Babarczy Eszter: Az első kérdésem – az est címéből adódóan – rögtön az lenne: mi a különbség a nők és a feministák között? Köztudott, hogy Kelet-Európában a feminista mozgalom viszonylag kisebb tömegeket mozgat meg, mint Nyugaton vagy Amerikában, erősebben kötődik az entellektüel rétegekhez, illetőleg az importőrökhöz. Vajon mi lehet ennek az oka?
Pető Andrea: Használtál egy szót, ami szeretnék pontosítani: importőr. Nekem ez túlzottan mechanikusnak hangzik, inkább a fordítások kifejezést használnám. Ami pedig a feminizmussal kapcsolatos ellenérzéseket és sztereotípiákat illeti, azok visszanyúlnak egészen a XVIII. század végéig. Ha valaki megnézi azt a szöveggyűjteményt, ami most jelent meg Fábri Anna szerkesztésében A nő és hivatása címmel, és amelyben összegyűjtötte azokat a dokumentumokat, levelezéseket, cikkeket 1777-től kezdve, amelyek a nőkérdést, a nőkről és az általuk és mások által róluk megfogalmazott társadalmi szerepelvárásokat elemzi, azonnal kiderül, hogy milyen kevés új van a nap alatt. A XIX. századból származó szövegek olvasásakor azokat a közvéleményben feminizmussal és nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat fedezhetjük fel, amelyekről azt hittük, a politikai átmenet termékei, és 1989 után jelentek csak meg a politikai diskurzusban. A fordításokkal más a helyzet, hiszen a vasfüggöny többek között azt is megakadályozta, hogy a világ más részein született feminista elméleti munkákkal kapcsolatban párbeszéd alakuljon ki. Ha megvizsgáljuk, hogy 1989 után milyen külföldi művek kerültek át fordításban Magyarországra, akkor csupán ezekből a művekből nem kapunk képet a feminista hagyományok történetéről. Viszont abból a szempontból igazad van, hogy Kelet-Európában egy nagyon szűk, egyetemi központok környékén működő értelmiségi csoport volt az, amelyik ezt a fordítási feladatot magára vállalta, hiszen nekik voltak kapcsolataik, nyelvismeretük és társadalmi érzékenységük. Hogy mennyire szűk társadalmi csoport érzékeny a női egyenlőtlenségekre, az abból is kiderül, hogy milyen kevés nő politizál. Arra az igen aktuális kérdésre, hogy miért van olyan kevés nő a politikában, csak akkor válaszolhatunk érdemben, ha megnézzük, hogy kik azok a politikusnők, akiket példaképnek lehetne tekinteni, aki arra ösztönözné a nőket, hogy az ő példájukat követve végre maguk vegyék kezükbe a sorsuk irányítását. Lényeges a feminizmus különböző hullámaitól független női előkép léte, azaz a „feminista genealógia”: melyik nőt tekintjük példaképnek életünk során, kinek volt meghatározó szerepe, kitől lessük el az életvezetési trükköket. Valóban aggasztóan kevés nőt találunk a XX. századi magyar történelemben, ahogy azt a hivatásos történészek megírják, lefordítják nekünk; és szinte elhanyagolható az a tér is, amit a különböző történelemtankönyvek a nők történelmére szánnak. Tehát amikor a középiskolás lányok tanulják „a történelmet”, számukra úgy tűnik, hogy a történelem meg a politika olyan elfoglaltság, amiben mindig is csak a férfiak vettek részt. A tananyagban kevés olyan nő jelenik meg, az is csak sztereotipikusan, mint az egri nők, vagy Zrínyi Ilona, akikkel kapcsolatban a fiatal nők úgy érzik, ez nem éppen az ő világuk. A népesség több mint felét alkotó nők történetei kimaradnak a történelemkönyvekből. Ezért tartom rendkívül fontosnak a női életrajzok írását. Én például most Rajk Júlia életrajzi monográfiáját írom, aki pedig nem volt feminista, sőt, kikérte volna magának, hogyha bárki feministának nevezte volna. Viszont ha Karen Offen feminizmusdefinícióját használjuk, akkor Rajk Júlia „igazi feminista”, hiszen kérlelhetetlenül észrevette az egyenlőtlenséget, érdekelték az okok, amelyek az egyenlőtlenséget létrehozták, és aktívan fellépett azon rendszerek ellen, amelyek az egyenlőtlenséget fenntartják. Nincs is értelme feltenni egy ilyen kérdést, hogy Rajk Júlia valóban feminista volt-e vagy sem. A készülő életrajzban is arra keresem a választ a női előképek esetében, melyek azok az életvezetési modellek, döntési stratégiák, konfliktus-megoldási modellek, amelyek modellértékűek. Nagyon nagy a történészek felelőssége: ezeket a női történeteket meg kell írni, el kell mesélni: csak akkor van a nőknek esélyük arra, hogy egyáltalán tudják, mit veszthetnek, ha a politikát másokra hagyják. Gerda Lernerrel, a nőtörténetírás egyik alapítójával mélyen egyetértek abban, hogy minden nőnek legalább fél év nőtörténetet kellene tanulmányoznia, függetlenül attól, milyen szakmában dolgozik, mert csak akkor képes saját életét történeti folyamatokban elhelyezni. Ez pedig nem export-import kérdése.
Babarczy E.: Te, Andrea már bele is fogtál ebbe a magad részéről, hiszen megjelent egy könyved, ami női életutakat vizsgál.
Kuczogi Szilvia: Igenis vannak nagyon jó formában megírt női életutak. Ezek pedig a mindnyájunk által ismert – bár mostanában kevésbé divatos – csíkos könyvsorozat darabjai. Jóllehet az eszmetörténészek és a nőtörténetírás meghatározó alakjai adósak még a felnőttek számára írott életutakkal; ám az önmagukra és önnön nőségük problematikusságára ráeszmélő kamaszlányok nagyon jó életvezetési mintákat és nőstratégiákat találhatnak a csíkos könyvekben. A hősnők bátrak és önállóak, köztük a Vöröskereszt megalapítója, az óvodarendszer kitalálója, tudósok, politikusok, akiknek a választása akkoriban úttörőnek számított, sőt biztos vagyok benne, hogy egy 13 éves lány számára ma is annak számít.
Babarczy E.: Te olvastál csíkos könyveket gyerekkorodban?
Kuczogi Sz.: Igen. Számos olyan nőt megismertem, akinek a gondolkodásmódja jelentős szerepet játszott abban, hogy mára lazulhattak a társadalmi szerepekhez kötődő elvárások. De egyikükről sem hallottam jóformán semmit a későbbiekben. Úgy látszik, egy korát megelőző feminista élete nem több egy szórakoztató lányregénynél.
Babarczy E.: Én nem olvastam soha. Ez az én szocializációmhoz nem járult hozzá. Te olvastál, Andrea?
Pető A.: Én sem, én May Károlyt olvastam.
Babarczy E.: Térjünk vissza egyenlőtlenségekhez. Az én nagy dilemmám ezzel kapcsolatban az, hogy a feminista kérdésfeltevés mint társadalomtudományos kérdésfeltevés, mint filozófiai kérdésfeltevés feltételezi azt, hogy a férfiak és a nők közti különbségek sokkal alapvetőbbek, mint bármilyen más különbség. Másfelől pedig kellemetlenek. Dolgozni kell tehát a különbségek lecsiszolásán és egyenlősítésén, meg kell keresni az alávetettségnek azokat a momentumait, amelyeknek az ember mint nő esetleg nincs is tudatában. Én például már sokszor kaptam ki feministáktól, hogy hamis tudatom van, mert nem érzem magam alávetve ilyen-olyan helyzetben.
Csáky Marianne: Nagyon fontos különbséget tenni az egyenlőtlenségek és aszimmetriák között. Nagyon könnyű meghatározni jogilag, hogy miféle egyenlőtlenségek vannak férfiak és nők között a társadalomban, azonban ezeket az egyenlőtlenségeket nem lehet egyszerűen törvényekkel kiküszöbölni, mert a társadalmi beidegződések sokkal lassabban változnak. Nem létezik ugyanis olyan emberi kapcsolat, amelyben ne lennének aszimmetriák. Minden emberi kapcsolat az aszimmetriák és esetleges szimmetriák rendkívül bonyolult szövete, és ha a leszbikus vagy férfi homoszexuális barátaimat nézem, az ő szerelmi kapcsolataik is aszimmetrikusak. Szerintem a feminizmustól a legkevésbé az aszimmetriát kell félteni, mert az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló aszimmetria egyszerűen az emberek eltérő személyiségéből fakad. Valójában a feminizmust megelőző modernista, univerzalista szemlélet volt az, amelyik elutasította, hogy a női és férfiszerepek között bármiféle különbségnek szabadna lenni – a feminizmus különböző szakaszaiban ez sokkal árnyaltabban volt jelen. Sőt, a kezdeti feminizmust a férfi és női princípiumok esszencialista megkülönböztetése jellemezte, amiben egyébként én nem hiszek. Nem érzem ugyanis azt, hogy lenne – vagy olyan meghatározó lenne – valami esszenciálisan női vagy esszenciálisan férfi. Ezek korról korra változó, társadalmilag konstruált tartalmak. Hogyha az időben hozzánk közelebb kialakult teóriákat nézzük, azok valójában az univerzalizmussal nagyon is szemben állnak. Tehát én egy kicsit igazságtalannak érzem a te feminizmuskritikádat.
Babarczy E.: Igyekszem provokatív lenni. Itt most beszéljünk úgy, ahogy a feminizmussal vagy az erre vonatkozó sztereotípiákkal a magyar hétköznapokban találkozni lehet.
Kuczogi Sz.: Az egyik első kérdésed az volt, hogy mi a különbség a nő és a feminista között. Nőnek lenni nem választás kérdése, de az, hogy feminista-e valaki, az egy gondolatfolyamatnak az eredménye vagy állomása.
Csáky M.: Ne keverjük össze a biológiai nemeket a társadalmi nemekkel, mert az nem ugyanaz. A transzvesztiták nagyon megharagudnának rád.
Kuczogi Sz.: Aki nőnek érzi, vagy nőnek gondolja magát, az nő, ezt értettem nőségen. Viszont azt nem gondolom, hogy a feminista kifejezésen egy szülésre képes nőnemű lényt kellene érteni. Nem, mert ez – biológiai és társadalmi nemtől független – szemléletbeli dolog. Az összes ilyesfajta kérdésfeltevéssel mindig ugyanez a gondom. Diszkriminatív automatizmusokkal próbálunk meg leírni egy olyan jelenséget, amelyik amúgy is agyonkomplikálódik a politikai inkorrektségtől. Ha én kérdeznék, akkor kihagynám azt a kérdést, hogy mi a különbség a nő és a feminista között. Azt kérdezném inkább, hogy mi a különbség a feminista és a nem feminista között.
Babarczy E.: Tulajdonképpen azt a kérdést akarom feszegetni, hogy hogyan függ össze a nő identitása és a feminizmushoz való viszonya, és ez mennyiben mond valamit arról, hogy a magyar társadalomban mit jelent nőnek lenni. Volnának feministák, akik azt mondanák, a nő és a feminista közti különbség az, hogy a feminista az valamilyen értelemben elért a hegeli öneszmélés fokára, és tudja, hogy az ő különbségének különböző politikai, társadalmi és kulturális vonzatai vannak. Mások számára viszont nőnek lenni egyszerűen annyit jelent, hogy a statisztikákban nőneműként szerepel, hogy a gyerekszülésre képes népességbe tartozik és így tovább, azaz semmiféle identitást, semmiféle belső diskurzust, hanem szerepek átvételét jelenti. Nagyon problematikusnak tartom, hogy a mostani értelmiségi kultúrában ilyen hangsúlyos és vállalt női identitásunk csakis akkor van, ha feministák vagyunk. Különben egyszerűen csak nők vagyunk. Azt a sokféleséget, amit a női életutak kínálnak, szerintetek mennyire lehet integrálni a feminizmusba, ami mégiscsak egy olyan mozgalom, amely azon alapszik, hogy a nőket egy nagy csoportként kezeli, és amely szerint a nők és a férfiak közti társadalmi és kulturális különbségek meghatározóbbak, mint a foglalkozásbeli, az életkorbeli, a generációs, a vallási vagy az ízlésbeli különbségek és így tovább.
Csáky M.:
Nem hiszem, hogy számomra nőnek lenni ugyanazt jelenti, mint a mellettem ülőknek. Azt gondolom, hogy a társadalmi nememhez való viszonyom az én egyedi személyiségembe ágyazódik. Ha sarkítva akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy nekem nincsen közös identitásom a nőkkel, így azt sem tudom elmondani, hogy mit jelent általánosságban nőnek lenni. Arról tudok csak beszélni, hogy az én saját magamról alkotott nőképem és szexuális vágyaim miféle konfliktusokat okoztak nekem. Amit a műveimben látsz, az a saját személyes élményeimen, érzelmi és szerelmi kapcsolataimon alapul. Sokkal fontosabbnak tartom ebben a személyeset, mint az általánost.
Pető A.: Két dolgot szeretnék hozzáfűzni. Igaza van Eszternek, hogy egy társadalomtudományi elemzés sokkal árnyaltabb megközelítéseket kíván, például érdemes elgondolkodni azon, hogy a budapesti nők és férfiak kereseti különbségének vizsgálata mennyivel mond el többet a társadalmi egyenlőtlenségekről, mint mondjuk egy budapesti és egy nyíregyházi nő kereseti különbségének elemzése. A másik dolog pedig a könyvemmel kapcsolatos, amit te is említettél. A könyvem megjelenése után egyik éjjel a benzinkútnál, a tankolásnál egy hidrogénszőke, műkörmös pénztárosnőnél fizettem. A nő rám nézett, és megkérdezte, hogy ugye te írtad azt a nőtörténeti könyvet, mert láttam a tévében, és ez mennyire érdekes téma, erről nem sokat lehet hallani, máskor is írjál ilyen könyvet. Nekem hatalmasat fordult ott a benzinkútnál az életem, mert mikor a könyvön dolgoztam, nem éppen a benzinkút pénztárosnőjére gondoltam, mint a nőtörténeti szakmunkám potenciális olvasójára, és ez hiba volt.
Kuczogi Sz.: És azóta is használod a hidrogénszőke és a műkörmös kifejezést az illető nő azonosítására. Pedig, ha a nőkről beszélünk, akkor nem kellene értékhierarchiákat felállítanunk, mert ízlésének vagy iskolázottságának különbözősége miatt nem rekesztődhet ki valaki a feminizmusról gondolkodni tudó és akaró nőtársak szempontrendszeréből.
Babarczy E.: Amikor leírjuk valakinek a külsejét, akkor használ az ember markereket, használ valamit, ami hozzásorolja őt egy divathullámhoz, egy generációhoz, életstílushoz. Neked kell, Szilvi, a legjobban tudni – aki egy női életmódmagazint szerkesztesz –, hogy ezek milyen mélységig tudnak behatolni a személyiségbe. Tehát te magad valamilyen értelemben abban a helyzetben is vagy, hogy az olvasóidba plántáld ezeket az azonosulási pontokat.
Kuczogi Sz.: Nekem szent meggyőződésem, hogy a maszkok, vagyis valakinek a haja, a körme, a ruházata pusztán stiláris kérdés. Sok mindent sokkal fontosabbnak gondolok. Például a karrierrel kapcsolatos kérdéseket, hogy tud-e a nő magának munkát találni, hogyan alakulnak a párkapcsolatai, szeretne-e gyereket, mikor tudja a gyerekvállalást bepasszítani az életébe, hogy jól érzi-e magát a saját bőrében, és ha megfogják a fenekét a 7-es buszon vagy éppen a munkahelyén, akkor hogyan reagál. Úgy gondolom, ezekről kell beszélgetnünk az olvasóinkkal, nem sztárokról és sztárokkal, hanem olyan hétköznapi emberekkel, akiknek az élete valami miatt példaértékű. Akár azért, mert három gyerek mellett dolgoznak, akár azért, mert úgy döntöttek, hogy nem vállalnak gyermeket, és elmondják az indokaikat. Különböző életmódokat és életutakat mutatunk be. Ezeket nem kommentáljuk, mert nem hiszem, hogy ez lenne a dolgunk. A szerkesztőségbe érkező levelekből és a fókuszcsoport-vizsgálatokból egyértelműen kiderül, hogy hihetetlenül sok információra van szükségük a nőknek, és az csak másodlagos kérdés, hogy abban a szezonban éppen a piros vagy a kék a divat... Nem ezért fogják megvenni a lapot. Vagy ha ezért is veszik meg, ott van 70-80 egyéb oldal, tele női sorsokkal és közösen megválaszolandó kérdésekkel.
Babarczy E.: Mariann olyan önarcképeket csinál, ahol önmagát sokszor férfiként, vagy legalábbis transzszexuális lényként ábrázolja, általában nagyon erotikus helyzetekben. Arcok és testek cserélnek helyet, női arcok férfitesttel – van tehát egy nagyon bonyolult és kőkemény transzszexuális kísérletezés. Ugye nem vagy igazán kibékülve a nemeddel?
Csáky M.: Az, hogy nő vagyok, nagyon fontos, de nem jelent egy mindenekfelett álló identitást. Én egyébként a nememmel, a saját, személyesen megalkotott nememmel nagyon is ki vagyok békülve. De az, ahogyan az ember a társadalmi nemét megéli, hogy ez a társadalmi szerep mit követel tőle, az mindig feszültséggel teljes állapot. Ez válasz arra a kérdésedre is, hogy érdemes-e egyáltalán használni a nő megnevezést. Szerintem érdemes, mert leíró módon mindnyájan tudjuk, hogy miről beszélünk, de ezt a kategóriát, mint az állandó feszültség kategóriáját lehet használni. Ugyanezt gondolom a férfi megnevezésről is. Nem hiszem, hogy az úgynevezett férfiuralom korában egy férfinak feszültségmentes állapot lehetett megfelelni a szerepének. Gondolom, rengeteg férfi volt, aki nem akart olyan lenni, illetve önmagától nem lett volna olyan, mint amit a szerepe elvárt tőle. Azért tartom tanulságos megközelítésnek, hogy egy konvencionális társadalomban a férfiak is feszültséget érezhetnek a saját szerepükben, mert a mai este témája számomra arról is szól, hogy az ember egyedi személyisége soha nem lehet azonos a számára konstruált szereppel. Természetesnek tartom, ha az ember a társadalmi elvárásokkal szemben – legyenek azok nemi vagy egész másfajta elvárások – mindig feszültséggel teli viszonyt él át.
Pető A.: Érdekes volt egyébként a könyvem fogadtatása abból a szempontból is, hogy odaoldalogtak a férfi kollégák, és azt kérdezték, vajon írhatnak-e ők is nőtörténelmet?
Babarczy E.: És mit válaszoltál?
Pető A.: Egy általam rendkívül nagyra becsült történész férfinak azt mondtam, hogy szerintem ő nem tudna olyan könyvet írni, mint amilyet én írtam, mert nálam rengeteg kérdés egészen más hangsúllyal szerepel a történeti elemzésnél, mint nála. Ezzel a „fontosság” kérdéssel szinte nap mint nap szembesülök most, hogy a készülő Rajk Júlia életrajzhoz interjúzok. A korszak szakértője, aki Júliával egy irodában dolgozott egy ideig, a szememre hányta, hogy hogyan lehet „a Rajk Júliával” foglalkozni, amikor még egy alapos „a Rajk László” életrajzzal is adós a magyar történettudomány. Az interjúalanyok reakciója a munka során sokkal fontosabb, mint az előre gyártott történeteik. Például mikor a női interjúalanyok arról beszélnek, hogy Rajk Júlia magas volt, mély hangú, határozott és mindent el tudott intézni. A férfi alanyok pedig a férjről kezdenek rögtön beszélni, vagy önmagukról, és igen diplomatikusan figyelmeztetni kell őket, hogy se ők, sem pedig a férj nem képezik a könyv tárgyát, hanem egy rendkívüli politikusnő. Sok olyasmi is érdekel azon kívül, amik a „hagyományos” életrajzokban szerepelnek, hogy Rajk Júlia milyen „politikai” manifesztumokat írt, vagy egy adott politikai helyzetben mi volt a véleménye. Nekem az is fontos, hogy milyen ruhákat hordott, milyen cigarettát szívott, hova járt kávézni, mit készített, ha vendégeket várt. Férfi történész ilyeneket nem kérdez, hanem görcsösen ragaszkodik a „semlegesség” vagy a „szakmai megközelítés” hamis értékeihez. Igazat adok neked, hogy az adott személyiségből kell kiindulni. Engem ennél az életrajznál az is érdekel, hogy milyen viszonya volt a fodrászával, mit gondolt a gyereknevelésről, s ezek azok a kérdések, ami férfi politikus életrajzírásánál fel sem merülnek, mert a feleség a háttérbe tolódik, és ő foglalkozik azzal, ami „nem fontos”. Remélem, hogy akik majd Rajk Júlia életrajzát elolvassák, azokat is az a kérdés izgatja majd, mint engem, hogy milyen lehetőségei voltak az autonóm, férfivilágtól is szabad nő létezésének a XX. századi magyar történelemben.
Babarczy E.: Andrea modellszerű életutakról, Szilvi pedig olyan modellszerű helyzetekről beszél, amibe az olvasói belekerülhetnek. A kérdésem az, hogy milyen célra milyen kategóriákat tartunk jónak. Hiszen éppen az a probléma, hogy van ez a nagy ernyőszavunk, a feminizmus, amiben legalább annyi a taszító elem, mint amennyi a vonzó, és ugyanakkor nagyon kevéssé tudjuk, hogy ez a mindennapi szolidaritás szintjén, a lapszerkesztés szintjén, a történetírás szintjén vagy a jogalkotás szintjén pontosan mit takar. És kérdés az, hogy akkor ki szólalhat meg úgymond a nők nevében.
Csáky M.: Ha feminizmusról beszélünk, feltétlenül különbséget kell tenni a teória és a mozgalom között. A teória nyilván mindig sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint a mozgalom, ugyanis ha ez utóbbi nem mondja meg pontosan és közérthetően, hogy kiknek és miről beszél, akkor nem képes hatékonyan működni. A mozgalom taszító elemei – amelyekről te beszélsz – többnyire a szükségképpen leegyszerűsítő ideológiák. Egyébként nem tudnák beváltani a hozzájuk fűződő elvárásokat. De ha abból indulunk ki, hogy ennek a mozgalomnak az alapját bizonyos polgárjogi követelések képezték, akkor így is pozitív a mérleg.
Babarczy E.: Egy nagyon specifikus dologról volt szó, a női választójogról…
Csáky M.: ...és a felsőoktatási intézményekbe való bejutásról. Ez volt az alapja a mozgalomnak, szükségképpen az ehhez kapcsolódó ideológiáknak nagyon egyszerűen fogalmazottaknak kellett lenni. De természetesen, ha én abban a luxushelyzetben érezhetem magam, hogy már a XXI. században élek, és ez a probléma saját személyiségem fejlődése szempontjából érdekel, akkor én nem ezen az ideologikus módon fogok gondolkodni, hanem személyesebben és egyszersmind teoretikusan árnyaltabban. Éppen ezért nem tartom jogosnak számon kérni a feminista mozgalmárokon ezt a sokrétűséget, és nincs is semmiféle averzióm ezzel a fajta mozgalmársággal szemben, mert pontosan tudom, hogy mire való, és hogy csak így tud működni. Azt kérdezted az elején, hogy miért nincs feminizmus Magyarországon. Elképzelhető, hogy ez a szocialista jogrendnek is köszönhető, ugyanis a törvények teljes egyenlőséget biztosítottak a nőknek, azonban ez soha nem valósult meg. A szocialista emancipáció borzasztóan ellentmondásos helyzetet teremtett a nők számára. Nagyon sok lehetőséget megnyitott számukra, ugyanakkor egy sajátos kizsákmányolást hozott létre. A magánéletben, a társadalmi beidegződésekben tovább élt a hagyományos férfi-női kapcsolat modellje. Az önálló munkával rendelkező nők munkaidő után teljesítették a konvencionális női szerepet is: keresők, feleségek, családanyák és háztartási alkalmazottak is voltak egyben. Mindez annyira hitelét vette a nőmozgalomnak, hogy ma többek között talán ezért sincs nagyobb tábora.
Babarczy E.: Lényegében ugyanezt akartam volna pedzegetni. Valóban, az a helyzet, hogy nemcsak hogy jogegyenlőség volt, hanem szociális hálózat – bölcsődék, óvodák, napközik – , ami a női munkába állást segítette. A munkáért sem kellett küzdeni, mert dolgozni kötelező volt, tehát ebben az értelemben a feminista mozgalomnak a legfőbb célkitűzései alól kiment a talaj, és a jogegyenlőség elvileg garantált volt.
Csáky M.: Azért azt tegyük hozzá, hogy valószínűleg egyetlenegy nő sem gondolta, amikor a munkahelyéről hazatérve egy teljes családanya-műszakot még lenyomott, hogy ő most föl van szabadítva. Ez egy borzasztóan hazug rendszer volt: a munkavállalással egy plusz műszakot adott a nőknek, de ez a férfi-női viszonyban és a családi munkamegosztásban nem nagyon látszott meg. Azok a nők tehát, akik végigmentek ezen, egy kicsit szkeptikusak a feminizmussal szemben.
Pető A.: Ennek megértéséhez európai keretben kell a nőmozgalmak történetét vizsgálni. A nőmozgalmak kétféle alapon szerveződtek: a női különbségért és a női egyenlőségért. Az első esetben a cél az, hogy segítsék a nőket a biológiai és az ehhez kapcsolódó társadalmi különbségeknek megfelelően a szerepeik ellátásában, míg a másik mozgalom esetében a férfiakkal egyenlő jogok elérését remélték. A női egyenjogúsítási mozgalomnak két irányzata alakult ki. A XIX. század végétől kezdve egész Európában a felső középosztálybeli nők különböző társadalmi egyenlőtlenségek ellen és a választójog megszerzése érdekében, a liberális progresszióval közösen mozgalmakat indítottak. Ezzel párhuzamosan indult a munkásmozgalomnak az a küzdelme, ami az egyre fokozódó női munkavállalásban segíti a nők ún. emancipációját. Ez a két mozgalom az I. világháború idején vált gyökeresen ketté. A nők egy pénzügyileg jól körülírható csoportja ekkor elsősorban azért kapta a választójogot, mert a háború idején egyrészt, mint anyák és feleségek, másrészt mint hadimunkások segítették a háborús erőfeszítéseket. Az I. világháború után és a bolsevik forradalom alatt Oroszországban viszont véglegesen kettéválik a női egyenlősítő mozgalom. Ez a kétfajta modell jelentkezik 1945 után Magyarországon is. A liberális mozgalom, amit a Feministák Egyesülete képviselt, légüres térben mozgott ’45 és ’51 között. Azzal nem értek egyet, hogy ’45-től megindult a bölcsődék és az óvodák építése, mert ezeknek a nagyarányú kiépítése ’58-ban kezdődött el. Addig csak a politikai diskurzusban volt jelen, de anyagi eszközök hiányában és főleg az 1956-os forradalom hatására csak 1958-ban indul meg a nagyarányú építés. De ettől függetlenül az valóban releváns kérdés, hogy miért mozog ma légüres térben Magyarországon a női egyenlősítő politika. Történetileg az egyik oka, hogy a Feministák Egyesületét ’51-ben betiltja a Belügyminisztérium, sok más profilú egyesülettel együtt, így hosszú időre megszűnnek a civil szervezetek Magyarországon. A női egyesületek betiltása azért is fontos, mert ezek az intézményes formák oktatási feladatokat is elláttak: itt találkoztak a különböző generációk képviselői, itt szocializálódtak a mindennapi konfliktusmegoldásokra.
Kuczogi Sz.: Azóta újra nagy szükség lenne a feminista mozgalmakra, és hogy azok valóban érdekvédelmi mozgalmakként működjenek. Néhány éve már nem tapasztalom, hogy ezeknek negatív megítélésük lenne, emiatt kár aggódni. Csak olyan mozgalom vált ki negatív visszhangot, amelyik diktálni akar. Az a mozgalom, amelyik választási lehetőségeket mutat föl és nem kirekesztő szellemű, csak pozitív lehet a képviselt réteg szemében. Egyre több fontos teoretikus mű születik a feminizmusról, annak történetéről és fogadtatásáról; de mintha eltűntek volna az aktív mozgalmárok, akik a gyakorlat hiányosságaira tudnák irányítani a közfigyelmet. Riasztó abortusztörvény, óvodabezárások, házasságlevélhez kötött állami lakástámogatás – csupa hátraarc az elmúlt száz évben elértekhez képest. Ezeknek a problémáknak azért hiányoznak a feminista szemléletű megoldásjavaslatai, mert hiányzik a szolidaritáson alapuló gyakorlatiasság.
Pető A.: Hadd meséljek el egy történetet Rajk Júliával kapcsolatban. 1973-ban a Kádár-rendszer kísérletet tett arra, hogy a nemzet fogyása miatti aggódásában megszigorítsa a művi terhesség-megszakítás addigi szabályozását. Az abortuszt szabályozó rendelet egyébként pontosan azokat a pontokat próbálta szabályozni, amelyeket most is szigorítani, módosítani próbálnak. Ez ellen indult meg egy aláírásgyűjtő akció, amelyik az első tömeges magyar ’45 utáni feminista akció volt, és sikerét annak köszönhette, hogy az akkor már formálódó civil csoportokkal együtt lépett fel. Az első, aki a tiltakozó ívet aláírta, Rajk Júlia volt, hiszen az ő támogatása, neve véderőt jelentett. A második név Károlyi Mihályné volt, és így a „nagyasszonyok” nevének védelmével mintegy 1500 aláírást gyűjtöttek össze. Az, hogy ennek a civil tiltakozó mozgalomnak a története nem lett a történeti tudásunk része, az emlékezetpolitika szelektív működését mutatja. A történelemben mindig is voltak kivételes nők, akik tiltakoztak és cselekedtek. De ahhoz, hogy ezek a történetek közkinccsé váljanak, nem elég elmesélni őket. A múlt ismerete ad erőt, otthonossá és biztonságossá teszi a jelenünket. Ha elfogadnak egy botrányosan nőellenes törvényt, akkor ne legyen gátja a közös cselekvésnek, hogy a nők a történeti oktatás eredményeképpen nem tudják, hogy létezik jelentős női ellenzéki hagyomány, melyre támaszkodni lehetne, és nem nekik kell hirtelen kitalálni. Az úttörők elsősége felesleges izgalmakhoz és felületességhez vezet, és sebezhetővé tesz.
A történetileg létező női ellenzékiség nem a parlamenti pártpolitika értelmében, hanem abban ellenzéki, hogy mertek fellépni elnyomó és megnyomorító hatalmakkal ellen. A női előképek történetének megírása abban segíthet, hogy megtanuljuk, hogyan lehet a politikai cselekvés nyelvére lefordítani ezeket az először egyéni szinten jelentkező problémákat, sérelmeket, fájdalmakat. A feminista mozgalom egyik legfontosabb utópiája és legnehezebb feladata, hogy először belülről kell önmagunknak felépíteni ezeket az ellenállásokat.
Babarczy E.: Valóban nagyon sokféleképpen lehet a nőkről gondolkodni – kár, hogy ennek a sokfélesége nem igazán jelenik meg a magyar nyilvánosságban és a magyar kultúrában, hanem van valami, amit feminizmusnak hívnak, és ami tulajdonképpen inkább elfedi, semmint feltárja azt, amiről itt, ezen az estén rendkívül sokféleképpen volt szó. Azt gondolom, az a jó, ha ez a meglehetősen monolit fogalom szétesik kicsi darabjaira, és akkor látszik, hogy mit is jelent az, hogy női probléma meg női identitás. Köszönöm szépen, hogy eljöttetek.
- Kultúra [6]