Egy széles körben elfogadott nézet szerint 1989 nem adott új eszméket a világnak; csupán kiterjesztette Kelet-Közép-Európára az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság másutt már rég bevált – sőt kissé meg is kopott – eszméit. De mi lett azokkal a gondolatokkal, melyek 1989 fordulatát előkészítették: a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékeinek gondolataival?
Kiindulópontok
Van egy nagy hatású válasz, mely így szól: a kelet-közép-európai demokratikus ellenzékek azzal az igénnyel léptek föl, hogy mozgalmuk nemcsak a szovjet totalitarizmussal, de a kapitalista demokráciával szemben is alternatívát képvisel. A kapitalista magántulajdonnal szemben a termelő közösségek önrendelkezését („önigazgatás”). A fogyasztói társadalom materiális értékeivel szemben az emberi lét spirituális értékeit („erkölcsi megújulás”). A parlamentre szűkített politikával szemben a társadalmi mozgalmak politikáját („civil társadalom”). A kicsinyes érdekeket követő pártpolitikával szemben az elvek politikáját („igazságban élni”).
Csakhogy amit a demokratikus ellenzékek a nyugati világon túlmutatónak hittek, az valójában innen volt a nyugati világon. Az elmaradottság álláspontját képviselték, nem valamiféle új világ ígéretét. Értelmiségi illúziókat, nem politikai eszméket. Ezekkel az illúziókkal le kellett számolni ahhoz, hogy a nagy átalakulás végbemehessen. Ha volt a disszidensekben – az ellenzéki mozgalmak résztvevőiben – gondolati nagyság, az abban állt, hogy 1989 döntő pillanatában képesek voltak hihetetlen gyorsasággal szakítani romantikus tévhiedelmeikkel.
Röviden: ami a demokratikus ellenzék eszméiben eredeti volt, annak buknia kellett, ami megvalósult belőlük, az nem volt eredeti.
Nem szabad egy kalap alá venni ezt a vélekedést a mai Kelet-Közép-Európában divatos, otromba vádaskodással, mely szerint a disszidensek valójában a kommunista hatalom meghosszabbított karjai lettek volna. Az efféle vádak az 1989 utáni radikális jobboldal köreiből származnak; olyan körökből, melyek ma a kommunistákkal való politikai leszámolást hirdetik; amikor azonban a demokratikus ellenzék elindította küzdelmét a pártállami diktatúra ellen, többnyire semmit nem hirdettek – ezért aztán visszamenőleg olyan látszatot szeretnének kelteni, mintha az, aki ellenállt, valójában együttműködött volna, aki pedig nem állt ellen, az lett volna a rendszer igazi ellenfele. Ez az igyekezet csak megvetést érdemel – nincs benne semmi, ami tartalmi vitát kívánna.
A fent összefoglalt vélekedés azonban nem az egykori disszidens mozgalom ellenségeinek, hanem tagjainak és híveinek köréből ered. Pár évvel ezelőtt Tamás Gáspár Miklós fogalmazott meg hasonló nézeteket (cikkének címe azonos a jelen szövegével), legutóbb pedig – a Tíz évvel 1989 után címen Bécsben rendezett konferencián – Aleksander Smolar. Írásom a Smolarral folytatott vitából nőtt ki. Álláspontjával, mint azonnal ki fog tűnni, nem mindenben értek egyet, de azt, hogy a problémát teljes élességében fogalmazta meg, morálisan és intellektuálisan bátor tettnek tartom. A demokratikus ellenzék hagyatékának fölmérése valóban nem egyszerű feladat. Viszont nem is mellőzhető. Nemcsak a múlt megítélése függ tőle, hanem az is, hogy a jelen gyakorlati alternatíváihoz hogyan közelítünk. Ha az, ami a demokratikus ellenzék eszméiben eredeti volt, valóban nem volt egyéb tévedésnél, akkor a történet azt a leckét adja föl az utókornak, hogy értse meg, hogyan lehetett ekkorát tévedni – magukat a téveszméket pedig felejtse el. Ha azonban az ellenzék folytatásra érdemes tradíciót hagyott örökül, akkor hagyatékának nem szabad feledésbe merülnie.
Alább öt tézist fogalmazok meg. Először, az állítás, mely szerint az ellenzék apolitikus idealisták gyülekezőhelye volt, hamis. A politikát mint stratégiai gondolkodást a demokratikus ellenzék hozta vissza Kelet-Közép-Európába.
Másodszor, a kelet-közép-európai demokratikus ellenzék világnézeti eszméi szokatlanul széles színképet foghattak át. A disszidens mozgalom befogadóképessége a szocialista baloldaltól a vallásos elkötelezettségű jobboldalig terjedt. A modern demokráciákban egy-egy politikai párt vagy nyomásgyakorló csoport nézetei óhatatlanul szűkebb sávban mozognak. Erről a különbségről akkor tudunk számot adni, ha észrevesszük, hogy a disszidenseket megosztó világnézeti vitakérdések jó darab ideig kívül estek az ellenzéki politika gyakorlati horizontján. Ez fog magyarázatot adni arra is, hogyan kavaroghattak a demokratikus ellenzék eszméi közt olyanok is, melyek valóban nem fértek össze a modern tömegtársadalmak alapvető jellemzőivel.
Harmadszor, bármilyen sokszínű volt a disszidensek gondolatvilága, cselekvésmódjuk olyan elvekhez kötődött, melyek szoros rokonságban voltak a modern nyugati társadalom vezérlő eszméivel. Nem véletlen ezért, hogy a demokratikus ellenzék utódpártjai kivétel nélkül az alkotmányos demokrácia és a kapitalista piacgazdaság táborában vannak.
Negyedszer, s ez a legfontosabb állításom: nem igaz, hogy az ellenzék politikai hagyatékából csak az lett volna eredeti, amit a demokratikus átalakulás során el kellett felejteni. Az ellenzék önálló alkotásában maradandó elemek vannak, melyeket érdemes folytatandó tradícióként felmutatni.
Befejezésül néhány általános megállapítást teszek politika és morál viszonyáról. Ötödik tézisem úgy szól, hogy az erkölcsi célokat követő politika nem azonos a politikai cselekvők morális megigazulására, az erény diadalára építő politikával. Mi több, az ilyen politika nem valamiféle vonzó, bár a gyakorlatban megvalósíthatatlan ideált képvisel. Az ideális politika úgy hozza ki a sok egyéni választásból a közjót, hogy közben tág teret hagy a személyes célok követésének.
És most a tárgyra.
A disszidensek, noha nézeteik nagyon széles sávban szóródtak, mindazonáltal közös nyelvet beszéltek. Volt két meghatározó fordulat, mely szinte minden irányzat szótárában megjelent: „emberi jogok” és „civil társadalom”. A térség demokratikus ellenzékei az emberi jogok nevében léptek föl, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy a mindenható állam fennhatóságát visszaszorítva kiépítsék a civil társadalom önálló szigeteit.
Téziseimet úgy próbálom megvilágítani, hogy első lépésben kifejtem az emberi jogok és a civil társadalom kulcsszavainak politikai tartalmát: egyfelől azt, hogy milyen ideált testesítettek meg ezek a kifejezések, másfelől pedig azt, hogy milyen cselekvési program társult hozzájuk.
Az emberi jogok politikája
A kommunista rendszertől sokan sokféle módon különböztették meg magukat. Volt, aki a cenzúra réseit kihasználva a valóság lehetőleg hű rögzítésére és bírálatára törekedett; volt, aki a megfelelő pillanatokban reformjavaslatokkal állt elő; volt, aki belső emigrációba vonult. A disszidens nem okvetlenül abban volt más, hogy radikálisabb nézeteket vallott volna, mint a többiek. Vagy így volt, vagy nem. Mégis, tévedhetetlenül meg lehetett mondani, ki disszidens, s ki nem az.
A disszidenst a cselekvésmódja állította szembe a kritikusokkal, reformerekkel, belső emigránsokkal. Disszidens az volt, aki tüntető módon figyelmen kívül hagyta a pártállam által előírt és szankcionált magatartási szabályokat. Nem megkerülte őket, hanem elutasította, s nem titokban, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. A rendszer törvényeivel, szokásaival és eljárásaival magasabb elveket állított szembe: az emberi jogok alapelveit. Azt mondta, hogy bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélküli megszólalást, neki joga van a szabad beszédhez. Azt mondta, bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélküli gyülekezést és szervezkedést, neki joga van hozzá, hogy másokkal gyűlésbe jöjjön össze és szervezetet alkosson. Nem ő sérti meg a jogot, amikor szabadon cselekszik, hanem az állam sérti meg az ő jogát, amikor meg akarja akadályozni őt a szabad cselekvésben. A disszidens az elvekkel igazolt engedetlenség gyakorlatát űzte.
Első pillantásra egyszerűnek látszik ez a gyakorlat, pedig felettébb összetett volt. Vegyük sorra a rétegeit.
A legfelső, szabad szemmel is látható réteg a személyes életvezetésé. Aki a jogait gyakorolja, az nem előnyöket ügyeskedik ki magának. Nem kér, hanem követel. Nem előszobázik, hanem tiltakozik. Szakít a kis megalkuvásokkal. A disszidens életmódot választó ember a személyes függetlenséget és integritást választotta. Ez nagyon jó dolog volt, mert lehetővé tette, hogy harmóniában éljünk a lelkiismeretünkkel, s ne kényszerüljünk magyarázkodni önmagunk előtt.
A disszidensek egy része nem is törekedett másra, mint erre a belső megelégedettségre. Volt, aki azért vállalta a disszidens életmódját, mert így tett tanúságot vallásos meggyőződéséről. Volt, aki azért, mert alkotói önállóságát védte. De olyanok is voltak, akiknek a számára az engedetlenség nem pusztán a személyes életvitel összetevője volt, hanem politikai eszköz is távolabbi célok elérésére. S ezzel megérkeztünk a disszidens magatartás második, stratégiai rétegéhez.
Az emberi jogok kihívó gyakorlásával az ellenzék választási kényszer elé akarta állítani a hatalom birtokosait: vagy vállalják, hogy erőszakos úton véget vetnek az engedetlenségi mozgalomnak, vagy csak módjával nyúlnak az erőszak fegyveréhez, beletörődve, hogy létrejönnek, majd terjeszkedni kezdenek a civil társadalom szigetei.
Az állam minden eszközzel rendelkezett, amire szükség volt az ellenzéki mozgalom felszámolásához: titkos ügynökök sokaságával, rendőrökkel, ügyészekkel, bírákkal és börtönökkel. Ellenőrizte a megélhetési forrásokat, a személyes mozgást és kapcsolattartást. Ezért az ellenzék kihívó taktikája valódi és komoly kockázatot foglalt magában. A kockázat vállalását azonban nem az a remény tette ésszerűvé, hogy a disszidens, ha a hatalom lesújt rá, elnyeri a mártír glóriáját, hanem az a számítás, hogy a hatalom nem fog teljes erejével lesújtani.
Ez a várakozás több körülmény együttes fönnállását feltételezte. Először is azt, hogy a hatalmon lévő kommunisták nem vaktában és indulatból, hanem racionális mérlegelés alapján döntik el, hogyan válaszoljanak az ellenzék kihívására. Más szóval, képesek felismerni hatalmi érdekeiket; képesek hatalmi érdekeik fényében mérlegelni a rendelkezésükre álló cselekvési lehetőségek előnyeit és hátrányait; képesek tanulni hibás döntéseikből, s hosszabb távon azt a lehetőséget választani, mely számukra a legkevésbé előnytelen. Másodszor, a disszidensek számítása feltételezte, hogy az adott helyzetben a hatalom birtokosainak több veszteséget okoz az ellenzéki mozgalom felszámolásához szükséges erőszak latba vetése, mint az önmérséklet.
De min alapult ez a kalkuláció? Részint azon, hogy a szovjet birodalom legtöbb országában lezárult a történelem sztálinista periódusa, amikor a hatalom nyílt terrorral és meg-megújuló mozgósítási kampányokkal tartotta fenn magát. A rendszer konszolidálódása kiszámíthatóbbá tette az államot, és arra késztette, hogy a félelmen túl más, pozitív indítékokat is próbáljon teremteni az engedelmeskedésre. Ez a törekvés országról országra változó kényszerekkel szembesítette a hatalom birtokosait.
Lengyelországban volt a legegyértelműbb a dolog. A hetvenes évek elejére a központosított tervgazdaság képtelenné vált arra, hogy egyszerre biztosítsa a beruházások magas szintjét és a lakosság nyugalmához szükséges fogyasztói színvonalat. A kormány 1970-ben majd 1976-ban az élelmiszerárak erőteljes emelésére kényszerült. Az ipari munkásság mindkét alkalommal tömegsztrájkkal és zavargásokkal válaszolt az áremelésre, a kormány pedig kénytelen volt visszavonni intézkedéseit. Előre látható volt, hogy jönni fog az újabb áremelési csomag, s válaszul az új tömegmegmozdulás. Ebben a helyzetben a lengyel ellenzék így okoskodhatott: a kommunista pártállam számára rossz, ha a munkásság megszerveződik. De még annál is rosszabb, ha nincs tárgyalópartnere, akivel megegyezhetne az elkerülhetetlen szorító intézkedésekről. Szervezetlen tömegekkel lehetetlen megegyezni. A pártállam vezetőinek tehát aközött kell választaniuk, hogy elfogadják hatalmuk részleges korlátozását, vagy gazdasági és társadalmi katasztrófába vezetik országukat.
Magyarországon a gazdasági válság kibontakozása fékezettebb volt. Ráadásul az 1956-os forradalom brutális leverésének emléke eleve visszafogta a társadalom engedetlenségi kedvét. ’56 árnya azonban a hatalom birtokosaira is rávetült. Ők is féltek a katasztrófa megismétlődésétől. Ezért a hatvanas évek elejétől módszeresen igyekeztek kihasználni a fásultságot és beletörődést. Enyhítettek az elnyomáson; apró, bármikor visszavonható engedményeket tettek. Nyugodtan kísérletezhettek az önmérséklet gesztusaival. Hagyhatták, hogy az emberek maguk is puhatolgassák, meddig terjed az engedékenység: nem kellett attól tartaniuk, hogy a nagyobb türelem az ellenállás bázisává lesz. Elnyomók és elnyomottak lassan összeszoktak. Valamiféle hallgatólagos egyetértés jött létre abban, hogy a Szovjetunió fennhatósága alatt Magyarország nem érhet el jobbat a kádári politikánál. Tudni lehetett ugyan, hogy a pártállam bármikor újra előveheti a látványos politikai üldözés eszközeit – de azt is tudni lehetett, hogy mégsem veszi elő. Amíg ez a helyzet fennállt, a rezsim szilárd volt. Azonban szilárdságához mindkét feltételre szükség volt: arra is, hogy a hatalmon lévők bármikor az erőszak eszközéhez nyúlhassanak – és arra is, hogy mégse nyúljanak hozzá.
Erre építhette számításait a magyar demokratikus ellenzék. Meg arra, hogy a hetvenes évek második felétől egyre inkább érezni lehetett, hogy az informális engedmények kezdik kimeríteni a lehetőségeiket. A kultúrában, a magánéletben, a gazdaságban a dolgok közeledtek ahhoz a ponthoz, amikor az új igényeket már csak jogok elismerésével és intézményi garanciákkal lehetett volna kielégíteni. A disszidensek okkal gondolhatták, hogy bár követni nem sokan fogják a példájukat, sokan fogják helyeselni, amit tesznek, és sokan lesznek, akik igyekeznek kihasználni a nyílt engedetlenség megjelenését, s az ellenállás és behódolás közti, kitágult mozgástérben új magatartási formákkal kezdenek kísérletezni.
Volt-e hasonló alapja a demokratikus ellenzék talpra állásának Csehszlovákia és az NDK belső viszonyaiban? Erre a kérdésre nemmel válaszolnék. Volt azonban egy másik körülmény, melyre a disszidens mozgalmak minden kelet-közép-európai országban megpróbálhattak építeni, mert ez a szovjet birodalom és a demokratikus államközösség viszonyában beálló változással függött össze. De ez már az ellenzéki politika harmadik rétege, a nemzetközi összefüggéseké.
A II. világháború után egy sor nemzetközi dokumentum született, mely az emberi jogokat beemelte a nemzetközi joganyagba: az ENSZ 1948-ban kibocsátott Nyilatkozata az Egyetemes Emberi Jogokról, az 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, az 1950-ből származó Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya, valamint a Helsinki Megállapodás úgynevezett harmadik kosara. Ez lényeges változás volt a korábbi világrendhez képest, mert kimondatott, hogy a nemzetközi jogra, s így a nemzetközi közösségre tartozik, hogy egy állam a saját felségterületén belül hogyan jár el a polgáraival szemben. A változás azonban féloldalas maradt, mert az emberi jogok betartatására nem hoztak létre nemzetközi intézményeket, és egyébként is fenntartották a szuverenitás hagyományos elgondolását, mely szerint az, ami az állam felségterületén belül történik, belügy, és az állam belügyeibe sem egy másik állam, sem az államok közössége nem avatkozhat be. Ez a kétértelmű helyzet uralkodott a hetvenes évekig, amikor Kelet-Közép-Európa demokratikus ellenzékei a színre léptek.
Közben azonban két lényeges változás következett be a nyugati államközösség és a szovjet birodalom viszonyában. Az egyik abban állt, hogy a konfrontációt felváltotta az enyhülés. A Szovjetunióval együttműködő nyugati kormányok számára az enyhülés sok előnyt hozott, de morális bonyodalmakat is: el kellett fogadtatniuk a saját közvéleményükkel, hogy nem véres kezű diktatúrák fenntartásához nyújtanak cinkos segítséget, hanem a totalitárius rendszerek civilizálásához. A másik változást a szovjet birodalom kezdődő gazdasági hanyatlása okozta. A hetvenes évektől kezdve a Szovjetunió egyre kevésbé volt képes vállalni a terhet, mellyel a függő államok gazdasági válságainak szanálása járt. Bele kellett törődnie, hogy csatlósainak egyike-másika a külső kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok bővítésével, nyugati kölcsönök felvételével próbálja helyettesíteni a szovjet támogatást.
Ez volt a demokratikus ellenzékek stratégiai számításának közös háttere. A disszidensek észrevették, hogy a nemzetközi emberjogi rendelkezések immár életre kelthetők, hatékony hivatkozási alappá változtathatók. A nyugati kormányok rászoríthatók a közbelépésre az emberi jogok védelmében, a szovjet birodalom kormányai pedig kénytelenek engedni a nyomásnak. Ezért a disszidensek nem csupán saját országuk lakosaihoz címezték üzenetüket, hanem a demokratikus országok közvéleményéhez is. Abban bíztak, hogy a demokratikus közvélemény számára az enyhülés politikája csak akkor lesz elfogadható, ha a nyugati kormányok számon kérik keleti partnereiken az emberi jogok tiszteletben tartását. Meg abban, hogy a Szovjetunió és a tőle függő államok számára fontosabb lesz az enyhülési politika fenntartása, mint az ellenzéki mozgalom elfojtása.
Ezek a feltételezések nem váltak be maradéktalanul. Nem minden nyugati kormány volt hajlandó kiállni a disszidensek védelmében (a szociáldemokrata kormányok általában kevésbé, mint a jobboldaliak). S nem minden keleti államvezetés engedett a rá nehezedő nyomásnak; Ceausescu például könyörtelenül leszámolt a kezdődő disszidens mozgalommal, és inkább teljes nyomorba döntötte országát, csakhogy az utolsó fillérig visszafizesse Románia külső adósságait. De néhány országban, különösen Lengyelországban és Magyarországon, látványosan változni kezdett a helyzet. Másutt, ha kevésbé feltűnően is, ugyancsak.
Összefoglalva: amikor a disszidensek feltételezték, hogy a hatalmon lévők nem mérnek megsemmisítő csapást az emberi jogok gyakorlóira, nem olyasmire gondoltak, hogy a kommunista vezetőket a jogokra hivatkozó, erkölcsi érvelés győzi meg. Az érdekeiknél fogva akarták a jogok tiszteletben tartására kényszeríteni a hatalom birtokosait. Alkut ajánlottak nekik: vegyétek tudomásul a civil társadalom kezdeményeinek létrejöttét, s cserében megőrizhetitek kizárólagos ellenőrzéseteket az állam fölött.
A felajánlott alku azonban sajátos szerkezetű volt. A kommunista vezetőknek a viszonylagos stabilitásért cserébe morális elveket kellett tiszteletben tartaniuk. Nem azért kezdtek távolodni az emberi jogok önkényes megsértésétől, mintha felismerték volna az emberjogi elvek igaz voltát. Nem az erkölcsi helyeslés motiválta magatartásukat. De mégis, úgy kellett viselkedniük, mintha elfogadnák, hogy az emberi jogok elvei érvényes elvek, s hogy politikai gyakorlatuk ezeknek az elveknek a fényében igazolásra szorul. Meg kellett kísérelniük, hogy saját (amúgy is málladozó) ideológiájukat összeegyeztessék az emberi jogok nyelvezetével. Ez volt az emberi jogok politikájának utolsó összetevője, a morális diskurzusé.
Ebben az értelemben az emberjogi politika valóban morális politika volt: belekényszerítette a szovjet rendszerű államokat az emberi jogok erkölcsének mint közös alapnak az elfogadásába. De nem volt moralizáló politika, mert nem a kommunista vezetők lelkiismeretére és meggyőződésére apellált, hanem az érdekeikre. Ez a jelen cikk első tézise. Most pedig lássuk a másodikat.
A disszidens politika horizontja
A fenti értelmezés nem utólagos rekonstrukció; a nyolcvanas évek elején – szamizdatban – megjelent politikai írásaim alapeszméjét foglalja össze. S még csak azzal sem kérkedhetem, hogy azok az írások különösebben eredeti gondolatokat tartalmaztak volna. Azt közvetítették, amit a lengyel ellenzéktől tanultam, mindenekelőtt Adam Michnik korszakos jelentőségű szövegétől, az 1976-ban keletkezett Új evolucionizmustól.
Azonban tagadhatatlan, a vezető kelet-európai disszidensek némelyike – s az ő nyilatkozataik és írásaik nyomán a világ közönsége – másképp látta a demokratikus ellenzék gyakorlatát.
Ott van Václav Havel nagy hatású esszéje, A hatalom nélküliek hatalma. Ez arról szólt, hogy a disszidenseknek nincsenek hadosztályaik, nincs rendőrségük, nincsenek anyagi erőforrásaik – de van egy minden erőszakszervezetnél hatalmasabb eszközük: az erkölcsi igazság. A totalitárius állam az emberek kényelemszeretetére, a fogyasztói javak utáni vágyakozásukra épít. Addig van hatalma a társadalom fölött, ameddig az egyének ilyen kicsinyes érdekeknek hódolnak. Ha csak néhányan is akadnak, akiket nem a kényelem és a jólét érdeke vezérel, hanem az igazságszeretet, a totális államhatalomnak vége. Azokat, akik eldöntötték, hogy igazságban fognak élni, sem megfélemlíteni, sem megvásárolni nem lehet. Nevükön nevezik a dolgokat, az igazról kimondják, hogy igaz, a hamisról, hogy hamis. Példájuk menthetetlenné teszi a totális államot, mert az nem lehet meg a hazugság egyeduralma nélkül.
Csodáltam Havelt, a küzdő embert, és nagyra értékeltem gondolati erőfeszítéseit. Politikai szemléletét azonban egyoldalúnak, a mögötte meghúzódó filozófiai föltevéseket nehezen védhetőnek tartottam. De most nem arról szeretnék beszélni, hogy kinek volt pontosabb és összetettebb képe a politikai cselekvésről, Havelnak vagy Michniknek. Állításom az, hogy a kettejük közti, lappangó vitával annak idején nem kellett szembenézni. Ők maguk sem gondoltak bele. Bár az „igazságban élni” programja nem felelt meg annak, amit a disszidensek valójában cselekedtek, ez jó darab ideig semmi gondot nem okozott.
Amikor a demokratikus ellenzékek kísérletezni kezdtek az új stratégiával, legföljebb csak álmodozhattak arról, hogy mozgalmuk egyszer majd az állampárthoz mérhető politikai erővé terebélyesedik. A kérdés kezdetben úgy szólt, megvetheti-e egyáltalán a lábát az ellenzék, vagy felmorzsolja a pártállam elnyomó gépezete. Ebben a helyzetben nem volt gyakorlati jelentősége annak, hogy ki milyen berendezkedést kívánt a pártállami diktatúra helyébe állítani. S annak sem, persze, hogy milyen stratégiától remélte az óhajtott rendszerváltást. A legfőbb politikai cél jó darab ideig abban állt, hogy a még hihetetlenül törékeny mozgalmak egyáltalán fennmaradjanak a zaklatás, megfélemlítés, elszigetelés kísérleteivel szemben. Ehhez mindenekelőtt arra volt szükség, hogy az ellenzéki létet választó emberek ne riadjanak vissza a nyilvános konfrontációtól, ne ijedjenek meg a fenyegetésektől, és ne sajnálják a beilleszkedett élet előnyeit. Egyszóval, erkölcsi tartásra. A kezdetek korlátozó feltételei közt a két elgondolás – Havelé és Michniké – egybevágó gyakorlati következményekre vezetett.
Ezt az észrevételt nyugodtan általánosíthatjuk. A disszidensek közt sokféle eszmei vita zajlott. Mihelyt kivonták magukat az állami cenzúra hatalma alól, megkezdődött a világnézeti irányzatok szétválása. Hivatalos tiltás, szerzői óvatoskodás nem gátolta többé a nézetkülönbségek átgondolását. Lassan újjászülettek a meghatározó ideológiai eszmeáramlatok. A szellemi pluralizálódás mégis korlátozott és egyoldalú maradt. Nem volt politikai jelentősége.
Amíg az ellenzéki mozgalmak gyengék és törékenyek voltak, nem próbálkozhattak azzal, hogy ők határozzák meg az állam számára a nagy politikai alternatívákat. Egyetlen ésszerű céljuk abban állt, hogy kivonuljanak az államból, s megvessék a lábukat a hivatalos intézményeken kívül. A viták nem arról szóltak, hogy mit válasszon az ellenzék, hanem inkább csak arról, hogyan értelmezze azt, amit már választott: az állam hatalma alól kivont „civil társadalom” létrehozását.
Akadtak, akik úgy fogták föl a formálódó civil társadalmat, mint a nyugati mintájú demokrácia őssejtjét, melyből később majd kiválnak a pártpolitika, az érdekvédelem, a gazdaság és a kultúra elkülönült intézményei, teret adva az életmódok, világnézetek, kulturális irányzatok pluralizmusának. Akadtak, akik a nyugati világ baloldali alternatívájának csíráját látták a civil társadalomban, olyan berendezkedés kezdeményét, ahol a pártharcokat társadalmi mozgalmak váltják fel, a kapitalista vállalkozók és a dolgozók közti érdekegyeztetés helyébe pedig a munkahelyi önigazgatás lép. S akadtak, akiknek a számára a civil társadalom a nemzet eredendő közösségét jelentette, vagy az ateista állam világképével szembeállítható, keresztény értékrend hordozóját.
Továbbá, a kép nem volt statikus. Az álláspontok közeledtek egymáshoz és távolodtak egymástól; az emberek átjártak a rivális áramlatok között. E cikk szerzője a hetvenes évek második felétől az alkotmányosan korlátozott, parlamentáris többpártrendszer és a piacgazdaság híve volt, de a magántulajdon elsőbbségét csak a nyolcvanas években fogadta el, és még 1987-ben is azon törte a fejét, hogyan lehetne összeegyeztetni a részvénytársasági szervezetet a dolgozói önigazgatással.
Ezek lényeges nézetkülönbségek voltak, de közvetlen, politikai jelentőségük csekély maradt. Amíg úgy állt a helyzet, hogy a pártállam már nem elég erős az ellenzék felszámolásához, de az ellenzék még nem elég erős a pártállam megkérdőjelezéséhez, addig az ellenzék nem került olyan döntési helyzetek elé, melyekben mást kellett választania annak, aki a civil társadalom liberális felfogását tette magáévá, mint annak, aki szocialista vagy keresztény-nemzeti felfogásához vonzódott.
A világnézeti különbségek megosztották ugyan a disszidenseket, de nem váltak politikai konfliktusok forrásává.
A kezdetben zárójelbe tett vitakérdések csak akkor nyomultak a középpontba, amikor megbomlott az erők – vagy inkább gyengeségek – átmeneti egyensúlya. Csak ekkor kényszerült rá a demokratikus ellenzék, hogy politikáját újragondolja. Ez az idő legkorábban Lengyelországban jött el, 1980-ban – igaz, Jaruzelski államcsínye megzavarta a tanulási folyamatot. Legkésőbb Csehszlovákiában következett be a számvetés pillanata: igazából csak 1989 végén, a „bársonyos forradalom” idején. A magyar ellenzék számára külső tapasztalat – a Jaruzelski-puccs – adta az első lökést a továbbgondoláshoz, majd a Kádár-rezsim 1987-ben nyílttá váló krízise a következőt. Azonban egyik országban sem maradt annyi idő a régi rend összeomlásáig, hogy a politikai eszmék tisztázódása ne húzódjon át az új rendszer kezdeteire.
Cikkem második tézise tehát így szól: a disszidens politikai gondolkodás felemásságait az erőegyensúly állapotának elhúzódása, majd a régi rend hirtelen bukása magyarázza.
Most áttérek a harmadik tézisre, mely szerint bármilyen sokszínű volt a disszidens gondolkodás, a disszidens gyakorlat mégis mély elvi közösséget teremtett a mozgalom résztvevői között, és egyszersmind a modern nyugati fejlődés oldalára állította őket. Az ellenzéki politika mögöttes elvei ugyanis szoros rokonságban voltak a kapitalista demokrácia vezérlő eszméivel. A következő szakaszban azt igyekszem megmutatni, hogy ez a tézis túléli a szembesítést a nézetekkel, melyek a demokratikus ellenzékek köreiben kavarogtak.
A disszidens politika és a nyugati hagyomány
Kétségtelen, a megteremtendő civil társadalomról alkotott kép olykor illuzórikus vagy kifejezetten modernségellenes volt. Ám az ellenzéki politika nem akármilyen civil társadalom megteremtésére irányult. Az ellenzék civil társadalmát az emberi jogok korlátja választotta el az államtól. Az emberi jogok pedig nemcsak az állammal szemben kínáltak normatív védelmet; magának a formálódó civil társadalomnak is sajátos alakot kölcsönöztek. Amit az államtól megkövetel az emberi jogok iránti tisztelet, azt a magánszemélyektől és szervezeteiktől is megköveteli. Az emberi jogoknak alávetett civil társadalom óhatatlanul pluralista társadalom, ahol az egyének és közösségeik szabadon követhetik a saját világnézeti meggyőződésüket és életfelfogásukat, szabadon hódolhatnak kulturális vonzalmaiknak, és szabadon társulhatnak közös vállalkozásokra. Tagadhatatlan, ezzel a döntő elköteleződéssel a disszidens mozgalom különféle áramlatainak gondolati fejlődése nem mindig volt szinkronban. Azonban bárhogyan gondolkodott a disszidensek némelyike a kifejlett civil társadalom ideáljáról: az, amit a disszidensek tettek, kijelölte mozgalmuk helyét a pluralizmus és a szabadság híveinek táborában.
A civil társadalom és az emberi jogok párosításának egy másik fontos következményére oly módon világíthatunk rá, ha szembesítjük a szabadság emberjogi védelmét az állammal szembeni önállóság elnyerésének más, nem politikai stratégiáival. A szovjet birodalom alattvalói nemcsak az engedelmesség nyílt megtagadása útján vonhatták ki magukat az állam fennhatósága alól, hanem a rejtett engedetlenség fogásai révén is. Nemcsak a szabályok érvényességének kétségbevonásával, hanem a szabályok megkerülésével. Ez utóbbi jóval kisebb személyi kockázattal járt, és így sokkal több ember számára kínált mozgásteret. Az ellenállás és a behódolás közti szürke zónában tömegesen jöttek létre a viszonylagos autonómia változatos formái.
Ha úgy tetszik, a civil társadalom két különböző válfaja kezdett kialakulni egymás mellett, egymással kölcsönhatásban: az egyik a szabályok közti résekben, a szabályok formális rendjét fellazítva – a másik betartásra méltó formális szabályokat követelve. A két irányzat támogatta egymás kibontakozását. A nyílt engedetlenség odébb tolta a számonkérhető szabálykövetés határait; a szabályok fellazulása megkönnyítette a kihívó engedetlenséget választók dolgát. Azonban feszültség is volt a két irányzat között. A szabályok kijátszását nem fokozati különbség választotta el a szabálykövetés nyílt megtagadásától. A szabálykerülők ideálja a tökéletes feketegazdaság volt, melynek szereplői számára az állam ellenség, akit jó lélekkel meg lehet rövidíteni. Az engedetlenek ideálja az öntudatos polgárok civil társadalmának és a betartásra méltó törvényeket teremtő jogállamnak az együttélése. A joguralom melletti elköteleződés volt a civil társadalom ellenzéki programjának második jellegzetessége.
A modern demokráciákban a joguralom értelmezése nem egységes. Egy hagyományos és egy új keletű felfogás verseng egymással. A hagyományos felfogást a Rechtstaat német eszméje testesíti meg. E nézet szerint az állam csak olyan szabályok betartását kérheti számon polgárain, melyek kellően egyértelműek és megismerhetők. Gumiparagrafusok, titokban tartott vagy a kihirdetésük előtti időkre vonatkoztatott szabályok alapján senki szabadsága nem korlátozható. Ennél többet azonban a Rechtstaat eszméje nem tartalmaz. Ha a törvény világos, s ha jó előre hozzáférhetővé tették, akkor kötelező erejű – bármi legyen a tartalma. A jognak e felfogásban semmi köze az emberek erkölcsi alapú jogigényeihez.
A Rechtstaat eszméjének újabb keletű vetélytársa a joguralom konstitucionalista képe. E felfogás azt a tényt tükrözi és értelmezi, hogy a mai nyugati demokráciák többsége alkotmányosan korlátozott, s hogy a demokratikus alkotmányoknak szerves része a Bill of Rights. Nem az a sajátos ebben, hogy az alapvető emberi jogok megjelennek az alkotmányokban: ez a Rechtstaat gondolatába is belefér. A sajátos az, hogy a demokratikus alkotmányok a 18. század természetjogi deklarációihoz kapcsolódnak. Nem azzal az igénnyel lépnek föl, hogy jogosultságokat teremtenek, hanem azt állítják magukról, hogy elismerik az egyén tőlük függetlenül is érvényes jogait.
A Rechtstaat elgondolása szerint az alkotmányos jogok tartalma annyi, amennyit a róluk szóló cikkely szó szerinti olvasata közöl. A konstitucionalizmusból ellenben az következik, hogy az alkotmányos jogok tartalma attól (is) függ, milyen morális elvek adnak értelmet az alaptörvénybe beemelt jogoknak. A Rechtstaat-szerű elgondolás az emberi jogok védelmének szűk és stacionárius felfogását vonja maga után: az alkotmány azokat a jogokat védi, melyek az alaptörvény elfogadásakor már általános elismertséget élveztek. A konstitucionalista elgondolás az emberi jogok védelmének tágas és kiterjesztő felfogásával jár együtt: az alkotmányos védelemnek tovább kell terjednie azokra a jogokra is, melyek az alaptörvény elfogadásakor még nem voltak elismertek, és csak most, az elismertetésért vívott küzdelem során nyernek támogatást.
A demokratikus ellenzék gyakorlata a konstitucionalista felfogást előlegezte meg. Igaz, a disszidensek az emberi jogok klasszikus alapeseteiért szálltak harcba, nem vitás határesetekért (a politikai kritika, a művészi kifejezés, a tudományos közlés szabadságáért, nem a gyalázkodó beszéd vagy a pornográfia szabadságáért; a magánélet sérthetetlenségéért, nem az azonos nemű párkapcsolatok magánjogi elismertetéséért stb.). S követelésüket alátámasztandó előszeretettel hivatkoztak nemzetközi emberjogi egyezmények írott szövegére. De nem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyűlésezni, szervezetet alapítani, mert államunk elfogadta az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezményeket, melyek minden embert – tehát bennünket is – felruháznak ezzel a joggal. Hanem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyűlésezni, szervezetet alapítani, mert erre minden embernek joga van, miként azt az államunk által is elfogadott nemzetközi egyezmények elismerik. A disszidens magatartás végső hivatkozási alapja az az erkölcsi természetű megállapítás volt, hogy az embernek kijáró bánásmód magában foglalja az emberi jogok tiszteletben tartását, s hogy minden embernek jogában áll megkövetelni azt a bánásmódot, mely őt mint embert megilleti, s így azt is, hogy emberi jogait tartsák tiszteletben. Ehhez képest másodlagos, taktikai kérdés volt, hogy milyen jogokon kezdték a disszidensek.
Összegezve, harmadik tézisem úgy szól, hogy a disszidens politika állandó magvát a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus melletti elköteleződés adta. Bárhogyan vélekedtek saját gyakorlatuk értelméről némely ellenzékiek, ez az elköteleződés a liberális demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság oldalára állította őket. 1989-es állásfoglalásuk nem hirtelen konverzió műve volt, hanem korábbi gyakorlatuk továbbgondolása.
De ennél többet is állítok: a disszidens politika nem egyszerűen felzárkózott a nyugati fejlődés főáramához – hozzá is tette a maga újítását. Erről fog szólni negyedik tézisem.
A demokratikus ellenzék újításai
A pártállami diktatúra Kelet-Közép-Európában puskalövés nélkül, rendezett körülmények közt adta át a helyét a demokráciának. Az átmenet szabályaiban kerekasztalok mellett állapodtak meg a régi rend képviselői és a régi rend ellenfelei.
Ha csak a tárgyalások tényére figyelünk, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az 1989-as átmenetben nem volt semmi új. Előfordult már néhányszor a történelemben (Latin-Amerikában mindenekelőtt), hogy bukott diktátorok tárgyalás útján alkudták ki visszavonulásuk feltételeit. De azok a megbeszélések másról szóltak, mint a kelet-közép-európaiak. Katonai junták adták át a hatalmat civil politikusoknak. A hadsereg visszavonult a laktanyákba, s cserében mentességet próbált kialkudni vezetői számára a diktatúra idején elkövetett bűnökre. Az új rend alkotmányos szerkezete nem érdekelte: mint külön hivatástestületnek, bármely tetszőleges politikai rendszerben megvolt a helye.
A pártállam uralkodó rétege – a kommunista nómenklatúra – nem alkotott ilyen hivatástestületet. Nem voltak kaszárnyái, ahová visszavonulhatott volna a politikából. Neki az új rend alapvonásairól kellett megegyeznie partnerével; arról, hogy milyen lesz az a világ, melybe majd betagozódhat. Csak ezen az általános egyetértésen belül próbálhatott átmeneti kedvezményeket biztosítani a maga számára. Latin-Amerikában a hatalom átadásáról döntöttek. Kelet-Közép-Európában a társadalmi és politikai berendezkedés átalakításáról. Ez a megegyezés a nagy léptékű, átfogó és gyors társadalmi változások harmadik modelljét képviselte, mely mind a reformtól, mind a forradalomtól különbözik: a koordinált rendszerváltást, középpontjában a kerekasztal-tárgyalásokkal.
A kerekasztal-tárgyalásokat a demokratikus ellenzék küzdelmei készítették elő. Az ellenzéktől eredt a megegyezéses kibontakozás gondolata. Az ellenzék kényszerítette ki a kerekasztalok főpróbáját 1980-ban. Gdanskból, Szczecinből eredt az eljárási megoldás, mely kilenc év múltán lehetővé tette a demokratikus átmenet koordinálását. De az eljárási eszközök önmagukban nem lettek volna elegendők. Olyan érintkezési formákra, olyan beszédmódra volt szükség, melyek lehetővé tették, hogy az egymástól mély szakadékok által elválasztott politikai erők közösen kereshessék a jövendő köztársaság alkotmányos alapelveit. Az ehhez szükséges politikai kultúra megteremtésében ismét csak oroszlánrésze volt a demokratikus ellenzék stratégiájának. Hisz ez a stratégia nem egyszerűen azt célozta, hogy önkorlátozásra bírja a hatalom birtokosait. Egyszersmind arra is rá kívánta szorítani őket, hogy átvegyék az emberi jogok, a joguralom, a konstitucionalizmus nyelvezetét, s hogy ezen a nyelven, ennek elveit adottnak elfogadva próbálják megvédeni gyakorlatukat. Amikor ez megtörtént, a kommunista félnek nem volt többé elvi alapú kifogása a liberális demokrácia ellen. Lehetségessé vált a tárgyalás az alkotmányos demokráciáról.
Így született meg a minta a rendszerváltás békés, koordinált végrehajtására. Mint azt a dél-afrikai apartheid rezsim lebontásának története bizonyítja, a minta elválasztható a körülményektől, melyek közt létrejött; más helyzetben is sikerrel alkalmazható.
De a demokratikus ellenzék történelmi szerepe nem korlátozódott arra, hogy megmutatta, miként lehet a káoszt és az erőszakot elkerülve, rendezett módon végrehajtani az átmenetet a demokráciába akkor, amikor a régi rend már tarthatatlanná vált. A békés rendszerváltásnak nagyon kicsiny lett volna az esélye, ha a krízist nem előzi meg két évtized szerves fejlődése, amiben az ellenzéki politika nem elhanyagolható szerepet játszott. S ebben az időszakban nemcsak a szovjet birodalom belső viszonyai változtak. Maradandó változás következett be a nemzetközi államközösség viszonyaiban. Életre keltek a II. világháborút követő nemzetközi jogalkotás – az emberjogi egyezmények – holt betűi.
Hosszú ideig úgy tűnt, az emberjogi egyezményeknek legföljebb a demokratikus államok egymás közti viszonyában vannak gyakorlati következményei; a nem demokratikus államokkal szemben erőtlenek. A diktatúrák hétköznapi jogsértései nem adnak alapot a nemzetközi szervezetek közbelépésére; beavatkozásra csak legvégső esetben – háborús és emberiség elleni bűncselekmények esetén – kerülhet sor. A kelet-közép-európai demokratikus ellenzék elsőként ismerte föl, hogy ennek nem kell így lennie. Megtalálta a módját, hogy a nyugati közvéleményt mozgósítva nyomást gyakoroljon a demokratikus államok kormányaira: ne nézzék tétlenül az emberi jogok durva megsértését. Az emberi jogok kihívó gyakorlásával kész helyzetet teremtett a nyugati kormányok számára is. Nem térhettek ki következetesen a reagálás kényszere elől, és észre kellett venniük, hogy a reagálás nem kontraproduktív: a kommunista kormányok önmérsékletre szoríthatók.
A hetvenes és nyolcvanas évek emberjogi gyakorlata azt a tanulságot hagyta maga után, hogy ha a demokratikus államok készek és képesek időben fellépni az emberi jogok védelmében – abban a szakaszban tehát, amikor a konfliktus még viszonylag gyenge, és kézben tartása csupán diplomáciai beavatkozást igényel –, akkor jó esély van rá, hogy elő se álljanak a szélsőséges helyzetek, melyeken katonai beavatkozás nélkül már nem lehet úrrá lenni. Bebizonyosodott, hogy az emberi jogok védelme az államok közti politika intézményes részévé tehető, s hogy lényeges szerepet játszhat a diktatúrák megfékezésében és békés lebontásában.
Negyedik tézisem úgy szól, hogy a kelet-közép-európai demokratikus ellenzék követhető mintát adott a világnak abból, hogyan lehet rendezett, tárgyalásos úton megvalósítani az átmenetet a diktatúrából a demokráciába, továbbá abból, hogyan lehet életet lehelni a nemzetközi emberjogi rendelkezések holt betűibe, s ezzel új alapokra helyezni az államok közti viszonyokat.
Erkölcs és politika
Korábban azt írtam, a disszidensek tetteit morális megfontolások igazolták. De ugyanakkor azt is állítottam, hogy a morális elvekre hivatkozó, nyilvános igazolás nem azért válhatott politikai erővé, mintha a hatalom birtokosai belátták volna az igazságát. Azért válhatott politikai erővé, mert azok, akik az emberi jogok tüntető gyakorlására adták a fejüket, jól mérték föl, hogy a hatalom birtokosainak érdekében állt úgy cselekedni, mintha elfogadnák az emberjogi érvelést. Befejezésül ezt az állítást szeretném megvilágítani.
A politika sokszereplős játszma; kimenetelét sok-sok cselekedet következményeinek összegződése határozza meg, és a cselekvők óhatatlanul egymást kölcsönösen kizáró célokat (is) követnek. A politikai játszmáknak nincs olyan résztvevője, aki egymaga eldönthetné, hogy célja valóra válik-e; mindenkinek be kell számítania mások várható lépéseit.
Ez a megállapítás nem függ attól, hogy mi a kezdeményezés tartalma. Akkor is igaz, ha a politikai cselekvő morális célok megvalósítására törekszik. Az ilyen ember két esetben számíthat rá, hogy eléri a célját. Vagy akkor, ha példájával és érvelésével rá tudja venni a mértékadó szereplőket, hogy ugyanúgy alárendeljék az erkölcsi céloknak egyéb érdekeiket, ahogyan ő maga is teszi. Így olvashatjuk a disszidens politika Havel adta értelmezését. Vagy akkor, ha a többi szereplő egyéb, nem erkölcsi céljai közt vannak számukra különlegesen fontos érdekek, melyeket oly módon közelíthetnek meg a legjobban, hogy úgy cselekszenek, mintha kötnék őket a szóban forgó erkölcsi megfontolások. Így olvashatjuk a disszidens politikának azt az értelmezését, melyet Michnik fogalmazott meg.
A modern politikai gondolkodás megteremtői Machiavellitől és Hobbestól Madisonig és Kantig valamennyien abból indultak ki, hogy a politikai célok teljesülését nem okos dolog túlzottan optimista feltételezésekhez kötni. Ha a siker azon múlik, hogy a vetélytársak és ellenfelek mind rendkívül erényes emberek, akkor nagyon nagy a bukás valószínűsége. Inkább arra ésszerű törekedni, hogy a fontos szereplők érdekeltek legyenek annak a megcselekvésében, amire az erénynek kellene rábírnia őket. Nevezzük az előbbit a morális politika egyenes stratégiájának, az utóbbit pedig a morális politika közvetett stratégiájának.
A kettő kombinálódhat egymással, sőt kombinálódniuk is kell. Az a politika, melyben a követendő értékek megfogalmazása és érvelő védelme nem játszik szerepet, a társadalom tagjait manipulálható eszközként kezeli. A közvetett stratégia elfogadhatatlan, ha nem egészül ki az egyenes stratégiával. Azonban túl kell mennie rajta.
Első lépésben az érdekek éppen adott megoszlását veszi alapul; megkeresi azokat az érdekeket, melyek akkor is a jó céllal összeegyeztethető cselekvésre ösztönözhetik a kulcsszereplőket, ha magával a céllal nem azonosulnak. Ezt tették a disszidensek, amikor úgy okoskodtak, hogy az adott belső és külső helyzetben a kommunista államvezetés számára előnyösebb önmérsékletet tanúsítani az ellenzéki mozgalmakkal szemben, mint eltiporni őket.
De ha csak ennyi történik, akkor a védendő erkölcsi elvek sorsa attól fog függeni, hogyan alakul éppen az érdekek konfigurációja. Tartós sikert csak oly módon érhet el a morális politika, ha a következő lépésben intézményeket teremt a politikai együttélés szabályozására; olyan intézményeket, melyek rendre úgy alakítják a politikához kötődő érdekeket, hogy az erkölcsileg rossz választás ne ígérjen nagy előnyt, az erkölcsileg jó választás pedig ne fenyegessen súlyos hátránnyal. Úgy is mondhatnám: olyan intézményeket, melyek közt az erényért nem kell túlzottan nagy árat fizetni. Erre az útra lépett a demokratikus ellenzék, amikor az alkotmányos demokráciát választotta, s amikor kísérletet tett arra, hogy életet leheljen az emberi jogok nemzetközi normáiba.
Ötödik tézisem úgy szól tehát, hogy a disszidens mozgalom erkölcsi célokat követett, de ízig-vérig politikai volt; morális, de nem moralizáló.
Némelyik olvasóm ezt talán úgy érti: a disszidensek az erény bajnokai voltak ugyan, de nem olyan elvakultak, hogy ne lettek volna hajlandók alászállni a politika alantas világába. Mint minden józan ember, ők is megkötötték az elkerülhetetlen kompromisszumokat morál és célszerűség között, elvek és gyakorlat, ideálok és stratégia között. Én nem ezt a közhelyet állítom.
A disszidens mozgalom politikai jellege az én szememben nem engedmény volt, nem egy erkölcsi eszmény feláldozása. A magam részéről nem szeretnék olyan világban élni, mely attól működik jól, hogy mindenki borzasztóan erényes, és embertársaimnak sem kívánok ilyet. A kommunista rendszer, legalábbis a kezdeti Sturm und Drang idején, korlátlan önfeláldozást követelt az emberektől. S e követelés jegyében korlátozás nélkül fel is áldozta őket. A kommunizmussal szembeszálló demokratikus ellenzék olyan világot kívánt teremteni, ahol a közjó keresése nem kívánja meg az egyénektől, hogy odadobják a személyes céljaikat. Olyan rendszert, amely takarékoskodik az erény igénybevételével. Ez nemcsak elkerülhetetlen: ez a helyes és kívánatos.
Így hát a disszidens stratégia nem rezignált kompromisszum szülötte. Attól, hogy nem a másik oldal megigazulására, hanem önfenntartási ösztönére és racionális belátására épített, még nem szállt le a másik oldal színvonalára. A világ, melyért a demokratikus ellenzék küzdött, erkölcsileg magasabb rendű, mint az a világ, amelyet segített átadni az enyészetnek, noha az új világ nem a földre szállt erény birodalma.
S az ellenzéki politika eszközei is morálisan védhető eszközök voltak, noha nem merültek ki a példaadásban és meggyőzésben. A disszidensek a Rosszat nem a Rossz eszközeivel kényszerítették meghátrálásra. Az erőszakkal nem erőszakot, a zsarolással nem zsarolást, a hatalmi manipulációval nem hatalmi manipulációt szegeztek szembe. Az emberi jogok uralmát az emberi jogok kihívó gyakorlása útján hozták közelebb.
Utójáték
Ez az írás szembeállította Adam Michnik és Václav Havel politikai szemléletét. Azt írtam, hogy Michnik felfogásában helye volt, Havel felfogásában pedig nem volt helye a közvetett, stratégiai számításnak. Hozzátettem azonban, hogy amikor ők ketten kialakították az elgondolásaikat, a köztük lévő nézeteltérésnek még nem volt gyakorlati jelentősége. Mind a ketten abból indulhattak ki, hogy a disszidensek erkölcsi kiállásának önmagában politikai jelentősége van, s hogy a disszidens politika nem kényszerül jó célokért rossz eszközöket latba vetni.
Évekkel később, a koszovói válság idején, heves vita rázta meg az európai politizáló értelmiséget. Az egyik tábor szenvedélyesen elutasította a NATO légicsapásait. A tárgyilagosabb vitatkozók elismerték, hogy az észak-atlanti légierő nem terrorbombázásokat hajtott végre: az akciók célja az erőszakszervezetek megbénítása volt; a támadók gondosan igyekeztek kerülni, hogy csapásaik civil áldozatokat szedjenek. Azonban óhatatlanul voltak civil áldozatok. Clinton, Tony Blair és társaik olyan cselekedetekre adtak parancsot, amelyeknek előre látható – még ha nem is szándékolt – következménye volt, hogy ártatlan embereknek meg kell halniuk. Semmi nem igazolhat egy akciót, mely szenvedést és pusztulást zúdít ártatlan polgári lakosokra – így szólt a NATO-támadás békepárti kritikája.
A másik oldal azt felelte erre: Milosevicet csak az erőszak állíthatja meg. Ha a demokratikus államok közössége nem vállalja az erőszak alkalmazását – beleértve mindazt a rosszat, amit polgári lakosoknak okoz –, akkor cinkossá válik a II. világháború utáni legnagyobb európai népirtásban és etnikai tisztogatásban. Ez volna a nagyobbik rossz, s ezért a katonai beavatkozás megtagadása – ha az vállalhatatlan kockázat nélkül kivihető – gyáva és szemforgató dolog.
Havel és Michnik, az egyik mint államférfi, a másik mint befolyásos közíró, habozás nélkül a háború pártjára állt. Magukra vállalták a felelősséget a rosszért, aminek megcselekvése nélkül nem lett volna mód a sokkal rosszabbat elkerülni. Az erőszakmentes ellenállás két bajnoka az erőszak mellett tört lándzsát.
Mire tanít ez a kései utójáték? Aki a politikai cselekvést választja, annak számolnia kell vele, hogy a koszovóihoz hasonló erkölcsi dilemmák elé kerülhet. A disszidens mozgalmak nem kényszerültek ilyen dilemmákban választani, de a politikát választották, és a politika nem az a tartomány, amely be volna biztosítva az ilyen dilemmák keletkezése ellen.
A kelet-közép-európai demokratikus ellenzékeknek – s velük a demokratikus államok közösségének – hihetetlen morális szerencséje volt, hogy a kommunista rendszer a belső és külső nyomás alatt komolyabb ellenállás nélkül magába roskadt. Jugoszlávia esete az intő példa: történhetett volna másként is. Alakulhatott volna úgy is a szovjet birodalom válsága, hogy a nyers erővel nyers erőt kell szembeszegezni. Havel és Michnik politikai nagyságát bizonyítja, hogy ezt mindketten képesek voltak belátni.
Mindazonáltal nem a puszta szerencse műve volt, hogy Lengyelország, Magyarország, az NDK, Csehszlovákia és Bulgária békés úton jutott el a demokráciába. Az előző két évtized politikai fejleményei – köztük az emberi jogok megjelenése a nemzetközi politika gyakorlati eszköztárában és a belső politikai küzdelmekben – előkészítették a talajt a rendezett átmenet számára. A legfőbb tanulság ezért abban áll, hogy ha a demokratikus államközösség el akarja kerülni a jugoszláviaihoz hasonló katasztrófák megismétlődését, akkor a diktatúrákkal szembeni politikájában meghatározó szerepet kell kapjon az emberjogi mozgalmak, az önmagát felépítő civil társadalom támogatása. A nemzetközi emberjogi politikának természetesen számot kell vetnie azzal, amit François Mitterrand egykor így nevezett: „les lenteurs de l’histoire”, „a történelem lassú sodrása”. Nyugodt, hosszú távra szóló politika kell legyen ez; de átgondolt és határozott politika.
- Játéktér [6]