idola tribus címen egy évtizeddel korábban megjelent kötetében. Az újabb gyűjtemény címválasztása világos allúziót mutat. Azt, hogy a szövegek és a jegyzetek stílusa mégsem a fordító, hanem a szerző felelőssége, a kiadó maga is feltüntette.[12]
Még inkább a szerzőt terheli a felelősség a tartalmi tévedésekért. Tamás Gáspár Miklós történelmi példázatai ugyanis teli vannak apró, kicsiny tévedésekkel. Ezek felett talán átsiklik a filozofikus elme, a történész számára azonban máris megkérdőjelezik a szöveg igazságát. Bár a szarmaták és hüperboreoszok rokonsága izgalmas új felfedezés, megjegyezhetném, hogy az osztrogótok (akiket inkább keleti gótokként ismer a magyar elme) vajmi nehezen igázhatták le a szkítákat, akiknek már több mint két évszázaddal a megjelenésük előtt nyomuk veszett. (A szkítákat i. sz. 63-ban említi utoljára forrás.) Ugyanez igaz a szarmatákra, akik akkor, amikor a keleti gótok először tűntek fel a nagy eurázsiai füves puszta nyugati szélein az egyetlen olyan germán népként, akik valaha nomadizáltak, a szarmaták már régen a Kárpát-medence lakói voltak, s ha valakikkel hadakoztak, azok a szerző szülőhazáját (Erdélyt) a rómaiak kivonultával uralmuk alatt tartó gepidák voltak. Akik szintén germánok voltak, viszont nem keleti gótok. A keleti gótok és az alemannok reménytelen szerelme már csak azért sem teljesülhetett be, mert az előbbiek őshazája Skandinávia volt, míg az utóbbiaké a Majna-vidék.[13] Olyanok ezek az apró hibák, mintha csak egy kicsit hálnánk barátunk feleségével. Attól, hogy nem volt benne élvezet, még bűn maradt a bűn. Ráadásul a szerző, pillanatnyi rabulisztikája miatt éppen egy alapvető kérdés mellett suhan el. A germán törzsrendszer volt az, amely – s ez Reinhard Wenskus óta közhely – Európát kiszakította az Impérium kereteiből. Ha összevetjük – így Wenskus alaptétele – Nyugat-Európa népvándorláskorát Kínáéval, akkor nem az az igazi különbség, hogy a barbárok megjelentek és betelepedtek a limes és a Nagy Fal mögé, hanem az, hogy Nyugat-Európában a hódítók társadalma győzött, Kínában a hódoltaké. Ez indította útjára azt a folyamatot, amely másfél évezred múltán a modern nemzetállamok megjelenéséhez vezetett. A szerző meglehetősen vad elképzeléseket vetít elénk a barbár népek szexualitásáról. Nem tudom, miért kellett ez a példát, mintegy a hajánál fogva belerángatnia a szövegébe, de ha már megtette, jegyezzük meg, hogy beteg férfiakat nőnek tekinteni és passzív homoszexualitásra kényszeríteni nem volt a törzsi társadalmak általános sajátossága.
(Esettanulmányok) A kis hibák egy általános nagy hibára vezethetők vissza. Szerzőnket nem önmagáért érdekli a múlt, hanem – ezt persze már mondtuk – historizáló alkat lévén szeretne bebújni hősei bőrébe. Tamás Gáspár Miklós éppen annyira történetietlen a maga XIX. századról folytatott beszédében, mint amennyire történetietlennek érezzük ma azt a XVIII–XIX. századi tradíciót, amely egy idealizált római res publica jelmezét igyekezett magára ölteni. A XIX. század közepének-második felének szellemi felszabadultságát éppen az okozta, hogy megszabadult a félreértett ókor gyámsága alól (bár a marxizmus ezt is visszaépítette Kelet-Európában), s nem akarván immár megtalálni az égi res publicát, végre szabadon értelmezhette önmagát, és ezzel megtalálta az utat az ókor újrafelfedezéséhez is. Amelyben bizony nemcsak Cicero és Seneca eloquentiáját élvezhetjük, hanem a nyilvános latrinák és a koszos piacok bűzét is. S bizony rájöhettünk arra is, ami Morgan óta közhely, bár Alföldi András is megerősítette, hogy a terjeszkedni kezdő res publica nem modern értelemben vett demokrácia volt, hanem egy piac köré települt földműves törzsek meglehetősen zárt szövetsége. Hát így állunk ma valahogy a XIX. század uralkodó eszméivel is. Ahogy az a kor klasszicizált, úgy próbálta meg Tamás Gáspár Miklós is magára ölteni hősei gúnyáját. És ez több mint bűn, ez hiba. Tamás Gáspár Miklós történeti esszéinek alapvető hibája az, hogy a szerző egyszerűen nem látja be, miként is kellene megközelítenie a témáját. Nem csak a korszakra vonatkozó történeti irodalom rendszeres ismeretével marad adósunk, de az egész korszak ismerete és megértése hibádzik. Így következhet be az a fiaskó, hogy a magát a liberális nemzetállam hívének valló szerző – aki mintegy korunk Eötvös Józsefje szeretne lenni – hatalmas bakugrást követően valahol az osztrák liberálisok Gesammtmonarchie-jánál landol, hogy azután szépen, egyenesen csusszanjon előre egészen Metternich csizmatalpáig. Nem akarok a szerző rabulisztikájának megismétlője lenni, így nem hivatkozom arra, hogy a XIX. század folyamán túl sokan áldozták életüket Magyarország függetlenségéért ahhoz, hogy ezt a függetlenséget nem kívánt teherként aposztrofálhassuk. Mindazonáltal szeretném a figyelmét felhívni arra, hogy a magyar függetlenség helyreállásának utolsó szakasza egy fegyveres összeütközéshez, a horthysták és karlisták által vívott budaörsi csatához fűződik, amelyben a „virtigli” fehérterrort a karlisták képviselték. Kezdete viszont éppen azokéhoz a magyar októbristákéhoz, akiknek hagyománya a jelenkori magyar szabadelvűség örökségének fontos részét képezhetné, ha utóbbi felvállalná. 1998 októberében azonban az SZDSZ inkább hallgatott vagy másról beszélt. Ennél is nagyobb súllyal esik a latba az, hogy Tamás Gáspár Miklós szemmel láthatólag nem ismeri a kettős monarchia létrejöttének körülményeit és működési mechanizmusát. Igaz, e hibájával nincs egyedül. Tamás Gáspár Miklóst nyilvánvalóan elkapta a kilencvenes évek eleji magyar liberális korhangulat, amely a – tulajdonképpen soha nem létezett – Gesammtmonarchie feltámasztásában látta a közép-kelet-európai kis nemzetek nyomorúságának megváltását. A kilencvenes évek elején a magyar szabadelvűségen úrrá lett monarchia-láz beépített hibája éppen az volt, hogy a tények által nem zavartatva fogadta el az osztrák liberálisok Dél-Tiroltól Bukovináig és Galíciától Dalmáciáig terjedő fekete-sárga birodalmának képét. Amely valóban hasznos ellenfele lehetett volna a nagynémet imperializmusnak, valamint a kisnemzeti önzésnek – már feltéve, hogy létrejön. De nem jött létre soha! Jogi értelemben véve éppen a magyar kiegyezés akadályozta meg, hogy létrejöjjön, politikai értelemben pedig az, hogy ezt a területet egészében senki nem tartotta a hazájának. (Rudolf főherceg és Jókai kétséget kizárólag impozáns próbálkozása, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben ellenére sem.)
Az igazi ellentét tehát nem a szabadság vagy függetlenség Tamás Gáspár Miklós által feltételezett kettősége, hanem a haza és a birodalom fogalmai között állt fenn. Még pontosabban, a hazák és a felemás szerkezetű birodalom két, egymással homlokegyenest eltérő felfogása között feszült. Olyan volt ez, mit egy rossz házasság. A birodalom volt az, amelyet – két, egymással beszélő viszonyban is alig levő eliten kívül – senki nem akart, de mindenki félt, hogy a hazák elosztásakor érdekeit nem tudja kellőképpen képviselni. Ignotus találó megfogalmazásával: gyarmatok halmaza volt ez – anyaország nélkül. Az anyaországot a dinasztia, még pontosabban az uralkodó fizikai személye jelentette. (Jogilag ugyanis két személy volt.) Az osztrák politikai elit konzekvensen annak az alapján állott, hogy a Magyar Szent Korona Országai mindössze csak egy corpus separatumot képeznek az egységes birodalmon belül, míg a magyarok két eleve független állam dinasztikus kapcsolatát voltak csak hajlandók elismerni. Ugyan a magyar álláspont győzött, úgyhogy az 1900-as évekre gyakorlatilag semmi kapcsolat nem maradt a két birodalomfél között, legalábbis az egymás iránti mély és konzekvens utálattól eltekintve, ennek következménye viszont az lett, hogy a birodalom felbomlásakor Magyarországnak kellett a legnagyobb árat fizetnie. Nem Trianonra gondolok. Trianon már csak kegyelmi aktus volt. A Birodalmi Tanácsban Képviselt Tartományok lakossága általános választójog alapján választhatott egy működésképtelen parlamentet, amelynek hátterében tovább folytatódott a jó öreg, valóban engedékeny aufklärista abszolutizmus. Magyarország szintén aufklärista (bár magát szabadelvűnek állító) elitje azonban halálosan komolyan vette a saját parlamentoktratúráját, azaz a választójoggal körülbástyázott kisebbség hatalmát az arra éretlennek talált többség felett. (Ennek igazolására gyakran mutogatott a Lajtán túlra.) Azonban az történt, hogy amikor a birodalom feloszlott, a Lajtán túli tartományokban szinte azonnal akadt elit, amely a helyére állt. A mai Ausztriára jellemző háromosztatú politikai tér például már a századfordulón jelen volt, a szociáldemokraták, a keresztényszociálisok és a nagynémetek képében. Ehhez hasonló történt a magyarországi nemzetiségek esetében is. A birodalom köpönyegéből mindenütt kibújtak a nemzetek, csak éppen a magyarok voltak kivételnek tekinthetők.
Ám éppen Eötvös tanulmányánál bújik ki végleg a szög a zsákból. Eötvösben Tamás Gáspár Miklós nyilvánvalóan a saját előképét akarja felfedezni, azaz a modernizáció érdekében még a saját párthíveivel is vitázó liberális-aufklärista reformerét. A gond csak az, hogy – éppen saját példái alapján – korunk új típusú nacionalizmusai ellen küzdve lényegében azt támadja meg Eötvös kapcsán, amit Eötvös soha sem bántott volna: a magyar felvilágosodás és reformkor tradícióját. Az Eötvös: a nyugat–keleti liberális címet viselő írás pontosan ezért borzaszt el tendenciózus félreértéseivel. A cikk alaptételével persze már megint egyet lehet érteni. A XIX. század első harmadában fellángolt etnicista magyar nacionalizmus, a posztmodern törzsszövetség elődje, nem következik a XIX. század magyar szabadelvű tradíciójából. Ebből viszont nem következik, hogy Eötvösön keresztül az egész XIX. századi magyar nacionalizmust érdemes lenne támadni, különösen, hogy Tamás Gáspár Miklós már egyszer megtanította nekünk, hogy két össze nem függő dologról van szó. Már az a feltételezés is vitatható, hogy Eötvös egy felvilágosult és liberális Gesammtmonarchie híve lett volna. Ám az etnicista magyar nacionalizmus fellángolásából arra következtetni, hogy a hiba már a reformkorban bekövetkezett, illetve, hogy már a nyelvújítás kora megindította azt a folyamatot, ami egészen a negyvenes évek őrületéig vezetett, fölöttébb merész húzás. A függetlenség nem jelentette önmagában a szabad és művelt Magyarország végét. (Pláne nem, mint ahogy azt Tamás Gáspár Miklós írja, Martonvásár nélkül.[14] Húgom lakóhelye tapasztalataim szerint 1999 karácsonyán még a Magyar Köztársaság fennhatósága alatt állott. Persze nem kizárt, hogy jeles szerzőnk Marosvásárhelyt óhajtott írni, de akkor ismételten nem azt írta, amit gondolt.) A gyakorlatilag már végleg paralizált Monarchiából való kiugrás alapvető követelése volt a századfordulónak. Ezt pedig, mint már utaltam rá, elsőként nem Horthy és Trianon, hanem a magyar októbristák érték el, igaz erről, mint ahogy az egész októbrista tradícióról, éppen a magyar szabadelvűség hallgatott a legmélyebben.
Tamás Gáspár Miklós erőltetett, von Taten unbeirrt elképzelései az általa elképzelt „Rajnától keletre” lévő nyelvújításokról, több ok mián fájdalmas. Egyrészt a szerző szemmel láthatólag nincs tisztában azzal, hogy e nyelvújítások, s pláne a Magyar Tudományos Akadémia mintája – francia. A francia Akadémiának, a Les Pledďades köre jelenti a modern filológia – és a beszélt nyelvek – egyenrangúsítását a latinnal. Tamás Gáspár Miklósnak annyiban van igaza, hogy a táblabíró világ Magyarországa és a nyomában felépülő kiegyezés-kori magyar tradíció számos – az angolhoz hasonló – késői rendi elemet tartalmazott. Eötvös egész programja viszont éppen a nemzet kontinentalizálása volt, azaz a rendi tradícióktól való minél hamarábbi megszabadulásé. A magyar közoktatás megteremtőjének kapcsán tehát felesleges egy soha nem létezett Rajnán túli „igazi” Európa, valamint egy Rajnán inneni kisnemzeti tradíció kettősségéről beszélni, amikor az igazi kulturális határvonal éppen a Csatorna. Az természetesen Tamás Gáspár Miklós szuverén joga, ha ő „magyarosabbnak” érzi a táblabíró világ nyelvét, ettől én még nem beszélek „finnugor építőkockákból összelogózott német nyelven”. Azt pedig, hogy Deák „gyarmati mentalitású” ember lett volna, aki Ausztriával végeztette volna el a modernizáció „piszkos munkáját”, közönséges ostobaságnak kell tartsuk![15] Tamás Gáspár Miklós alapvető téves közhelye, hogy a magyar modernizáció voltaképpen Ausztria műve volt.[16] A helyzet az, hogy a magyar modernizáció valamennyi lényeges közjogi aktusa, az áprilisi törvényektől kezdve – a kulcsfontosságú, Werbőczyn alapuló magyar jogi hagyományt elvető, de TGM által meg sem említett – országbírói értekezleten keresztül a kiegyezésig éppen magyar alkotás! Még ha kényszerpálya terméke is. Még szomorúbb mindez, ha megint szembesülök Tamás Gáspár Miklósnak a mai helyzetre vonatkozó leírásával. Az „európai” alatt általuk elképzelt észak-amerikait értő mai kelet-közép-európaiak képe telitalálat. De miért kell ehhez kerékbe törni a magyar történelmi tradíciót? Lényegében ugyanezt a gondolatot ismétli meg másik történelmi víziója is, amely a balkáni háborúk kapcsán próbálja meg egy kétszáz éves felvilágosító hatalom és a lokális nacionalizmusok közötti harcokra egyszerűsíteni térségünk történetét.
(Lezárva) Tamás Gáspár Miklós, a filozófus és az államférfi, minden elismerésünkre méltó. Nem méltó azonban elismerésünkre a liberális orákulum, aki félreértett történelmi mítoszok helyett új mítoszokat akar a politika küzdőterére vetni. Erre semmi szükség. A magyar politika nem attól kerül a helyére, hogy megmagyarázzuk magunknak: a magyar függetlenség és a magyar modernizáció rossz, hanem attól, hogy elfogadjuk: most más következik.
Jegyzetek
[1] A nemzeti érzés erkölcsi lényege. In: Törzsi fogalmak I., 72. o.
[2] Törzsi fogalmak II., 367–384. o.
[3] Értekezés a civil társadalomról. Törzsi fogalmak II., 384. o.
[4] Törzsi fogalmak I., 347–374. o.
[5] A nemzeti érzés erkölcsi lényege. Törzsi fogalmak I., 234–236. o.
[6] A nemzeti érzés erkölcsi lényege. Törzsi fogalmak I., 259–263. o.
[7] Törzsi fogalmak I., 303–346. o.
[8] Filozófiai utóirat a nacionalizmushoz. Törzsi fogalmak I., 94–296. o.
[9] Törzsi fogalmak I., 275–302. o.
[10] Uo. 289. o.
[11] Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak I–II., Budapest, 1999;
[12] Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak II., 439. o.
[13] Előszó, Törzsi fogalmak I., 40–41. o.
[14] Eötvös: a nyugat–keleti liberális. Törzsi fogalmak II., 64. o.
[15] Uo. 76. o.
[16] Kétszáz éves háború. Beszélő, 1999. július–augusztus.
Kapcsolódó cikkek
- Játéktér [7]