Antal László

Nyomtatóbarát változat

Az év meghatározó eseménye vitathatatlanul a Bokros-csomagnak elnevezett stabilizációs program bevezetése volt. Számomra különösen, mert Bokros Lajos tanácsadójaként részt vehettem – Surányi György, néhány jegybanki és pénzügyminisztériumi vezető szakember és természetesen a pénzügyminiszter társaságában – a programot előkészítő szűkebb csapat munkájában, majd később a kivitelezésben is. (Résztvevője voltam a folytatásnak is a Bokros Lajost követő Medgyessy Péter tanácsadójaként.)

Nem tagadom, elfogult vagyok. Személyes azonosulás nélkül aligha lehet ilyen munkában komolyan részt venni. Véleményem azóta sem változott, talán higgadtabb lettem. Fél évtizeddel a program életbelépése után ma már tényként állapítható meg, hogy a volt pénzügyminiszter – sokak meglepetésére – szélsőséges társadalmi konfliktusok, sztrájkhullámok nélkül valósította meg valóban súlyos áldozatot követelő programjának meghatározó részét. Ugyancsak sokak meglepetésére elérte a fizetési mérleghiány csaknem 40 százalékos csökkenését, méghozzá mindezt egy alig féléves időszak alatt, anélkül, hogy a sokak által jósolt gazdasági visszaesés bekövetkezett volna. És ráadásul példátlan gyorsasággal szerezte vissza a nemzetközi tőkepiac bizalmát.

Ez utóbbinak közvetett bizonyítéka, hogy az Euromoney által megkérdezett újságírók Bokros Lajost az év pénzügyminiszterének, a társszerző Surányi Györgyöt pedig az év jegybankelnökének választották meg. (Ez már Bokros lemondása után történt.) Az elismerésnek, amely a magyar pénzügyi vezetés teljesítményének szólt, persze csak szimbolikus értéke van, de aligha lehet a megkérdezett újságírókat azzal vádolni, hogy választásukat politikai szempontok (az IMF iránti lojalitás) motiválták.

A program a hazai értelmiségi körökben (a társadalomtudományok különböző ágainak művelőire, beleértve sajnos szűkebb szakmám képviselőit is, publicistákra, különböző közéleti szereplőkre gondolok elsősorban) egészen szélsőséges indulatokat váltott ki. Noha a csomagot az eredmények utólag igazolták, mégsem következett be, ami különben természetes lenne, hogy az idő múltával és az eseményektől való távolság növekedésével fokozatosan kiformálódik egy mértéktartóbb és időtállóbb álláspont, amely helyre teszi a véleménykülönbségekben megmutatkozó, az adott időpontban talán még elkerülhetetlen, ma viszont már legalábbis nehezen magyarázható indulati (és aktuálpolitikai) elemeket. Ma sajnos úgy látom, hogy egy ilyen hiteles és időtálló értékelés érlelődéséhez még sok idő kell a majdani gazdaságtörténészeknek.

De titokban azt gyanítom, hogy a washingtoni konszenzus szerzőjének, Williamsonnak[1] mélyen igaza van, mikor G. Kolodko korábbi lengyel pénzügyminiszterhez írott levelében így érvel: „Őszintén meg kell azonban vallanom, hogy még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ha Balczerowitz helyében lettem volna, összeállítottam volna azt a sorsdöntő csomagot. Ma azonban azt gondolom, hogy Lengyelországnak abban az időben szüksége volt rá, és ez alapozta meg az Ön sikeres miniszteri periódusát. Lehetséges, hogy szükség volt bizonyos könyörtelenségre ahhoz, hogy a szövetségesek számára lélektanilag elfogadhatóvá tegye azt, hogy a világ megváltozott, valamint azt is, hogy Ön lehetőséget kapjon a túlzások korrekciójára, s ezenközben elnyerje beleegyezésüket az új modellel kapcsolatban. Ez a saját hazám helyzetére emlékeztet: minden bizonnyal kellemesebb számomra Tony Blair, mint Mrs. Thatcher, de abban már korántsem vagyok olyan biztos, hogy az előbbi jelen lenne az utóbbi nélkül.”[2] A levél akár nekünk is szólhatna…

A közvetlen előzmények közismertek. A magyar gazdaság 1993–94-ben a kontrollálatlan egyensúlytalanság állapotába rohant. „A megbomlott külső és belső egyensúly, a hatalmasra duzzadt adósságállomány, valamint a gyorsan növekvő ikerdeficit kritikus helyzetbe hozta a magyar gazdaságot 1994 végére. Elkerülhetetlenné vált a gazdaság realizált teljesítményei és a végső felhasználás között tartósan megbomlott egyensúly helyreállítása. (A folyó fizetési mérleg hiánya 1994-ben már elérte a GDP 10 százalékát, az államháztartás konszolidált deficitje pedig meghaladta a GDP 8 százalékát. Az adósságszolgálati terhek – tőke- és kamatfizetési kötelezettségek – elvonták a forrásokat a beruházásoktól, teljesítésektől, öngerjesztő hatásuk elindította az adósságspirált.) Magas volt a gazdaság importigényessége, gyenge a versenyképessége, szűkösek voltak a potenciális exportkapacitások” – írja Lengyel László.[3] (A helyzet részletes gazdaságstatisztikai elemzésétől azt hiszem, itt el lehet tekinteni.) A helyzet katasztrofális volta ugyanis ténykérdés – legfeljebb a társadalom túlnyomó többsége számára akkor ismeretlen – volt, míg azok az elemzések, amelyek úgy argumentáltak, hogy „baj van, de azért nem akkora”, egyszerűen komolytalanok voltak.

A valós helyzet még annál is sokkal rosszabb volt, mint ami Lengyel László rövid sommázatából kitűnik. Az évtizedfordulón még szilárdnak látszó egyensúlyi helyzet ugyanis úgy romlott kumulatív (magyarul vesztébe rohanó) módon, hogy eközben a gazdaságot komoly sokkhatás nem érte.[4] Az ország saját jószántából vágtatott a külső és belső eladósodás felé, amikor a gazdaságpolitika hagyta felértékelődni a forintot (ezzel olcsóbbá téve az importot a hazai termelés ellenében, egyszersmind rontva az export jövedelmezőségét), mesterségesen leszorította a kamatlábat (ezzel elérve a megtakarítások csökkenését), halasztotta az energiaárak egyébként elkerülhetetlen emelését, és ugyancsak halogatta a már 1992–93-ban is rohamosan növekvő költségvetési hiányt mérséklő takarékossági intézkedések véghezvitelét. E gazdaságpolitika eszközei – a forint felértékelődése, az alacsony kamatok a halogatott árkiigazítások egyaránt – az infláció látszólagos, mert hosszú távon tarthatatlan leszorítását szolgálták, valamifajta PR gazdaságpolitikát. Ha a gazdaság megrendülését erős külső sokkhatás idézte volna elő, akkor ugyanezek az eredmények (inkább eredménytelenségek) kevésbé nyugtalanítóak lettek volna. Ugyanis az alkalmazkodás az ilyen előre nem látható hatásokhoz (mint, mondjuk, az egykori olajárrobbanás volt) a legjobb gazdaságpolitika mellett is időt vesz igénybe. Ezekben az években azonban ilyesmi nem történt, mégis padlóra kerültünk.

Az MDF vezette koalíciós kormány – nem tudom, hogy választási taktikából, vagy valóban hamis illúziókba ringatva magát – a szaporodó kritikák ellenére azt hirdette, hogy kemény korrektív beavatkozásokra nincs is szükség, a „holtponton már túljutottunk”. Urbán László mandátumának visszaadása előtti utolsó parlamenti beszédében világosan fogalmazta meg a gazdaságpolitikai viták lényegét: „Magyarország kormányai az utóbbi 10 évben olyan gazdaságpolitikát folytattak, amely az ország fogyasztását magasabb szinten tartotta, mint amit teljesítményünk nemzetközi versenyképessége alátámaszt. A különbségeket a késő kádári korszakban gyorsuló hitelfelvétellel pótolták, az Antall-kormány idején pedig a hitelek mellett a működőtőke beáramlása fedte el ezt a különbséget. Mindez abban a reményben történt, hogy közben majdcsak modernizálódik a gazdaság, s teljesítményünk felzárkózik igényeinkhez. Az elmúlt 2 évben azonban exportunk folyamatosan 30 százalékkal marad el importunkhoz képest, ami korrekciót igényel, mert még további 2 évig nem fenntartható. Ez a diagnózis a Békesi-féle stabilizációs erőfeszítések kiindulópontja, amivel szemben az MDF gazdaságpolitikusai ma is azt állítják, hogy ez a nagy külkereskedelmi deficit átmeneti jelenség, a beinduló növekedés nyomán majd fellendül az export, csak várjuk ki türelmesen, semmiképp ne fojtsuk meg a beindult fellendülést egy restrikcióval.

Véleményem szerint valóban nem egy mindenre kiterjedő restrikcióval célszerű korrekciót végrehajtani, de az automatikus növekedés sem megoldás. Nem kerülhető el a fogyasztás (elsősorban a költségvetésből finanszírozott úgynevezett közösségi fogyasztás) visszafogása annak érdekében, hogy növekedhessen a nemzeti jövedelem-felhasználás másik részének, a megtakarításoknak az aránya, amelyből a versenyképesebb termelést megalapozó beruházásokat lehet finanszírozni.”[5]

A választásokig tehát nem fogalmazódott meg még a felismerés sem a kormány részéről. A hatalomra került szociálliberális koalíció már nyíltan megfogalmazta a markáns fordulat szükségességét. Az új kormányt természetszerűleg nem kötötte a korábbi döntéseivel való azonosulás kényszere, és azzal sem áltathatta magát, hogy nincs tisztában a realitásokkal. „Amikor az év közepén az új kormány felállt, a folyó fizetési mérleg hiánya (2 milliárd USD) már meghaladta az egész évre előirányzottat. A Horn-kabinet már rendelkezett azzal az MNB-jelentéssel is, amely a programtól jelentősen eltérő folyamatok kiigazítását szorgalmazta a gazdaságpolitikában, s ezen belül is a fiskális politikában. Ezt lett volna hivatva szolgálni a pótköltségvetés, amely kedvező politikai feltételek mellett lehetőséget adott volna az egyensúlyjavító, bár népszerűtlen intézkedésekre.”[6] Tisztában volt az új koalíció azzal is, hogy – különösen a 72 százalékos többség birtokában – épp a választásokat közvetlenül követő időszak kínálja az ilyen döntésekhez a legkedvezőbb feltételeket.

Az új koalíció szereplése biztatóan kezdődött. A kormányprogram végre világosan beszélt a gazdaság helyzetéről, és érzékeltette a teendőket is. Megnyugtatóan hatott (számomra legalábbis) a világkiállítás azonnali lemondása, mondván, ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Egyetértettem azzal is, hogy viszonylag rövid idő után kilátásba helyezte a kormány a pótköltségvetést. Elhatározták a kincstár létrehozását, ami szintén érdemi (több 10 milliárd Ft-os) megtakarítással kecsegtetett. Ezután azonban vajmi kevés történt. Végül is sor került egy 8 százalékos (mértékében már nem kielégítő, a további leértékelésre irányuló spekulációkat megtörni már nem képes) forintleértékelésre, majd egy, az eredeti elképzeléshez képest igencsak szerény – megtakarítási hatásában megharmadolt – pótköltségvetésre. Az igazán markáns pénzügyi javaslatok megtörtek a Békesi Lászlót kevéssé támogató (kormánypárti) politikai lobbik ellenállásán.[7] Nem jött létre az áhított társadalmi-gazdasági megállapodás sem. Jellemzően már a Munkaügyi Minisztérium sem támogatta a bérekben az önkorlátozás elfogadására irányuló javaslatot, ami az infláció elleni sikeres harc igazi alapja lehetett volna. (Azaz nem sikerült elfogadtatni azt a logikát, hogy ha már úgy is elkerülhetetlen az 5 százalékos reálbércsökkenés, akkor mindegy, hogy ez 10 százalékos vagy mondjuk 15 százalékos nominális keresetnövekedés mellett valósul meg, a két variáció közötti eltérés pusztán az inflációs rátára hat ki.) A privatizációs folyamat gyakorlatilag leállt. Eközben hónapról hónapra megállíthatatlanul és ijesztő mértékben romlott minden gazdasági indikátor.

Megromlott a kapcsolat az IMF-fel, amely – látva a romló gazdasági teljesítményeket és az új kormány tehetetlenségét is – a magyar kormány által szorgalmazott 3 éves kölcsönkerettel kapcsolatos tárgyalásokat 1995-re halasztotta. Camdessus budapesti tárgyalásai 1994 októberében kudarcot vallottak (már számunkra), félreérthetetlenül jelezve a nemzetközi tőkepiac megváltozott értékítéletét. Ez persze pénzbe került. A tőkepiaci bizalom hiánya növekvő kamatfelárakban mutatkozott meg. Ami ennél is fontosabb, a kialakult helyzet az ország külső finanszírozhatatlanságával fenyegetett. Innen fogva teljesen mindegy, hogy a lavinát „elvileg” meg lehetett volna állítani, vagy sem, a későbbi Bokros-programnál kevésbé drasztikus intézkedésekkel. Ha ugyanis a nemzetközi tőkepiac már nem hisz a kormány változtatási képességében, akkor már mit se számít, hogy megfelelő finanszírozási háttér mellett szolidabb korrekciók is elégségesek lennének. (Ha a nagymamámnak kereke lett volna…)

Békesi Lászlónak egy pillanatra sem sikerült az, amit Balczerowitz elérhetett: nem lett de facto gazdasági csúcsminiszter, nem tudta dominálni a privatizációs folyamatot. Eközben Horn Gyula közszereplései során gyakran improvizált, olykor sokkal békésebb helyzetet érzékeltetve, mint a kormányprogram, ezzel tudatosan gyengítve pénzügyminisztere legitimitását, szembeállítva a megértő miniszterelnököt az általa képviselt szigorral. (Mellesleg 1994 nyarán még Békesi László is kedvezőbbnek ítélte meg a helyzetet a valóságosnál.)[8]

1995 hasonlóképpen kezdődött. A HungarHotels privatizációs botránya után január 12-én lemondásra kényszerült Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos. Nem sokkal később, január 28-án kénytelen volt lemondani a pénzügyminiszter, aki érzésem szerint egészen az utolsó pillanatilag reménykedett abban, hogy végül mégiscsak felülkerekedik.[9]

A miniszterelnök először Medgyessy Pétert, majd amikor ő nem vállalta, Bokros Lajost kérte fel pénzügyminiszternek. Gyakorlatilag ugyanebben az időpontban került Surányi György a jegybank élére a szakmailag komoly hibákat elkövető, de korrektnek egyáltalán nem nevezhető módszerrel eltávolított Bod Péter Ákos helyére. Ekkor már ismertek az 1994. évi (előzetes) számok, amelyek messze alulmúlják a legrosszabb várakozásokat is. A kormányelnök már teljes mértékben tisztában van azzal is, hogy milyen következményekkel járna a nemzetközi tőke visszavonulása. (Nemcsak az IMF-ről és világbankról, sőt nemcsak a nagy pénzintézetekről, de a multikról is szó van – ezek a szereplők ugyanis többé-kevésbé hasonlóan cselekednek, akkor is, ha nem beszélhetünk tudatos összehangoltságról, vagyis összeesküvésről).

Úgy gondolom, hogy a kormányfő életútja, eredendő értékei és érzelmei alapján hihetetlenül távol állt a Bokros Lajos képviselte személytelen és könyörtelen racionalitástól, az általa javasolt – ahogy akkor mondták „népnyúzó” intézkedésektől. Az elmúlt 8 hónap nyomasztó tapasztalatai azonban meggyőzték arról, hogy a fenyegető összeomlást csak akkor lehet megúszni, ha belső indíttatása ellenére tudomásul veszi a drasztikus és súlyos társadalmi áldozatokat követelő gazdaságpolitikai korrekció elkerülhetetlenségét. Nincsenek illúziói, tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy ilyen beavatkozás, még akkor is, ha a gazdaságpolitikusok nagyon odafigyelnek arra, hogy a „műtét” során ne növekedjenek az egyenlőtlenségek, a társadalmi piramis alját sújtja leginkább. Ők képesek ugyanis a legkevésbé kivédeni a kormányintézkedések hatását. Mégis belátja: nincs valós alternatíva. Ha nem választjuk a tudatos visszavonulást, akkor hamarosan a rendezetlen menekülés következik. Ezt a saját ösztöneit leküzdő felismerését máig nagy emberi teljesítménynek tartom. Igaz persze, ebben sokat segített, hogy közben sikerült megszabadulnia párton belüli ellenlábasától, Békesi Lászlótól. Ezzel a pályakorrekció egyik lényeges akadálya hárult el. További előnyt jelentett a jegybankelnök és a pénzügyminiszter közös szakmai múltja, hasonló gondolkodásmódja, sőt baráti viszonya. Elérkezett tehát a megfelelő lélektani pillanat a már jócskán megkésett fordulat végrehajtására.

Bokros néhány napra magányba vonult, és kidolgozta 25 pontját, amelynek középpontjában az általa divatba hozott fenntartható (finanszírozható) növekedés kategóriája és az a felismerés áll, hogy az ország csődközeli állapotban van. Alapvető állítása: „A bajok gyökere az államháztartási szférában keresendő. Ami gondot okoz, az nem pusztán a költségvetési deficit mértéke, hanem emellett az államháztartási újraelosztás terjedelme, annak szerkezete, az állami intézmények működési módja, végül annak konkrét finanszírozási módja… Az így értelmezett fejlődés kulcsa az államháztartási reform… Most, 1995-ben harmadszor nyílik lehetőség erre. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy ez az utolsó lehetőség.”[10] A 25 pont nem azonos az alig egy hónappal később nyilvánosságra hozott csomagtervvel. Fókuszában az államháztartás gyökeres átalakítása, koncepciózus intézményi reformok sorozata, a túlméretezett állam szerepének következetes visszaszorítása, a „tiszta kéz” politikája és a kormányzati munka csapatmunka jellege áll. (Ez utóbbiakból sajnos kevés valósult meg.) Ezzel szemben a március 12-én a kormány által elfogadott program a korábbi tendenciák megtörésére, a „tűzoltásra” (az ezúttal sem szimpatikus szakzsargonnal: a kiigazításra), végül mindezek előfeltételeként a pénzügyminiszter csúcsminiszteri szerepére koncentrál.

A miniszterelnök a 25 pontos tervezetre lakonikusan ráírta: „Egyetértek”. Ezt a mondatot mutatta fel a kamerák előtt a Horn Gyula dolgozószobájából kilépő újdonsült pénzügyminiszter, bizakodó arccal, majd, ha jól emlékszem, egyetlen kommentár nélkül elrobogott, hiszen sürgős dolga volt, sok idő már nincs a cselekvésre. Okkal volt bizakodó. A feladat, amelyet elvállalt, gazdaságtörténeti léptékű, ráadásul igazán testre szabott. Az energikus, meggyőződéséért könyörtelenül, akár az árral szemben úszva is harcolni képes, kristálytiszta logikájú, fanatikus, a racionális ellenérvekre igenis nyitott, de a különböző álláspontokat „átlagoló”, konfliktuskerülő kompromisszumokra még a részletkérdésekben sem igen képes gazdaságpolitikusnál keresve sem lehetett alkalmasabbat találni arra a feladatra, hogy a korábban jellemző már-már leküzdhetetlennek látszó szétesést akárhány „balhé” vállalása árán megtörje. (Ez az a kivételes képesség, amelyre Williamson korábban idézett személyes levele céloz. Ugyanezen tulajdonságok együttese békeidőben – amikor a változások evolutívak a kormányzati munkában, a nagy fordulatok nem jellemzőek, ellenben a kompromisszumkészség lényeges – már nem feltétlenül előnyös.) Másfelől, elődjétől eltérően maga mögött tudhatta az őt komoly riválisnak nem gondoló kormányfő támogatását. Magam is bizakodó voltam. A jelenetet úgy éltem meg, hogy a bénultság hónapjain, ha késve is, de végre sikerült túllépni. Bokros is ezt a hangulatot, a magabiztosságot közvetítette közvetlen munkatársai felé.

A következő néhány hét a március 12-én végül is bevezetésre került kormányintézkedések előkészítésével telt. Ez nem volt előzmények nélküli, hiszen már Békesi László is hasonló kérdéseken gondolkodott. Az azonban világos volt, hogy az idő előrehaladtával egyre keményebb intézkedésekre lesz szükség.[11] (Összehasonlításképpen a korábban javasolt 5 százalékos reálbércsökkenés helyett végül is 12 százalékos valósult meg. Napirendre került a vámpótlék bevezetése.) A „romboló időt” persze érzékelte a leköszönő pénzügyminiszter is, ezért február végén már lemondása után benyújtott egy sokkal súlyosabb megszorító programot.[12] Ez azonban akkor már csak jelképes volt. Az 1994 végén már 4 milliárd USD-ra rúgó, de az 1995 első hónapjaiban is hasonló tempóban gyarapodó fizetési mérleg javításában azonnali és látványos eredményt kellett elérni, mivel szinte napról napra csökkent a bizalom abban, hogy a kormány valóban képes korrigálni. A javaslatok között szerepelt a mindmáig érvényben lévő, bár egyre enyhébb mértékű csúszó leértékelés. Más szóval a program kidolgozói szerint sem lehetett olyan szigorúságú rendszert bevezetni, amely azonnal, vagy akárcsak 2-3 év alatt az árfolyam stabilitásához vezet. A részletek ismertetése helyett csupán azt tartom említésre méltónak, hogy a program logikailag zárt rendszer. Ha megcélozzuk, hogy mekkora fizetési mérlegjavulást és mekkora költségvetési egyenlegjavulást kell elérni már az első esztendőben, akkor meghatározott előfeltevések mellett (pl. stabil a fogyasztás importhányada, valamint a megtakarítási ráta) szinte képletszerűen kiszámolhatóak az összefüggésrendszer egyéb elemei, a szükséges megszorítások, sőt, még a várható infláció is.[13]

Igaz a sokszor hangoztatott állítás: a program előkészítése valóban puccsszerűen, minden előzetes egyeztetés nélkül történt. Cinikusan hangzik, de meggyőződésem, nem is történhetett másképp. (A hasonló programokat, nem véletlenül, a világon mindenütt ugyanígy készítik elő. Ilyenkor nincs konszenzus.) Ha a bérek emelkedése igazodott volna az újabb leértékeléshez (és vámpótlékhoz), a költségvetés kiadási előirányzatai pedig az előreláthatóan magasabb inflációhoz, akkor semmi sem történt volna. Nem javult volna sem a költségvetés, sem a fizetési mérleg egyensúlya, sem az export versenyképessége, pusztán az infláció lett volna még magasabb. „Csak a meglepetés számít” – írta Milton Friedmann Nobel-díjas éppen az infláció hatásait értékelve, és minden bizonnyal igaza volt.

Azért engem is ért meglepetés. Egy nappal a kormánydöntés előtt március 11-én Szekeres Imre kijelentette: „Nem sokkterápiára, nem riogatásra van szükség a gazdaságban, hanem határozott cselekvésre. Nem várhatók olyan döntések, amellyel tovább csökkenne a lakosság életszínvonala.”[14] Ebben nem az a meghökkentő, hogy a frakcióvezető nem ismerte a másnap bejelentendő kormányprogramot, hanem az, hogy az előző évek történései, tényei és Bokros 25 pontja ismeretében sem érzékelte az azonnali és durva szigorítások elkerülhetetlenségét. Másnap, március 12-én a kormányt is hidegzuhanyként érték a végül is jóváhagyott intézkedések. A népjóléti tárca vezetője és a titkosszolgálatot felügyelő miniszter – Kovács Pál és Katona Béla – azonnal lemondott. (Ez jelezte a kormány megosztottságát – ennek persze nem örültem, de ez, és később Kósáné távozása, voltak azok a kivételes alkalmak a rendszerváltás utáni időszakban, amikor miniszterek nem kényszerből, hanem meggyőződésük okán mondtak le posztjukról. Ez viszont – legalábbis számomra – reményt keltő volt, egy új politikai kultúra elterjedése első jelének véltem. Azóta kiderült: tévedtem.)

Ezzel megkezdődött a végeláthatatlan és mindenirányú konfliktusoknak ez a sorozata, amely rövidesen a magányos, konok harcos pozíciójába kergette az erre amúgy is hajlamos minisztert. A nyitány ebben a háborúban az volt, hogy alig öt nappal a program meghirdetése után Bokros Lajos nyilatkozata szerint a kormánynak nincs mit tárgyalni a szakszervezetekkel a március 12-i kormánydöntésekről, „…mert a döntésnek nincs alternatívája. A kormány el van szánva, hogy az államcsőd elkerülése érdekében minden szükséges intézkedést megtegyen, még akkor is, ha ez nem egyezik meg minden társadalmi partner véleményével.”[15] Nyilvánvalóan igaza van: szükséghelyzetben sem lehetősége sem értelme nincs körülményes és időigényes konszenzuskeresésnek. (Ez más országokban is így történik.) De úgy gondolom, itt nem csak ez a lényeg. A miniszter nem békepipát akar szívni a sértettekkel, hanem a világos beszédet, ha tetszik, a harcot választja. Néhány nappal később kirobbant az egyetemitandíj-botrány. Március végén több mint tízezer felháborodott diák tüntetett az egyetemi tandíj – mellesleg a költségeknek ha nem is jelentéktelen, de mindenesetre pusztán egy töredékét fedező – bevezetése ellen. Visszavonulásra persze most sem kerül sor, bár a diákok küldöttsége elment egészen a miniszterelnökig, aki az esetleges csökkentést kilátásba helyezte, a tandíj elhagyását azonban nem. Bokros kritikusai szerint egy ilyen jelentéktelen bevételi forrásért kár volt újabb frontot nyitni, elvonva ezzel máshonnan az energiákat, és veszélyeztetve az egyensúlyjavítás szempontjából sokkal lényegesebb intézkedések keresztülerőszakolását.

További robbanásokat váltott ki az egészségügyi járulék, a honoráriumok tervezett megadóztatása. (Persze mindenki tisztában volt vele, hogy a honoráriumok igen jelentős hányada valójában bérköltség. Honoráriumot kapott még a szerkesztőségi titkárnő is.) A frontális viták sorát gyarapította egy sor egyéb kérdés, így például az ingatlanadó vagy a munkáltatók által finanszírozott betegnapok számának növelése, és az a tény, hogy a programmal járó tucatnyi törvénymódosítást a kormány egy csomagban vitte a parlament elé. A felsorolás persze csak töredékes. Bokros Lajos egy interjúban egyenesen lemondással fenyegetőzött, ha a társadalombiztosítást vagyonnal látják el. Igaza volt: értelmetlen, sőt pazarló dolog vagyont juttatni egy olyan intézménynek, amely gyakorlatilag teljes költségvetési garanciával működik, a tervezettet (néha sokszorosan) meghaladó hiányért pedig – ellentétben a költségvetéssel – nem tartozik parlamenti felelősséggel. Nincs semmiféle kockázata. („Vagy vagyon, vagy állami garancia” – hangzott az érv.) Alig egy hónappal később a tb már részesült némi vagyonjuttatásban. Bokros Lajos persze nem mondott le. Ez nem az az ügy volt, amiért érdemes lett volna bedobni a törülközőt. Ellenben, amit még akkor nem tudhattam, később többször ismétlődött a lemondással való fenyegetőzés, ami a vele szimpatizálók körében is némi visszatetszést váltott ki.

A legsúlyosabb frontot azonban az Alkotmánybíróság nyitotta meg. „15:5, vagyis háromszor annyi alkalommal emelt vétót az első 16 hónapban a szociálliberális koalíció ellen, mint annak idején az MDF vezette koalíció döntései ellen” – kezdi írását a HVG. A folytatásból azután kiderül, ami persze amúgy is sejthető volt, hogy az Alkotmánybíróság sajátos gazdaságpolitikai centrummá nőtte ki magát. És a lényeg – ismét idézve a HVG-cikket – most következik: „…alig egy fél évvel az elsöprő baloldali választási győzelem után ugyanis először volt példa arra, hogy az AB elnöke és elnökhelyettese egy határozat megszavazása során kisebbségbe szorult. A döntés érdekességét csak növelte, hogy elhatárolódásként is értelmezhető volt az AB-elnök láthatatlan alkotmányról szóló koncepciójától, amelynek alapján az AB rendkívüli ambícióval bontotta ki az alaptörvény egyes rendelkezéseit…” Az Alkotmánybíróság döntései 40 milliárd Ft-ot vittek el a 170 milliárd Ft-os csomagból, körülbelül annyit, mint amennyit háromnegyed évvel korábban maga a kormány faragott le Békesi László pótköltségvetéséből. Az AB határozatai a lakáskamatok, a baleseti járulék, betegszabadság, a rászorultság elvű családi pótlék, a tb-fizetési kötelezettség kiterjesztése mellett olyan kérdésekre is kiterjedtek, mint a személyi szám használata (többmilliárdos költségkihatással) vagy a Televízió kormány által elhatározott létszámleépítése.[16] Máig sem tudom persze megmondani, hogy az intézkedéstömegből mi volt alkotmányellenes, és hol kezdődik az alaptörvény kreatív értelmezése. Nem is tisztem, nem is vagyok rá képes, hogy ebben állást foglaljak. (Nincs is sok értelme, a döntések megszülettek és a játékszabályokból adódóan megkérdőjelezhetetlenek.) Azt viszont már menet közben éreztük, hogy a bírósági határozatözön az egész program legitimitását és eredményességét egyszerre kérdőjelezte meg. Ezzel a kormány, amely Lipovecz Iván kifejezését használva 8 hónapi semmittevés után végre elszánta magát a cselekvésre, a gazdasági kényszer és a jog harapófogójába került.[17]

Előrelátható volt, hogy 1994-hez hasonlóan most sem sikerül tető alá hozni az átfogó társadalmi-gazdasági megállapodást. Arra viszont – utólag belátom, nem kis naivitással – már nem számítottam, hogy függőben marad az IMF-megállapodás is, lévén a Nemzetközi Valutaalap a drasztikus kormányprogramon is messze túllicitáló, valóban teljesíthetetlen követelményeket fogalmazott meg. Igaz, ezen az év közepén némileg enyhítettek (az államháztartási deficit elfogadható mértéke tekintetében), de még így is a teljesíthetetlenség határát súrolták. Megromlott a viszony a miniszterelnök és az IMF között, és a jegybank elnöke is bírálta az intézményt. Röviden, a stabilizációs program a társadalom teherbíró képességének egészen a határáig ment, de a hosszú halogatás miatt a nemzetközi tőke bizalmát egyelőre nem sikerült visszaszerezni. Néhány magyar közgazdász levelezésbe kezdett az IMF-fel, illetve a Világbankkal, felvetve – eléggé szerencsétlenül az adósság-elengedés – illetve átütemezés lehetőségét, tovább erősítve ezzel a bizalmatlanságot.[18]

Az már csak hab volt a tortán, hogy amint ilyenkor lenni szokott, személy szerint is kikezdték a program keresztapját. Terítékre került az emlékezetes 16 millió forintos végkielégítési ügy.[19] Ennél súlyosabb kérdés volt a Budapest Bank sikeres privatizációjához nyújtott, gondosan titokban tartott 12 milliárd Ft-os tőkeinjekció ügye, az után, hogy a Bokros irányította BB látványosan kimaradt a nyilvános bankkonszolidációból. A vita – amelynek során a kormány képviselői védelmükbe vették a bank eladhatóságát elősegíteni hivatott, de végül is vásárlási szándék híján meghiúsult tranzakciót – azóta sem jutott nyugvópontra, de bizonyosan ártott a lemondását ismét felajánló pénzügyminiszter hitelességének. „A jogi és közgazdasági szempontból egyaránt megkérdőjelezhető BB-ügy nyilvánvalóan Bokros Lajos személye miatt kap további, politikai és morális dimenziókat. A lakossági jövedelmek könyörtelen visszafogását szorgalmazó pénzügyminiszter számára alighanem ez az utolsó alkalom, hogy belássa: bármennyire is szeretné, nem maradhat csupán az ország első számú pénzügyi technokratája. Mégoly racionális gazdaságpolitikáját, szigorú retorikáját ő is csak a jogállam és a demokrácia szabályainak kínosan precíz betartásával teheti hitelessé.”[20]

Természetesnek tekintettem, hogy a „társadalom”, amely már-már immúnissá vált a konzekvencia nélküli katasztrófa-jövendölésekre, és amelyet most hidegzuhanyként ért, hogy valóban itt a farkas, eleve szemben áll a programmal. Egyetértek Kornai Jánossal: „Az utca embere nem érzi sikerélménynek a meg nem élt katasztrófa elhárítását.”[21] Az értelmiség máig sem csillapult elemi erejű indulatai azonban, bevallom, meglepetésként értek. Abban reménykedtem ugyanis, hogy a társadalomtudományok különböző ágainak művelői, a közírók, rendszeres médiaszereplők tisztában lehettek, vagy legalábbis sejtették a helyzet súlyosságát, amelynek mértékéről és következményeiről legfeljebb azok az országok (1995-ben épp Mexikó, korábban pl. Lengyelország) adhatnak közvetett információt, ahol a katasztrófa végül is bekövetkezett. Egyre másra születtek az olyan írások, amelyek a társadalmi szempontok mellőzésével, szociális érzéketlenséggel, beszűkült pénzügyi szemlélettel, dramatizáló hangnemben „népnyúzással”, vagy jobb esetben csak a bajok túlreagálásával vádolták a programot, anélkül hogy alternatív javaslattal éltek volna. (Azt nem tekintem javaslatnak, hogy ütemezzék át adósságainkat. Ez nem tartozik ugyanis a saját kompetenciánkba, meg persze nem is reális.) Még a harcos közgazdászok sem képeztek kivételt.[22] A baj most is ugyanaz. Ha az erkölcsileg is megkérdőjelezhetetlen, közvéleményt formáló szaktekintélyek zöme azt bizonygatja, hogy nem is volt közelgő katasztrófa, Pató Pál úr szavaival „majd elmúlnak a bajok”, akkor mi végre az áldozatok, amelyek bizonyára nem csupán veszteségeket, de jóvátehetetlen társadalmi tragédiákat is okoztak, vagy okozhattak. (Persze szerintem sokkal kevesebbet, mint egy spontán pénzügyi összeomlás.)

Visszatérve az eredeti történethez, a Bokros-csomag rögös útjához, a program készítői tisztában voltak azzal, hogy a nadrágszíj-összehúzás csupán lélegzetvételnyi idő. A kisebb fogyasztás és kisebb beruházás kevesebb importot vonz, a tetemesen megdrágult import egy része pedig automatikusan kiszorul a piacról. Ettől automatikusan javul az ország fizetési mérlege. De a makrogazdaságra is igaz, hogy a bolt nem lehet attól rentábilis, hogy vasárnap zárva tart. A nagy kérdés az, hogy megindul-e az alkalmazkodás: a hazai termelés a helyébe lép-e a kieső importnak, és a leértékelés nyomán profitábilissá vált export kiváltja-e az exportteljesítmények gyors felfutását. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de senki nem tudta kiszámítani a lóugrásszerű beavatkozások nyomán előbb-utóbb beinduló alkalmazkodási folyamatok konkrét időigényét. Márpedig az idő nem nekünk dolgozott. Tudtuk, ha az eredmények nem elég gyorsak, akkor aligha lehet kitartani az amúgy is nehezen lenyeletett program mellett, és nem lehet visszacsalogatni a már tőlünk elpártolt nemzetközi tőkét sem. Ráadásul ha nagyon nagy a baj, akkor esetleg a csúszó leértékelés mellett sem lehet kitartani, ez esetben jóvátehetetlenül megrendül a stabilizációs program hitelessége. (Ha nem sikerül a szervezett visszavonulás, akkor előbb-utóbb a fejvesztett menekülés következik.) Surányi György bejelentette, hogy a hátralévő hat hónapban már csak havi 80 millió dollár fizetési mérleghiányt engedhetünk meg magunknak (valamivel kevesebb, mint egynegyedét annak, amennyi az első félévben volt).

Márpedig az első félévi eredmények igencsak szerények voltak. A fizetési mérleg egész évre tervezett 2,5 milliárd USD deficitjéből az első félévben 2 milliárd USD teljesült, miközben a külföldi tőke csak szerényen – mintegy 500 millió dolláros nagyságrendben – csordogált. (Igaz, a hiány növekedése a második negyedévben lelassult, az export pedig szinte varázsütésre nőni kezdett.) A legjobb hír az volt, hogy a gazdaság többek által jövendölt tragikus visszaesésére nem került sor. A második negyedévben megfeleződött a költségvetési hiány is.[23] Még az sem volt világos, hogy ezekből az eredményekből mi az, ami átmeneti, kizárólag a megszorításoknak tudható be, és mi az, amit már a gazdaság kitermelt vagy a nyomás alatt előreláthatóan rövidesen kitermel magából, többletteljesítmény (mondjuk a jobb profitkilátások nyomán megnövekedett export-erőfeszítések) formájában. Végül a privatizáció még sehol sem tartott, és még szeptember-októberben is reménytelennek látszott az ambiciózus és az ország adósságának csökkentése szempontjából döntő privatizációs program végrehajtása.[24]

Amikor a program hatásairól a Pénzügyminisztériumban az első jelentéstervezetet készítettük, még csak néhány hónap tapasztalatai alapján, egy vasárnap reggel a miniszter szobájában ültünk néhányan, Bokros Lajos ránézve az adatokra csak annyit mondott: „Hát igen. A cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed.” Körülbelül ez fejezte ki a mi hangulatunkat is.

Derült égből villámcsapásként hatott, hogy a kormányfő egy új miniszterelnök-helyettes kinevezését tervezi Nagy Sándor személyében. Még a kormányba lépés időpontját is – szeptember 30. – meghatározta, jó szokása szerint a koalíciós partnerrel nem egyeztetve hozta nyilvánosságra ötletét. Ezt a húzást csak a pénzügyminiszter hatáskörének csorbítása és a riválisnak tekintett Nagy Sándor kormányhierarchiába tagolása indokolhatta. Maga Nagy Sándor úgy nyilatkozott, hogy valakinek felelősnek kell lennie a reálgazdaságért is. (Ezt nem egészen értettem. A reálgazdaságot ugyanis csak a pénzen keresztül lehet valamennyire irányítani. Teheti ezt persze a gazdasági miniszter is, de ez esetben a pénzügyminiszter mellékszereplővé, főkönyvelővé degradálódik.) A következmény a koalíciós partner zajos tiltakozása lett, sokkal zajosabb, mint korábban a pénzügyi miniszterrel egy időben hivatalba lépő Suchman Tamás miniszteri kinevezése ellen. Megszaporodtak a Nagy Sándor elleni személyes támadások is, mígnem Nagy Sándor szemlátomást elkedvetlenedve maga utasította el az ajánlatot.

Minden jó, ha a vége jó. Bekövetkezett az, amire nem számítottunk. Az év második felében valóban mindössze 500 millió dollár deficitet produkált a magyar gazdaság. Ha szerényebb mértékben is, de csökkent az államháztartás hiánya, amely csak később, 1996–97-ben, már a gyorsabb növekedés beindulásakor érte el a biztonságosnak mondható szintet. A növekedés mérsékelt volt, de az összeroppanással fenyegető durva visszaesés veszélye egy pillanatra sem fenyegette a gazdaságot. A reálkeresetek zuhanása súlyos volt ugyan, de a fejlettebb kelet-európai ország közelmúltjában korántsem példátlan. A célegyenesben (decemberben) a legnagyobb csodálkozásomra sikerült privatizációs bevételi tervet is hozni, sőt – ez már persze 1996 eseménye – még azt is keresztül lehetett erőszakolni, hogy a bevételeket az államadósság csökkentésére fordítsák. Az ország kedvező nemzetközi megítélése, ha keservesen is, de visszaállt. Ez megmutatkozott a nem is olyan rég még 3 százalékra rúgó kamatfelár látványos esésében is. A mérséklődő árfolyamcsúszás is fenntarthatónak bizonyult. Az év utolsó hónapjaiban hihetővé vált, hogy az 1995. évi földcsuszamlást a békeidők fogják követni, és az országnak végre sikerül kitörnie a húzd meg, ereszd meg típusú „rángató” gazdaságpolitikából. Ezek a várakozások később maradéktalanul beigazolódtak.

Nem hiszem, hogy az lenne a dolgom, hogy minősítsem a programot (bár a kísértésnek – mint látszik is – alig-alig vagyok képes ellenállni), vagy tanulságokat vonjak le az örökkévalóság számára. Inkább azt próbáltam újra átélni, hogy milyen motívumok vezették a minisztert, a jegybank elnökét és számos (de korántsem számtalan) segítőtársát. Máig is meg vagyok győződve arról, hogy a rászorultsági elv tarthatóbb, mint az állampolgári jogon juttatott családtámogatások (azt pedig egyenesen vitathatatlannak tartom, hogy ha nagyon szűkösek a források, akkor az előbbi sokkal inkább csillapítja az egyenlőtlenségeket). Meg vagyok győződve arról is, hogy a felsőfokú tanintézetekben a költségeket csak részlegesen fedező tandíj bevezetése indokolt, mint minden olyan szolgáltatás esetében, amelyet nem mindenki, hanem a társadalomnak csak egy szerényebb része vehet igénybe, és lássuk be, messze nem csak a tandíj miatt. (Ha tetszik, ezen a téren is a rászorultsági elv híve vagyok.) Nyilván nem volt taktikus, de értem a miniszter szándékát, amikor „nevelő” szándékkal és nem költségvetési indítékból akarta az általános földcsuszamlást erre is felhasználva elfogadtatni az öngondoskodás logikájának egy-egy elemét. Ezek azonban személyes értékválasztások (sajátjaim is), nem pedig objektív minősítési mércék.

A programot valóban sok kritika érhette, bizonyára van igazság abban, hogy a pénzügyminiszter túl sok frontot nyitott, ami hadászati szempontból tudvalevőleg veszélyes. De abban is van igazság, hogy épp az ilyen nagy robbanások adnak alkalmat olyan korrekciókra, amelyeket „békeidőben” lehetetlen lenne keresztülerőszakolni. Pénzszűkében például könnyebb elfogadtatni, hogy csak a szegényebb rétegek részesüljenek az amúgy is megcsappant erőforrásokból. (Én ma is ennek vagyok híve.) Igazuk lehetett azoknak is, akik szerint Bokros hajthatatlansága, kompromisszumképtelensége ellenérzést, sőt ellenállást szült, még az is lehetséges, hogy összeszervezte az ellentábort – ez azután meg is fogalmazódott a pénzügyminiszter „túlhatalmaként” –, de sajnos Williamson már idézett érvelése is meggyőző, ezek nélkül a tulajdonságok nélkül aligha lehet valódi fordulatot teremteni, megrögzött rossz körökből kilépni.

A kapkodásban születtek olyan döntések is – például az szja-adótábla 1996-ra benyújtott módosítása –, amelyek tiszavirág-életűnek bizonyultak. Az is igaz, hogy a drasztikus költségvetési megszorítások valóban a köznyelvben meghonosodott kifejezéssel a „fűnyíró elv” alapján valósultak meg. A feladatok szisztematikus újragondolása a játékszabályok és a finanszírozás átalakítása, azaz államháztartási reform nélkül nem is történhettek másként. Az arányos tehervállalást a szaktárcák még csak-csak elfogadták, mint kormányzati tényezők kénytelenek voltak tudomásul venni a gazdasági nehézségeket, azt azonban, hogy egyes helyeken az arányosnál nagyobb megszorítások lennének, a feladatok átrendezése nélkül nemigen lehetett megindokolni, mert az burkolt elismerése lenne egy-egy intézmény túlfinanszírozottságának, ha tetszik, a túlméretezettségnek vagy pazarlásnak. Bizonyára csorbult volna azoknak a vezetőknek a tekintélye, akiknek intézményében az átlagosnál nagyobb elvonás valósult volna meg. Ennyiben, ha tetszik, szociológiai indítékai vannak a fűnyírásnak, ami például a költségvetési előirányzatok egy részének 1998. évi zárolásakor is megvalósult. (Bár az infláció, amely a kiadások leszorításáról gondoskodott, kétségkívül okozott átrendeződéseket, de ellentétben Bokros Lajossal, személytelenül.) Így viszont számolni kellett azzal, hogy különböző önkormányzatoknál, intézményeknél, amelyek egy része nyilván nem képes „kiizzadni” az elvárt megtakarítást és létszámleépítést, majd zavarok lépnek fel. Ez hamarosan be is következett.

A program rövid távú elemeiben végül is sikerült áttörést elérni. Utóbb kiderült, hogy ez nem pusztán rövid távú eredmény: a gazdaságot talán végérvényesen át lehetett állítani egy másik vágányra. A távlatos elképzelések viszont – hála az érintett lobbyk, szakmai összefonódások ellenállásának – a kincstár létrehozása kivételével kudarcot vallottak. (A nyugdíjreform kivételével ez a képlet ma is változatlanul érvényes.) A pénzügyminiszter kormányfői támogatottsága pedig a folytonos háborúskodásban alaposan megcsappant. Így nem csoda, hogy rövidesen folytatódott a rendszerváltás utáni időszak legújabb játékszabálya: a kormányok egy-egy választási ciklusban stabilak ugyan, de a pénzügyminiszterek (gyorsan) fogyóeszköznek minősülnek.

Jegyzetek

[1] A washingtoni konszenzus 10 pontos szabályegyüttes. Azt fogalmazza meg, hogy mit kell tennie, milyen reformokat kell végrehajtania egy feltörekvő gazdaságnak ahhoz, hogy növekedése fenntartható legyen, és sikerrel illeszkedjen a globalizációs folyamatba. Ezek a szabályok tükrözik a nemzetközi pénzügyi intézmények és a legfejlettebb országok pénzügyi vezetőinek nagyjából közös véleményét és azt a meggyőződésüket, hogy az érintett országcsoportok gazdaságpolitikája konvergál. Az írás máig is az átalakuló gazdaságok egyik fontos mércéjéül szolgál, noha természetesen vitatott.

A témát részletesebben tárgyalja Lányi Kamilla „Válság táplálta globalizáció” címu cikke. Külgazdaság, 2000/4.

[2] Williamson levelét idézi G. Kolodko: „A posztszocialista átalakulás tíz éve.” Közgazdasági Szemle, 2000. március.

[3] Lengyel László: A pártházból a palotába. Helikon–Universitas, 1998.

[4] Matolcsy György: „Kiigazítás recesszióval” címu írásában (Közgazdasági Szemle, 1997) felsorolt számos időlegesen ható tényezőt (aszály, német recesszió), amely átmenetileg kedvezőtlenül hatott a magyarországi helyzetre. Ezek hatása azonban nem haladta meg a negatív effektusok mindenkor szokásos nagyságrendjét, vagyis a gazdaságpolitikának képesnek kellett volna lennie az alkalmazkodásra. (Az ez évi belvíznek és árvíznek ilyen alapon sokkal nagyobb gazdasági zavart kellett volna okoznia.)

[5] Urbán Lászlónak az 1995. évi költségvetés parlamenti vitájában elhangzott felszólalását idézi Merényi Miklós „Számokba fojtott politika” című tanulmánya. (Magyarország politikai évkönyve, 1995.) Azt, hogy mennyire igaza volt Urbán Lászlónak, talán Csépe Béla KDNP-s képviselőnek ugyanebben a vitában elhangzott fellengzős mondata igazolja: „Félő, hogy a restrikció csizmái eltapossák a fellendülés zsenge virágait.”

[6] PKI Rt. „Fordulat és folytonosság.” Alagút jelentés, 1995.

[7] Már az 1995. évi költségvetési vitában a Fidesz vezérszónoka, Szájer József azt hangsúlyozta: a kormány gazdaságpolitikája következetes megvalósításának legfőbb akadálya éppen a pénzügyminiszter hiányzó támogatottsága. (Merényi Miklós i. m.)

[8] 1994 májusában, meglehetősen lehangoltan, egy interjú befejező részében úgy fogalmaztam, hogy „az új kormány rá lesz kényszerítve, hogy megmutassa a pénzügyi világnak: képes kézben tartani ezeket a folyamatokat. Persze megállítani nem tudja a lecsúszást, legföljebb egy kis homokot szórhat a lejtőre.” Antal László: „Dzsentrik öröksége.” Beszélő, 1994. május 5. Békesi László egy héttel később ugyanebben az újságban azt válaszolta, elismerem nem egészen alaptalanul, hogy én mindig a legrosszabb változatra számítok. Néhány hónappal később a pótköltségvetési vereség időszakában már Békesi is sokkal pesszimistább.

[9] Ennek az időszaknak a leghitelesebb, mert a hangulatát is hűen tükröző politikatörténeti leírását Lengyel László adja. (i. m. 1998)

[10] A dokumentum hozzáférhető a Magyarország politikai évkönyve, 1996 című kötetben.

[11] Számos szakértő ezt mindmáig vitatja. Lásd pl. Oblath Gábor „Makrogazdasági folyamatok, külső és belső egyensúlyhiányok Magyarországon az 1990-es években” (Magyarország évtizedkönyve, 1998) vagy Rabár Ferenc „Volt-e gazdasági korszakváltás 1995-ben?” című írásait (Magyarország politikai évkönyve, 1996”). Érvelésük nem meggyőző. Ha a „dózis” kisebb a kelleténél (ti. a nemzetközi piac bizalmának visszaszerzéséhez szükséges minimumnál), akkor az áldozat egyszerűen értelmetlenné válik, az ország továbbra is a finanszírozhatatlanság határán sodródik.

[12] Lásd Lengyel László i. m.

[13] Lásd erről Antal László: „Az átmenet évtizede.” Magyarország évtizedkönyve, 1998.

[14] Lengyel László (i. m.), valamint a Magyarország politikai évkönyve, 1996 című kiadvány kalendáriumában, március 11.

[15] Lásd „12 hónap krónikája.” In Magyarország politikai évkönyve, 1996.

[16] Vö: „Pro és kontra” (HVG, 1995/38.) és Molnár Patrícia „Második menet” (HVG, 1995/38.) vagy Molnár Patrícia „Ítélet van” (HVG, 1995/27.)

[17] Lipovecz Iván: „A három muskétás.” HVG, 1995/11.

[18] A levelezésről áttekintést ad a Magyarország politikai évkönyve, 1996 című kiadvány dokumentum melléklete.

[19] Erről Bokros Lajos úgy nyilatkozott, hogy magánügy. Ebben igaza is van, de a kíméletlen megszorításokért vívott keresztes háború idején a filléres gondokkal küzdők körében kétségkívül visszatetsző volt. Lásd „Még sokkal több balhét is elvittem volna”. Bossányi Katalin interjúja Bokros Lajossal. (Mozgó Világ, 1996/5.)

[20] Gyenis Ágnes: „Kozmetikai szalon.” HVG, 1995/19.

[21] Kornai János: „Kiigazítás recesszió nélkül.” Közgazdasági Szemle, 1996/7–8.

[22] Az ilyen tárgyú írások felsorolásától most eltekintek. Főként azért, mert arra jöttem rá, hogy az ilyen vitákban közelállókat, akár barátokat is el lehet veszíteni (lehetett is). Az egyike a legmeglepőbbeknek azonban éppen Rabár Ferencé volt (i. m.), amennyiben Bokros helyzetelemzését felületesnek, programját rögtönzésnek, tevékenységét pedig gunyorosan tömeghipnózis-keltésnek minősíti. Egyébként annak elhitetése, hogy a fájdalmas intézkedésekre valóban szükség van, talán a legnagyobb teljesítmény, amire egy kormányzati politikus egyáltalán képes lehet. (Csak sajnos nem tudta, még kollégái egy jelentős részét sem meggyőzni erről.) Jószerivel – eltekintve most a program előkészítésében résztevőktől – csak Kornai János idézett cikke beszélt pozitív hangvételben a kormány programjáról.

[23] Kocsis Györgyi: „Válámi ván.” HVG, 1995/36., és Kocsis Györgyi: „Tartós béka?” HVG, 1995/47.

[24] Azokban a napokban Tardos Mártonnal beszélgettem. Egyikünk sem volt különösebben optimista. Erről a kérdésről ő olyasmit mondott, hogy a privatizációs miniszter megesküdött rá, hogy sikerülni fog a megemelt privatizációs előirányzatot teljesíteni. Nem hittem benne. Utóbb kiderült, alaposan tévedtem.

• Beszélő évek – 1995