Az első kérdésem nem közvetlenül a vershez kapcsolódik, hanem könyvészeti nyitósorához, amelyhez hasonló szinte mindegyik Balassi-vershez kapcsolódik: „Az Csak a búbánat nótájára.” El tudod képzelni, hogy egyik versed címe alatt az álljon: írta Petri György a „Légy jó kicsit hozzám” nótájára?
Vagyis azt, hogy egy már létező népszerű dal formájára írjak verset? Miért ne! Igaz, még nem írtam ilyet, de semmi elvi kifogásom nincs ellene. Ha jól tudom, József Attila több verset is írt korabeli népszerű kuplék ritmusára. Balassi korában elég természetes volt, hogy a verseket valamilyen zenei kísérettel, leggyakrabban lantzenével adták elő, noha már általában nem énekelték őket. A könyvészeti alcím ezért nem is a dallamra, inkább a versformára utal.
De ezek ismert dalok voltak, amelyeket szöveggel együtt ismertek. Nem véletlen, hogy elég volt a címet bedobnia, és máris mindenki tudta, miről van szó…
Ez tényleg ellentétes a mai képzeteinkkel. A romantika utáni költészeti mintában a zene és a vers, bár elméletileg még mindig összetartoznak, a gyakorlatban végleg szétválnak. Megszületik az egyszerű, kíséret nélküli és nem dallamra írt vers. Megindul egy ellenkező irányú folyamat: már nem a közismert dallamra és ritmusra írnak verset, hanem a vershez keresik a neki megfelelő (mű)zenei formát, azaz megzenésítik.
Korábban viszont említetted, hogy a ritmus sokszor előbb van meg, mint a vers…
Igen, az emberben gyakran előbb alakul ki valamilyen hallatos szerkezet, és a szöveg aztán tartalmilag már ehhez igazodik. Velem is előfordult, hogy eszembe jutott egy ritmusképlet minden szöveg nélkül vagy valamilyen vakszöveggel, és aztán arra a vázra aggattam a szavakat. Megszövegesítettem a zenét.
Mindezt igazából csak azért hoztam föl, mert van egy furcsa kényszerképzetem: Balassit nem értjük, éspedig elvi okokból. Sok mindent tudunk róla mondani, de alapvetően nem értjük…
Már úgy érted, hogy mi, hétköznapi olvasók…
A filológusok biztosan tudják, miről beszélek. Arra gondolok, hogy a XVIII. század végén választóvonal képződik a magyar kultúrában. Megszakad a folytonosság. Ami előtte volt, az annyira más közeg, hogy oda az egyszerű magyar halandónak már nincs belépése, sem nyelvi, sem kontextuális értelemben. Már nem tudhatjuk meg soha, hogy miről és hogyan szólt valójában az a kultúra, az a költészet.
Ez talán túlzás, de olykor elkél egy történeti értelmező szótár. Ha már a nyelvi nehézségeknél tartunk, itt van egy rögtön az elején: „Holott kikeletkor / az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él.” Szerinted mit jelent ez az „ember ugyan él”? Ezt a sort sosem véltem teljesen érteni, de, ahogy mondani szokás, sosem mertem megkérdezni. Most itt az alkalom, próbáljuk megfejteni!
Az egyik lehetséges értelmezés, legalábbis a kislányom szerint, hogy ezeket a madarakat az énekszámot követően a vitézek jóízűen elfogyasztják. Na jó, ez csak vicc, de valamelyest jelzi, mekkora a nyelvi távolság…
Az énekesmadarakat azért nem szokás megenni, bár ennek a megevésdolognak azért még lesz jelentősége. Viszont a mai fülünk megengedi azt is, hogy a madarak a vitézek igazi társai, akikkel együtt élnek, szabadon a természetben, közös az otthonuk. De lehetséges egy olyan spekulatív értelmezés, amelyre én szavaznék, amely szerint a madárének az föleleveníti, életre kelti, felvidítja az embert párás hajnalokon…
Miközben itt arról beszélünk, mennyire nem érthetjük Balassit, hogy a szó metafizikai vagy történetfilozófiai értelmében elavult, nem föltámasztható költő, közben eszembe jutott, hogy dehogyisnem. Talán két hónapja folyt egy vita a sajtóban a Balassi-kard elnevezésű irodalmi díjról. Az ismert pacifista szervezet, az Alba Kör vezetője írt egy felháborodott glosszát, mert szerinte ez az elnevezés militarizálja az irodalmat. Hogyan jön össze a kard és a költészet?
Ez elég érdekes álláspont, mert akkor ezek szerint kapásból ki lehetne rekeszteni a magyar irodalomból nemcsak Balassit, hanem Zrínyit és Petőfit is. Sőt még Aranyt is, aki ugyan nem túl lelkesen, de beállt nemzetőrnek, és megírta a Nemzetőr dal című versét, bár szintén nem túl lelkesen. Vagy ott van Berzsenyi, az Óda a felkölt nemességhez. A magyar költészetben mintha volnának bizonyos hagyományai a marciális erényeknek…
Az ugye nagy morálfilozófiai kérdés, hogy van-e a háborúnak erkölcse. A megbúvó kérdés ennek analógiájára itt az, hogy van-e, lehet-e a háborúnak költészete? A költészettel összefér-e a gyilkolás?
A két dolog összefügg: amennyiben a háború, például a hon megvédéséért vívott háború lehet erkölcsös, akkor annak miért ne lehetne költészete. A háború ősidők óta fő témája az irodalomnak és a verselésnek, akár a szerelem. Az irodalom úgyszólván e két témával kezdődik. Már ezért sem nagyon értelmes azon lamentálni, hogy miként lehetséges az öldöklésről verselni. De a probléma mögött van egy általánosan megfogalmazható és komolyan fölvethető kérdés: a modern kultúra a nyílt erőszakot saját magán kívülinek deklarálja. Erről sokat írtak, Foucault és mások. A modern kultúra önképe szerint maga pacifikálta önmagát, nincs benne helye az erőszaknak, a halálnak, a szenvedésnek. Énszerintem ez alapvetően hazug és önámító kép. Ellenben én többek között éppen a fatalizmusa miatta szeretem ezt a verset, a harcnak az önmagáért való élvezete miatt.
Hol látod a fatalizmust a versben?
„Az éles szablákban örvendeznek méltán, / mert ők fejeket szednek; / Viadalhelyeken véressen, sebekben, / halva sokan feküsznek; / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézűl holt testeknek.”
Értem már, hogy mit értesz fatalizmuson. Ez az, amit a korban Fortunaként tiszteltek. Balassinál végig keveredik a gondviselés és a szerencse szerepe…
„Jó szerencse, semmi más.” Ám a sors lehet jó sors és balsors is. Szerencse vagy balszerencse. Ha megvan a jó szerencse, akkor semmi más nem kell. Ez a reneszánsz autonómiának, tehát a morális értelemben vett autonómiának a forrása. Így a modern, polgári értelemben vett autonómiának is. Balassi sosem azt kéri, hogy tegye őt vitézzé az Úr, csak annyit, hogy adjon neki alkalmat, hogy megmutathassa, milyen nagyszerű vitéz. A saját erénye, adottsága így saját tettévé válik. Ezért gondolom, hogy tulajdonképpen a reneszánsszal kezdődik a modernitás kora, amikor a saját egyéni felelősségem, teljesítményem, bátorságom az, ami arra érdemesít, hogy elnyerjem az égi jutalmat vagy bármi mást. De mint mondtam, a Fortuna maga kétértelmű: lehet jó vagy rossz. Ezért nevezem ezt a nézőpontot fatalistának, mert ebben nincs választásunk, el kell fogadnunk úgy, ahogy van.
A vitézség bemutatásánál egyszer a jó, másszor a rossz oldal villan fel, a dicsőség és a kaland lelkesítő képeit a halál és pusztulás képei váltogatják, egymásra felelgetve…
Balassitól teljesen idegen az idealizálás. Ez nem verbunkos giccs, ahol a katonaélet arról szól, hogy a fess úrfiak glaszékesztyűben parádéznak a kastélyparkban. Eszébe sem jut elfedni, eltakarni a halált. Úgy vállalja és úgy magasztalja a vitézséget, hogy abban benne van a kegyetlenség, a veszély, a szenvedés és a pusztulás. Egyetlen hazug momentuma, megszépítő vonása sincs ennek az ábrázolásnak. A vitézség dicséretében benne van a kockázat és a barbárság vállalása is. A modern ká-európai értelmiségi szereti az áldozatok nélküli értékeket. Olyan világot képzel el, olyan világban hisz, ahol simán, zökkenők nélkül folynak a dolgok, és ha tartjuk a helyes irányt, akkor minden rossz és szenvedés eleve kikerülhetővé válik. Nos, ilyen nincs. Ez egy hazug és önámító illúzió. Hogy – nem először – profánul aktualizáljak: nevetséges azt hinni, hogy majd a NATO küld Miloševićnek három szál hóvirágot, és ettől az „Elnök” könnyekre fakad, hamut szór a fejére, és keblére öleli elveszett albán gyermekeit.
Nietzsche szerint el szoktunk feledkezni például születésünk mocskosabb momentumairól, a nemzésről, a szülésről, ahogy nem szívesen képzeljük el a szüleinket szeretkezés közben…
Valamikor orvosnak készültem, számomra ez természetes. Embereket mostam ki a mocsokból, ortopédasszisztensként hibásan összeforrt csontok eltörését is végeztem. Lassan kihúzni egy fogat, az nem humanizmus, hanem kegyetlenség. Azt egy mozdulattal kell csinálni. Gyakorlatilag nem tudok elképzelni olyan emberi tevékenységet, amelynek ne lenne meg a maga saját, elkerülhetetlen barbársága, amely ne okozna szenvedést másoknak. A fennkölt kívülállás, amely a másik oldalról nézve nem erkölcsi-filozófiai meggyőződés, hanem inkább tompa és gyáva közöny, természetesen szintén okozhat szenvedést. De Balassi magától értetődő tudatossággal és őszinteséggel fogadja el a harc, a háború világát, sőt még büszke is rá, milyen jól megállja benne a helyét. Nem csupán a párducbőr meg a kacagány lobog, meg leng a magasban a zászló, hanem megesik, hogy elesünk, és a madarak gyomrában végezzük, akik szépen felzabálják ezeket a jó vitézeket.
Ismét felbukkannak, egész más szerepkörben, a madarak, akik az elején olyan vidáman énekelnek…
Így van. A madarak az élet hírnökei, majd a halál és az elmúlás teljesen gyakorlatias jelképei is. Őbennük testesül meg az élet teljes folyamata, története, ők a kapocs az égi és a földi világ között. Ez a nyersesség és mégis ilyen erős elköteleződés és metafizikai teljesség az igazán érdekes és magával ragadó ebben a versben.
Azért még mindig nem feleltünk az eredeti kérdésre. Ha a háború jó célért folyik, akkor lehet róla verset írni. De ebben a versben én nem látok semmilyen külső célt. Magad is mondtad, hogy Balassi ebben a versben a háborút, a harcot önmagáért szereti. De mi ebben a jó? Mi a helyes? Még jól emlékszem, hogy mit szenvedtek tanáraink, hogy amolyan hazafias költeménynek állítsák be ezt a verset…
Holott a modern értelemben vett haza fogalma valószínűleg nem is létezett Balassi számára. Arról nem is beszélve, hogy ha megnézzük katonai és politikai pályáját, bizony nem tekinthető valami állhatatos jellemnek. Hol egyik, hol másik táborba állt, és harcolt ő körösztények ellen is, pogányok ellen is, ahogy éppen esett. Egyszerűen hivatásos katona volt, akinek az a dolga, az a fő életeleme, hogy háborúzzon. Erre pedig akkoriban bőven volt alkalom. Legnagyobb sajnálatomra személy szerint csak militarista versként tudom értelmezni ezt a művet: „Vitézek! mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” – vágja ki rögtön az elején a megfellebbezhetetlen kérdést, amely természetesen „csak” a vitézekhez szól. Hát mi egyéb lehetne az ő számukra szebb? Vagy: „Ellenség hírére vitézeknek szüve / gyakorta ott felbuzdúl, / Sőt azonkívül is, csak jó kedvéből is / vitéz próbálni indúl; / Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordúl.” Ebben benne van a harci mesterség élvezete. „Csak jó kedvéből is” – veti oda hetykén. Az ellenség teljesen absztrakt, bárki lehet, akit a véletlen az adott helyzetben történetesen a másik oldalon talál. Tök mindegy. A lényeg a harc, az összecsapás. Elég nehéz lenne békésebb vagy akár mélyebb elkötelezettséget bizonyító értelmezést adni a versnek. Ez arról szól, hogy ki kit nyír ki. És valóban semmi nincs arról, hogy a vitézeknek valami magasztos célért, a hazáért vagy a hitért kellene az életüket adniuk. A harc önmagában izgalmas, vérpezsdítő, jó, élvezetes.
Ezek szerint nincs a dolognak semmilyen nagyobb horderejű tétje? Nem ezt a fajta esztétikai minőséget nevezte Lukács lekicsinylően „kellemességnek”, amely esetünkben történetesen egy meglehetősen brutális szórakozáshoz kötődik?
Azért mégis többről van szó. Egyrészt a vitézi erény önmagában is jó. Olyan tehetség, amelyre, ha tetszik, ha nem, szüksége volt és van az embereknek. Szükségünk van jó katonákra, ahogyan jó építőmesterekre és professzorokra is. Másrészt a dolognak van tétje: mégpedig a virtus, azaz a vitézi erény kiteljesítése. Amiről az előbb is szó esett: az önbeteljesítés, a megfelelés az alkalomnak, a kihívásnak, annak a tehetségnek, ami adatott. Ez a reneszánsz-humanista világképben abszolút erkölcsi kérdés, az élet legfontosabb tétje. Aki elszalasztja a szerencséjét, nem lesz azzá, amivé lennie rendeltetett, az nem egyszerűen mulya, hanem bűnös, aki elvesztegette az adományt. Ez az, amit a protestáns, majd a polgári etika átörökít a modern individualizmusba. Balassinak speciel a háború adatott, mint az önkiteljesítés színtere, ő ezt elfogadta, és büszke volt arra, hogy meg tudott ennek felelni. Az alkalmasság, a megfelelés hordozója és bizonyítéka a fáma, a hírnév. „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak…” Ez nem hivalkodás és nagyképűség, hanem része a nagy feladatnak. És Balassinak sikerült. Jó szakember hírében állt.
A vitézségnek talán van más tétje is, mégpedig a személyes megváltás. Néhány verssel korábban olvasható a Hymnus secundus című verse, amelyben saját vitézségét Balassi kifejezetten úgy fogja fel, mint hogy ezen keresztül tud kapcsolatba lépni istennel. Teológiai jelentősége van: „Az te nagy nevedben én is most, Istenem / kötöttem fel szablámot, / Sok jó szerencséket várok csak tetőled / s vitézlő sok szép jókot, / Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért / járom, tudod, utamot. / Hanem szent nevedért s az szép tisztességért, / kiben megkisebbítél, / Noha nem méltatlan, mert rút és számtalan / bűnömért rám gerjedtél, / De felejtsd el, kérlek, undok vétkeimet / lám már eleggé vertél.” Majd a döbbenetes fordulat: „Te vagy szál kópiám, te vagy éles szablám, / jó lovam hamarsága,” – gyönyörű – „Elmémnek vezére, karjaim ereje / s szüvemnek bátorsága…” Majd: „Orcámrúl töröld el szép vitézségekkel / szégyent, kit mégis vallok.”
Azt hiszem, ebben több dolog keveredik, de teljesen egyéni és szabadon értelmezett formában. Bizonyára hajaz ez a himnusz valamelyest a „Krisztus katonája” hagyományos toposzára, hiszen azt mondja: „Bízván szent nevedbe, megyek örvendezve / bátran káromlóidra.” Ugyanakkor mintha mégis hiányoznék belőle annak az önmagán túlmutató teleológiája. Már nem a Szentföldet kell fölszabadítani, az is elég, ha magunkat sikerül. Ennyiben tehát ez a reneszánsz-humanista etika is benne van, amiről az előbb beszéltünk. Vagyis egy régi, hagyományos toposzt teljesen átértelmez és modernizál, új szerepet keres neki. Személyes megváltástörténet, személyes eszkatológia, amelyben saját magáért, a maga bűneiért vezekel, méghozzá úgy, hogy jól teljesíti a feladatát. A megváltás éppen az, ha megfelel a neki rendelt küldetésnek, és jó harcos lesz.
Nagyon izgalmas, ahogy az egész egyszerre kint is és bent is van. Vagyis hogy egyfelől ott az adottság, amelyet elvesztegetni bűn, másfelől mégsincs teljesen ott, meg kell küzdeni érte…
Döntő eleme ennek a reneszánsz személyiség-felfogásnak a próbatétel. Tehát az, hogy a dologért meg kell küzdeni, mert csak akkor van igazán értéke. Az igazi erény csak az ellenállás, a súlyos nehézségek leküzdésében mutatkozik meg. Ami azt jelenti, maradván a harctéren, hogy nem lehetett akárki, valami anyámasszony katonája a másik oldalon. Annak is nagy vitéznek kellett lennie. Ez ősi eposzi kívánalom, ami végigmegy az egész magyar végvári legendáriumon, beleértve a Szigeti veszedelmet is. De valóban nagyon érdekes ez a kint-is-bent-is-játék. Gyönyörű, ahogyan ezzel játszik, amikor istent látja „jó lova hamarságában, szablyájában, elméjében, karja erejében”. De ez nem bamba ráhagyatkozás, az „úgyis győzünk, mert az Úr velünk van” naiv és ütődött rajongása. Bensővé teszi a külső tárgyakat, az eszközöket, a lovat, mintha az is önmaga folytatása, megtestesülése lenne, de ugyanazzal a gesztussal el is távolítja mindezt, sőt még a saját testét is saját magától. Az egész az övé is, de még nem teljesen és nem kizárólagosan az övé. Ahogy mondtad: meg kell érte küzdeni, és soha nem tudhatod, a végső ítélet hogyan szól majd, veled lesz-e az áldás és szerencse, vagy mégis elbuksz, és holtan végzed a harcmezőn. Hihetetlenül összetett és hátborzongatóan, vérfagyasztóan izgalmas személyiségkép.
A Hymni Ad Tres Sacrosantam című fohászában szabályos alkut ajánl istennek: „Ne halogasd megszabadulásomat, / Mert ha elveszek is uram, mi hasznod? / Aval ugyan nem öregbül hatalmod.” Talán Dávid király volt utoljára ilyen pofátlan. „De ha megmentesz, ez jók következnek:” – és akkor itt sorolja a szerződés pontjait. „Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek, / Másik meg ez, hogy azok is megtérnek / Kik segedelmedről kétségben esnek.” Saját, külön bejáratú egyezséget kínál. Maga a vitézség az, amelynek révén be fogja mutatni az Úr erejét ezen a földön. Nem az isteni ügyért harcol, hanem a teremtett világ egyik elemének, a vitézségnek a nagyszerűségét és gyönyörűségét mutatja be.
A kereskedelmi zsargonban ma ezt úgy mondanák, hogy ő a mintadarab. De ebben az értelemben katonai teljesítménye egyben morális teljesítmény is. A híres mondat erről szól: „Az jó hírért névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak / Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak.” Nem arról, hogy csak a vitéz lehet nagyszerű és igaz ember, hanem arról, hogy a vitéz, amikor önmaga vitézségét kiteljesíti, akkor az egyetemes emberi lét kiteljesítésében jeleskedik. A harcmezőn az emberi nem legszebb és legnagyszerűbb megtestesítője a jó vitéz. Ahogy a tábortűznél feltehetően a jó énekművész vagy mesemondó, a bíbor szalonokban pedig az okos és ravasz diplomata. A vitézség zárt, önmagában is teljes világ, nem szorul semmi másra, megvannak a saját összetevői, mint az udvari embernek az iskola, a palota vagy a sétatér. A vitézi világ is ilyen zárt világ, megvan a saját értékrendszere, és a jó vitéz az, aki ezeket az értékeket maximálisan képes teljesíteni. A vitéz azzal, hogy vitéz, saját magán keresztül mutatja be a világnak, hogy milyen nagy az Isten. Ez az erkölcsi tett, ez a virtusban az erény, ha szabad ezt a tautológiát alkalmaznom…
De Balassinak megadatott a költői tehetség is, az a lehetőség, hogy nagy költő is legyen. Szerinted melyik volt neki a fontosabb: hogy nagy költő legyen, vagy híres harcos?
Talán nem szentségtörés, ha azt mondom, hogy szerintem az utóbbi. Bár büszke volt poétai tudományára, és szívesen tetszelgett benne, sőt volt már művészi öntudata is, ahogyan láttuk, azért ez mégiscsak afféle játszadozás volt neki, hobbi, amelynek szabadidejében hódolt. Nem volt költő a szó modern értelmében, aki az írásra teszi az életét, ott akar megmutatkozni, létrehozni valamit. Nem az volt a hivatása. És talán nem is volt a szellem embere – ellentétben már mondjuk Zrínyivel –, aki úgy hitte, hogy a költészetével, a gondolataival kell szolgálnia valami nemesebb célt, a hazáját vagy a nemzetét vagy valami effélét. A versírás szórakozás, és teljesen személyes ügy. De a harc, az más. Az maga az élet.
Erkölcsi parancs ide, önkiteljesítés oda, azért érződik, hogy igazán szeret háborúzni, nem? Született militarista…
Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Sőt úgy gondolom, hogy paripán száguldani vagy tankot, pláne harci repülőgépet vezetni nagyon jó, kéjes érzés lehet. És miért ne lenne az? Elvégre ez is fontos része az emberi jellemzőknek: a harc képessége és élvezete, amelynek ára az önfeláldozás parancsa. Hogy közben feltétel nélkül alávetjük magunkat Fortuna szeszélyének, és elfogadjuk, hogy bármikor ott veszhetünk. Az erőszak nem önmagában erkölcstelen. A mértéke, az aránya és a motivációja az, ami erkölcstelen lehet.
Visszatérve a személyiségre: a modern individualitás a belső és külső erős szembeállításával operál. Ez a reneszánsztól és Balassitól teljesen idegen. Valóban úgy gondolták – hiszen ez a fiziognómia korszaka –, hogy az emberre ki van írva a lelke. Nem kell pszichológus, mélylélektani búvár, aki majd kibányássza valódi énedet, hanem csak rád kell nézni, és minden világos. Ahogy a személyiség sem végződik a fizikai létem határainál, nem a bőröm a választóvonal, hanem a személyiség kiterjed a forgóra, a nyeregkápára, a lóra.
Ez számomra végtelenül rokonszenves felfogás, ennyiben mélyen konzervatív, premodern lélek vagyok én is. Mert az a kérdés, hogy mit jelentenek a személyiség határai. A személyiségemhez tartozik-e ez a rajtam lévő cipő, a lakásom, a tévém, a ház, ahol lakom, a lift. Azt hiszem, ezek valahogyan mind szintén hozzám tartoznak, egyszerűen azért, mert én választottam őket, én választottam azt a környezetet, ahol élek. Úgy hiszem, semmiképpen sem a mezítelen testemnél végződnek az énem határai, és ez hasonlatos ahhoz, ahogy a reneszánszban erről gondolkodtak.
Eszerint benned és a Balassiban közös a modernitás kritikája? Vagyis mindketten elvetitek a modernitás találmányát, miszerint a lélek legmélyén rejtezik egy külvilágtól teljesen elkülönülő belső mag?
Azt hiszem, nálam ez inkább egyfajta meghasonlottság, mint kritika.
- Kultúra [7]