Az évad eseménye az Új Színház megalakulása volt. Székely Gábor több mint hatéves hallgatás után tért vissza a magyar színházi életbe. Megmagyarázhatatlan lépésnek tűnt, hogy valamivel a rendszerváltás bekövetkezte előtt lemondott a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és elhagyta a társulatot. Tanított ugyan a főiskolán, vállalt rendezést külföldön, de idehaza minden felkérés elől elzárkózott.
Amikor rendező osztálya utolsó éves lett, s a körülmények is úgy alakultak, hogy az Arany János Színháznál profilváltásra szánta el magát a főváros kulturális vezetése, vállalta: két kedves tanítványával – Hargitai Ivánnal és Novák Eszterrel – közösen új művészszínházat teremt. Az Új Színház évadindító sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy elsősorban tanítványainak s a főrendezői posztot betöltő Ács Jánosnak kíván lehetőséget biztosítani, ennek megfelelően alakult a szezon műsora is: Novák Eszternek a közönséget igencsak megosztó Csongor és Tündéje (Üdlak) volt az első bemutató, ezt Hargitai Iván Homburg hercege és Ács János Brecht-előadása (Jó embert keresünk) követte, s csak ezután láthattuk az első Székely-rendezést, a Don Juant.
Természetesen nagyon nagy várakozás előzte meg Székely Gábor Molière-premierjét. A felfokozott érdeklődést nemcsak az váltotta ki, hogy Székely oly sokáig nem dolgozott itthon, hanem az is, hogy utolsó Katona-beli bemutatója szintén Molière-darab volt: a Mizantróp. Annak címszerepét ugyanúgy Cserhalmi György játszotta, mint ahogy a Don Juanét is. Az akkori előadás keserű búcsú volt. Székely is, Cserhalmi is egy kétségbeesett, reménytelen értelmiségit fogalmazott meg Alceste szerepében, s óhatatlanul felmerült a kérdés: 1995-ben, az oly nagy reményekre jogosító, ugyanakkor a társadalom egy jelentős rétegében igen hamar kiábrándultsághoz vezető politikai-gazdasági változások után és közben milyen értelmiségiképet rajzolnak.
A darabválasztásból és abból, hogy Székely Petri Györggyel újrafordíttatta a darabot (a Mizantrópot is a költő új fordításában mutatták be!), nyilvánvalónak tetszett, hogy a rendező-színész páros megint csak alapvető létkérdésekkel igyekszik szembenézni.
Székely a Don Juanban is briliáns elemzőnek bizonyult. Nemcsak a darabot, hanem a helyzetet is kíméletlen őszinteséggel és kegyetlenséggel analizálta. Nála Don Juan természetesen nem a sztereotip műmegközelítések nőcsábásza, hanem az önmagával szembenézni kénytelen férfi. A kétszerkettőben hívő racionális és liberális értelmiségi, aki olyan örök kérdésekkel viaskodik, mint hogy mi van a racionalitáson túl, mi a lét értelme, hogyan lehet a kisszerűségek közepette betölteni emberi hivatásunkat, hogy lehet túlélni a középszer hatalmát.
Székely és Cserhalmi Don Juanja Istennel harcol. S e harcban alulmarad. Felkészül a vereségre, a halálra, provokálja, kihívja maga ellen a sorsot, de amikor ott áll a kikerülhetetlen előtt, megborzong. Székely nem enged a darab és az író kínálta teátrális befejezés csábításának: Cserhalmi Don Juanját nem nyeli el a pokol, neki a nyílt színen kell meghalnia. Nem hősként, hanem mindennapi emberként, gyötrődve, kínlódva.
Ebben a megközelítésben természetesen Don Juan örök kísérője, ellenpontja, Sganarelle szerepe is átértékelődik. Sinkó László nem a nagy úr szolgáját játssza, hanem énjének másik felét. Cserhalmi és Sinkó ugyanannak a lényegnek két megjelenési formája: a racionális és a hívő, a nagyvonalú és a kicsinyes, a sors ellen lázadó és a belenyugvó, a szabadelvű és a konformista. Ebből magától értetődő és érthető, hogy Molière párbeszédei sem a hagyományos úr-szolga felállást feltételezik, hiszen e két figura végső soron dramaturgiailag egyenrangú.
A harmadik alak, akit Székely radikálisan újraértelmezett, a túlvilág, a transzcendencia képviselője, a Parancsnok. Ő nem talpig páncélba öltöztetett arctalan személy, nem szobor, hanem hús-vér ember lett. Első megjelenését csak késleltetve veszi észre a közönség, ugyanis egy, a nézőtérnek háttal álló hatalmas fotelban ül. Csak Don Juan és Sganarelle reakciójából tudni, hogy valami végzetes történt. Székely B. Miklós mély ráncokkal barázdált arca, kemény vonásai, szúrós és szomorú tekintete, kopogós, száraz, mégis szuggesztív hangja egyszerre idézi a Parancsnok figurájában a hajdani élőt és a túlvilágról visszatérő ítélkezőt. Székely Gábor színpadán nincsenek véletlenek, kóbor ötletek, ott minden szigorú rendet alkot. Ha tehát Don Juant nem nyeli el a föld, akkor magától értetődő, hogy a Parancsnok sem különleges hatalmával tünteti el ellenfelét az élők sorából. Székely B. Miklós Parancsnoka egyetlen szorítással végez Cserhalmi Don Juanjával. Majd ugyannak a mozdulatnak folytatásaként: lezárja az elhunyt szemét.
Ezután következhet a fájdalmas, megrendítő és groteszk piétr: Sinkó Sganarelle-je ölébe veszi gazdájának testét, s zokogva búcsúzik tőle. S egyben elmaradt fizetségét is siratja.
Székely Gábor minden előadásáról erős térélményt viszünk magunkkal. A Don Juan terét és díszletét is egyik állandó munkatársa, Antal Csaba készítette. Első ránézésre akár eklektikusnak is mondhatnánk a látványt. A színpad nagy részét meredeken emelkedő építmény foglalja el, baloldalt valahová a végtelenbe, a semmibe vezető lépcsősor. Az előszínpad két oldala eltérő világot ábrázol: bal oldalon mintha egy lepusztult templom részletét látnánk, jobb oldalon pedig egy félig-meddig használaton kívüli kastélyét, ahol minden zugolyban valami – könyvek, hangszer, kép, kelme stb. – egy hajdanvolt s mára megkopott világ értékeit idézi. Középen vasvázas üvegtető és fal keretezi, illetve osztja a teret elülső és hátsó részre. Egyszerre nyitott és zárt ez a tér, minden részletében valódi, egészében metaforikus. Konkrét és elvont. Don Juan élettere. Vagy ha úgy tetszik, mindannak, ami Don Juan, a kivetülése. Anélkül, hogy a díszlet didaktikusan elmondaná a darabot.
Az első rész végén, amikor Don Juan elfogadja a Parancsnok meghívását, egyszerre száz és száz apró kis gyertyaláng gyúl ki a színpadon, a színpad szélén és környékén. Lenyűgöző, megdöbbentő, félelmetes és csodálatos. Természetesen mint effektus is nagy hatású, de mint egyetlen effektusba sűrített ellentétes érzelmek és gondolatok vizuális megjelenítése, Székely Gábor rendezői művészetének lényegét is kifejezi.
Akkor még senki sem gondolta, hogy Székely Gáborék alkotó ideje milyen rövidre szabatott: 1998-ban csúfos körülmények között ugyanazok vonták meg tőle bizalmukat, akik lehetővé tették és szorgalmazták az Új Színház létrejöttét.
Székely Gábor ma megint hiányzik a magyar színházból.