A Kende Péter politikaelméleti eszmefuttatásait egybegyűjtő kötet címe telitalálat: sűrítményét adja mindannak a nagyon is súlyos, de franciásan könnyed stílusban, tudományosan, ám nem tudományoskodón tárgyalt problémakötegnek, amit a szerző több mint háromszáz oldalon tár az olvasó elé. A köztársaság törékeny rendje – egyszerre van benne a tárgyalt téma, a szerző aggodalma, valamint – a köztársaság szó tágabb és szűkebb jelentését kihasználva – republikánus elkötelezettsége. Az alcím – Államiság a kommunizmus után – pedig mintegy kijelöli a mondandó tér-idő koordinátáit.
A gondolatmenet tagolásának szigorú belső logikája van: az első rész – A kommunizmustól a respublika felé – rekonstruálja a republikanizmus, a civil társadalom, a nemzet, a multikulturalizmus fogalmait, majd belehelyezi őket a rendszerváltás utáni évtized történéseinek szövetébe. A második részben – Etika és politika – tágul a perspektíva: míg az előző részben Kende a politikai szférát modellálja bizonyos alapvető fogalmak segítségével, addig itt a politikum világának a társadalmi valósághoz, a mindennapi élethez való viszonyát, a politikai morál kérdéskörét vizsgálja. A vizsgálódás eredményeképp az igazságosság, a szólásszabadság, az emberi méltóság, a korrupció elvont fogalmait a 90-es évek konkrét eseményeibe ágyazva életteli módon jeleníti meg. A harmadik rész – Liberalizmus és politika – valójában egyfajta szintéziskísérlet: a fő kérdés itt az, hogyan lehetséges, s lehetséges-e egyáltalán a republikanizmus és a liberalizmus értékeinek egyesítése. Ennek a résznek az eszmefuttatásait olvasva Bibó Istvánra kell gondolnunk; az ő neve egyébként többször is előkerül bizonyos gondolatmenetek kardinális pontjain. A szerző azonban nem a bibói terminológiát veszi át, inkább a bibói attitűddel rokon gondolatmenetet vázol fel. Ennek lényegére épp ő világított rá egy néhány évvel ezelőtti tanulmányában, amelyben Bibót olyan rendhagyó egyesítőnek nevezte, aki mindig egymásnak látszólag ellentmondó álláspontok szintézisére törekedett. Nos, úgy tűnik, itt maga Kende Péter is valami nagyon hasonlót tűz ki célul. (Ennek persze megvan az előzménye korábbi írásaiban is: gondoljunk csak Az én Magyarországom című kötet empatikus eszmefuttatásaira, amelyekben univerzalitás és nemzeti eszme jelenkori szintézisének lehetőségeit kereste.)
A negyedik rész – Együttélés a Duna völgyében – több annál, mint aminek első pillantásra tűnik: nem pusztán a Monarchia múltba süllyedt világának egyszerű megidézése. Nosztalgia pedig még kevésbé: ezt eleve kizárják Jászi Oszkár idevágó gondolatmeneteinek rekonstrukciói, amelyek meggyőzően bizonyítják azt a Kende Péter által is vallott álláspontot, hogy a Monarchiának nem volt valós történelmi esélye a túlélésre. Mindazonáltal a Monarchia mégis egy „világ”, ha úgy tetszik valamiféle „civilizáció” volt, amely összefogta a Duna-völgy népeit. És itt a lényeg: a kötetben a Monarchia az előző rész Sollenje – liberalizmus és republikanizmus szükséges egyesítése – és az ezredvégi kelet-európai valóság Seinje közötti gondolati hídként jelenik itt meg.
Miért törékeny?
De térjünk rá most már az alapkérdésre: vajon miért is törékeny a köztársaság rendje? Az erre adott tömör válasz a következő lehetne: mert létrejött a teljesítmények és elvárások szükségszerű diszkrepanciája. A társadalom szükségképpen illúziókban élt a képviseleti demokrácia természetét illetően, ezeket az illúziókat pedig óhatatlanul szétrombolta a rendszerváltást követő gazdasági válság. 1989 után a történteket egyéni sorsuk romlásaként megélő társadalmi rétegek, ha ismerték volna, bizonyára nagyon találónak érezték volna Talleyrand-nak a valamikori arisztokrata ressentiment-t tükröző szavait: „Qui n’a pas vécu avant 1789, ne connait pas la douceur de vivre” (Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet édességét). A következmény a politika és a politikusok presztízsének, árfolyamának esése a közvélemény képzeletbeli tőzsdéjén. Kende Péter meggyőzően érvel amellett, hogy a civil társadalom gondolatának sajátosan kelet-közép-európai átértelmezése, amely az ún. civil szférát a politikai pártok ellenében definiálja, pontosan ennek az árfolyamesésnek a következménye. Az már más kérdés, hogy a politika presztízsének ilyesfajta csökkenése vajon speciálisan kelet-közép-európai jelenség-e csupán. E. J. Dionne, Jr: Why Americans Hate Politics című, 1992-ben kiadott könyvének előszavában, kelet-európai fülnek meglehetősen ironikusan ható módon azt fejtegeti, hogy miközben a demokráciák Kelet-Európában éppen virágba borulnak, Amerikában a demokratikus intézmények hanyatlanak, és az amerikai nemzet nem hisz többé abban, hogy a politika segítségével javítani lehet a dolgokon. Persze, hogy ez tényleg így van-e, számunkra itt és most mindegy; kétségtelen ugyanis, hogy a politikával kapcsolatos szkepszis sokkalta veszélyesebb egy olyan demokráciában, melynek a fenekén még ott a tojáshéj, mint ott, ahol ez az intézményrendszer kétszáz éves múltat tudhat maga mögött. No de – teszi föl Kende Péter a kérdést – vajon rászolgálnak-e a politikusok a gyanakvásra és a bizalmatlanságra? Válasza a kérdésre többrétegű. Az első réteg egy igazi franciás könnyedséggel megfogalmazott bon mot: „...az országnak pontosan olyan vezetőrétege van, amilyennek kitermelésére társadalmilag képesnek bizonyult. Tehát amilyet megérdemelt.” (150. o.) Kemény ítélet: kérdés, hogy vajon nem igazságtalan-e? Vajon el lehet-e várni egy politikailag a legkülönbözőbb rendszerek által generációkon keresztül demoralizált, és a Kádár-rendszer harminc esztendejének vidám barakkos létviszonyai által atomizált országtól, hogy néhány év leforgása alatt társadalmi méretekben megteremtse a citoyen-mentalitást? Zygmunt Bauman az évtized elején írott, 1992-ben megjelent Intimations of Postmodernity című könyvében rámutat arra, hogy a kommunizmus bukásában a külpolitikai konstelláció és a disszidens értelmiség szabadságvágya mellett milyen fontos szerepet játszott az a fogyasztói várakozás, amely erőteljesen gyengítette a rendszer legitimációját. Nyilvánvaló, hogy ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a kései Kádár-rendszer politikája következtében a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon volt a legerősebb, ennélfogva itt vajmi kevés esélye lehetett a polgári öntudat tömeges megjelenésének. Nem arról van szó persze, hogy ezt a fogyasztói individualizmust eleve rossznak kellene tartanunk – éppen ellenkezőleg, ez önmagában egy bizonyos civilizációs szint elérésének a jele –, hanem arról, hogy az adott körülmények között ez együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással. Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta.
A republikánus ethosz
A könyv gondolatmenetét követve hamarosan kiderül azonban, hogy az előbbi válasz csak egy lehetséges megközelítés a sok közül; a szerző módszere ugyanis ebben a kérdésben is az, hogy a tárgyalt problémát újra és újra előveszi; mintegy spirálisan közelít a többoldalú vizsgálatok után kikristályosodó álláspontjához, amelyben integrálni tudja a kérdésre vonatkozó, első pillantásra egymással szembenállónak tetsző nézeteket. A most tárgyalt konkrét esetben is rájövünk arra, hogy a citoyen-mentalitás számonkérésére azért volt szüksége, hogy ezáltal még erőteljesebben tudja hangsúlyozni egy republikánus ethosz megteremtésének szükségességét. Ugyanis a korrupcióról írva elég egyértelművé teszi, hogy bizony a Münchhausen-trükköt – kihúzni magunkat a mocsárból a saját hajunknál fogva – aligha lehet véghezvinni a politikai elit morális példaadása nélkül. Ha úgy tetszik, akkor a kommunizmus után a citoyen és a politikai közösség megteremtése közös erőfeszítést igényel: a „kisember” mellett elengedhetetlen szükség van a politikai morál létezését viselkedésükkel bizonyító politikusokra is. Másként szólva: ezen helyzetben a demokratikus készségek elsajátítása hosszú tanulási folyamat, amelyhez elengedhetetlen, hogy a média révén a figyelem középpontjába került politikusok példaértékű demokratikus viselkedési mintákat mutassanak fel. Ahogyan ezt Kende Péter oly pregnánsan megfogalmazza: „...rossz vért szül, ha előtérben álló közéleti személyiségek olyan kivételezettségekkel vagy könnyebbségekkel rendelkeznek, amelyek a közember számára elérhetetlenek. (...) A rossz példa tovább gyengíti a közösség összetartozás-tudatát; nem a szolgálatra és a szolidaritásra nyújt mintát, hanem a fennhéjázásra, az önzésre, a haszonlesésre és a közembertől megkövetelt szabályok semmibevételére. Holott respublikában egy szegény ország vezetőinek a puritán életvitel volna úgyszólván az elsődleges állampolgári kötelessége. Mely életvitellel sem a luxusautó, sem a különrepülőgép, sem a busásan fizetett államreprezentáció (például igazgatósági tagság valamely félállami részvénytársaságban) nem fér össze. Ha egy átalakulással kínlódó szegény ország vezetői azt akarják, hogy szavuknak ne csak politikai, hanem morális súlya is legyen – márpedig tekintélyt csak ez adhat, maga a funkció a legjobb esetben valami ideiglenes presztízst kölcsönöz! – akkor járjanak villamoson, biciklin, vagy legfeljebb jól karbantartott Wartburgon; előéletükből hozott lakásukat ne cseréljék el budai luxusvillára. (...) Aztán mint magánemberek már semmiféle példamutatásra nincsenek kötelezve.” (218–220. o.)
A fenti gondolatmenetben mindenekelőtt a tekintély fogalmára hívnám föl a figyelmet, ugyanis átvezet bennünket a könyv központi témájához, a republikanizmus kérdésköréhez. Mielőtt azonban a szerző idevonatkozó gondolatait kifejtené, tisztáznia kell azt, hogy mit is ért nemzeten. Először is leszögezi, hogy számára a nemzet mindenekelőtt politikai közösséget jelent. Kelet-Európa differentia specificája, s ezzel együtt legnagyobb problémája éppenséggel az – állítja – , hogy itt sem a német eredetű kulturális nemzet, sem pedig a francia eredetű politikai nemzet nem lehet közösségszervező elv a maga vegytiszta formájában. A kulturális nemzetfogalomnak ugyanis óhatatlanul etnikai-kirekesztő implikációi vannak, míg a politikai nemzet a maga homogenizáló hajlandósága folytán nem vesz tudomást nép és nemzet ezen a tájon igencsak lényeges különbségéről. Elvileg két megoldás jöhetne szóba a térség etnikai konfliktusainak feloldására: a föderatív állam, illetve a nemzetközösségi állam. A térség népeinek identitászavarai folytán azonban egyik sem alkalmazható. Így csak az alkotmányos biztosítékoknak azon rendszere tűnik reálisan megvalósíthatónak, amely a közösségi-kulturális autonómiák különböző formái révén képes biztosítani a békés együttélést.
Ám ezen a ponton ismét vissza kell kanyarodni a politikai közösség kohéziós erejének kérdésköréhez. Szó volt már arról, hogy ennek gyengesége nem csak sajátosan magyar probléma. Az egész régió életének aggasztó tünete a politikum, a politikai közösség nagyfokú tekintélyhiánya, amely a politikai fejlődés XX. századi anomáliáinak a következménye. A kérdés – érvel Kende Péter – itt valójában a következő: hogyan lehet elkerülni azt a két negatív forgatókönyvet, amelyek az ilyesfajta történeti-politikai szituációkból szoktak kirajzolódni: az autoriter-etnikai-kollektivista államok létrejöttét, illetve a tekintélyhiányos liberális állam weimarizálódását, ami persze végeredményben ugyancsak valamiféle kollektivizmus számára kövezi ki az utat. Egy liberális meggyőződésű gondolkodó számára a kiutat a liberalizmus és a republikanizmus elveinek szintézise jelenti. A szerző gondolatmenete a következő: a modernitásnak kétségkívül van egy olyan tendenciája, amely erodálja, kikezdi a modern nemzetek létrejöttének és fennmaradásának alapjául szolgáló együttélési akaratot: „A modern világ egyik problémája, hogy ezt az együttélési akaratot úgyszólván mindenütt – még a legrégibb, legszilárdabb tradíciójú nemzetekben is – kikezdte a multikulturalitás vagy a lokális tradíciókba való bezárkózás, és még ennél is súlyosabban a modern kultúrán nevelkedett ember szélsőséges, narcisztikus, csakis az önmegvalósításban gondolkodó individualizmusa.” (196. o.)
Ez a kijelentés önmagában akár egy antiliberális álláspont kiindulásaként is szolgálhatna. Azonban itt szó sincs ilyesmiről. Ez a 13. fejezet – A szabadságelvű ember nyitottsága, avagy az ökuméné morális alapjai – gondolatmeneteiben válik egyértelműen világossá. Itt ugyanis a szerző az ember antropológiai adottságaként definiálja a nyitottságot, amely az autonóm személyiség alapvető képessége. Ennek az autonóm személyiségnek a megjelenése és szociológiai típussá válása pedig az európai kultúrkör talán legnagyobb teljesítménye. A nyitottságból vezethetők le az emberi méltóság és a tolerancia fogalmai, amelyeket méltán tartanak a liberális eszmekör kulcskategóriáinak. A döntő kérdés itt azonban az értékek és az individuum viszonya: vajon az értékek levezethetők-e kizárólag az individuális választásokból? Kende Péter álláspontja e tekintetben végső soron nagyon közel áll ahhoz, amit Huoranszki Ferenc a Beszélőben néhány évvel ezelőtt, John Grayjel vitázva, mint releváns liberális véleményt fejtett ki: „Ha a liberális individualizmust így értelmezzük, vagyis egy olyan politikai metafizikaként, amelyik azt állítja, hogy a normákat egyének döntései konstituálják, akkor azon szerintem is van mit kritizálni. Ám fontos különbség van azon két kérdés között, hogy mi konstituálja a normákat, és hogy mi határozza meg az egyéni döntéseket a különböző normarendszerek között. (...) A liberalizmus tehát nem azt állítja, hogy az értékeket és közösségeket kizárólag az egyének választásai hozzák létre, hanem hogy részben és elkerülhetetlenül ezek tartják fenn.” (Beszélő, 1996/12, 42–43. o.)
Annak oka, hogy Kende Péter mégis a liberalizmus republikánus kiigazítását javasolja, a már érintett kelet-európai jelenség: a politikai szféra és az állam e térségben tapasztalható vészes és hosszú távon igencsak fenyegető tekintélyhiánya. Működik a liberális demokrácia konszenzuális intézményrendszere, ám a tapasztalatok szerint ez önmagában nem elégséges a demokrácia tekintélyének megalapozásához. Márpedig a tekintély – szemben azzal a közkeletű tévedéssel, miszerint ez kizárólag a konzervatív gondolatrendszerek kulcsfogalma – kétségkívül minden politikai rendszer legitimitásának a kiindulópontja. Az a politikai rendszer, amely nem képes a kormányzottak szemében tekintélyre szert tenni – mint azt a Kende Péter által is idézett Guglielmo Ferrero nagy munkájában, a Pouvoirban kifejtette – valójában nem válik a szó szoros értelmében legitimmé. A kiutat ebből a helyzetből – mutat rá a szerző – a republikanizmus azért jelentheti, mert ebben a gondolatkörben lehetségessé válik a tekintély – a modern világban egyébként többé-kevésbé kétségkívül mindenhol tapasztalható – térvesztésének visszafordítása.
Tekintély és közjó
De miben is látja Kende Péter a republikanizmus központi gondolatát? Ez lényeges kérdés, mert kapcsolódik a tekintély problémájához. Ez a differentia specifica első lépésben a liberális gondolatkörrel szembeállítva fogalmazódik meg. A két eszmekör ugyanis máshová helyezi a hangsúlyokat az egyén, a közösség és a piac lehetséges viszonyát illetően: „Mi az, ami a liberális tudatban háttérbe szorul? Először is az, hogy a vadnövénytől eltérően »az ember« individuálisan nem létezik, csakis valamilyen társadalmi keretben, amely egyébként az esetek túlnyomó többségében politikai keret is. (...) A republikanizmus voltaképpen semmi egyéb, mint annak tudomásulvétele és rendszerbe foglalása, hogy az egyéni szabadság csak politikai keretben képzelhető el, s hogy az emberi együttélés alapját a minden polgárra kötelezően érvényes közös törvények képezik. A republikánus szemlélet középpontjában a politikai közösség, vagyis a polgárok összessége áll (szemben a liberális szemlélettel, melynek központja az individuum). (...) A republikánus szemléletben a piac csak eszköz, nem pedig öncél. A piaci erők szabad játéka csak addig pozitív érték, csak addig ösztönzésre méltó törekvés, ameddig nem ütközik a közösség fennmaradásának, továbbfejlődésének, felvirágzásának más, fontos követelményeivel. A republikánus cselekvés középpontjában a »közjó« áll, lényegében úgy, ahogy ezt már az antik politikai filozófia is vallotta, szemben a metodológiai individualizmussal, amely nem ismer olyan fogalmat, mint a »közjó«, legfeljebb afféle korlátozásokra hajlandó, aminőket az egyéni érdekérvényesítés elé a felvilágosodott egoizmus szempontja helyez. Ezzel szemben a republikanizmus számára a »közjó« nemcsak megtapasztalható valóság, hanem központi szervező elv is, amely minden egyéb megfontolás fölött áll.” (268–270. o.)
A problémák azonban persze éppen akkor kezdődnek, amikor föltesszük a kérdést, hogyan lehetséges a közjót megtestesítő törvény tekintélyének megalapozása. Hogy ez miért jelent komoly nehézséget a modernitás körülményei között, arra éppen a modern republikanizmus klasszikusa, a Kende Péter által is többször idézett Hannah Arendt mutat rá. A premodern világban ugyanis a tekintély, a hagyomány és a vallás szoros kapcsolatban állt egymással. A modernitás dinamikája azonban szekularizálta a világot, megkérdőjelezte a hagyomány érvényességét, s ennek következtében megingatta a tekintély pozícióját is. A dilemma feloldását az Újvilág XVIII. század végi forradalma jelentette, amely a kormányzat számára a hatalom forrása lett. Ez azonban csak az első lépés volt, mert ez a forradalom – ellentétben az 1789-es francia forradalommal – tudta, hogy hatalom és tekintély különböző forrásokból kell, hogy táplálkozzon. A tekintély, az autoritás pedig az amerikai alkotmányból fakad. Ez jelentette azt a hatalom forrását biztosító polgári konszenzushoz képest transzcendens kezdetet, amely létrehozta a tekintélyt. Azonban – mutat rá Arendt – az ilyen kezdet voltaképpen egy erős közösségi élményből, az alapítás gesztusából táplálkozik. Mutatis mutandis, Magyarországon pedig a probléma éppen az, hogy nincsen olyan közösségi élmény, amely képes lenne ilyen kezdetként funkcionálni. E tekintetben leginkább az 1956-os forradalom jöhetne szóba, de korábbi írásaiban éppen Kende Péter mutatott rá arra, hogy sajnos 1956 nem lehet integrálódási pont, mert az ötvenhatos hagyomány értelmezése nem egyesíti, hanem éppen ellenkezőleg, megosztja a politikai közösséget.
Ha viszont nincsen olyan kezdet, olyan hagyomány, amely általánosan elfogadott lenne, akkor a politikai tekintélynek, a politika tekintélyének kell valamilyen módon a saját lábán megállnia. Kende Péter, aki nem osztja Arendtnek a modernitással kapcsolatos erős szkepszisét – bár úgy gondolja, hogy a republikanizmus antropológiai szkepszise sikeresen ellenpontozza a liberalizmus antropológiai optimizmusát – úgy vélekedik, hogy ez végső soron lehetséges. Elsősorban azért, mert a kései modernitás körülményei között a tekintély racionalizáltabb formában jelenik meg, mint az ar-chaikus társadalmakban, ennélfogva a tényleges teljesítményekre alapozódó politikusi karizmával összekapcsolódva képessé válik önmaga megalapozására. Ez a megoldás persze ismét csak a politikai elit problematikájához vezet vissza bennünket: a tekintély a politikusok intellektuális-morális és gyakorlati kvalitásainak, valamint tényleges teljesítményeinek lesz a függvénye. Azt pedig, hogy az ilyen teljesítményeket felmutató politikus ne válhassék afféle késő modern türannosszá, a liberális demokrácia már kiépült intézményrendszere képes megakadályozni. Kende Péter koncepciójában így kapcsolódik össze szabadelvűség és republikanizmus, individuum és politikai közösség.
Kleinstaaterei
Kelet-Európa nagyon furcsa régió: egyik legfőbb jellemzője az, hogy itt mindig egymásba torlódtak a történelmi fejlődés különböző fázisai. A nagyon logikusan kifejtett republikánus-liberális szintézist, a jól működő politikai közösség létrehozását egyrészt a premodern eredetű etnicista nemzetfelfogás fenyegeti, másrészt a posztmodern, amerikai eredetű túlhajtott multikulturalizmus. Az első veszélyt talán nem is kell magyarázni, a másodikat viszont igen. A liberalizmus egyik alapvető tétele ugyanis az, hogy az emberi személyiség autonómiájának szerves része a hitek és életformák szabad megválasztása. Igen, ez valóban így is van – mondja Kende Péter –, ám csak addig a pontig, amíg ez nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy az adott politikai közösség egymással kommunikálni képtelen szubkultúrák halmazaira esik szét. (Erre a veszélyre a multikulturalizmussal kapcsolatban sokan felhívták már a figyelmet: a magyar szerzők közül például Fehér Ferenc és Heller Ágnes. Erre vonatkozóan érdemes elolvasni A modernitás ingája című írásuk idevonatkozó részét, in: Világosság 1992/8–9, 587. o.) Kende Péter azonban az utóbbi időben ugyancsak sokat hangoztatott „hálózati demokrácia” koncepciójával kapcsolatban is megfogalmazza a kételyeit: „Fölvetődik a kérdés, hogy a közösségi és világnézeti determinációiból kiszakított individuum nem a globalizációs, posztmodernnek is nevezett korszak optikai csalódása-e? Amelyben egy világutazó, saját gyökereitől egyre távolabb kerülő, és azokat mindinkább relativizáló, amerikai és más egyetemi körökkel, illetve szakmai közösségekkel való találkozásai révén magát világpolgárként tételező szubjektumnak az a reménye ölt teoretikus formát, hogy a holnap érlelődő, globális társadalma teljesen szabadon választott kapcsolatrendszer lesz. Olyan rendszer, ahol az intézmények kialakítása és a működési szabályok kimunkálása mintegy alulról felfelé fog történni, s ki-ki önkéntesen választja meg, hogy melyik hálózatközösségnek kíván tagja lenni? Ez nagyon szép utópia, de merő képzelgés ebből a hálózati modellből valami univerzális társadalomhoz eljutni, s főleg arra számítani, hogy egy így felépített társadalomban nem lesz politika. Hogy nem lesznek benne államok és más regionális entitások! Az is fölöttébb homályos, hogy ki szavatolná ebben a világban a »hálózati tagok« emberi és polgári jogait? Ki gondoskodna például a biztonságukról, vagy arról, hogy a hálózat nem veri át őket?” (265–266. o.)
A kötetet lezáró fejezet címe A kelet-európai kisnemzetek nyomorúsága (Ezredvégi mérleg) – ismét csak Bibóra utal, és bizonyos rezignációt sugall. A szerző ugyanis Bibó álláspontját elfogadva meggyőzően érvel amellett, hogy az önrendelkezés mint területrendezési elv megkerülhetetlen, de ezen elv mindenekelőtt a régió szétaprózottságát növelte, a Kleinstaaterei állapotát mélyítette el. Mindenképpen föl kell tenni a kérdést: vajon hosszabb távon származhat-e ebből a helyzetből valami jó? Kende Péter válasza: igen, ha a térség népei képesek levetkezni egymással szembeni komplexusaikat, illetve ki tudnak gyógyulni a negatív sorsközösség pszichózisából, vagyis megszűnnek önmagukra kizárólag mint áldozatokra gondolni. Az utolsó fejezet tematikájából adódóan korántsem mondható túlságosan optimistának, ennek ellenére a könyvet letéve az olvasónak nem támad az a benyomása, hogy egy pesszimista szerzővel ismerkedett meg. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Kende Péter esetében a hosszabb távú történelmi esélyeket illetően egyfajta illúziók nélküli bizakodásról van szó: bizakodásról a problémák hosszú távú racionalizálhatóságára és megoldhatóságára vonatkozóan, és illúziótlanságról a fölmerülő nehézségek nagyságát és bonyolultságát illetően.
Kapcsolódó cikkek
- Játéktér [7]