Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

„A történetnek két eredménye lehet. Az egyik, hogy a Bokros-csomag tényleg olyan gazdasági fellendülést hoz, amelyért majd meg kell követnem a mostani döntéshozókat.”
Alföldi Albert, az MSZP hajósi csoportosulásának kezdeményezője, Népszabadság, 1995. július 1.

Ezerkilencszázkilencvenötben minden eldőlt. Vagy, ha minden nem is, két dolog biztosan. Az egyik, hogy mire is használja a választóktól nyert felhatalmazást az MSZP–SZDSZ-kormány: arra, hogy végigvigye a gazdasági stabilizációt, és befejezze a „gazdasági rendszerváltást”, továbbépítse a demokratikus politikai rendszert, és megalapozza az ország csatlakozását a nyugati integrációs intézményekhez. A másik, hogy a Fidesz lesz az ellenzékbe szorult jobboldal vezető ereje, amely a következő választáson szembeszáll az MSZP–SZDSZ-koalícióval, és hogy a Fidesz vezette jobboldal annak a tekintélyelvűségnek, militáns nacionalizmusnak és gazdasági populizmusnak a hagyományát folytatja, amellyel az MDF-kormány idején a Fidesz még többnyire szembehelyezkedett.

Lássuk először a kormány politikáját. Az előjelek nem voltak különösebben kedvezőek. Tölgyessy Péter 1994 novemberében a Népszabadságban közreadott elemzését így zárta: „A nagy áttörés alighanem elmarad.” Azzal érvelt, hogy „…a Horn-kormány jellegzetes késő kádári cselekvésokossági szabályokhoz tartja magát döntéshozatali eljárásaiban”, „kerüli a konfliktusokat, a szerzett jogokat lehetőleg nem érinti, nem törekszik a különböző érdekcsoportok helyzetének jelentékeny újrarendezésére”. És tovább: „Költségvetési előterjesztése minden államháztartási reformszólam ellenére alapvetően a nyolcvanas évek közepe óta járt utakon halad. Az állami újraelosztás mértéke lényegében változatlan.” „…lassú változások közepette többletjavak elosztására kialakult akaratkialakítási minták láthatóan csak hátráltatják a szerkezetváltó reformok eldöntését.” A kormány várható „költségvetési megszorításai nem az elosztási rendszerek reformját szolgálják, hanem csak a »húzd meg–ereszd meg« ciklusok ördögi körének újabb fordulóját kezdik meg”. (Folytatódik a hosszú átmenet. Népszabadság, 1994. november 12.)

1994 októberében küldöttgyűlést tartott az SZDSZ, s a koalíciós kormány addigi teljesítményével való elégedetlenségének kifejezéseként tizenkét pontban foglalta össze, hogy mi mindent vár a kormánytól. Szerepelt e felsorolásban az adócsökkentés, a társadalmi-gazdasági megállapodás megkötése vagy a kudarc kimondása, a kárpótlás lezárása, a társadalombiztosítás és a szociális ellátások reformja, az államháztartási feladatok felülvizsgálata, a közoktatási és felsőoktatási, a média-, az összeférhetetlenségi és a privatizációs törvény megalkotása.

Ami a kormány megalakulásától egészen 1995 februárjáig történt, bizony alapot adott az elégedetlenségre. Békesi László pénzügyminiszter stabilizációs elképzelése, az e célt szolgáló 1994-es pótköltségvetés lényegében zátonyra futott az MSZP Horn Gyula által fémjelzett „centrumának” és Nagy Sándor vezette szakszervezeti szárnyának ellenállásán. A kormányzás azzal indult, hogy a szakszervezeti szárny megakadályozta a nyugdíjemelés mérséklését, szembehelyezkedett a pénzügyminiszter restrikciós törekvéseivel, és elutasította a kilátásba helyezett reálbér-csökkentést. A tervezett mintegy hetvenmilliárd forintnyi kiadáscsökkentésnek a fele se maradt meg a pótköltségvetési törvényjavaslat módosításai nyomán. A pótköltségvetés körüli huzavona miatt eleve késve benyújtott 1995-ös költségvetésről is tudni lehetett, hogy a kialakult helyzethez képest nem eléggé radikális, s elfogadását követően nyomban módosítani kell majd. (Békesi László hozzá is fogott ezeknek a korrekcióknak az előkészítéséhez.) Nem sikerült létrehozni a kormányprogramban előirányzott társadalmi-gazdasági megállapodást, amelynek funkciója – legalábbis Békesi és a szabad demokraták értelmezésében – az lett volna, hogy megállapodások révén osszák el a stabilizációhoz szükséges áldozatokat a társadalom különböző csoportjai között. (Az MSZP más politikusai és a szakszervezetek valószínűleg nem ezt várták tőle, hanem annak rögzítését, hogy az előző négy évben átélt életszínvonal-csökkenés után a kormány a munkavállalók további áldozatvállalása nélkül oldja meg a gazdasági gondokat.) Több hónapos tárgyalás után végül – természetesen – nem sikerült megegyezni, s Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter február 2-án egy sajtóértekezleten ezt be is jelentette. Ezzel a dolog le is került a napirendről. A bejelentést magam a fiatal közgazdászok februári salgótarjáni találkozóján úgy értékeltem, hogy ezzel kidőlt a kormányprogram egyik oszlopa.

A másik düledező oszlopnak akkor is a privatizáció körüli áldatlan kötélhúzást tekintettem. Az MSZP-frakción belüli szakszervezeti csoport és a mögötte álló MSZOSZ elutasította a készülő privatizációs törvénytervezetet, amely a készpénzért történő értékesítést kívánta előtérbe állítani. (Nagy Sándor többször adott hangot a sajtóban az MSZOSZ ellenvéleményének. Lásd pl. Népszabadság, 1994. november 12.) A párt Horn Gyulához közel álló, Suchman Tamás vezette csoportja a privatizáció „szocialista alternatíváját” kereste, és élesen támadta Bartha Ferencet, a Békesi László által megbízott privatizációs kormánybiztost. A kormánybiztos első nagy akciója a HungarHotels privatizációja lett volna, amit decemberben, a megállapodás küszöbén a miniszterelnök látványosan megakadályozott. Hazarendelte az ügyben Amerikában tárgyaló kormánybiztost, felülvizsgáltatta az ügyletet a Számvevőszékkel, és Bartha január 12-én kénytelen volt távozni.

Január végén Békesi is kénytelen volt. (A miniszterelnök már 1994 novemberében lemondásra késztette a jegybank elnökét, Bod Péter Ákost, ami gazdaságpolitikai szempontból kívánatosnak tűnhetett ugyan, de sértette a jegybank függetlenségének alkotmányos elvét.) Mindenkinek úgy tűnhetett, hogy a kormány nem vállalja fel a szerkezeti reformokat, s ezzel a koalíció értelmét veszti.

És ekkor következett a fordulat. Horn Gyula – három hónapos bizonytalankodás után, melynek során más jelölttel (Tarafás Imrével) is tárgyalt – Surányi Györgyöt, a három évvel korábban Antall József által menesztett (újra ki nem nevezett) nagy tekintélyű liberális közgazdászt kérte fel jegybankelnöknek, pénzügyminiszternek pedig – Surányi javaslatára – az ő egykori pénzügykutatós kollégáját, szerzőtársát, a liberális szocialista Bokros Lajost. (Horn eredeti jelöltje már ekkor is Medgyessy Péter volt, akit azonban az SZDSZ nem fogadott el.) Ugyanakkor – az SZDSZ tiltakozása dacára – Suchman Tamás tárca nélküli miniszterként a privatizáció kormányzati felelőse lett. (Vagyis kivonták a privatizációt a pénzügyminiszter ellenőrzése alól.) Amihez Horn Békesinek nem volt hajlandó támogatást adni, ahhoz Bokrosnak és Surányinak megadta. Bokros 25 pontos programtéziseire ráírta, hogy egyetért velük, majd a március 12-i kormányülés Bokrossal és Surányival a tv-kamerák előtt meghirdette a stabilizációs programot. Horn vállalta, hogy erre a szakszervezetek egyetértése nélkül kerül sor, vállalta, hogy két miniszter lemond, de nem engedett a Bokros és Surányi által elé terjesztett programból.

A Bokros-csomag mindenekelőtt rövid távú stabilizációs program volt, de több is annál. A forint egyszeri 9 százalékos leértékelésével és a csúszó leértékelés bevezetésével, a vámpótlék kivetésével egyszeri versenyképesség-javulást biztosítottak az export és az importhelyettesítés számára, ami egy időre megalapozta a külkereskedelmi és fizetési mérleg ugrásszerű javítását. A vámpótlék kivetése, valamint a folyó évi költségvetés széles körű felülvizsgálata a költségvetés pozíciójának 170 milliárdos javulását ígérte. A csúszó leértékelés és a vámpótlék előre meghirdetett csökkentése kiszámítható feltételeket teremtett a vállalkozók és a külföldi befektetők számára, és ezzel megalapozta az egyensúlyjavulást és a befektetések növekedését. Mindez módot adott az 1993–94-ben, az MDF-kormány idején elindult, katasztrófával fenyegető külső egyensúlyromlás megállítására. A stabilizációs intézkedések hatásosnak bizonyultak, elérték a kívánt hatást: az egyensúlyromlás megállt, és az egyszeri versenyképesség-javulás alapján 1996-ban kezdetét vette az exportnövekedés és az egész gazdaság máig tartó folyamatos, gyors növekedése.

A Bokros-csomag bírálói többnyire elfogadták a forint leértékelését és a vámpótlék bevezetését mint rövid távú egyensúlyjavító intézkedést, viszont elutasították a jóléti kiadások megnyirbálását. Kiváltképp élesen tiltakoztak a felsőoktatási tandíj és az egészségügyi ellátás egyes területein (fogászat, betegszállítás) a térítés bevezetése, valamint a családi támogatások szűkítése: egyes formák (gyed) megszüntetése, mások (családi pótlék, gyes) jövedelemhatárhoz kötése ellen. Gyakran hivatkoztak arra, hogy ezek az intézkedések viszonylag csekély költségvetési megtakarítást hoztak, miközben nagy társadalmi hátrányokkal jártak az ellenzékiek, és politikai hátrányokkal is a kritikus szocialisták szerint. (Idekívánkozik egy megjegyzés: éppen azért lehetett ezeknek kisebb a költségvetési kihatása, mert az emberek, ha tetszik, a családok életkörülményeit is elsősorban a konjunktúraszabályozó intézkedések átmeneti inflációs hatása sújtotta, nem pedig a családtámogatási rendszer felülvizsgálata. Ezért is ellentmondásos a Bokros-csomag ellenzéki kritikája.) Valójában ezek voltak az igazi reformlépések, ezekre helyezte a fő hangsúlyt Bokros a 25 pontos programtézisekben.

A leértékelés, a vámpótlék és a költségvetési kiadások általános, fűnyíró-elvű megnyirbálása átmeneti konjunktúraszabályozó lépés, amely rövid távon javítja a termelés versenyképességét, elhárítja a fizetésképtelenség akut veszélyét. A versenyképesség tartós javításához, az egyensúly növekvő gazdaságban való biztosításához azonban olyan változtatásokra van szükség, amelyek tartósan és strukturálisan változtatják meg az állam gazdasági szerepvállalását, az állami jövedelem-újraelosztást. A tandíj bevezetése a felsőoktatásban és egyes térítések bevezetése az egészségügyben az érintett polgár és az állam (illetve az egészségbiztosítás) közötti tehermegosztást volt hivatott méltányosabbá és bizonyos tekintetben ösztönzőbbé tenni, a családi támogatások rendszerének felülvizsgálata pedig az arra rászorulókra korlátozta volna a gyerekvállalás terheihez való költségvetési hozzájárulást. Az intézkedések kidolgozói és az azokat támogató kormánypárti képviselők pontosan tudták, hogy tűzoltó jelleggel meghozott, számos ponton vitatható megoldásokról van szó, amelyeket idővel jobban átgondolt, körültekintőbben kidolgozott megoldásokkal kell majd felváltani, de elengedhetetlennek tartották, hogy megtörténjenek az első induló lépések a költségvetési szerepvállalás újragondolására akkor, amikor a vészhelyzet kikényszeríti az ehhez a szükséges politikai elszántságot.

Nyugodtan hozzátehetjük: ha a Bokros-csomag azokra a konjunkturális megszorításokra korlátozódott volna, amit a Fidesz és az MDF közgazdászai is elfogadhatónak tartottak, akkor az általa okozott széles körű és súlyos érdeksérelmek (mindenekelőtt az 1995-ös 12 százalékos, majd az 1996-os 5 százalékos reálbér-csökkenés) ellenére belefért volna még a Tölgyessy által adott jellemzésbe, miszerint csak a húzd meg, ereszd meg politika újabb (legfeljebb a szokásosnál erőteljesebb és ezért fájdalmasabb) kiadásáról van szó.

A stabilizációs törvénycsomag júniusi elfogadása után, a nyár végén a koalíció hozzáfogott a szerkezeti reformok kidolgozásához. Az ősz folyamán Bokros megindította az intenzív munkát az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatás és az önkormányzati finanszírozás átalakítására. Reálpolitikusként tisztában volt azzal, hogy az önkormányzatok finanszírozásáról az MSZP és az SZDSZ koalíciójában lehetetlen konszenzusra jutni, s hogy az egészségügy körül is éles ellentétek feszülhetnek, ezért a nyugdíjrendszer reformját állította előtérbe, amit – már Medgyessy Péter pénzügyminisztersége alatt – meg is valósított a koalíció.

Elterjedt közhely, hogy a Bokros-csomag „elvérzett” az alkotmányosság próbáján. Ez azonban három értelemben sem felel meg a valóságnak. Először is, a beadványok a dolog természeténél fogva nem érintették a költségvetési szempontból legnagyobb jelentőségű intézkedéseket, a leértékelést és a vámpótlékot. Az alkotmányossági kérdések a jóléti rendszerek felülvizsgálatára: a családi támogatásokra, a felsőoktatásban és az egészségügyben bevezetett térítésekre, valamint a tb-járuléknak egyes mellékjövedelmekre (mindenekelőtt a szerzői honoráriumokra) való kiterjesztésére irányultak. Másodszor, az Alkotmánybíróság e kérdésekben is számos vonatkozásban elismerte a kormány intézkedéseinek alkotmányosságát, s csak néhány kérdésben – a tb-járulékalap kiterjesztése, az egygyerekesek családi pótlékának megszüntetése vagy a televíziónál a kormány által elrendelt létszámcsökkentés – minősítette tartalmilag alkotmányellenesnek az intézkedéseket, míg a családi támogatások körének szűkítésénél és jövedelemhatárhoz kötésénél csak az azonnali hatálybaléptetést minősítette alkotmányellenesnek. Harmadszor pedig azért nem beszélhetünk „elvérzésről”, mert az azonnali hatálybaléptetés alkotmányellenességének indoklása fölöttébb gyenge lábakon áll, mint azt már annak idején volt alkalmam kimutatni (A stabilizáció alkotmányossága. Népszabadság, 1995. július 13.). Hasonló következtetésre jutott az alkotmánybírósági döntéssel kapcsolatban Kis János is (Összekuszálódó hatalmi ágak. Népszabadság, 1995. július 15., továbbá az alkotmánybíráskodás tíz évét elemző tanulmányában, Fundamentum, 2000. 1. sz.).

Az Alkotmánybíróság elnöke példátlan módon nyilvánosan beadványok benyújtására szólította fel az ellenzéket, az alkotmánybírák elhalasztották nyári szabadságukat, s néhány hét alatt határozatok egész sorát hozták meg. Az állásfoglalásoknak ez a sorozata súlyos politikai következményekkel járt. Évekre megerősítette az akkori ellenzék, a magyar jobboldal politikai pozícióját, és gyengítette az akkori kormánypártokét. (Az akkori alkotmánybírósági határozatok tárgyuktól függetlenül mindmáig politikai hivatkozási alapként szolgálnak.) Bizonytalanságot keltett a mindenkori kormány gazdaságpolitikai hatáskörét és felelősségét illetően. (E tekintetben Bokros joggal tiltakozott.) A legfontosabb hatás azonban az volt, hogy az alkotmánybírósági beavatkozás az egész stabilizációs gazdaságpolitika társadalmi elfogadottságát tette bizonytalanná.

Tegyük hozzá: az Alkotmánybíróság fellépése nemcsak az ellenzéket erősítette meg, hanem a liberális gazdaságpolitika MSZP-n belüli ellenzőit is. Márpedig szó sem volt arról, hogy a Bokros-csomag meghirdetésével vagy akár a stabilizációs törvénycsomag parlamenti elfogadásával egyszer s mindenkorra eldőltek volna a kormánykoalíción, illetve az MSZP-n belüli gazdaságpolitikai viták. Éppen ellenkezőleg. Az MSZOSZ, amelynek vezetése az MSZP egyik belső érdekcsoportja volt, a csomag meghirdetését követően előállt a maga „alternatív programjával”, melyet április elején sajtóértekezleten mutattak be az MSZOSZ vezetői (Magyar Nemzet, április 5.), majd a lakiteleki Népfőiskolán tartott konferencián, Kövér László és Lezsák Sándor helyeslése mellett mutatott be Nagy Sándor (Népszabadság, április 27.). Erről ugyan gyorsan kiderült, hogy nem lehet komolyan venni, de nem is belső konzisztenciája, hanem hirdetőinek politikai súlya adta a jelentőségét. A miniszterek, akik a csomag meghirdetésekor lemondtak, s a szocialista politikusok, akik végig szemben álltak Békesi és Bokros törekvéseivel, természetesen nem vonultak vissza végleg. Ott voltak, amikor MSZP-s képviselők egy csoportja Hajóson antiliberális platformot alapított. (A hajósiak között ott volt Nagy Sándor, Katona Béla, Suchman Tamás, Kósa Ferenc és Jánosi György.) Jó néhányan közülük – például a kezdeményező Alföldi Albert – nem is szavazták meg a parlamentben a stabilizációs törvénycsomagot, de legalábbis támogatták az annak egyes elemeit megkérdőjelező módosító javaslatokat. S még azok között is voltak ellenzői a Bokros-csomagnak, de legalábbis a csomag egyes fontos elemeinek, akik egyébként a koalíció elkötelezett híveinek számítottak, mint Vitányi Iván.

Maga a miniszterelnök is lebegtette viszonyát a Bokros nevével fémjelzett liberális gazdaságpolitikához. Demonstratív módon közösséget vállalt azokkal a szakszervezeti vezetőkkel (például Szőllősi Istvánnéval), akik tüntetést szerveztek a Bokros-csomag ellen, és az SZDSZ-es miniszter feje fölött egyezett ki a tüntető egyetemistákkal. Nem véletlen, hogy Bokros rendszeresen lemondással fenyegetőzött, hol a társadalombiztosítás esetleges vagyonjuttatása (március 22.), hol a Budapest Bank tőkejuttatása miatti támadások (május 11.), hol az OTP és a Postabank korábbi vezetésének megerősítése (május 19.), hol saját végkielégítésének megkérdőjelezése (június 12.), hol a koalíció esetleges felbomlása (augusztus 31.), hol az alkotmánybírósági döntések következményei (november 23.) miatt. Horn Gyula július 5-én nyilatkozatban bírálta a Nemzetközi Valutaalapot, s kilátásba helyezte, hogy Magyarország nem követheti annak elvárásait. Már ezt megelőzően, június 18-án egy hűvösvölgyi rendezvényen előállt a gazdasági miniszterelnök-helyettes beállításának ötletével, majd augusztus 20-án Nagy Sándort, a Békesi–Bokros-féle gazdaságpolitika ismert ellenzőjét nevezte meg lehetséges jelöltként. Ez súlyos koalíciós válságot robbantott ki: csak az SZDSZ szakítást is kockáztató ellenállása akadályozott meg egy olyan a változást a kormány szerkezetében, amely kérdésessé tette volna a stabilizációs politika folytatását. Végül decemberben, a költségvetés elfogadásakor az MSZP liberális kisebbsége és az SZDSZ az ellenzéki pártok parlamenti támogatásával érte el Horn Gyulával, Suchman Tamással és Nagy Sándorral szemben, hogy a privatizációs többletbevételeket adósságtörlesztésre használják fel, s ne költhessék azokat kockázatos állami gazdaságfejlesztési akciókra. Suchman, Nagy Sándor, sőt rajtuk kívül a munkaügyi tárcáról éppen lemondott Kósáné Kovács Magda is nyilvánosan tiltakozott a parlamenti döntés ellen, és kilátásba helyezték, hogy 1996-ban majd pótköltségvetéssel teszik lehetővé a privatizációs bevétel egy részének fejlesztési célokra való elköltését (Népszabadság, 1995. december 21., 28.). Ez a konfliktus utólag is érzékelteti, hogy mekkora tétje volt valójában Békesi februári utódlásának, illetve a Nagy Sándor kilátásba helyezett bevonása miatti augusztus-szeptemberi koalíciós konfliktusnak.

Mert privatizációs bevételek lettek, lett volna mit adósságcsökkentés helyett másra költeni. Tavasszal, amikor Suchman Tamást kinevezték privatizációs miniszternek (amit az SZDSZ ellenzett, és csak „tudomásul venni” volt hajlandó), újra kezdődött a még Békesi László által benyújtott privatizációs törvény vitája. Kivették a törvényjavaslatból az ún. szakértői privatizációt és kiterjesztették a kormányzati beavatkozás lehetőségeit. Az MDF-kormány idején nagy szerephez jutott a „tanácsadó” szervezetek részvételével megvalósult decentralizált privatizáció, aminek most vége lett. A kormányváltás óta lényegében állt a privatizáció, és nem lehetett tudni, hogy mit is csinál a Suchman Tamás miniszter által kézivezérelt privatizációs apparátus a Pozsonyi úton.

Békesi László a kormány megalakulásakor, a súlyos pénzügyi helyzettel szembesülve, arra a következtetésre jutott, hogy az adósságcsapdából úgy lehet kiszabadulni, ha erőltetett ütemben, külföldi szakmai befektetők bevonásával nekilátnak a közüzemek privatizációjának, s a jelentős devizabevételeket az adósság csökkentésére fordítják. Az 1995. évi költségvetés viszont még csak annak érdekében irányzott elő százötvenmilliárd forintnyi privatizációs bevételt, hogy az adósság további növekedése elkerülhető legyen.

Bokros Lajos az év folyamán nem egy esetben fogalmazta meg kétségeit a tervezett privatizációs bevétel teljesülését illetően. Alig adott hitelt valaki Suchman Tamás fogadkozásának, hogy az előírt bevétel meglesz. Annál nagyobb volt decemberben a meglepetés, amikor néhány nap alatt hatalmas összegű szerződések születtek az energiaszektor privatizálására, s az ÁPV Rt. a tervezett privatizációs bevétel háromszorosát utalhatta át a költségvetésnek. Suchman, aki egy évvel korábban még Békesi és Bartha kritikusaként a privatizáció szocialista alternatíváját szorgalmazta, most maga valósította meg Békesi korábbi elképzelését. Maga Békesi pedig részese volt az akciónak, amellyel a parlamentben Horn és Suchman ellenére megszavazták a szabad demokrata Gaál Gyula és a szocialista Keller László módosító javaslatát arról, hogy a privatizációs többletbevételeket adósságtörlesztésre kell fordítani.

A Suchman-féle privatizációs sikernek önmagán túlmutató jelentősége volt. Magyarország kiszabadult az adósságcsapdából, ugrásszerűen emelkedett a magánszektor részaránya a magyar gazdaságban, és azáltal, hogy mindez párhuzamosan valósult meg a Bokros-féle stabilizációval, ismét javult Magyarország tőkevonzó képessége, tovább növekedtek – a privatizáción kívül is – a közvetlen külföldi tőkebefektetések. A hitelminősítő intézetek sorra javították Magyarország besorolását. Az 1995 végén elfogadott új devizatörvénnyel gyakorlatilag szabadon átváltható lett a forint. (A lakossági műveleteket érintő legfontosabb korlátozásokat, melyek körül annyi vitát folytattunk a törvény előkészítésekor, 1996 elején a kormány feloldotta.) Márciusban – a térség országai közül Csehország után másodikként – Magyarország az OECD teljes jogú tagja lett, és ezzel nagyot lépett előre az integrációs folyamatban.

Ami tehát a gazdaságpolitikát illeti, sokak szkepszise nem igazolódott: az MSZP–SZDSZ-kormány vállalta a kockázatos szerkezeti reformokat. Bokros távozása után sem szakadt meg a reformkurzus: 1997-ben, Medgyessy Péter minisztersége alatt született meg a nagy horderejű, perspektivikus nyugdíjreform.

A reformpolitika nem korlátozódott a gazdaságra. 1995-ben még egy fontos reformtörvény született, amely – akárcsak a gazdaságpolitikai reformok – az állam, a kormány szerepének szűkítésére irányult. Decemberben, hosszú alkudozás után, súlyos kompromisszumokkal ugyan, de az Országgyűlés elfogadta a médiatörvényt.

A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény az elmúlt évek egyik – minden irányból – legtöbbet támadott törvénye. Azon körülmények között, amelyek a magyar közéletet a hatálybalépése óta jellemezték, nem is működhetett jól egy olyan törvény, amely az önkorlátozás és politikai tisztesség feltételezésére épül. Az 1995-ben hosszú alkudozás után, négy és fél párti támogatással megszületett médiatörvénynél csak egy dolog lett volna rosszabb: ha nem születik meg. A törvény ugyan nem száműzte a médiavilágból a pártokat, a médiatestületek kiszolgáltatottak maradtak az esetleges pártközi megegyezéseknek, aminek visszataszító következményeivel mind 1996–97-ben (a kereskedelmi frekvenciák elosztásakor és az első médiavezetők kiválasztásakor), mind pedig 1999–2000-ben (a csonka kuratóriumok működésében) találkozhattunk. A médiatörvény mégis jelentős eredmény: létrehozta a duális médiaszerkezetet, megjelentek a kereskedelmi televíziók, s – legalábbis elvileg – megszűnt a mindenkori kormány hatalma a médiavilágban. A szocialisták és szabad demokraták kormánya – akárcsak a gazdaságpolitikában – itt is saját hatalmának jelentős korlátozásáról fogadott el (az ellenzék egy részének egyetértésével) törvényt.

Jobb lett volna persze, ha a médiatörvény következetesen kizárja a pártokat illetve küldötteiket a közszolgálati média irányító testületeiből. A szabad demokrata miniszter, Fodor Gábor által eredetileg benyújtott javaslat erre irányult. A médiatörvény előkészítése során azonban a miniszterelnök és az MSZP illetékese (Jánosi György) ragaszkodott a jobboldali ellenzék egyetértésének elnyeréséhez, amihez pedig át kellett alakítani az eredeti elképzeléseket. Médiaügyekben rendszeressé vált az összjáték az MSZP és a jobboldali ellenzék között. Ennek következményeit viseljük máig is.

Az év további kiemelkedő döntése a külpolitikában született: márciusban, a Bokros-csomaggal szinte egy időben Párizsban aláírták a magyar–szlovák alapszerződést. A kormány – a Balladur francia miniszterelnök által kezdeményezett Európai Stabilitási Konferencia előtti hetekben, ahhoz kapcsolódva – párhuzamosan tárgyalt az alapszerződés megkötéséről Romániával és Szlovákiával, s a két tárgyalás közül végül is a Szlovákiával folytatott vezetett eredményre. (A Romániával kötött szerződés másfél évvel később született meg.) Az alapszerződés logikája az volt, hogy Magyarország lemond a határkérdés bármiféle felvetéséről (vagyis megerősíti azt, amit 1947-ben Trianon után másodszorra is elfogadott, s amihez képest semmiféle változtatási igénynek nincs realitása), és ennek fejében Szlovákia (majd később Románia) nemzetközi szerződésben vállal kötelezettséget bizonyos kisebbségi jogok biztosítására. A szocializmus évtizedeiben a kisebbségi kérdést az egyes államok belügyének tekintették, és ehhez képest ez fontos eredmény volt. A szerződésben azokat a kisebbségi jogokat rögzítették, amelyeknek a legnagyobb jelentőségük volt a szomszéd országok magyarságának mindennapi életében, amelyek a nyelvhasználathoz, az oktatáshoz, a kisebbségi szervezetek elismeréséhez kapcsolódtak. A magyar fél olyan igényeket támasztott, amelyek a szlovák és román politikai erők egy része számára is elfogadhatók voltak, s ezzel hozzálátott a minimális bizalom megalapozásához szlovákok és magyarok, illetve románok és magyarok között. A magyar kisebbség pártjaival alkotott kormánykoalíciók létrejötte néhány év elteltével, utólag is igazolta az alapszerződéseket. (Jól szemlélteti ezt, hogy a szlovákiai magyarok a koalíció megkötésekor készek voltak félretenni a beneši dekrétumok kérdését – azt a kérdést, amelynek mellőzése miatt a legtöbb támadás érte a magyar ellenzék részéről a magyar–szlovák alapszerződést.)

Stabilizáció, privatizáció, médiatörvény, alapszerződés – az MSZP–SZDSZ-kormány korszakos jelentőségű reformokba vágott bele 1995-ben. Olyan reformokba, amelyek iránya egyértelmű volt: a rendszerváltás liberális logikája szerint korlátozták az állam, kiváltképp a kormány szerepét. Ugyanebbe az irányba mutattak a további évek legfontosabb reformlépései is. A nemzeti alaptanterv, amely a közoktatásban hozta létre a pedagógusok szabadságának és ugyanakkor a diákok mobilitásának intézményi feltételeit. A nyugdíjreform, amely megteremtette a magán-nyugdíjpénztárakat magában foglaló többpillérű, vegyes nyugdíjrendszert, és ezáltal teret nyitott az öngondoskodás liberális elvének a nyugdíjrendszerben. Az igazságügyi reform, amely függetlenné tette a bíróságokat a mindenkori kormánytól, és liberális szellemben változtatta meg, egészítette ki jogállami garanciákkal a büntetőeljárás szabályait.

Vajon mi magyarázza Tölgyessy és sok más megfigyelő tévedését, akik nem bíztak az MSZP–SZDSZ-koalíció reformokra való képességében? Vajon az SZDSZ abbéli képességét becsülték le, hogy kisebbik kormánypártként – támaszkodva a gazdasági helyzet kényszerére – rábírja az MSZP-t a szükséges liberális reformokra? Az SZDSZ kormánybeli szerepvállalása minden bizonnyal szükséges előfeltétele volt a liberális reformok megvalósításának, de nem volt elégséges ehhez. Más is kellett hozzá. A legfontosabb reformok közül a stabilizációt, a privatizációt, a nyugdíjreformot és az igazságügyi reformot tiszta MSZP-s minisztériumok készítették elő (bár aligha nélkülözhették az SZDSZ támogatását). Pusztán az SZDSZ támogatása nem tudta volna keresztülvinni a kormányon, illetve a parlament koalíciós többségén ezeket a sokszor népszerűtlen, de legalábbis az adott szakmát erősen megosztó intézkedéseket.

A szkeptikusok az MSZP-t ítélték és ítélik meg rosszul. Kommunista utódpártnak tekintik csupán, amelyet áthatnak annak az egykori állampártnak a hagyományai, amely más volt szocialista országok állampártjaitól csak a kádári diktatúra puha voltában különbözött. Kétségkívül voltak a kádári MSZMP politikájának effajta, a hatalom gyakorlását a többi szocialista országtól csak az engedményekben megkülönböztető elemei is, idesorolható például – a korai Kádár-korszak Szirmai István-féle kultúrpolitikájához képest – az aczéli három T vagy az engedékeny útlevél-politika. Más területeken – mindenekelőtt a gazdaságpolitikában – nem engedményekről, hanem többről volt szó: az MDP–MSZMP–MSZP-ben az állampárti tradíció mellett az „új szakasz” óta jelen volt és van a Nagy Imre és Nyers Rezső, valamint sok-sok már elfeledett reformer vezető által képviselt reformtradíció is. Ez a tradíció jelent meg a hatvanas évek közepén kibontakozott agrárpolitikában, az 1968-as új gazdasági mechanizmusban, az 1985-ös többjelöltes választásban vagy a vállalati tanácsokban. Ezekben az esetekben olyan új intézmények kiépítését tette lehetővé a pártvezetés, amelyek idegenek voltak a kommunista rendszer logikájától, s a gazdasági és társadalmi pluralizmus elemeit csempészték be a rendszerbe. Ez a tradíció – az ország jövőjéért viselt felelősség tudata és a pártállami elvektől való pragmatikus eltávolodás képessége – tette alkalmassá a rendszerváltás körülményei között kormányra kerülő MSZP-t arra, hogy – koalícióban az SZDSZ-szel, a gazdasági kényszer és a nemzetközi környezet nyomása alatt – vállalja a felsorolt reformokat. (Melyekhez hasonlókra sem a megelőző, sem a következő jobboldali, úgymond polgári kormány nem vállalkozott.)

Bár az MSZP kormányra kerülése semmiféle restaurációt nem jelenthetett, hiszen nem tért – nem térhetett – vissza a hatalomgyakorlás pártállami eszközeihez, de a párt nem tudott megszabadulni a posztkommunista klientúra-párt vonásaitól: a hatalom gyakorlása során széles körben támaszkodott az előző rendszerből örökölt kapcsolatrendszerre, és sok tekintetben tovább is építette azt. Ezerkilencszázkilencvenöthöz hozzátartoznak az egészségügyi önkormányzat botrányai, a szovjet adósságot ellentételező szállítások körüli összeférhetetlenségi ügy (amelyet az ellenzék „olajgate-nek” nevezett); az összeférhetetlenségi törvény folytatólagos szabotálása és a képviselő Pál Lászlónak a leggazdagabb magyar vállalat, a MOL élére való kinevezése is. A Budapest Bank ügye vagy Bokros Lajos végkielégítése nem tartozik ebbe a körbe, mindkettő ügyes műbalhé volt, amiben semmiféle visszaélést nem lehetett tetten érni, de a stabilizációs intézkedésekkel egyidejűleg kellemetlen támadási felületet nyújtottak az ellenzék számára. Az „olajgate”-nek nevezett ügy viszont nem műbalhé volt, mint ahogy nem volt műbalhé az sem, amire az egészségbiztosításban derült fény: súlyos összeférhetetlenségek az egyik, szabálytalanságok és visszaélések a másik esetben. Ebben az évben vált a közvélemény számára világossá, hogy az MSZP körüli klientúra miként kovácsol gazdasági előnyöket a kormánypozícióból fakadó politikai befolyásból, s ez kitörölhetetlen nyomot hagyott a szocialista pártról kialakuló képen. Végül is részben ebbe bukott bele a párt 1998-ban.

Hasonlóképpen az MSZP posztkommunista jellegére vezethető vissza az alkotmányozás körüli huzavona is. A koalíciós kormányprogram megfogalmazta az új alkotmány kidolgozására irányuló szándékot, s ennek megfelelően öt frakció jogi szakértői március elejére előkészítették az alkotmányozás rendjére vonatkozó, az alkotmány módosítását is tartalmazó megállapodást, mely szerint a hatályos alkotmánytól csak abban lehet eltérni, amiben legalább öt frakció egyetértésre jut, de az öt között ott kell lennie a szocialista frakciónak. A március 20-ra kitűzött aláíráson azonban – amit egyenesben közvetített volna a televízió – a szocialisták váratlanul nem jelentek meg, mivel előző nap az MSZP elnöksége elutasította a megállapodás-tervezetet, túlzottnak minősítve az abban foglalt engedményeket. Néhány héttel később, május 4-én újabb koalíciós egyeztetést követően aláírták a megállapodást. Ez az apró incidens előrevetítette az alkotmányozás körül a következő évben, 1996 nyarán tetőző konfliktust: a szocialista vezetők egy része számára nem volt elfogadható, hogy az alkotmányozás tartalmi kérdéseiben ne érvényesüljön az MSZP parlamenti súlyának megfelelő dominanciája.

Végül az MSZP utódpárti jellegével magyarázható a párt erős vonzódása a politikai intézményrendszer korporatív elemeihez. Az MSZP–SZDSZ-kormány időszakában tovább erősödött az Érdekegyeztető Tanács szerepe, s annak keretei között a szakszervezetek bizonyos időszakokban valóságos vétójogot kaptak gazdaságpolitikai kérdésekben. A szocialisták nem – a plurális társadalom logikája szerint – a kormány erős partnerének, hanem az egyeztetéseknek nevezett együttes döntéshozatalban vele összefonódó intézménynek tekintették a szakszervezeteket. Míg 1995 elején, a Bokros-csomag és a privatizációs törvény elfogadásakor a kormány nem vette figyelembe az MSZOSZ ellenvetéseit – amely így végül jó képet vágott a dologhoz, és színleg elfogadta a stabilizációt –, az év végén, a költségvetés és az adótörvények parlamenti tárgyalásakor már ismét érvényesült – az SZDSZ álláspontjával szemben is – a szakszervezeti szárny akarata. (Így került be az adótörvénybe a 48 százalékra felemelt marginális adókulcs, ami miatt az SZDSZ nem is szavazta meg az szja-törvényt.) Ugyanígy tekintettek a szocialisták más civil szervezetekre, intézményekre is, és ezért erőltették később, 1996-ban az érdekegyeztetés alkotmányos kötelezettséggé tételét, amivel az SZDSZ helyezkedett a leghatározottabban szembe.

Mindez nem változtat azonban azon, hogy az MSZP és az SZDSZ kormánya 1995-ben és a következő években többet tett az ország jövőjének megalapozására, mint a megelőző vagy a következő kormány.

---

A Fidesz az 1994-es választási kampányban még liberális pártként lépett fel. Az 1994. április 2-i lapokban fizetett hirdetésként közreadott, Szavazzunk egy jobb jövőre! című választási üzenet alapjában véve egy liberális párt („nemzeti elkötelezettségű liberális párt”) programja, melynek „alapértéke a szabadság”. (Bár a „nemzeti elkötelezettségű” jelző a valójában már bekövetkezett, de még nyilvánvalóvá nem tett jobboldali fordulatot érzékelteti.) A Fidesz gazdaságpolitikai programját Chikán Attila egyetemi tanár vezetésével liberálisként ismert közgazdászok dolgozták ki. Köztük volt Járai Zsigmond és Urbán László, és figyelembe vették Bokros Lajos és Surányi György tanácsait, észrevételeit is. Orbán a kampányban külön is hangsúlyozta, hogy a liberális gazdaságpolitikát a liberális párt tudja a legjobban megvalósítani. Igaz, januárban Orbán olyan „gondolatkísérlettel” állt elő, hogy a választásokat követően a Fideszből, az SZDSZ-ből, az MDF-ből és a KDNP-ből álló kormányt kellene alakítani, amely tehát részben átmentené a korábbi kormányt, s ellenzékben tartaná az MSZP-t. A hivatkozott áprilisi választási üzenetnek mégis kormányváltó hangulata volt, hiszen vastag betűkkel emelte ki: „Ennek a kormánynak tehát mennie kell!” „Új kormánynak kell jönnie! Mert Magyarország változást akar!”

A kormányváltás be is következett, de a Fidesz nélkül. A korábbi kormánypártok ellenzékbe szorultak, s a Fidesz ott találta magát mellettük az ellenzékben. Ebben a helyzetben kellett a Fidesznek a maga politikáját meghatározni.

A Fidesz először a kormányprogram parlamenti vitájában foglalta össze viszonyát az új kormányhoz. Vezérszónoka, Kövér László beszédének központi eleme az MSZP kormányra jutásának a múlt visszatéréseként, restaurációként történő beállítása volt, ami végigvonult a négyéves időszak fideszes retorikáján. Emellett a kormányprogramot belső ellentmondásai, átgondolatlansága miatt bírálta. Helyesnek minősítette a kormányprogramban megfogalmazott célokat, és azt kifogásolta, hogy a program nem teremt összhangot célok és források között. „…szerintünk a program kívánságlistává szelídülésének és ellentmondásosságának okai nem a szaktudás hiányában, hanem politikai tényezőkben keresendők. A program és a különféle nyilatkozatok olvastán olyan benyomásunk támad, hogy szinte mindenki egyetért abban, a mai gazdasági helyzet súlyos megszorító intézkedéseket igényel, kivéve persze azt a területet, amelyért ő a felelős. És a program arról tanúskodik, hogy – mint a régi szép időkben – valamennyi érdekcsoport érvényesíteni is tudta akaratát. Az eltérő érdekek és elképzelések összehangolása így nem is sikerülhetett.” Ügyesen pécézte ki a programnak a gazdaság valós helyzetével szembenéző, a népszerűtlen intézkedések vállalását előkészítő passzusait (melyek egyike-másika jelen írás szerzőjétől származott), s állította szembe azokat Horn Gyula nyilatkozatával, mely éppen a népszerűtlen intézkedések elutasításáról szólt.

Kövér Lászlótól tehát egy felvilágosult, lényegében véve liberális szellemiségű kritikát kapott az MSZP–SZDSZ-kormány programja. Olyan kritikát, amely a program „szelídülését” kifogásolta, és merőben eltért attól a „keresztényszocialista” ihletettségű bírálattól, amelyet Füzessy Tibor, a KDNP vezérszónoka adott elő. Kövér helyeslően idézte a kormányprogramból a megszorítások szükségességére vonatkozó utalásokat („vajon ki vitatná, hogy »a gazdaságpolitika főbb feladatai közül előtérbe kerül a válságkezelés, a növekvő eladósodással együtt járó finanszírozási problémák és a gyorsuló infláció elkerülése«”), a beruházások és a megtakarítások ösztönzésének szándékát, a privatizáció és a szerkezetváltás felgyorsítását, a társadalmi párbeszéd igényét, a „szomszéd népekkel való megbékélésre” való törekvést, a reformok szándékát.

Több lehetőséget is felvillantott a kormány kritikájában Orbán Viktor, amikor szeptember 27-én a parlamentben a Fidesz nevében válaszolt Horn Gyula miniszterelnök napirend előtti beszédére. Orbán beszéde a kormánynak a kommunista múlthoz való kötődéséről, az MSZP és az SZDSZ baloldali blokkban való összeforrásáról szólt, a gazdaságpolitikában pedig mindenekelőtt a kormány tehetetlenségét ostorozta: „A Horn Gyula által vázolt rövid távú gazdaságpolitikai elképzelésről azt kell mondanom, hogy nem tartalmaz semmiféle gazdaságpolitikai újdonságot azzal kapcsolatban, amit az elmúlt 25 évben megismerhettünk. Régi eszközök, régi fantáziátlanság. A pénzügyminiszter krupié-gereblyével begyűjti az asztalon keverő pénzeket, a teremszolgák és a fogdmegek pedig elkobozzák a zsetonokat, s azt mondják a közvéleménynek: »tisztelt közvélemény, újabb türelmet‚ s áldozatvállalást – állítólag – ezúttal már csak két esztendőre kérünk Önöktől«. És a kulcskérdésre, arra, hogy az a fajta gazdaságpolitika, amely csődbe vitt többször is az előző időszakokban, hogy az így megszerzett pénzek felhasználása vajon valóban az ország fejlődését szolgálja-e, megvan-e a garancia erre nézve, erre a kérdésre Horn Gyula beszédéből nem kaptunk választ. Nem tudjuk, hogy vajon miért állna elő az a csodálatos helyzet, hogy ugyanaz a gazdaságpolitika, ugyanazokkal a szereplőkkel most sikerrel járna, holott 25 éven keresztül nem járt azzal.” Ugyanakkor megjelenik az a társadalompolitikai bírálat, amely később nyeri el igazi jelentőségét a Fidesz retorikájában: „A mi szemeink előtt az önök gazdaságpolitikájának eredményeképpen egy olyan kép rajzolódik ki, olyan világban kell majd élnünk, ahol lesz néhány, kisszámú gazdag ember, nagyon sok szegény ember, a középosztály pedig szép lassan elvékonyodik, majd teljes egészében felszívódik. No, mi egy ilyen Magyarországon nem szeretnénk élni. Egy olyan gazdaságpolitikát szeretnénk Önöktől kapni, amely garanciát nyújt arra, hogy egy számában gyarapodó és vagyonában növekedő középosztály alakul ki Magyarországon, minél hamarabb. Sajnos, erre nézve beszédében Horn Gyula nem tudott megnyugtató választ adni.”

A bírálatnak ez utóbbi vonala az 1995-ös költségvetés vitájában 1994 novemberében egyelőre nem folytatódott. A Fidesz vezérszónoka, Szájer frakcióvezető november 22-én a költségvetés megalapozatlan, ellentmondásos voltára helyezte a hangsúlyt, és pontról pontra szembesítette a szocialista képviselőket a Horn Gyula emlékezetes hirdetésében foglalt ígéretekkel, melyeknek a költségvetési javaslat ellentmondott. A kormánynak azért tett szemrehányást, mert „…a költségvetés tartalmában folytatja azt a rövidlátó és sodródó gazdaságpolitikát, amelyet az elmúlt negyven vagy négy esztendőben is láthattunk, a jövő és a jövendő nemzedékek létalapjainak előzetes felélését”. Hozzátette ugyanakkor: „örülünk, hogy a tavaly a Fidesz által behozott és a mostani kormánypártok által akkor hevesen bírált gazdasági félfordulat néhány felismerése bekerült a kormányzati gondolkodásba”, kiváltképp, „hogy a cél a fogyasztás és a beruházások arányának a megváltoztatása”. Ugyanakkor figyelmeztetett: „A mai koalíció könnyen elődei sorsára juthat, és úgy veszítheti el a népszerűségét, hogy az igazán szükséges lépéseket meg se merte tenni. Ezzel beáll oda, ahol azok a kormányok sorjáznak, amelyek eddig kényelmi okokból rendre elszalasztották az ország kilábalásának kínálkozó esélyeit.” A vezető gazdaságpolitikai szakember, Urbán László másnap továbbment, és valósággal a Bokros-csomagot kérte számon a kormánytól: „részben Békesi Lászlóval is vitatkozom, abban, hogy azt a költségvetési fordulatot, ami ahhoz szükséges, hogy a gazdaságot egy tartós növekedési pályára állítsuk, ez a költségvetés biztosítja. Szerintem nem, mert nincsenek meg hozzá azok a keretfeltételek, amelyek nem a költségvetésen belül vannak, hanem a költségvetésen kívül kell elősegíteniük az exportbővülés, a fogyasztás és felhalmozás arányának a szükséges eltolását biztosító erőforrásokat. (…) A fogyasztásnak és az importnak a többi említett mutatótól való eltérése a legfőbb gondunk, a legfőbb problémánk, és valóban ezzel kell valamit kezdeni. (…) A gazdasági felemelkedéshez, egy tartós növekedéshez az szükséges, hogy a fogyasztás és a beruházás arányát eltoljuk, jelentősen megváltoztassuk.

A másik, hogy a külkereskedelmi mérleget javítsuk.” Pozitív példaként emlegeti Lengyelországot és Csehországot, ahol „a fogyasztás követte az összgazdasági teljesítmény, a GDP alakulásának visszaesését. Ezen keresztül persze az életszínvonal, a bérszint és a bérköltségek alakulása dollárban mérve a mienknél jóval alacsonyabb szinten áll. Én azt is merem állítani, annak oka, hogy Csehország és Lengyelország külkereskedelmi mérlege a mienknél sokkal jobb pozíciót mutat, döntő mértékben összefüggésben áll bérköltségeikkel.” Majd: „…a célkitűzésekben és a hangsúlyokban, a követendő koncepciókban alapvetően egyetértek azzal, ami a beterjesztett pénzügyminisztériumi költségvetés indoklásában szerepel.” De: „a fogyasztás és beruházás aránya tekintetében… az eredmény kisebb annál, mint amit a hangsúlyok és a beterjesztett anyag indoklása is sugall.” S a következtetés: „a következő év sajnos még nem igazán a fordulat éve. Ez az arányeltolódás messze nem akkora mértékű, hogy azt mondhatnánk, ez egy radikális irányváltás, onnan kezdve már valóban felfelé fog vezetni az út. Azt gondolom, ez azért nem történik meg, mert nem volt meg a nagyobb politikai támogatás.” És végül: „De ha nem tudunk – és ez nem a költségvetés kérdése, hanem a társadalmi-gazdasági megállapodás kérdése – a költségvetésen kívül megállapodni abban, hogy a fogyasztási jellegű tételek valamilyen módon mérsékeltebben növekedjenek a következő időszakban, akkor ez a jelentős átrendeződés, amit itt beharangoztunk, vagy amit a költségvetési program beharangoz, nem igazán valósul meg.” Majd ismét: „Növelni kell a magyar gazdaság versenyképességét. A versenyképesség növekedésének rövid távon az az eszköze, amely kézenfekvő, rendelkezésre áll – nem költségvetési eszköz –, ez sajnos a leértékelés.” Ez bizony a Bokros-csomag gondolatmenete, csak annak taglalása hiányzik, hogy milyen pontokon kell a fogyasztás növekedését mérsékelni, ami persze nem egy ellenzéki felszólaló feladata. Igaz, Urbán László néhány nap múlva kiválik a Fidesz-frakcióból, de, mint láttuk, akkor még Szájer József is erre a logikára építette vezérszónoklatát.

Az új Országgyűlés megalakulását követő hónapokban a Fidesz egyértelműen arra törekedett, hogy az MDF-fel és a kereszténydemokratákkal együtt jobboldali ellenzéki blokkot hozzon létre a kormányra került szocialistákkal és szabad demokratákkal szemben, akiket „baloldali blokknak” neveztek a fideszesek. E jobboldali blokk mellőzte a kisgazdákat, s a kisgazdáktól való harsány megkülönböződés kölcsönözhetett mérsékelt színt a létrejövő pártcsoportosulásnak, amelyet a Fidesz kezdettől fogva „polgárinak” nevezett. Ez a törekvés jelent meg 1994 őszén az önkormányzati választásokon való közös fellépésben, majd fél év elteltével abban, hogy a három párt közös ellenjelöltet állított Göncz Árpáddal szemben a köztársaságielnök-választáskor. Ezzel egyrészt a politikai élet antagonisztikus kettéhasadását, másrészt az ellenzéki oldalon az erős, versenyképes alternatíva megjelenését kívánták demonstrálni. Az szemmel látható volt, hogy e jobboldali együttműködés motorja, szellemi-politikai vezetője a Fidesz; az viszont még nem volt világos, hogy miféle jobboldaliságot képvisel majd e csoportosulás, és annak vezető pártja.

Elvileg lehetséges lett volna az is, hogy a „baloldali blokkal” szemben – Tölgyessy vagy a kormányprogramon a következetességet számon kérő Kövér logikáját követve – a szükséges reformokat hiányoló, az indokolatlan költségvetési költekezést kifogásoló, a konfliktuskerülő, halogató magatartást ostorozó ellenzéki fellépést vállaljon a Fidesz. Ez szerves folytatása lett volna annak, amit a Fidesz az MDF-kormány ellenzékében képviselt, s illeszkedett volna a nyugati jobbközép, konzervatív és liberális pártok filozófiájához is. De nem illeszkedett volna a kiszemelt szövetségesek, az MDF és a KDNP gazdaság- és társadalom-felfogásához, amely jócskán tartalmazott harmadikutas elemeket, és nehezítette volna az MDF-es, KDNP-s szavazótábor megnyerését, illetve megtartását is.

1995 tavaszán az effajta ellenzékiség lehetősége megszűnt. A kormány fordulatára a Fidesz is fordulattal válaszolt, illetve uralkodóvá tette a kormány bírálatában azt az irányt, amely a szeptember 27-i Orbán-beszéd idézett helyén már megjelent.

A Fidesz számára korábban még Horn Gyula volt a fő ellenfél, s annak idején a választási kampányban Békesi és Horn vitájában a Fidesz egyértelműen Békesi oldalára állt. Pokorni Zoltán az Országgyűlésben még március 6-án is – Bokros kinevezése után – a Békesi-programot kérte számon a kormánytól. A Bokros-csomag meghirdetését követően azonban mindez el lett felejtve.

A Bokros-csomag bejelentésének másnapján a Fidesz élesen megtámadta. Szájer József frakcióvezető a kormány „család-, ifjúságellenes, szószegő” politikájáról beszélt, és azzal vádolta a kormányt, hogy „leginkább a családokat – a kis- és többgyermekes családokat – hozza rossz helyzetbe. De tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy az országban mindenki – akinek egyévestől huszonöt évesig valamilyen gyermeke van – megsínyli ezt az intézkedést.” Nyomatékul elismételte: az intézkedéssorozat „leginkább a fiatal nemzedéket, ennek az országnak a jövőjét sújtja”, de „tulajdonképpen az egész magyar társadalom a vesztese”. Számszerűsítette is a hatást: a stabilizációs csomag „egy átlag magyar család zsebéből havonta 10-15 ezer forintot vesz ki”. Majd szembesítette az intézkedéseket az MSZP vezető politikusainak, mindenekelőtt Horn Gyulának és Szekeres Imrének a korábbi ígéreteivel. Közgazdasági összefüggésekről az egész felszólalásban egy szó sem esett, viszont megjelent a Fidesz mindmáig használt társadalompolitikai retorikájának legtöbb eleme: a családok és a fiatalok védelme, szemben a „társadalomellenes” MSZP–SZDSZ-kormánnyal.

Április 5-én már amiatt aggódott a Fidesz, hogy a pénzügyminiszter (az egykori Fidesz-tanácsadó) esetleg háttérbe szorítja a miniszterelnököt (akinek személye volt Kövér László számára a fő ok, amiért a kormányprogram ellen szavaznak). Az április 12-i, az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vitában pedig a Szájer József március 13-i felszólalásában megfogalmazott kifogásokat Orbán Viktor a kormány liberális gazdaságpolitikájával szembehelyezett, az MDF és a KDNP gazdaságpolitikusaiéra emlékeztető alternatív koncepcióba építette be. „…amikor önök, tisztelt kormánypárti képviselők, a költségvetési hiány rohamosan növekvő mértékéről beszélnek, nem veszik figyelembe kellő súllyal, hogy ennek valóságos oka a korábbi költségvetési hiányok áthidalására felvett belföldi hitelek egyre növekvő kamatterhe. Az ok tehát nem az önök által hangoztatott állítólagos túlfogyasztás és nem is a drágának mondott szociális ellátórendszer. Mindezt könnyen beláthatjuk, hiszen a kamatterhek nélküli elsődleges hiány mértéke 1994-ben a nemzeti össztermék 1, azaz 1,1 százaléka volt. Következésképpen – mint 1993-ban jeleztük – nem hihetjük, hogy a költségvetési hiány csökkentése kiválthatná a növekvő kamatterheket.” „A közgazdászok között folyó nyilvános – így a kormánypártok számára is követhető – viták bizonyítják, hogy létezik a kormányétól eltérő, sikerrel kecsegtető, a szociális rendszert nem felszámoló, nem család- és nem ifjúságellenes gazdaságpolitika is. Ma már szerencsére ott tart Magyarország, hogy a pártpolitika világához nem igazodó szakmai műhelyekben is születnek gazdaságpolitikai programok.” „Nem lenne szabad megtörniük azt a gazdasági növekedést, amely 1994-ben megindult, éppen ellenkezőleg: ezt a lendületet kellene fenntartaniuk. Ahogy 1993-ban fogalmaztunk: ebből a helyzetből csak növekedés útján lehet kijutni; ebből a helyzetből csak kinövekedni lehet.” „…nincs lehetőség a költségvetési egyensúly gyors javítására! Az egyensúlyt javító intézkedések csak fokozatosan vezethetnek eredményre. Az e területen mutatott túlzásaik legyengítik a gazdaságot, újabb, nehezen megbecsülhető mértékű visszaesést indítanak el, és tömegesen juttatják majd csődbe a vállalkozókat.” Az nem derült ki a hatásos beszédből, hogy miben is állna a másfajta gazdaságpolitika – a hangsúly azoknak a megszorításoknak az elutasításán van, amelyek szükségességét korábban Kövér vagy Szájer még elismerte, Urbán pedig kifejezetten szorgalmazta: „A magyar társadalmat az MSZP–SZDSZ-kormány politikája falhoz állította, s többé nincs hová hátrálnia.” „Egyetlen kormány sem mondhat le a középosztály megsegítéséről. Mindannyian tudjuk, hogy valójában az ő vállukon nyugszik az ország. Őket abban a helyzetben kell tartani – ha kell, az ország minden erejét megfeszítve –, hogy el tudják kerülni a szegénysorba süllyedést. Ha a szakmunkásokat, a tanárembereket, a hivatali dolgozókat, a fiatal családosokat önök belenyomják a szegénységbe, és annak esélyét is elveszik tőlük, hogy becsületes munkával, tisztességesen nevelhessék gyermekeiket, hogy erejüket megfeszítve ötről hatra jussanak, nos, akkor lesz itt igazi csőd, akkor majd lesz itt összeomlás!”

A Fidesz tehát radikális fordulatot hajtott végre: feladta a liberális gazdaságpolitikát, és magáévá tette a korábban a Kisgazdapárt és a KDNP, valamint az MDF harmadikutasai által képviselt gazdasági populizmust.

Az ellenzéki Fidesz politikájának másik kulcseleme már februárban megfogalmazódott. Németh Zsolt egy napirend előtti felszólalásban már az alapszerződések előkészítését is megtámadta. A hatpárti külpolitikai konszenzus felmondásával vádolta a kormányt, és elutasította a szomszédokkal való történelmi megbékélés koncepcióját. Az alapszerződésekre törekvő politikát „mosolydiplomáciának”, a „feltartott kéz” politikájának minősítette, és azt bizonygatta, hogy az alapszerződések sem Magyarországnak, sem a szomszédoknak, sem a magyar kisebbségeknek nem előnyösek, s a Nyugat sem várja el azokat.

Meghirdette azt a normát, hogy a szomszéd országokkal csak olyan szerződés köthető, amelyet az ott élő magyar kisebbség szervezetei is helyeselnek. Ez a szomszédokkal való bármiféle kompromisszumos megegyezés elutasítását jelentette, hiszen a szomszéd országok kisebbségi szervezetei – kiváltképp azok, amelyek az egész kisebbségi politikai spektrumot átfogják – nem fordulhatnak deklaráltan szembe saját fundamentalistáikkal, tehát nem mondhatnak nyíltan igent olyan kompromisszumokra, amelyeket mérsékeltjeik maguk is készek lennének elfogadni. (Mint ahogy akkor, amikor maguk lépnek be koalíciós kormányba, el is fogadnak, kitéve magukat a fundamentalisták folyamatos bírálatának.)

A szlovák alapszerződés március 19-i megkötését követően Németh ugyan nem beszélt hazaárulásról, mint Torgyán József, de ez csak retorikai különbség volt: ő is „az ország és a nemzet alapvető érdekeinek” veszélyeztetéséről, a nemzeti érdek vélt vagy valós külpolitikai céloknak történő alárendeléséről beszélt, és leszögezte, hogy „ez után a lépés után új időszámítás veszi kezdetét a kormány és a polgári irányvonalat követő ellenzéki pártok kapcsolatában”. Bagatellizálta a szerződés eredményeit, a szerződéstől a kapcsolatok romlását várta. A többi ellenzéki párttal együtt hiányolta a szerződésből a megállapodást a beneši dekrétumok hatályon kívül helyezéséről, a bősi vízlépcső vagy a mohi atomerőmű sorsáról. Ugyanez a gondolatmenet tért vissza a nyáron az alapszerződés ratifikációs vitájában, majd egy évvel később a magyar–román alapszerződés megkötésekor.

A szomszédsági politika ügyében tehát a Fidesz azt az irányvonalat tette magáévá, amelyet egy évvel korábban, a magyar–ukrán alapszerződés megkötésekor csak az akkori szélsőjobb, a Torgyán-féle kisgazdapárt és az MDF Csurka-szárnya, a későbbi MIÉP képviselt. Azt az alapszerződést – noha nem tartalmazta a kollektív jogok fogalmát, mint a szlovák alapszerződés – a Fidesz az SZDSZ-szel, az MSZP-vel és az MDF zömével együtt még megszavazta, most viszont a szlovák, majd egy évvel később a román alapszerződést elutasította.

A Fidesz ellenzéki politikájának második eleme tehát a jobboldal militáns külpolitikai nacionalizmusának átvétele volt. E kérdésben nem beszélhetünk olyan száznyolcvan fokos fordulatról, mint a gazdaság- és társadalompolitikában. A Fidesz a szomszéd országok magyar kisebbségeinek kérdését korábban is sok tekintetben az MDF-hez hasonlóan kezelte, de hiányzott belőle az MDF-kormány, különösen pedig a Torgyán-féle Kisgazdapárt vagy a Csurka-szárny agresszivitása. Ugyanakkor a szomszéd népekhez való közeledés, együttműködés eleme, amely – a demokratikus ellenzék hagyományaihoz illeszkedve – nagy hangsúlyt kapott az SZDSZ külpolitikájában, a Fidesznél mindig hiányzott. Az MSZP–SZDSZ-kormány ellenzékébe kerülve így a Fidesz a radikális jobboldal hangsúlyait és retorikáját tette magáévá, s a társadalompolitika mellett a szomszédsági politikát is olyan területként jelölte meg, ahol áthidalhatatlan a szakadék a „nemzeti” ellenzék és az MSZP–SZDSZ-kormány között.

A Fidesz, illetve az általa vezetett, akkor még hárompárti jobboldal ellenzéki politikájának harmadik elemében tulajdonképpen azt tette, amit minden ellenzék tesz a demokráciában: fellépett a kormányon lévők feltárt vagy éppen csak feltételezhető anyagi, gazdasági visszaéléseivel, korrupciógyanús ügyeivel szemben. Május elején derült fény arra, hogy a kormány 12 milliárd forintos tőkejuttatással készítette fel a privatizációra Bokros korábbi bankját, a Budapest Bankot. A művelet szakmailag nem volt kifogásolható, a körülötte folytatott nyilvános kampány mégis hosszú időn át védekezésre kényszerítette a kormányt, és rontotta a bank privatizációjának esélyeit és később a feltételeit is. Az ügyet parlamenti vizsgálóbizottság tekintette át, amelynek elnöki posztját megszerezte magának a Fidesz. A kormánypártok javaslatára egy második vizsgálóbizottság is létrejött a bankkonszolidáció egészének vizsgálatára. Ennek elnöki posztját is a Fidesz kapja mint egyedüli párt, amely mindkét ciklusban ellenzékben volt.

Kínos helyzetbe hozza a kormányt Bokros Lajosnak a Budapest Banktól kapott végkielégítése is, amelyet a pénzügyminiszter jogosnak tekintett, és végül jótékonysági célra használt fel.

Ősszel az Egészségbiztosítási Önkormányzat, illetve az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kétséges ügyeit vetette fel a Fidesz, s ebben az ügyben is vizsgálóbizottság jött létre.

December elején a Fidesz vezette ellenzéki szövetség három pártja az Ipari Minisztérium vezetőit támadta meg a magyar–szovjet olajszállítások ellentételezése körüli visszaélésekkel kapcsolatban. A vádak egy része gyorsan megalapozatlannak bizonyult, de ez ügyben is parlamenti vizsgálóbizottság alakult, amely 1996-ban megengedhetetlen összefonódásokat, összeférhetetlenségeket állapított meg.

A feltételezett vagy tényleges gazdasági visszaélések, korrupciógyanús ügyek felvetése a Fidesz vezette ellenzék politikájában annyiban tért el attól, ami minden demokráciában szokásos, hogy a visszaéléseket az MSZP posztkommunista jellegével hozták összefüggésbe (emlékezetes Torgyán József „Marxtól a Fotexig” formulája). Ebben a felfogásban a Budapest Bankot eladásra felkészítő és busás végkielégítésben részesülő Bokros Lajos, a Fotex igazgatóságában ülő Békesi László, az Egészségügyi Önkormányzatban áttekinthetetlen ügyleteket bonyolító Simsa Péter, a szovjet adósság ellentételezésében magának üzletet szerző Hujber Ottó, a pártalelnökként nagy üzleteket bonyolító Máté László ugyanannak az MSZP körüli vállalakozói rétegnek a képviselője, amely a hatalom közelségében jut úgymond kétes jövedelmekhez. S mindezt akkor, amikor a Bokros-csomag nyomán milliók szegényednek el. Így lehetett ügyesen megvádolni az MSZP-t a társadalom kifosztásával, kizsákmányolásával, összekapcsolva a kétes ügyleteket magával a stabilizációs gazdaságpolitikával.

Könnyen illeszthető ebbe a logikába a Fidesz ellenzéki politikájának negyedik eleme, a privatizáció rendszeres támadása. A Budapest Bank privatizációjában eredetileg csak a titkos tőkejuttatást tették kérdésessé, ami a politikai vita során magának a bankprivatizációnak a megkérdőjelezésébe ment át. A legélesebben ez ügyben is Torgyán József fogalmazott, de az ellenzéki álláspontok ezúttal is csak a retorikai fogások megválasztásában, és nem tartalmi kérdésekben különböztek. November 1-jén a Kisgazdapárt kezdeményezésére vitanapot rendeztek az energiaprivatizációról. Közben a parlamenten kívüli MIÉP aláírásokat gyűjtött az energiaprivatizáció ellen. A hiteles aláírás kevés volt ahhoz, hogy a kérdést az Országgyűlés köteles legyen napirendre tűzni, így a tartalmi vita ügyrendi vitaként folyt le, részben megismételve a korábbi vitanapot. A Fidesz nevében a vitanapon Kósa Lajos kifejtette: „Márpedig kimutatható: ezt a privatizációt elsősorban az motiválja, hogy a költségvetésen tátongó lyukakat be kell tömni valamivel.” Az ellenzéken belül Kósa képviselte a legmérsékeltebb álláspontot. Nem utasította el ab ovo az erőművek privatizációját, de álláspontja mégis beleillett az ellenzéki kórusba: „Ha… az energetikai privatizációban az ágazat szempontjai, az energetika szempontjai leértékelődnek a költségvetési szempontokkal szemben, akkor ez az energetikai privatizáció nem a magyar érdekeket fogja szolgálni, hanem a jövőnket fogja felélni.” Éppen ezért állt a MIÉP mellé a Fidesz is az energiaprivatizációs kezdeményezés napirendre tűzésének vitájában: „…az ügy fontossága végett – a miatt a szerep miatt, amit az energiaszektor a magyar gazdaság egészében betölt, és a miatt a kérdés miatt, hogy valami olyanra készül a kormány, amire eddig egyébként példa aligha volt az európai országok történetében, nevezetesen, hogy az energiaszektort ilyen mértékben adja magántulajdonba és külföldi tulajdonba – ezt a kérdést mégis tárgysorozatba kellene venni”. Mert ha nem tenné, tette hozzá Kósa, akkor „…minden olyan kritika megáll, és érvényes lesz a kormányzattal szemben, ami úgy fogalmazódik meg, hogy a kormány nem volt hajlandó a választópolgárokkal tudatni az elképzeléseit, nem volt hajlandó a parlamenttel megvitatni az energiaszektor privatizációja kapcsán a kormányzat stratégiáját, ezért a magyar nemzetgazdaság ilyen kulcsfontosságú ágazatát úgy árulta ki, ahogy neki tetszett, ahogy a pillanatnyi, napi érdekei ezt megkívánták. Ez pedig felelőtlenség.”

Decemberben, amikor Torgyán József fordult az energiaprivatizáció miatt az Alkotmánybírósághoz, nemzetellenes bűntettnek nevezve azt, a Fidesz a Budapest Bank privatizációjának megakadályozására szólította fel a miniszterelnököt azzal, hogy az „államérdeket sért”. Ettől kezdve az energia- és bankprivatizációt az egész ellenzék elutasította, s a Fidesz is kiállt általában a „stratégiai vállalatok” privatizációjával, kiváltképp pedig külföldieknek való eladásával szemben. Az állam tulajdonosi szerepe melletti kiállás kapcsolódik itt össze egyfajta gazdasági nacionalizmussal. A Fidesz korábban sem kötelezte el magát úgy a gyors és széles körű privatizáció mellett, mint az SZDSZ. Ugyanakkor korábban, az MDF-kormány idején nem csatlakozott azokhoz a privatizációellenes akciókhoz, amelyek akkoriban leginkább az MDF-en belüli Monopoly-csoporttól, később a KDNP-től származtak.

Ezerkilencszázkilencvenöt végére tehát teljes fegyverzetben áll előttünk a jobboldali ellenzék vezető pártjaként a Fidesz. A szocialista vezetésű kormánykoalíciót az alapszerződések, valamint az energetikai és bankprivatizáció ürügyén a nemzeti érdekek feladásával, a Bokros-csomag kapcsán a társadalom, általában a családok és különösen az ifjúság tönkretételével, a korrupciós ügyek kapcsán pedig azzal vádolja, hogy a maga gazdagodásáért teszi, amit tesz. Az egykori liberális, európai szemléletű pártból, amely a politikai erőket elválasztó „népies-urbánus ellentét” áthidalására törekedett, államelvű, populista, nacionalista párt lett, amely mély, áthidalhatatlan szakadékot ás a „polgárinak” keresztelt jobboldal és az MSZP–SZDSZ-koalíció közé, s a „ki kit győz le” szemléletét hozza vissza a magyar politikába. Ezerkilencszázkilencvenöt végére együtt voltak a szocialisták és szabad demokraták kormányzásának elutasításában azok az érvek, amelyekből 1996-ban Elek István és Tellér Gyula A polgári Magyarországért című pamflet összeállításakor felépíti azt az antikapitalista, ellenzéki víziót, amely köré azután mindmáig az egész Fidesz-retorika épül.

Ezerkilencszázkilencvenöt végére a Fidesz felkészült arra, hogy 1996-ban a Tocsik-ügy körül teljesítse ki azt, amit az MSZP–SZDSZ-kormány mint „a század legkorruptabb kormánya” támadásában a Budapest Bank, az Egészségügyi Önkormányzat és az adósság-ellentételező szállítások ürügyén 1995-ben elkezdett; hogy 1997-ben a nyugdíjreform sommás elutasításával teljesítse ki azt, amit a közgazdasági szempontok mellőzésében, az állami gondoskodás szorgalmazásában a Bokros-csomag és a privatizáció elutasításával 1995–96-ban elkezdett; hogy 1997-ban az igazságügyi reform elutasításában teljesítse ki azt az üres mindent tagadást, ami ellenzéki fellépését az 1994-es kormányváltás óta valójában jellemezte; hogy 1997-ben a földtörvény elleni népszavazási kampányban teljesítse ki azt, amit gazdasági populizmusban és nacionalizmusban a Bokros-csomag és a privatizáció ügyében 1995-ben elkezdett; hogy 1997–1998-ban a vízlépcső körüli kampányban teljesítse ki az MSZP–SZDSZ-kormánynak mint a nemzeti érdekek feladójának ostorozását, amit 1995–96-ban az alapszerződések és az energia- és bankprivatizáció bírálatával elkezdett.

Azzal, hogy az MDF-ből, a KDNP-ből és a Kisgazdapártból álló magyar jobboldalhoz valójában már valamikor 1993-ban (de az 1994-es választások után nyíltan is) csatlakozó Fidesz 1995 folyamán a jobboldal államközpontú, harmadikutas és nacionalista eszmerendszerét is átvette (éppen azt, ami miatt Orbán Viktor 1992-ben ásatagnak nevezte az MDF-et), elesett a magyar jobboldal modernizációjának esélye. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a modernizáló reformok, ha tetszik, a polgárosodás hordozója a liberális párt, az SZDSZ mellett – minden utódpárti és egyéb korlátja dacára – csak az MSZP lehetett. A kormány jelentős eredményei mellett a politikai erőknek ez a tartósnak ígérkező megoszlása is igazolta a koalíció vállalását az MSZP-vel, a koalíciós konfliktusok és kompromisszumok ellenére. Mi több, a modern piacgazdaság és liberális demokrácia építését, illetve az európai integrálódást szolgáló modernizációs reformokat támogató táborban az SZDSZ meggyengülése miatt – ami 1996-ban kezdődött – az MSZP vált a domináns erővé. Az MSZP ugyanakkor – mint láttuk – nem következetes képviselője a modernizáló reformoknak: jelentős erőt képviselnek benne az állam széles körű gazdasági szerepvállalását és a politikai rendszer korporatív elemeit szorgalmazó, s a jobboldal nacionalizmusa iránt is nyitott erők. Annak következtében tehát, hogy a jobboldal tartósan államközpontú, harmadikutas és nacionalista irányt vett, s a modernizáció, a polgárosodás sorsa jórészt az MSZP elszántságától függ, fölöttébb bizonytalanná váltak a jövő kilátásai.

Mindez, mint láttuk, 1995-ben dőlt el.

• Beszélő évek – 1995