A diaszpóra és Magyarország között egyre növekvő távolság miatt csak most került kezembe a Beszélő 1999. februári száma, s benne az általam is nagyra becsült Szabó Miklós írása (Az ellopott barikád) Pongrátz Gergely 1982-ben megjelent visszaemlékezéseiről.
Meglep, hogy a szerző még ennyi év elteltével is jelentőséget tulajdonít a Pongrátz-könyv egykori megjelenésének. Pongrátzot úgy tünteti fel, mintha az emigrációban szószólója lett volna a fegyveres felkelőknek, azaz szabadságharcosoknak, szembe feszülve egy olyan csoporttal, ami ezek rovására Nagy Imre és köre számára akarta kisajátítani a forradalmat, „ellopni a barikádot”, s hogy ez a feszültség „rejtetten kezdettől [fogva]” megvolt az emigrációban. Ha voltak feszültségek (nyíltan vagy rejtetten – s hogyne lettek volna ott, ahol „egy-két magyar összehajol…”), azok nem a Szabó Miklós sejtette vonalon húzódtak.
Tetszik a megfogalmazás: hogy ’56 után az emigrációban szellemi utóvédharc folyt. Így igaz. Méghozzá igen erőteljes… és máig tartó, érezhető és észlelhető. A forradalom újonnan érkező menekültjei, akiket a nyugati sajtó és közvélemény nevezett el „szabadságharcosoknak” (Freedomfighters, Freiheitskämpfer) csodálatra méltó közakarattal láttak munkához, hogy a forradalom okait, előzményeit, céljait, elveit és győzelmeit a nagyvilág elé tárják. Nem is „utóvédharcnak”, hanem megváltozott eszközökkel folytatott támadásnak, a szabadságharc folytatásának tekintették küzdelmüket. Fő céljuk volt, hogy leleplezzék a kádári árulást és világgá kürtöljék a brutális bosszú valóságát, az ismételt vérengzéseket, szószegéseket, az áldozatok neveit. Minden eszközzel napirenden akarták tartani (és ez sikerült is negyven évig) a „magyar kérdést” mind az ENSZ-ben, mind Nyugat értelmiségének köreiben és ezen keresztül a közvéleményben.
Mint aki már régen külföldön tartózkodóként csak távolból szemlélte az ’56-os forradalmat és így az utóvédharcoknak is jobbára csak szemlélője (bár elkötelezettje) volt, állíthatom, hogy a forradalmat követő 35 évben az emigrációban egy olyan kép alakult ki, ami egységbe tudta foglalni a pártellenzék előkészítő szerepét és a lengyelországi események hatását a „kisemberek” elkeseredésének és szabadságvágyának spontán kirobbanásával, hősi harcaival. Azt a képet, ami az emigrációban és a nyugati közvéleményben a „kezdettől” kialakult Nagy Imréről, Maléterről, Bibóról, Mindszentyről, a Széna téren, a Corvin közben, a Thököly úton, a Juta dombnál vagy Csepelen küzdő „pesti srácról”, a munkástanácsok állhatatosságáról, a mai napig sem kellett revideálni.
Mire 1982-ben megjelent Pongrátz visszaemlékezése, már könyvespolcnyi kötet és brosúra tárgyalta, dokumentálta, magyarázta a forradalmat féltucatnyi nyelven. Melvin Lasky (The Hungarian Revolution) és Nagy Imre (On Communism) vagy dr. Tibor Kovács (Het drama Hongarije) könyvei már 1957-ben megjelentek. A Free Europe Committee már 1958-ban közreadta az előző év végéig elítélt és kivégzett áldozatok nevét és adatait. A meginduló Nagy Imre Intézet, az Irodalmi Újság, a Nemzetőr, az Occidental Press stb. munkássága (több nyelven is) teret adott a különböző megközelítéseknek, elméleteknek, emlékeknek és azok visszhangjának is. Az utóvédharcok „katonái” a Magyar Szabadságharcos Világszövetség szervezetébe tömörültek és félretéve esetleges politikai nézetkülönbségeiket, 1956 külföldön élő örököseiként, irigylésre méltó egyetértésben végezték az egyetemes forradalom és áldozatai emlékének ápolását.
Ebben a nyugati világot átölelő munkában Pongrátz Gergely és fivérei nem vettek részt. A Corvin közben legendássá vált Pongrátz „fiúk” Amerikában, Boston környékén telepedtek le, és örmény–magyar hagyományaik jegyében kemény és becsületes munkával szereztek maguknak és a magyar névnek megbecsülést. Csendesen, a magyar közösségi élettől távol, büszkén, de szerényen viselték a szabadságharcosok nimbuszát. A hírek szerint Arizonában farmerkedő Gergelyt olykor meghívták ünnepi szónoknak vagy egy szoboravatásra, ahol pátosszal, de őszintén éltette a „pesti srác” és a Corvin közi harcosok hősiességét. Maléterről csak privát körben szólt. Hallottam elméletét, mely szerint Malétert ki sem végezték, hanem megváltoztatott azonossággal a Krími félszigeten tölti idejét.
A fenti, nagyjából rokonszenves szerepből Pongrátz Gergely akkor esett ki, mikor egy ős-turáni, nyilas ihletettségű lap, egy bizonyos Szittyakürt környezetébe és nyilván befolyása alá került. Erre az időszakra esik könyve megjelenése.
A kissé későn érkezett Corvin köz – 1956-ot azért érdeklődéssel fogadta a nyugati magyar olvasóközönség. Értékét a személyesen átélt harcok tanújának vallomásában látta az akkori olvasó. Az eseményeket már ismerte, így csak megerősítést nyert és bővítette a részleteket. Tudomásul vette, hogy a szerző nyilván kibékíthetetlenül haragszik Maléterre, és olyasmikkel vádolja, amiknek nem volt szemtanúja és mások hiteles beszámolója sem támaszt alá. Ezért az ügy felett mint komolytalan spekuláció felett elsiklott. Ez levont ugyan a könyv értékéből, de a személyes részek így is érdekesek és fontosak voltak. Ennyi, s nem több. És ez az olvasó odatette a polcon sorakozó mintegy 20 másik, a forradalommal foglalkozó hasonlóan értékes könyve mellé ezt is.
Ami aztán 1990 után Pongrátzcal Magyarországon történt, azt a hazai olvasó jobban tudja. A hatalomváltás ideológiai félhomályában imbolygó Antall-adminisztráció sok szédelgőnek megnyitotta a közéleti szereplés kapuit, köztük ennek a szittyakürtös, Maléter emlékét gyalázó veteránnak is. A többi közismert.
A forradalom szegényebb lenne a Corvin köz győzelmei nélkül. De Pongrátz Gergely nem a Corvin köz; annak ő csak egyik – jóllehet vitéz és később önmagának emléket állító – harcosa. A Corvin köz sokkal több, mint Pongrátz Gergely. Sokan lettek ott vitézek, akik Pongrátz Gergely nélkül is azt cselekedték volna, „amit megkövetelt a haza…” Ne feledjük, hogy a Corvin közi harcokban való részvételükért hét embert, köztük egy fiatalasszonyt (Sticker Katalint) akasztottak fel. őróluk is beszéljünk legalább annyit, mint a túlélőkről. ők hitelesítik a Corvin közt, mint ahogy Maléter Pál és a vértanúk százai hitelesítik az évszázad számunkra legfontosabb történelmi eseményét.
Szabó Miklóst és magyarországi olvasóit pedig arra kérem, hogy a forradalom körül kialakult deheroizálás és ostoba viták eredetét ne tulajdonítsa a nyugati magyaroknak.
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [6]