1-es napló
Nem tudok sírni.
Megyek éjjel az utcán, és próbálok. De már nem megy. Van bennem három korsó, még így sem.
Pedig régen nagyon tudtam. Nem azért, mert szomorú voltam, hanem azért, mert sírni jó. Hergeltem magam. Mondjuk az aradi vértanúkra gondoltam, ahogy baktattam hazafelé a szentesi sötétben, és már ömlött is a szememből a könny. Vagy egy disznóra, akit nyakon döfnek. Vagy magamra, ahogy az utolsó csikk kiesik az ujjaim közül, és döglötten terülök végig valami szomorú, konyhai linóleumon.
Mire hazaértem, olyan tiszta voltam, akár bárányból a maszületett. Hófehérre mostak a könnyek. Másnap már annyira bűntelenül hajoltam anyám napsugárszín húslevese fölé, mint amennyire talán az aggastyán Raszkolnyikov hajolt szeretett Pétervárja fölé (jujj!!!).
Most is hergelem magam, a Tiszára gondolok, a ciánszőkére, a kibelezettre, a széjjelbaszottra, de hát mégse megy. Nem tudok már sírni. Nagyon úgy fest, vége a gyönyörű bőgős éjszakáknak. Pedig a megtisztulás lényeges volna. Egyénileg és tiszailag is. És ennek most tényleg vége.
Látom a jövőmet. Itt, a számítógépem (Macintosh Classic) jobb alsó sarkában. Egy szemetesvödör, aláírva, hogy TRASH. Először sápadt még, de aztán feketül mocskosul a sok szeméttől, és dagad is. Hiába megyek rá az egérrel az Empty trashre, az ki nem ürül, csak puffad-sötétedik tovább.
Aztán egyszerűen szétrobban.
Vége, mint a botnak.
Mint a Tiszának.
2-es napló
Ma végre tudtam sírni. Ciáncseppek és döglött pontyok zuhantak ki a szememből. Letérdeltem, és könyörögtem, hogy Istenem, lopd vissza a könnyeimet!
3-as napló
Tömörkény-novella 2000-ből.
Tél van, de elveszett a jég, és megy lefelé a vízen a hajó. Nem széles, nem hosszú, olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva. A város alá érve a hajó kiköt a parton. Apránként pedig gyűlnek az utasok is. A kofák, akik halat hoztak be, és malacot visznek ki. Özvegy Halál Ferencné, aki semmit se visz, mert azért jött be a városba, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért. Így tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög se tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajon itt bent).
– No!
Ezzel eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát, és csáklyára kap a férfinép, hogy vízsodrába tolják a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen, és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek tetteit.
Mikor a hajó megtalálja a sodrást, akkor Szélpál Mihály, aki kormányos, és igazgatója ezen vidéki utaknak, azt mondja:
– Megéhöztem!
Ezzel átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot, belép maga is a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy Halál Ferencné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra terítvén, azon helyet foglalt, és igen csöndben van. Csak az ajkai motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott.
Aztán a temetés énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját, S immár Istenemet, Kegyes teremtőmet, Áldom örömmel…
Özvegy Halál Ferencné morzsolja az olvasót csöndben, aztán belefordul az átláthatatlan vízbe.
Szélpál Mihály egyszerre ijedt kiáltást hallat a vitorla mellől.
– Jézus!
– És Mihály arkangyal – kiált vissza a kormányos, és az alacsony sátron át az orrba ugrik. – Mi az, te?
– Láttam – mondja a hajóslegény. – Fölmerült… ott.
– Micsoda?
– Vér Tisza… Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.
Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. Hanem ezen idő alatt mindenki ráismer, látni lehetett Vér Tisza halovány arcát és barna haját, amit szőkére festett az iszap.
Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után, és a vasvégű kapókat messze a vízbe leszúrják. Keresik és kutatják. Ám a víz átláthatatlan, és halottait nem engedi. Nincs, no nincs.
Keresztet vetnek. Csak Tóth Savanya Énok mondja: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét…
A szél a hangokat szétviszi Vér Tisza nagy sírja fölött.
4-es napló
Vajon a folyók bűneit ki bocsátja meg? Kinek mondhatják el bűneiket? S vajon a Tisza Mennybe jut vagy Pokolra?
5-ös napló
A temetésen mindenki ott volt.
Esterházy Pink Floydot hallgatott odafelé az autóban, Herman Ottó megnyiratkozott a folyó tiszteletére, Mikszáth kenhető Mackó-sajttól összeragadt bajusszal érkezett.
A kripták és sírkövek tövében, ahol is egy nagyobb üres teret talált ez a sok ember, felállítottak egy hatalmas bográcsot. Hogy majd ott közösen halászlevet főznek.
Herman Ottó nem cicózott, rögvest kijelentette, hogy az igazi halászlé elkészítéséhez sok kecsege, elég ponty és kevés harcsa kell. József Attila állította, hogy ez nem így van, mert a halászlébe ponty, csuka, angolna és kecsege kell, valamint, hogy a paprika és a hagyma mellé babérlevél is jár bele. Temesi erre azt mondta, hogy szerinte a halászlé levének olyannak kell lennie, mint a legdühösebb bika vére. Illyés Gyula a dévérhez ragaszkodott. Vörösmarty Mihály meg szó szerint így szólt: „a halakat, midőn elfőttek, leszűrénk, s külön rakánk, de benne hagyánk a vízben azon jó ízt”. Móra a „kézzel való ellenőrzést” szorgalmazta, vagyis, hogy amikor már a bográcshoz kívülre tett kezet nem égeti meg a benne főzőtt halászlé: akkor az igazi, ízletes és kellőképpen megfőzött! Mikszáth se hagyta szó nélkül a dolgot, a pipát ki se vette szájából, úgy motyogta: „a leghíresebb szegedi halpaprikás úgy készül, hogy kóstolás közben elrecitáljuk a regulát: Habet saporem, odorem, et colorem”. Vagyis, hogy íze, illata, színe van. Petőfi a petrezselyemhez ragaszkodott, Kosztolányi a kakukkfűhöz. Volt, aki sárga rántást emlegetett, mert Keszthelyen így látta. Vörösbor, tészta, fogas… az ideáknak nem volt se szeri, se száma.
Zaj, ricsaj, lökdösődés, végül verekedés lett a dologból.
Csak Deák ült nyugodtan egy sírkövön, s nézett maga elé csendben. Mikor a sok magyar elfáradt az ütlegelésben, akkor Deák felállt a sírkő tetejére, és szózatot intézett a nemzethez. Azt javasolta, a Tisza emlékműve legyen ez az üres bogrács maga, mert hát az elhalt folyó sem volt bűntelen, megértheti hát a megegyezés lehetetlen voltát.
Ebben aztán mindenki megnyugodott (vagyis ráhagyták Deákra a dolgot, mert már éhesek voltak).
Mindenki indult vacsorázni, ki kocsmába, ki az otthoni asztalhoz, csak Csáth maradt a temetőben, aki a külvilágról teljesen megfeledkezve egy ciánmérgezett réti sast boncolgatott aprólékosan, körzővel.
6-os napló
Fürdőgatyás kis hülye voltam még, talán úgy tizenkét éves, mikor egy nyári délutánon kiültem a szentesi Tisza-partra, és feltettem egy nagyon fontos kérdést a folyónak.
– Tisza úr, kérem – kezdtem, persze magázva, egyfelől, mert taknyos voltam még, hogy jöttem volna a tegezéshez, másfelől meg a Tisza soha nem itta meg velünk a pertut, minden családtagommal magázódott, mióta anyai felmenőm, Vásárhelyi Pál folyómérnök megregulázta, gátak közé kényszerítette ezt a féktelen és szeszélyes személyt. – Tisza úr, kérem mondja el nekem, miért nem ír Ön naplót? Hisz Ön annyi mindent látott és hallott az évek folyamán, és a Beszélő biztosan le is közölné.
Egy motorcsónak elsuhanását még megvárta a folyó, aztán megszólalt.
– Ugyan-ugyan, csacsi fiú – hullámzotta Tisza úr. – A napló mazochizmus. A napló a túlzott őszinteség. A napló annak kell, aki valamiféle erkölcsi kiválóságnak tudja be, ha nincsenek saját maga előtt titkai. A napló a folyton saját magunkkal nézett farkasszem. A napló csakis a kegyetlenséget ismeri a magunkkal kialakítható végtelen kapcsolatok közül. Pedig hát, csacsi fiú, kellenek azok a titkok. Még saját magunk elől is titkolnunk kell egy csomó mindent. Ugyan mi lenne, ha csak úgy, a totális őszinteség jegyében, mindent bevallanánk magunknak? Katasztrófa, csacsi fiú, katasztrófa. Itt van például az én lelkem. Szoktam én is beszélgetni a lelkemmel, hogyne. De, hogy mindent kifecsegjek neki? Soha. Meghasadna azon nyomban. Ha például egyszer-egyszer a lelkem rákérdez, miért is öntöttem el annak idején Szegedet oly csúful, miért romboltam oly aljasul, hát csak nevetek szelídül, s annyit mondok, tudod, az esőzések, s egyéb természeti jelenségek, meg ilyenek, s egy szót sem ejtek arról, hogy a város régóta a bögyömben volt, irigykedtem gyönyörű, szőke asszonyaira, akik nap mint nap a város porát koptatták szépséges talpaikkal, de belém nem másztak, bennem nem lubickoltak, csak férjeik szennyeseit hordták belém.
7-es napló
Itt a folyó hirtelen elhallgatott, talán megijedt túlzott őszinteségétől, de az is lehet, csak meg akarta várni, hogy a közelben varsáit igazgató öreg halász ladikjával továbbálljon.
– Csacsi fiú – kezdte aztán újra –, hát aztán a folyók víztestében is több lélek lakik egyszerre, éppen úgy, ahogy az emberi testbe is belefér akár féltucat lélek. A te földi porhüvelyedben is négy kisfiú és egy kislány lelke növekszik.
Na, ekkor nem hallgattam tovább a Tiszát.
Tisztára úgy éreztem, hogy lebuzizott.
Aztán később, sok évvel később jöttem rám, mennyire igaza volt. Most már nagyon jól tudom, hogy négy pali és egy csaj lakik bennem. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen melyik kerekedik felül.
Van egy srác, aki pontos, korrekt, megbízható, szorgalmas, kötelességtudó, ám totálisan tehetségtelen, és rettentően unalmas.
A második srác tele szeretettel és szomorúsággal, tulajdonképpen jó fej, de sokáig őt se lehet elviselni.
A harmadik pasi féktelen: újabb és újabb söröket követel, buja tivornyákra cipel, ablaküvegeken akar átugorni, ordít és nótázik, beleköt az élő fába is, szóval látványos, hangos és önveszélyes.
A negyedik srác annyira lusta, hogy legszívesebben csak feküdne egy kanapén, regényeket olvasna, és közben megállás nélkül cigarettázna.
Na és akkor még nem is beszéltem az ötödik lélekről, a csajról. Abból veszem észre, hogy felülkerekedett belül, hogy mozdulataim légiesek lesznek, hangom csacsogó, hirtelen undorodni kezdek a körömpörkölttől, butaságokat beszélek, féltékeny leszek, és somlói galuskát akarok.
És ez az öt lélek még önmagában nem is lenne baj… De mindegyiknek igaza van! Van igaza! Jól felfogható, megérthető, elfogadható igazak. Egymással szöges ellentétben lévő igazak. Na most, ha naplóírásba kezdenék (soha nem teszem!), vajon melyik igazát írnám. Egyszer az egyikét, másszor a másikét? Az egész értelmetlen hablaty lenne. Ha meg kiválasztanék egyet, és azt preferálnám, akkor meg mi lenne a híres őszinteséggel?
Szóval nehéz, szinte reménytelen ügy ez a naplóírás, és főként kegyetlen. Folyton magunkat vizslatni, ahelyett, hogy élnénk.
De hát élni is minek, ez is pontosan olyan reménytelen és kegyetlen.
A Tiszának legalább könnyű. Naplót se kell írnia, élnie se már.
A mázlista!
8-as napló
„Nincs olyan település a Tisza partján, ahol élő halat ne árultak volna. Békeidőben. A hét végén csupán egyetlen helyen lehetett kapni. Bár az ott lakók egyöntetűen állították, hogy a cégérről nagy hirtelen eltűnt a »tiszai« szó, és csak az »élőhal-árusítás« maradt kiírva.”
Blikk
9-es napló
Van egy visszatérő álmom (most találom ki az egészet, hess napló-feeling!).
Fényes sörényű, csillogó naptestű paripák fürdőznek-isznak a Tiszából. Úsznak. Aranyhíd a vízen. Azon vágtáznak át a naplovak a túlsó oldalra.
Boldog, akinek kenyeret adnak álmai.
Ilyen boldog leszek én is.
Sztaniolpapírból ragasztom-festem meg a képet, ráírom, hogy SUNHORSES IN THE GOLDEN BRIDGE, oszt eladom nyáron a Balatonon.
10-es napló
Szörnyű ez a naplóírás. Pedig próbálom megúszni a legkevesebb őszinteséggel. De még így is önkínzás. Most már sejtem, hogy a Széchenyi Steffi gróf (anyai felmenőm kollégája) miért porozta olyannyira pisztolyát.
Ma elhatároztam, egy napig gondolkozom, és holnap most már teszek naplóilag valami olyat, ami nemcsak nyöszögés, de tényleg használ a nemzetnek. Megfogalmazom az élet értelmét.
11-es napló
Az élet értelme, hogy ne írjunk naplót. Az életnek akkor van értelme, ha nem nézünk túl sokat tükörbe. Tudni kell az életbe beleszarni, mindig az élet fölött tíz centivel járni, s onnan köpni rája.
(Túl kevés volt ez az egy nap, én belátom, de hát a naplóírás már csak így megy, napra nap, nem nagyon gondolkozhatunk az életen, alig fejezzük be a keddi krónikát, jön a szerdai, a lényeg nem a gondolat mélysége, hanem a folyamatosság.)
12-es napló
Talán nagyvonalúbbnak kellene lennem. Elvették a Tiszámat, azt kéne mondanom, egye-bassza, nem számít, én nem haragszom, nem perelek, nem nyavalygok, nem felejtek.
13-as napló
– Halló, tisztiorvosi szolgálat?
– Igen.
– Cserna-Szabó András vagyok, és csak azt szeretném kérdezni, hogy a susnyás is ciános lett?
– Igen, sajnos a susnyás is.
– Tessék mondani, ugye mindjárt itt a nyár, se a vízben, se a susnyásban nem lehet majd kúrni. Hát akkor hol, tessék mondani? Hol kúrjak én?
– Tessék talán a nyaralóban, kedves Cserna úr.
(Nyaralóban??? Ez még a Hivatal szájából is olyan kispolgári és uncsi és öreges!)
14-es napló
Száll a Trabantunk Dél felé, Szentes felé, oh a szabadság felé!
Nőm nyomja a gázt, a gyerekem néha kilő egy-egy színes golyót a puskájából.
A hídon áthaladva elfordítom a fejem a Tiszától, nem akarom látni.
Egy nap, már indulunk is vissza, nem bírom a dögszagot.
Két nap múlva Szegedre kell mennem.
A halott Tisza mágneses ereje.
Nagyapám a Klinikán. Combnyaktörése van. Fáj neki minden mozdulat. Tejet iszik, azt szeretném mondani neki, nagyon szeretlek, kisöreg, aztán csak megsimogatom a kezét.
Szeged lassú. Tisza nélkül még lassabb.
Én nem tudom, ez a város, hogy a picsába tud ennyire lassú lenni!
Vásárhelyi Pál – a rokony, ki pórázra kötötte a Tiszát, e vad ebet – is csak áll a téren, teátrális mozdulattal mutat valami felé, de nem mozdul, pedig ha valaki, talán ő tudna segíteni.
Nógatom, mozduljon már, csupán annyit mond, ő csak egy szobor, haggyak néki békét.
És ne hessegessem el a galambot a fejéről.
Először arra gondolok, felhívom Grecsót, igyunk meg egy sört, aztán inkább disznósajtot eszek nagyanyámnál, pálinkát nem kérek, és lefekszem aludni.
15-ös napló
Ez az utolsó napló.
Végre vége.
(Azért azt még ideírom, mi történt tegnap este. Feleségem benézett a hűtőszekrénybe, s talált ott egy üveg lejárt szavatosságú heringet. Rögvest felszólított, vigyem le a szemetes konténerbe, ne büdösödjön neki a hűtőben. Fogtam tehát a heringes üveget, és elindultam. Mire leértem a lépcsőn, eszembe jutott, hogy a hasznost össze kéne kötni a kellemessel. Ezért betértem a Zöldfa Presszóba, gondoltam, lehajtok egy pohárka söcikét. Na, az egyből kettő, a háromból négy lett, a hatból meg tizenkettő. Hogy, hogy nem, éjfélkor már Budapest egyik előkelő negyedében ténferegtem: tökrészegen, kezemben az üveg heringgel. Éppen a román nagykövetség mellett haladtam el, mikor egy kóbor kutya hirtelen a bokám felé kapott pofájával. A harapást megúsztam, mert ijedtemben akkorát ugrottam, hogy a mérges eb nem érhette el a lábam. De ugrás közben a heringes üveg kirepült a kezemből, nekiszállt a követség kerítésének, az üveg szétrobbant, egy hering felszúródott a kerítés egyik lándzsájára, a többi meg repült tovább. A heringek betörték a nagykövet szobájának ablakát, s egyenesen a perzsaszőnyegre hullottak. Én persze rögtön elhagytam a helyszínt. Ma rettegve ébredtem. Bekapcsoltam a tévét, kíváncsi voltam, talán már ki is adták a körözést. Talán a buszmegállóban már a saját fantomképemmel nézek majd farkasszemet. De a rendőrség nem szólt garázdaságról, egyszerű és ártalmatlan politikai akciónak minősítette tettem, és a nagykövet is csak annyit mondott, hogy akcióm üzenetét egyéni véleménynek gondolja. Pár perce beszéltem a feleségemmel telefonon, elmondtam neki mindent. Csak annyit reagált a történtekre, hogy szerinte úgy fogok megdögleni akár az E. A. Poe, mármint hogy hozzáfagyok piásan egy árokhoz. Na, mondom, itt fejezzük be ezt a beszélgetést, különben pedig úgy érzem, nincsenek velem komoly problémák, csak nehezen szocializálódok, és idő kell még, hogy a társadalom hatalmas teste magába fogadjon. Ennyiben maradtunk.)
Nyugodjunk békében!
- Kultúra [6]