Cserna-Szabó András

Nyomtatóbarát változat

(1 meg nem írt regény)

Amennyire én tudom, Ficsku Pali bácsi Az elektronikus falu című regénye nem lett megírva. (S ha a továbbiakban hasonló nyelvi megoldottságú mondatokat írok, hát saját magamhoz sem fűzök sok reményt!) De hogy mi maradt ki ebből a meg nem írt regényből, hogy mi az, ami, ha elkészült volna a regény, akkor se került volna bele, azt nagyon pontosan tudjuk: tizenhárom írás, melyet Pali bácsi A videodisznók esete és más történetek cím alatt kötött bokrétába. E bokréta költője feltűnően ódzkodott a novelláskötet kifejezéstől. Talán nem véletlenül. Ő, aki reményei szerint az utolsó népi író, bizonyost már akkor sokat tudott arról, hogy ebben a magyar irodalomban fabatkát sem ér a novella.

Nincs helye. Mert van ugye a költő. A költő verseket ír. Eddig tiszta. Aztán van író. Az író regényeket ír. A novellista gyanús irodalmi személy. Tanácstalan szemek döfnek szügyébe, miközben ácsorog a literatúrai senkiföldjén.

(hogyan ugorjunk át a literatúrai senkiföldjén?)

Ficsku Pali bácsi előre leszerelte a szügydöfő szemeket: novellák ezek, mondja Gyulai Csaba, csakhogy mégsem azok: regényi előtörténetek. Így azután furfangosan átugrotta a literatúrai senkiföldjét, s rögvest író lett. Pali bácsi 1995 nyarán már igazi író volt. Első könyve hátlapján látható fotója alapján: kicsit kövér, hosszú hajú, csíkos inges és nagyon vidám író. (Kicsit őrült is, a ’95-ös könyvhéten „A kultúra káros az egészségre” pólóban dzsal ide-oda a Vörösmarty téren.)

Nekem akkor nagyon tetszett ez a vidámság. Hogy valaki mer ilyen felszabadult, vagány, lezser, fiatal író lenni. Hogy nem akar mindenáron komoly és okos lenni. Nekem akkor, 1995-ben nagyon elegem volt azokból az írókból, akik komolyak és okosak akartak lenni mindenáron. (Értsd jól: nem a komoly és okos írókból!) El is határoztam akkor: ha majd netán titkos íróból egyszer igazi leszek, mint a Pali bácsi, hát én sem akarok mindenáron okos és komoly lenni. Egyszerűen komoly leszek és okos, közben pedig olyan lezser és vidám, akár a Pali bácsi. (Most mondaná nagyanyám, hogy kisfiam, pocsékba mentél, nem kárba, a csajom pedig azt, hogy Andris, vedd már észre, megint nem rólad van szó!)

(húzós év)

1995 erős év volt. A mi utcánk. Térey Varsó-könyve, Orbán János Dénes Troppauer Hümér-versei, megint egy fasza Darvasi-novelláskötet, miegymás. De számomra mégiscsak a Videodisznó volt a legfontosabb. Én akkor még nagyon voltam szentesi, és már nagyon voltam pesti. A kettő feszítette bennem egymást, össze-összerúgta a port a kétféle identitás, úgyhogy mintha valaki helyettem mondott volna ki valamit ezzel a videodisznózással. A pici lelkem a pici angyalföldi kollégiumi szobában pontosan úgy festett, mint a Kerkó János óla a disznókkal meg a tévével. Amikor ezt a novellát elolvastam, hirtelen úgy éreztem, mintha valami súlyos terhet vettek volna le a vállamról. Hogy végre ez a teher végérvényesen odébbáll. (Lófaszt állt odébb persze, de hát ettől király ez az irodalomnak nevezett társasjáték.)

(valóságos nyomulás)

Kilencvenöt Tar Sándor A mi utcánk és Pali bácsi első könyvével a valóságirodalom újranyomulásának esztendeje lett. Öt év telt el a rendszerváltás óta, és (mint az kiderült a könyvhéten) a közönség is ki volt már éhezve egy kis valóságra. Hogy szépirodalmilag is elé tárják végre, hogy akkor most mi van. Hogy a ruszkik kipucoltak, az állampárt meghalt, a munkásőrökből is öreg, ártalmatlan pecások lettek. És mi jött helyettük?

Ficsku (és Tar) válaszolt. A hírzárlat helyébe az információáradat, de olyan, hogy abba még a gyesznók is belehülyültek, a totális istentagadás helyére az olcsó, vásári misztika, de olyan, hogy a nagymamák aurájában elfér az egész család, asztalostul, pálinkástul, a határok megnyíltak, de annyira, hogy a kondások is görögbe járnak úzózni, a terek és piacok teleszórattak koldusokkal, hajléktalanokkal, de azok olyan magányosak és szomorúak, hogy játéktermekbe járnak virtuálisan meghalni, a templomtorony dísze se a kereszt már, jobban néz ki rajta néhány parabolaantenna.

Kétségkívül van ezekben a novellákban valami tömörkényi riportszerűség. Ficsku száguldó riporternek sem lenne rossz. Kétségkívül legnagyobb ereje ezeknek az írásoknak, hogy életszaguk van, akár a tari prózának. Erre mondaná a viccbéli lazagyerek: kicsit szoció. De kétségkívül attól nagyon ütősek, hogy az életszagúság mellett még rengeteg illat terjeng a szövegek fölött.

Van egy ilyen etikai illat is, például Ficsku nemcsak riporter, de forradalmár költő is, ilyen Byron-Shelley, a jó világ utópiája lebeg szeme előtt írás közben, ahol jól lehet élni, ahol jól lehet halni, ezt keresi, ezt kutatja, ez után kajtat sorról sorra (úgyhogy én jelképes tartalmat tulajdonítok annak, hogy amikor a Kerkó Jani és a Ficsku Pali bácsi görögben nyaral, akkor éppen azt a táblát látják meg, hogy Camping Byron Beach, s utána a Pali bácsi, mármint a novella szereplője-elbeszélője azt gondolja, hogy „merthogy minden irodalom”).

(Kis Magyar Midas)

Merthogy Ficskunál tényleg minden irodalom, Kis Magyar Midas, amihez hozzáér, novella lesz belőle, legyen az Lenin Mauzóleum, gyesznó, nagymama vagy Mikszáth Kálmán-szobor. Egy pillanat alatt. Ez a gyorsaság látszik is a szövegek kidolgozottságán, de én azt mondom, nem baj. Ha ebben a könyvben csakis vérprecízre csiszolt mondatok lennének, nem lenne hiteles. Ez így jó, ahogy van: tele helyesírási hibával, billegő szórenddel, fésületlen, kócos mondatokkal. A nyelvi slendriánság nem koncepció Ficskunál, hanem a pillanat leforgása alatt készülő, ihlet mozgatta alkotás következménye, ami jól sül el: hitelt ad a novelláknak, a kondásoknak, a hajléktalanoknak, a piaci zöldségeseknek, a félanalfabéta parafenoménáknak és a bolti pénztárosoknak jól áll ez a nyelvi szint (igaz, Tar szereplőinek meg jól állnak a tökéletes mondatok!).

(még más szagok)

Van még a könyv szagai közül két lényeges: a humor-szag, és a filozófiai-bűz. Ficsku első novellái a Rádiókabaréban is nyugodtan lejátszhatók lennének, a poénok annyira ülnek. Hogy más ne is idézzek, csak a részeg Kerkó Janit, aki imigyen végszavaz a nyitó novellában: „Nekem junoszty, hogy nekik panaszonik.” És hogy a szöveg eltűri, hogy ilyen mély poénok mellett még megfér a ficskui filozófia is, az számomra külön csoda. Mert ugyanez a Kerkó Jani a következő novella végére kicsit kijózanodik, ugyanott hajózik, ahol a Byron hajózott utolsó napjaiban, a görög part mentén, s hirtelen kitör belőle az egzisztencializmus, persze a kondási irányzat: „Ülünk fenn a tribünön és néha szól az Isten hogy menjünk be a pályára mert játszani kell. Van aki többször szerepel van aki kevesebbszer. Nincs köztünk harag. Ülünk a tribün mögötti büfében néha bemondja a hangosbemondó hogy Kerkó Jani Cégely Vendel Hollauer Pista Sebestyén atya jelenés van és akkor mi megyünk. Tudu Palikám jó így. Jó ez a lebegés. Mintha semmi nem volna. Mint amikor a semmi van.”

(utóhang)

Hát, ez az!

• Beszélő évek – 1995