Amit síremlék formájában Bíró János alkotott, az kavics. Jéghideg, kemény kövecs. Mint valami márványba dermedt szemgolyó.
Tiszta felszín. Sima felület. Csupa legömbölyítettség, rajta vágás. Ennyi benne a nőies.
Kavicsot jó tapogatni. Felülete bársonyosan sima, akár a hamvas bőr. Alakja kerekded, formás, jól elfér, belesimul a fogdosó marokba. Mindez azonban csak egy ideig jó. Aztán mást kell csinálni, hogy később újra jó legyen.
Mondhatnánk: gyönyörű. Fényes, cirógatni, szopogatni, nyelvvel érzékelni, végignyalni, forgatni való gusztusos kavics lehetne a szájban, ha nem lenne ilyen hatalmas méretű, mozdíthatatlan és megközelíthetetlen.
A kavicsok titokzatosak: mélyük történeteket rejt, melyekről igazából soha sem tudhatunk meg semmit. Minden kavics eredetileg része volt valami egészen másnak. Hegység kőzete, melyben egymásra rakódtak a lét rétegei. Minden egyes réteg egy ideig a felszínt alkotta, rajta események zajlottak. Miután lecsengtek a ki tudja milyen történések, újabb réteg került a meglévőre, és ezen újra történhetett valami, amit a következő réteg megint letakart. Minden úgy festett, hogy az egymást hierarchikusan lefedő történések, s velük a rétegek láncolata az örökkévalóságig tart – azaz rend van a világban. Aztán hirtelen történt valami, ami egyáltalán nem illeszkedett az addig egymást logikusan követő történések sorozatába. Az anyagdarab, s vele a rétegek véletlen szelete kiszakadt a helyéből. Ettől fogva másik logika érvényesült, amely az előző történések fényében teljesen értelmetlen volt. A káosz vette át a szisztematikusan egymásra épülő történések helyét. A zűrzavaros kavargás, az elemek, vegyületek, erjedések, savak, folyadékok, patakok, folyók, folyamok, tengerek erőinek rendezetlen hatása lassan felismerhető következményekkel járt: a kiszakadt kőzetdarab csupa fájdalmat okozó, éles sarkokra végződő érdes felületei egyre tisztább, lekerekítettebb, egyszerűbb formává alakultak. Kaviccsá. Benne helyenként még felismerhetők, vagy legalábbis sejthetők az egykori történések rétegvonalai. Egy ideig még lesznek, akik tudják, vagy legalábbis sejtik, milyen eseményeket jelölhetnek az egykor a felszínt alkotó rétegvonalak: milyen örömöt, boldogságot, reményt, sikolyt, rettegést, kábulatot, és teljesen észrevétlenül jövő halált.
De legyen világos: ez a tudás már nem valami sokáig tart. Idővel pedig az a tudás is elenyészik, hogy egyáltalán kinek is készült ez a mesterséges kavics. Ehhez se kell sok, elég lesz néhány évtized. Végül – ehhez már több időre lesz szükség – annak tudása is elenyészik, hogy egyáltalán miért készült egy ilyen mesterséges kavics. A sírkő fogalma enyészik ugyanis el. Az is lehet, hogy szétverik darabokra, vagy betemeti a föld. Ebben azonban nincsen semmi különös. Mindaz, ami ezzel a – jelenleg éppen sírt jelölő – kővel majd történik, csupán folytatása lesz annak a leépülésnek, mely a kavicsok kialakulásához vezetett. A lépülés eredményeként pedig egyre kiolvashatatlanabbul magukba rejtik saját történetüket.
Akármennyire képtelenség, akármennyire ellentmondás: ebben az összes többi kavics helyett itt álló mesterséges kavicsban, akárcsak minden más kavicsban a világon, a leépülés, a pusztulás szörnyű szépsége nyilvánul meg elviselhető formában. Ez akkor érthető meg igazán, ha látványa elviselhetetlen.
Farkasrét, 1999. október 3.
- Éva [6]