A napokban került a kezembe a Beszélő 1998. júniusi száma, és meglepetéssel olvastam Iványi Gábor 1975 című írását.
Ennek az esszének az olvasása közben jutottam arra az elhatározásra, hogy „visszabeszélek”, bár egyáltalán nem az erősségem az írás, de mivel családomról, azaz édesapámról, néhai Ungvári Sándorról is szó esik, ezért úgy döntöttem, hogy a magam részéről egy kicsit kiegészítem Iványi úr írását.
Bár az alapgondolat már 1998. november 21-én a Wesley János-napok délutánján fogalmazódott meg bennem, ahol dr. Majsai Tamás „tanár úr” lenyűgözően mutatta be a Metodizmus Magyarországon 1945 után és a MET történetének kezdetei című előadásában az egyházak helyzetét az üldöztetési időszakban.
Ebben az időben Iványi Gábor sokat járt édesapámnál, hogy segítsen családunkon. Tudomásom van arról is, hogy nemcsak a mi gondjainkat tekintette magáénak, hanem más felekezetek vezetőinek, tagjainak a sorsát is.
1975 tavaszán ismerkedtem meg Iványi Gáborral. Ekkor a Május 1. úton egy mozgássérültek számára kialakított intézetben folytattam gimnáziumi tanulmányaimat több mint 100 sorstársammal. Ide azért kerültem, mivel 1971-ben egy robbanásos balesetben elvesztettem mindkét lábam combban, és a jobb szememet is. Hárman egy lövedékkel játszottunk, és az felrobbant. Amikor osztálytársamnak beszéltem arról, hogy én hiszek az Istenben és Jézus Krisztus megváltásában, örömmel vettem tudomásul, hogy ebben nem vagyok egyedül, sőt azonnal meghívott a XX. kerületi Metodista Imaházba, ahol Iványi Gábor úr az egyik lelkész, és nagyon kellemes, barátságos összejövetelek vannak vasárnaponként. Gyorsan meg is kértük rá, ha lehetséges, szervezze meg számunkra is a vasárnapi együttléteket. Nagyon boldogok voltunk Balázs József barátommal, aki szintén egyik szenvedője a balesetünknek, hogy egy ilyen lehetőséget kaptunk a jó Istentől. Akkoriban csak akkor tudtunk istentiszteleten részt venni, ha havonta egyszer hazautaztunk Cseténybe.
Csodálatos volt bekerülni abba a kis nyájba, és együtt énekelni, imádkozni azokkal a testvérekkel, akik befogadtak, szerettek bennünket. Már az első alkalommal felajánlották, hogy akinek igénye van az istentiszteletek látogatására, nyugodtan eljöhet vallási hovatartozás nélkül.
Sokkal nagyobb meglepetés volt számomra, amikor megtudtam az egyik vasárnap reggel, az indulás után nem sokkal az autó vezetőjétől, hogy a lelkipásztoruk, Iványi Gábor milyen helyzetben van a rendőrség és az Állami Egyházügyi Hivatal által. Nem akartam mindjárt az elején a mi családunk gondjaival terhelni, meg talán sokkal jobban érdekelt az a meghitt légkör, mely a gyülekezeti életet jellemezte Kispesten, vagy ahol éppen tartották az összejöveteleket. Oly nagy hatással volt ránk, hogy az intézetben állandósultak a „bizonyságtételek” a vasárnapi lelki áldásokkal kapcsolatban. Heteken belül olyan méreteket öltött az igény, hogy nem volt elég 2-3 forduló a Trabanttal, hanem taxikat is igénybe kellett venni a mozgássérültek szállítására. Soha nem volt akadály számukra az utazgatás, bárhol is volt az istentisztelet. A lelki táplálékon kívül minden hétvégén gondoskodtak a teljes ellátásról. Egyszer meg is jegyeztem, hogy „tudomásom van arról, hogy egy páran csak a finom ebéd miatt jönnek az összejövetelre”, erre azt a választ kaptam, hogy „nem baj, Misikém, addig is jó helyen vannak”. Nagyon hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezt megértsem. Jöttek-vittek, még akkor is, amikor már ki voltak tiltva az intézetből a „felforgató tevékenységük” miatt. Pedig állami gondozott fiatalok is jártak ki Kispestre, akiknek az állam akkor sem tudta megfelelően biztosítani a családi és szociális hátteret.
Aztán egyszer úgy adódott, hogy beszámoltam édesapám szélmalomharcáról az akkori Állami Egyházügyi Hivatallal, majd a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsával, és nem utolsósorban a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság különlegesen ügybuzgó Csillag József századosáról. A beszámoltak után Gábor és kedves felesége szinte azonnal a vállára vette a csetényi gondokat. Nem sokkal később, 1975 őszén édesapámat ref alá helyezte a „kalapos ember”. Mi, gyerekek a családban csak így hívtuk, mert mindig kalapban és bőrkabátban volt, mint a filmeken a nem feltűnő rendőrspiclik. Soha nem felejtem el azt a segítőkészséget az Iványi család részéről, amellyel felkarolták ezt az ügyet, pedig tudták jól, hogy teljesen másak a vallási nézetei édesapámnak, mégis sajátjukként kezelték az üldöztetésünket. Gábor és kedves felesége, Évike azonnal leutaztak hozzánk felvilágosítani, segíteni, beszélgetni a hivatalos folyamatról, a megoldásról. Többek között „kiképzett” engem arról, hogy el kell járnom a Kádár-titkárság Panaszirodájára, és mesélnem kell arról, hogy mi az, amit aláírtak Helsinkiben, és hogy melyek azok az emberi jogok, amelyeket megsértenek édesapám fogvatartásával. Talán majd nem zavarnak el, mivel 100 százalékos rokkant vagyok. Nekem nagyon tetszett a dolog, de végül csak elzavartak, mert megkérdeztem, hogy „tessék mondani, hol van ebben az országban egy olyan szerv, amely az igazságot képviseli?”
Úgy gondolták, hogy ez a kijelentésem nem tartozott a házi feladatomhoz. Hiába mondtam el azt is, hogy kilencen vagyunk testvérek, ebből hat eltartott gyermek, kettő súlyos idegösszeroppanást kapott Csillag József állandó zaklatásától, én pedig, mint mondtam, szintén rokkant vagyok. A két testvérem a mai napig úgy érzi, hogy a rendőrség figyeli és követi őket. Édesapám akkoriban a környéken hat faluban volt leszerződve az ivóvíz-szolgáltatás miatt a tanácsoknál. Ő biztosította a kutak és orvosi rendelők karbantartását. Ezért, ha nem oldják fel a refet, a család létfenntartását teljesen lehetetlenné teszik. Semmi sem hatotta meg őket, nem volt megoldás, nem hatódtak meg, nem engedtek. Maradt a harc.
Nagyon sok volt a tennivalónk, tudniillik Iványi úr mindig gondoskodott valami kis meglepetésről a hivatalos szervek felé. Nem volt akadálya annak sem, hogy télen éjszaka utazzon feleségével, szüleivel Cseténybe. Egy kívülálló olvasó számára elképzelhetetlen az a tél, amely a Bakonyban uralkodott a hetvenes években, de néha még napjainkban is. A közlekedés szinte lehetetlen, de ha kellett, ők mindig ott voltak.
Boldog vagyok azért, hogy Budapestre kerültem, mert így megismerhettem egy olyan embert és családot, mint az Iványi család. Egy olyan lelkészt, aki nem félt és nem ijedt meg a hatóságtól, annak kegyetlen retorzióitól. Minden energiáját, erejét arra fordította, hogy az elesett, jogsértett lelkésztársakon, embereken segítsen. Szeretetben, hosszútűrően, kegyesen, felebaráti szeretettel, felekezetmentesen felöltözték a könyörületes szívet, a jóságosságot, hosszútűrést, mint Istennek választottjai.
Köszönöm mindazt a munkát, fáradságot, melyet az akkori intézeti társaimért, családomért, valamint édesapám Missiójáért (Isten Gyülekezete Szövetsége Missiója) tett Iványi úr az elmúlt 25 évben. A jó Isten gazdag áldását kívánom minden munkájához, imáimmal mindig támogatom.
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [7]