[1]
A német újraegyesülési folyamat legmeghökkentőbb vonása az a sebesség, ahogyan egybeolvadt két ellentétes ideológiájú, összeegyeztethetetlen gazdasági és társadalmi rendszerű ország, melyek hadseregei évtizedekig ellenségként tekintettek egymásra. Az újraegyesülés bekövetkezte előtt másfél évvel ugyanis alig valaki gondolta: belátható időn belül sor kerülhet rá. A keletnémet vezetés 1989. november 9-én nyitott először rést az „antifasiszta védőfalon”, s 329 nappal később, 1990. október 2-án az NDK megszűnt létezni. „A kalapácsos-körzős címer eltűnt a hivatalos épületekről, csupasz homlokzatokat hagyva maga után. Egy egész felvonulás szükségleteit kielégítő vörös zászló került a kukákba. A keletnémet követségek bezárták kapuikat, még a házmestereket sem tartották meg. A minisztériumok kiürültek, az erősen lecsökkentett létszámú megmaradt személyzet aktákat leltározott és felmondó leveleket írt. A néphadsereg egy utolsó nagy parádé keretei között az egykori ősellenség parancsnoksága alá helyezte magát. A Népi Kamara utoljára ült össze, hogy megírja »saját nekrológját«” – írja Konrad Jarausch, az amerikai Észak-karolinai Egyetemen tanító német történész.
A keletnémet rezsim 1989 őszén bekövetkezett összeomlása része és következménye a Szovjetunióban és a régió más országaiban lejátszódott drámai változásoknak. Az egyre nagyobb létszámú tüntetésekben megnyilvánuló lakossági elégedetlenség, a Magyarországon, Lengyelországon és Csehszlovákián keresztülvonuló tömeges exodus a „lábbal szavazás” és a disszidens mozgalmak nyílt színrelépése hozzájárult a rezsim bukásához, de ez aligha következett volna be a nemzetközi környezet mélyreható változásai nélkül. A szovjet külpolitikai gondolkodás megváltozása tette lehetővé a rendszerváltás előtti utolsó magyar kormánynak azt a döntését is, hogy Nyugatra engedi távozni az itt tartózkodó keletnémet „turistákat”. Erre utalva írta Michael Wolffsohn müncheni történész, hogy az újraegyesülés szót M-a-gy-a-r-o-r-sz-á-g-nak kell betűzni. A magyar és a lengyel reformok, de még a szovjet glasznoszty és peresztrojka is, követendő mintaként jelent meg a keletnémet közvélemény szemében, és a külföldi példákon felbátorodott tiltakozó mozgalmak e reformok utánzására igyekezett a rezsimet rábírni. Az NSZEP reformokra való képtelensége olaj volt ugyan a tűzre, de aligha képzelhető el olyan rugalmas és előrelátó magatartás, amellyel a keletnémet állampárt képes lehetett volna magát a rezsimet megmenteni. Ez másutt sem sikerült.
A keletnémet létező szocializmus bukását tehát külső okokkal kielégítőbben lehet megmagyarázni, mint belső okokkal. De 1989. november 9-ét követően már nem külső tényezők határozták meg elsősorban, hogy az NDK milyen irányba fejlődik. A rezsim bukásából nem következett szükségszerűen az újraegyesülés, különösen nem ez a gyors újraegyesülés. A nagyhatalmak ezt enyhén szólva nem írták kötelezően elő, kivitelezhetőségében lehetett kételkedni, ráadásul kívánatosságát mind kelet-, mind nyugatnémet elitkörökben is sokan kétségbe vonták. Elsősorban a két német állam belpolitikai dinamikája idézte elő, hogy az újraegyesülés rövid tizenegy hónap alatt mégis tető alá került.
A nyugatnémet Alaptörvény preambuluma alkotmányos célként írta elő az újraegyesülésre való törekvést, így a keletnémet rezsim összeomlásától magától értetődő módon következett ez a kérdés. Egy héttel azután, hogy rés keletkezett a falon, a Bundestagban élénk vita folyt az önrendelkezési jog implikációiról. A kereszténydemokraták, a liberálisok és a szociáldemokraták többsége kifejezte azt a reményét, hogy az újraegyesülés idővel lehetővé válik, a zöldek és a baloldali szociáldemokraták az NDK szuverén államként való megújítása mellett szálltak síkra. Konzervatív publicisták az újraegyesülés elkerülhetetlenségéről cikkeztek, több baloldali publicista is kezdte felülvizsgálni korábban elfoglalt álláspontját. Egy felmérés szerint a közvélemény hetven százaléka helyeselte az újraegyesülést. De ez korántsem jelenti azt, hogy túl sokan gondolták volna küszöbön álló fejleménynek a két német állam egyesülését. A nyugatnémeteknek csak szűk többsége vélte úgy, hogy az újraegyesülés egy évtizeden belül bekövetkezhet. Nem tartalmazott menetrendet Kohl kancellárnak a német egység elérése érdekében felállított híres tízpontos tervezete sem, amelyet november 28-án ismertetett a Bundestaggal.
Az NDK-ban azokat, akiknek hangjuk volt, nem hozta tűzbe az újraegyesülés gondolata. Az új, reformokat ígérő vezetést, a nómenklatúrát, a többé-kevésbe rezsimhű intelligenciát magától értetődő módon nem. De nem volt lelkes az Új Fórumba tömörült ellenzék, a rezsim elleni tiltakozásokat szervező polgárjogi mozgalom sem. Ők az államszocializmus és a kapitalizmus közötti harmadik útról álmodtak, közvetlen demokráciáról, környezetvédő radikalizmusról, szolidáris társadalomról. Az újraegyesülés számukra eleinte az NDK kiárusításával, az autentikus endékás identitás megteremtésére szőtt tervek feladásával, a megvetett konzumerizmus diadalával volt egyjelentésű. (A márciusi választásokra elfogadták ugyan az újraegyesülés elkerülhetetlenségét, de akkor már csak mint korrigáló erő ajánlhatták magukat a választók figyelmébe.) Ami a dolgozó tömegeket illeti, nem könnyű megállapítani, hogy ők mire vágytak, mivel talán maguk sem tudták pontosan. Egy novemberi felmérés szerint a keletnémetek 86 százaléka a szocializmus megreformálását tartotta kívánatosnak, 9 százalék harmadik utat akart, és csak 5 százalék helyeselte a kapitalizmus restaurációját. Ugyanakkor a tüntetéseken a hangját megtaláló csöndes többség egyre lelkesebben skandálta az újraegyesülést követelő jelszavakat. Nem biztos, hogy tudatában voltak az ellentmondásnak.
Ha a nép novemberben nem is tudta, hogy mire vágyik, azt gyorsan megtanulta, hogy mire lehet vágyni. Igen hamar kiderült ugyanis, hogy az NDK a Szovjetunió és a KGST nélkül gazdaságilag életképtelen. Miként az is, hogy a Szövetségi Köztársaság csak igazi piaci reformokat hajlandó támogatni, nem pedig harmadikutas kísérleteket. Világossá vált, hogy az NDK gazdasági problémái nyitott határok mellett kezelhetetlen társadalmi feszültségeket okoznak. A keletnémetek Nyugat-Németországba való elvándorlása a határnyitást követően megduplázódott. (Novemberben 133 ezer 400 fő költözött át Nyugat-Németországba.) Attól lehetett tartani, hogy a német újraegyesülés nyugatnémet területen fog végbemenni. Ezért a Kohl-kormány arra a következtetésre jutott, hogy el kell vinni a DM-et a keletnémetekhez, ha nem akarja, hogy a keletnémetek menjenek a DM-hez.
A március 18-i Népi Kamara-választás 1933 óta az első szabad választás volt az NDK területén. A választás egyúttal népszavazás is volt az újraegyesülésről. A pártválaszték zavarba ejtően tarka volt ugyan, de egyértelmű volt, hogy a főbb politikai erők közül melyik hogyan viszonyul az újraegyesüléshez. Aki az NDK szuverenitása mellett volt, az az NSZEP-ből Demokratikus Baloldal Pártjává (PDS) vált utódpártra voksolhatott. A CDU által létrehozott választási szövetségre és az FDP támogatásával létrejött Liberális Blokkra leadott szavazat a gyors újraegyesülést támogatta. Végül pedig az, aki a nyugatnémet SPD támogatta keletnémet szociáldemokratákra szavazott, egy lassú újraegyesülési folyamat mellett tette le a voksot.
A közvélemény-kutatók szociáldemokrata győzelmet jósoltak, de alaposan melléfogtak. Elsöprő CDU-győzelem született, Kohl pártja a leadott szavazatok 48,1 százalékát szerezte meg. Az SPD szűk 22 százalékkal lett második, a PDS 16,4 százalékkal harmadik. A liberálisok 5,3 százalékot, a polgárjogi mozgalomból kinőtt Bündnis ’90 2,9 százalékot kapott. Ezzel a választással az újraegyesülés kérdésére megszületett a belpolitikai válasz: bizonyossá vált, hogy a keletnémetek több mint nyolcvan százaléka a Szövetségi Köztársasághoz kíván csatlakozni, és a többség olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.
A második világháborúban győztes nagyhatalmak jóváhagyása nélkül a két Németország természetesen nem egyesülhetett volna. Nagy-Britannia és Franciaország nem volt lelkes – Mitterand decemberben még Kelet-Berlinbe is elutazott, hogy erkölcsi támogatást nyújtson a keletnémet szuverenitás eszméjének –, de korábbi állásfoglalásaik a demokrácia és az önrendelkezés védelmében nem tették számukra lehetővé, hogy komoly formában ellenezzék a német újraegyesülést. Kohl kezdettől fogva számíthatott az Egyesült Államok szimpátiájára. Bush elnök decemberben megfogalmazta azokat a feltételeket, amelyek teljesülése mellett Amerika támogatja az újraegyesülést. Ezek a következők voltak: a keletnémeteknek akarniuk kell az újraegyesülést; a határokat tiszteletben kell tartani; az egyesülésnek békésnek kell lennie; Németországnak NATO-tagnak kell maradnia. A szovjet álláspont fejlődése bonyolultabb kérdés. Decemberben Gorbacsov még azt ígérte az SZKP Központi Bizottságának, ügyelni fog arra, hogy az NDK szuverenitását ne érje sérelem. Márciusban a német televízióban teljesen lehetetlennek tartotta, hogy az egyesült Németország NATO-tag legyen. Aztán júliusban ebbe is beleegyezett. Timothy Garton Ash hívja fel a figyelmet arra, hogy ezek a kijelentések nem feltétlenül adják vissza hűségesen a szovjet álláspontot az adott időpontban, mivel feltehetőleg részben alkupozíciók kijelölésére szolgáltak, részben pedig hazai fogyasztásra voltak szánva.
Közjogi értelemben a német újraegyesülés két államszerződésen keresztül valósult meg. A május 18-án megkötött szerződés a monetáris, gazdasági és szociális egyesülésről július elsején lépett életbe. Ezzel az átlag keletnémet számára az újraegyesülés kézzel fogható valósággá vált: az egyre értéktelenebb keletnémet márkát felváltotta a DM, megteltek nyugati áruval az üzletek polcai, a belső határon megszűnt az útlevél-ellenőrzés. De a változás sokkot is okozott. Az élelmiszerek megdrágulása, a keleti béreknek a nyugati bérekkel való könnyű összehasonlíthatósága megágyazott a hamarosan jelentkező Ossi ellenérzéseknek.
A politikai egyesülés kétféleképpen volt megvalósítható. A nyugatnémet Alaptörvény 146. bekezdésének megfelelően, ami azt jelentette volna, hogy az NSZK és az NDK, mint két szuverén állam, szerződést köt, majd kidolgoz egy új össznémet alkotmányt. Vagy pedig az Alaptörvény 23. bekezdésének megfelelően, mely szerint a Szövetségi Köztársasághoz való csatlakozást kérvényezni lehet. Ehhez az NDK-nak fel kellett oszlatnia önmagát, majd alkotórészeinek (a tartományoknak, amelyeket az NDK-ban az ötvenes évek elején felszámoltak, majd ’90 májusában újraszerveztek) kérvényezniük kellett a Szövetségi Köztársasághoz való csatlakozást. A Kohl-kormány az utóbbi megoldás mellett döntött. A nyugatnémet szociáldemokraták és a keletnémet baloldal nagy része a 146. bekezdés alapján való újraegyesülési tárgyalásokat preferálta volna, ami nyilván legyezgette volna a keletnémetek hiúságát. Egy kívülálló megfigyelő sohasem tudhatja, pontosan milyen megfontolások alapján részesítette Kohl előnyben az egyik megoldást, szociáldemokrata ellenzéke a másikat. De az kétségtelen, hogy a 23. bekezdés alapján megkötött szerződés Kohl esélyeit növelte a decemberben esedékes választásokon, míg a 146. bekezdés alapján folytatott tárgyalások, amelyek értelemszerűen elhúzódtak volna – minek következtében a keletnémetek nem szavaztak volna a decemberi választásokon – Lafontaine-nek, a szociáldemokrata kancellárjelöltnek jöttek volna jól. Ennek ellenére hála istennek, hogy Kohl kancellár álláspontja győzedelmeskedett, még ha esetleg önző megfontolásokból táplálkozott is. Jó Európának, jó a demokráciának, hogy az egyesült Németország nem sületlen eszmékkel, a „formális” demokráciával kötött kompromisszumból született meg, hanem a bevált, viharokat is kibírt nyugatnémet Alaptörvény keretei között.