A francia forradalom ikonográfiája figyelemre méltó. Ez rendkívüli történelmi öntudatosságának köszönhető: akik „azért vannak, hogy újrakezdjék a világtörténelmet”, ügyelnek arra, hogy történelmi tetteik megörökíttessenek, s tudatos(nak hitt) történelemalakításuk azonnal az önértelmező történelemteleológia, történelmi mitológia részévé váljon. Ez 1789–90 történelmi tablóin a leglátványosabb: egy e világi üdvtörténet képeit látjuk, „contre nous de la tyrannie”, ellenünk a zsarnokság… „Csak a szuronyok ereje” hangzik a labdaházi eskü jól ismert dávidi pátosza (csodás az eredeti vázlata, ahol is a klasszicista stílusnak megfelelően anyaszült mezítelenül esküsznek a haza fiai, s a még inkább jelképpé vált alapkép, a Bastille (minden modern történész által fanyalogva fogadott) lerombolása, mely a múlt századi legendagyártó, Michelet szerint épp azért volt szükségszerű, mert lehetetlen és ésszerűtlen vala.
Mára általában a forradalom vált ésszerűtlen és népszerűtlen mitológiai fogalommá, ami csak részben jogos ellenhatása a kötelező jakobino-bolsevista terrorkultusznak, a forradalom effektivitását az időegység alatt levágott fejek számával mérő „radikalizmusnak”. A forradalom szónak 1793 óta két rivális értelmezése van; ebből csak az egyik terrormániás, összeesküvés-komplexumos, kirakatper-generáló és szabadsággyilkos verzió, minek örökségét Lenin vállalta fel, mondván, hogy „a bolsevizmus a proletárforradalom jakobinizmusa”. Ám épp a jakobinus hatalomátvétel előestéjén fogalmazta meg a forradalom szabadságelvű definícióját Condorcet: „forradalmi változásnak csak azt nevezhetjük, ami a szabadság növekedésének irányában hat” – s ezen definíció éppen a készülő „második forradalom” (azaz hegypárti puccs) nem forradalmi voltát volt hivatva hangsúlyozni. Condorcet világpolgári, egyetemes emberi szabadságideálon alapuló forradalom fogalmát illusztrálhatja a Föderáció ünnepe, a „minden ember testvér lészen” himnikus hangulata, és az emberi jogok nyilatkozata, mely az oly sokszor és sokak által bírált egyetemességével hirdeti, hogy „a Föld bármely pontján történő jogsértés” minden ember közös sérelme, melynek jogorvoslata általános emberi ügy. E felfogást 1794-től guillotine-nal gyógyították, de a nyaktiló csattogtatói sem mondtak le (legalábbis verbálisan) az univerzalisztikus szabadságigény hangsúlyozásáról, csupán „az emberiség ellenségeivel” szemben kívánták mozgósítani „a szabadság zsarnokságát” (minek következtében az 1789. július 14-én a Bastille börtönéből kiszabadított 4 – azaz négy – darab státusfogoly helyébe 1794 júliusára 400 000 – négyszázezer – politikai rab került).
S akik számára a nyakazás ezúttal elmaradt, megérhették 1799. brumaire 18-át, Bonaparte generális snassz, de sikeres államcsínyét, mely kép kedves kontrasztot alkothat a labdaházi eskü harcos helytállásával. Igaz: megjelentek az amott aposztrofált szuronyok, de nem annyira, hogy a parlamentáris demokráciában való erős hittel ne lehetett volna elhárítani. Ám még a felvilágosodás utolsó filozófusai, a liberális ideológusok is inkább azt hitették el magukkal, hogy ez a kard a szabadságot védi, csak kevéssé szabadelvű eszközökkel (ezen illúzióban egészen addig ringatták magukat, amíg a pápával kötött konkordátum, illetve a koronázás végképp lehetetlenné nem tette az öncsalás fenntartását). S ha Saint-Just utolsó szavai – a legenda szerint – az Emberi jogok nyilatkozatára mutatva így szóltak: „azt mégis én csináltam” (ami persze az emberi jogokat elméletben tisztelő terrorista antinómiáján túlmutató történelemfilozófiai dilemmákat is felvet: elidegeníthetetlen természetes jogokat miképp lehet egy törvényhozónak „csinálnia”?), Bonaparte első szavai az emberi jogok hangsúlyozása helyett a hazafias kötelességek fontosságát hirdették meg. De legalább trinitológiai halandzsákba nem bonyolódott az egy a három és a három egy szellemi szintjén.
- A képek üzenete [6]