Magyarország: védelmezzük vagy áteresztjük a menekülőket?

A Magyar Helsinki Bizottság (MHB) 1989-ben alakult nem-kormányzati szervezet, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége tagszervezete. A Bizottság nyomon követi az Emberi Jogok Európai Egyezményében rögzített jogok érvényesülését, ingyenes jogi segítséget nyújt az emberi jogaikban megsértetteknek, és a nyilvánosság elé tárja a jogsértéseket. Különösen fontos feladatának tekinti, hogy a rendőrségi fogdák, a büntetés-végrehajtási intézetek folyamatos megfigyelésével civil, társadalmi felügyeletet gyakoroljon a rendvédelmi szervek felett. A Bizottság 1994 óta vesz részt a menekültekkel kapcsolatos jogvédelmi munkában: jogi tanácsokat ad és ingyenes jogi képviseletet biztosít a menedékkérőknek, menekülteknek és migránsoknak. 1998 óta a Menedékkérők hatékony jogvédelme elnevezésű program keretében, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság partnerszervezeteként országos jogi tanácsadó hálózatot működtet a menedékkérők számára. E programhoz három jogklinika kapcsolódik, amelyben az ügyvédek mellett dolgozó joghallgatók a gyakorlatban ismerkednek meg a menedékkérőkkel kapcsolatos jogi feladatokkal.
A Bizottság folyamatos kapcsolatban áll a kormányzati szervekkel, a Belügyminisztérium, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal támogatja tevékenységét. (További információért kérjük keresse fel honlapunkat a
www.helsinki.hu [3] internetcímen.)


1. Magyarország és az 1951-es genfi egyezmény

1989-ben Magyarország földrajzi korlátozással csatlakozott az 1951-ben létrejött genfi egyezményhez. A földrajzi korlátozást a Menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvény hatályba lépésével egyidejűleg, 1998. március 1-jével oldották fel. A Magyar Helsinki Bizottság üdvözölte ezt a döntést, és a menedékjogi törvény elfogadását biztató előrelépésnek tekintette.

Mindazonáltal a Bizottság az elmúlt három évben folyamatosan bírálta is a menekültekre vonatkozó jogszabályokat és a menekültügyi gyakorlatot. Például a törvény nem határolja el egyértelműen a menedékjogi és az idegenrendészeti eljárást. Így számos menedékkérő egyúttal illegális migránsnak, jogsértő külföldinek minősül: ezen az alapon tartják őket fogva a határőrség közösségi szállásain.

2. A Magyar Helsinki Bizottság aggasztónak tartja, hogy a magyar menekültpolitikát idegenrendészeti szemlélet uralja: a menedékkérő mindenekelőtt biztonsági kockázatnak számít. A menekültpolitika nem a menekültek integrálását tekinti céljának. Magyarország a menekülők szempontjából tranzitország maradt. Ezt csak részben magyarázzák gazdasági okok. Nem kevésbé fontos tényező a menedékjogi eljárás elhúzódása, a tartós és hatékony védelemben való részesülés csekély valószínűsége és az, hogy a menekültügy rendszere alig nyújt lehetőséget az integrációra. Mindez arra kényszeríti a menekülőket, hogy másutt, elsősorban az Európai Unió országaiban keressenek védelmet.



A földrajzi korlátozás feloldása előtt, 1997-ben a magyar menekültügyi hatóságok 177 kérelmet dolgoztak fel. A kérelmezők száma 1998-ban 7118-ra, 1999-ben 11 412-re emelkedett. Ugyanakkor a menekültügyi hatóság költségvetése csökkent, a kérelmek ügyében döntést hozó tisztviselők létszáma pedig sohasem haladta meg a 30 főt. Ennek következtében a döntéshozatal folyamata rendkívüli mértékben lelassult, az eljárások minősége nem megfelelő. A döntéseket nem támasztja alá sem a kérelmek mélyreható értékelése, sem a kérelmező hazájában uralkodó állapotok alapos ismerete.

Számos kérelmező, akit menekültként kellett volna elismerni, csupán befogadottként részesül védelemben. Ez a jogállás nem biztosít tartós védelmet a menekülőknek.

Elismerjük: a Menekültügyi Főbiztosság és a nem-kormányzati szervezetek bírálata nem maradt hatástalan. A menedékjogi törvény 1999. évi módosítása értelmében a menekültügyi hatóság határozata ellen a bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelem halasztó hatályának a repülőtéri eljárásban is érvényesülnie kell. A jogszabály-módosítás korlátozta az idegenrendészeti őrizet és a határőrség közösségi szállásain való kötelező tartózkodás idejét, jóllehet a tizennyolc hónap, ameddig a külföldit idegenrendészeti őrizetben vagy a zárt közösségi szálláson fogva tarthatják, európai összehasonlításban példátlanul hosszú.

3. Nő a megszüntetett eljárások száma és aránya. Ez azt jelenti, hogy egyre több menedékkérő tűnik el már az eljárás alatt.



Amióta a menedékjogi törvény hatályba lépett, évről évre nő a megszüntetett eljárásoknak mind száma, mind pedig az összes eljáráshoz viszonyított aránya.

Az eljárás megszüntetésére általában akkor kerül sor, ha a kérelmező kivonja magát az eljárás alól (Menedékjogi törvény, 35. § c. pont), azaz eltűnik. A megszüntetett eljárásokra vonatkozó adatok azonban semmiképpen nem jelzik pontosan, hányan menekültek Magyarországról tovább, elsősorban Ausztria, onnan pedig Németország, Svájc, Franciaország, kisebb részben Szlovénia, Olaszország felé, mert ha a kérelmező az eljárás előrehaladott szakaszában tűnik el, ügyét sok esetben nem az eljárást megszüntető, hanem a kérelmet elutasító határozattal zárják le.

Különösen feltűnő, mennyire magas a megszüntetett eljárások aránya azok között, akik olyan országokból érkeztek, ahová önként bizonyára nem térnek vissza, és ahová részint politikai, részint pedig gyakorlati okból kényszerrel sem lehet visszaszállítani őket. 1988-ban 820 afgán kérelmező közül mindössze 74 esetében (9%) szüntették meg az eljárást. A megszüntetések száma 1999-ben 1058-ra (54,4%), 2000-re pedig 1190-re (73,2%) emelkedett. Minthogy a közösségi szállásokon 2000. augusztus 8-án mindössze 87 afgán állampolgárt tartottak fogva, idegenrendészeti őrizetbe pedig 1998–99-ben 21 afgán került, megállapítható, hogy három év alatt legalább 2000 afgán kérelmező eltűnt a rendszerből. Többségük feltehetőleg továbbmenekült Nyugat-Európa felé.

Bár az abszolút számok kisebbek, a megszüntetett eljárásoknak az összes eljáráshoz viszonyított aránya hasonló emelkedést mutat az iraki kérelmezők esetében: 1998-ban 82, 1999-ben 241, 2000 első hét hónapjában pedig 172 kérelmező esetében szűnt meg az eljárás (22, 42 és 56,6%).

4. A védelemben részesülők 78 százaléka csak rövid távú védelmet kapott. A magyar hatóságok a befogadottakat nem kívánják integrálni. Velük kapcsolatban a menekültpolitika célja, hogy minél hamarabb térjenek vissza a hazájukba. Csakhogy erre a legtöbbjüknek nincs lehetősége.



1998. március 31-től 2000. augusztus 31-ig a 3355 menedékkérő – az összes kérelmező 15,7%-a – részesült védelemben. Még magasabb az arány, ha a kérelmezők összlétszámából levonjuk azoknak a számát, akik nem várva meg az eljárás végét, eltűntek (9690 fő). A hatóságok 11 648 kérelmező esetében fejezték be az eljárást: ezzel a számmal összehasonlítva a védelemben részesülők aránya 28,8%. Vagyis az elismerési arány első pillantásra magasabb, mint az Európai Unió országaiban.

Korántsem ilyen megnyugtató azonban a helyzet, ha megvizsgáljuk, milyen védelemben részesültek a kérelmezők. A genfi egyezmény értelmében vett menekültstátust 1998-tól 2000. augusztus végéig 809-en kaptak, azaz az összes kérelmező 3,8%-a. A valóságos arányszám még ennél is kisebb. 1998-ban ugyanis azok a nem európai országból érkezett menekülők, akiket a menedékjogi törvény hatályba lépése előtt, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság Budapesti Képviselete ismert el a maga mandátuma alapján menekültként, a törvény hatályba lépése után új, érdemi eljárás nélkül a genfi egyezmény értelmében vett menekültté váltak. Ha a 197 egykori mandátumos menekültet leszámítjuk, a magyar hatóságok 29 hónap alatt csak 711 kérelmezőt, azaz az összes kérelmező 3,3%-át ismerték el menekültként. 2546 fő, azaz az összes kérelmező 11,9%-a (a védelemben részesülők 78,1%-a) csupán befogadotti státust kapott.

A menedékjogi törvény értelmében a befogadottkénti elismerés jóval kisebb értékű, mint az ideiglenes védelem (menedékes státus). A törvény szerint (2. § c. pont) befogadottként az ismerhető el, aki hazájában halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, noha a genfi egyezmény szerinti menekülési okok (üldöztetés a kérelmező nemzetisége, vallása, faja, politikai nézetei vagy valamely társadalmi csoporthoz való tartozása miatt) nem vonatkoznak rá. Valójában azokat, akiket nem lehet visszaküldeni a hazájukba, többnyire nem menekültként, hanem befogadottként ismerik el. Ráadásul a törvényhez kapcsolódó kormányrendelet (24/1998. [II. 18.] Korm. rend. 29. § [1] bek.) további feltételhez köti a befogadotti jogállást. Ezt az alacsony szintű védelmet is csak az kaphatja meg, akinek a személyazonossága tisztázott. Ez magyarázza, hogy az elmúlt egy és háromnegyed évben azoknak az afgán, illetve iraki kérelmezőknek, akik egyáltalán megvárták a menekültügyi hatóság döntését, 60,3, illetve 69%-a elutasításban részesült. Ellentétben a menekülttel és a menedékessel, a befogadott semmiféle pénzbeli ellátásra nem jogosult, munkát csak külön munkavállalási engedély alapján végezhet, és a befogadó állomáson vagy annak megfelelő szálláshelyen kell laknia, ahol – minthogy semmiféle jövedelme nincs – teljes ellátást kap. Gyermekei sem óvodai elhelyezésre, sem iskolai oktatásra nem jogosultak. A befogadott rövid idejű tartózkodásra kapott lehetőséget; ezt erősíti az is, hogy a hatóságnak évenként felül kell vizsgálnia, indokolt-e a befogadotti védelem fenntartása. Hangsúlyozottan ideiglenes jellege ellenére a magyar hatóságok 1999-ben és 2000 első nyolc hónapjában befogadottként ismertek el 346 afgán és 79 iraki kérelmezőt, holott a hazatérésre a belátható jövőben nem lesz lehetőségük.

Már a menedékjogi törvény előkészítése során is számos szakértő gyanakodott, hogy a befogadotti státus voltaképpen a genfi egyezmény kijátszására szolgál. E gyanút a koszovói válság miatt menekülő jugoszláv állampolgárok sorsa teljes mértékben igazolta. A koszovói válság kialakulása idején, 1998-ban, amikor jugoszláv állampolgárok Magyarországon már több mint háromezer kérelmet nyújtottak be, a magyar menekültügyi hatóságok a Jugoszláviából menekülőket (beleértve mind az albán, mind a magyar nemzetiségűeket) gazdasági migránsoknak minősítették. 1999. február 4-én 837 főt tartottak közülük fogva a határőrség közösségi szállásain, köztük 158 nőt és 131 gyereket.

Amikor a NATO repülőgépei bombázni kezdték Jugoszláviát, a magyar miniszterelnök kijelentette: aki menekül, azt be kell fogadni. Ezt követően a jugoszláv állampolgárokat kiengedték a közösségi szállásokról, és a nyílt befogadó állomásokon helyezték el őket. Ugyanakkor azonban a kormány – a törvényalkotók szándékával ellentétesen, és figyelmen kívül hagyva a Menekültügyi Főbiztosság magyarországi képviselőjének az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottsága 1999. február 2-i ülésén kifejtett javaslatát – nem hozott határozatot a háborús menekültek ideiglenes védelméről, holott ilyen tartalmú kormányhatározat nélkül a menekültügyi hatóságok menedékesként senkit sem ismerhetnek el. Ehelyett egy belső utasítás értelmében azok, akiknek a kérelmét 1999. március 26-a után bírálták el, és tudták igazolni a személyazonosságukat, befogadottak lettek, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból menekültek el. Az eredmény: menekültként az egész háborús évben mindössze 37 kérelmezőt ismertek el, befogadottként ellenben 1408-at. 2789 kérelmezőtől (44%), akik megvárták az eljárás befejezését, még a befogadotti elismerést is megtagadták: ők jogállás nélküli, illegális migránssá váltak, hacsak időközben nem hagyták el Magyarországot. Az elmúlt egy évben a koszovói albánok – a menekültügyi hatóságok adatai szerint 479 fő – visszatértek hazájukba. Ellenben a szerb és más nemzetiségű szolgálatmegtagadók, az újabb behívásoktól rettegő vajdasági magyarok és a koszovói romák, akiknek házait a visszatérő albánok felgyújtották, teljes bizonytalanságban élnek napról napra, joggal tartva attól, hogy befogadotti státusuk bármikor megszűnhet.

Az elismert 2546 befogadott közül 1998. március 1-je és 2000. augusztus 30-a között 700 fő státusa hivatalosan megszűnt. Elvben tehát 1846 befogadott tartózkodik Magyarországon. Valójában 2000. szeptember 14-én 435 befogadott élt a menekülttáborokban. Mintegy százas nagyságrendű azoknak a száma, akik más ideiglenes szálláshelyen laknak, illetve akik vagy feketén, vagy – főként a magyar nemzetiségűek – munkavállalási engedély birtokában dolgoznak, és a maguk lábán állnak. Körülbelül 1300-an hiányoznak tehát. Ők azok, akik megértették, hogy a védelmet nyújtó ország nem kívánja befogadni őket. Bizonytalan helyzetükből az egyetlen kiút, ha vállalva a kockázatot továbbmenekülnek.

5. Integrációs programok, megfelelő szintű magyar nyelvoktatás hiányában még az elismert menekülteknek is kicsi az esélyük arra, hogy önállóan boldoguljanak Magyarországon.



Sok esetben elmennek Magyarországról még azok a szerencsések is, akiket menekültként ismertek el. Elsősorban valószínűleg nem közvetlenül azért, mert a pénzbeli támogatások összege nem elegendő a megélhetéshez. Hanem azért, mert a menekültellátás rendszere nem biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a menekült minél hamarabb megtanuljon magyarul. Minthogy a támogatásból nem tud megélni, dolgoznia kell (sok esetben feketén), és ez általában lehetetlenné teszi, hogy olyan képzettséget szerezzen, amelynek a segítségével önálló egzisztenciát teremthet. Papíron 790, 1998. március 1-je után elismert menekült tartózkodik Magyarországon. Kilencvenen élnek közülük jelenleg is valamelyik befogadó állomáson. 2000 szeptemberében 586-an részesültek rendszeres létfenntartási hozzájárulásban: ez a támogatási forma csak az elismert menekülteket illeti meg. Eszerint 114-en hiányoznak: vagy nem igényeltek támogatást, vagy már nincsenek Magyarországon.

6. Menekülteket kibocsátó országból Magyarország menekülteket áteresztő országgá változott. Két és fél év alatt a menedékkérők 75%-a eltűnt Magyarországról.



Az 1998-tól ez év augusztus végéig Magyarországra érkezett 21 338 menedékkérőből jelenleg mint kérelmező, mint befogadott vagy mint elismert menekült 2639 fő tartózkodik Magyarországon: 2000 szeptemberében ennyien kaptak ellátást a menekülttáborokban, a közösségi szállásokon, illetve részesültek elismert menekültként pénzügyi támogatásban. További néhány százan lehetnek azok, akik nem veszik igénybe a támogatást, mert anyagi helyzetük rendeződött, vagy mert – akár legálisan, akár illegálisan – dolgoznak, és a táborokon kívül laknak. 700 befogadott státusa szűnt meg, ők valószínűleg – 479 koszovói bizonyosan – visszatértek hazájukba. A többieket, akik nem részesültek védelemben, a törvény értelmében, hacsak nem fenyegeti őket kínzás, embertelen bánásmód, vissza lehetett és vissza kellett volna küldeni hazájukba.

A határőrségnek a kitoloncolásra vonatkozó adataiból nem lehet tudni, hogy hány kitoloncolást hajtottak végre ténylegesen. Az adatok szerint 1999-ben például 548 afgán és 155 iraki kitoloncolását rendelték el, de bizonyos, hogy Afganisztánba vagy Irakba nem hajtottak végre kitoloncolást. Akiket ténylegesen kitoloncoltak, túlnyomó többségükben a szomszédos országokból, mindenekelőtt Romániából érkeztek, sosem voltak menedékkérők. Az elutasított menedékkérők közül legfeljebb a jugoszláv állampolgárokat lehetett volna szárazföldön visszaküldeni hazájukba, azokat azonban, akik nem rendelkeztek érvényes útlevéllel – és a jugoszláviai menedékkérők többségének nem volt útlevele –, a jugoszláv hatóságok általában nem vették át.

Kitoloncolni valakit csak a származási országába lehet, más országok nem fogadják be, de többnyire még az átutazásához sem járulnak hozzá. A nem szomszédos országokból érkezetteket tehát csak légi úton lehet kitoloncolni vagy önkéntes jogkövetőként visszaszállítani hazájukba. Az elmúlt három évben 582 légi toloncolásra és 1045 önkéntes hazaszállításra került sor. A repülőgépen hazaszállítottak többségét azonban Kínába, Vietnamba, Mongóliába vitték vissza (ők általában nem kértek menedékjogot). A kérelmük elutasítása után légi úton hazaszállított menedékkérők száma így legfeljebb 500-600-ra tehető. Ha tehát a menedékkérők közül mintegy 3000-en tartózkodnak Magyarországon, és kb. 1300-an hagyták el magyar kormányzati szervek közreműködésével az országot, akkor vajon hol van az a mintegy 16 000 menedékkérő, akik részint még az eljárás közben, részint a kérelem elutasítása után, részint pedig a befogadotti státus birtokában hagyták el Magyarországot. Aligha tételezhetünk fel mást, mint hogy Nyugat-Európában vannak, elsősorban az Európai Unió országaiban, részint illegálisan ott-tartózkodó külföldiként, többségükben pedig valószínűleg olyan menedékkérőkként, akik eltitkolták, hogy a biztonságos harmadik országnak számító Magyarországon már egyszer kértek menedékjogot.

7. A kiút a csapdából: tisztességes védelem és jobb integrációs lehetőségek mindazok számára, akik a nemzetközi egyezmények értelmében védelemre szorulnak.



Vasfüggöny, műszaki zár híján a határt nem lehet átjárhatatlanná tenni. Ezért a belügyi kormányzat szervei a határ helyett a menekülőket, menedékkérőket próbálják őrizni. Az illetékeseknek kínos, ha az Unió országainak megítélése szerint a magyar határt könnyen lépik át az illegális migránsok. De kínos az is, ha azt kifogásolják, hogy a közösségi szállásokon bírói ítélet nélkül ártatlan embereket, köztük gyerekeket tartanak fogva. Ezt időközben a magyar hatóságok is megértették: a zárt közösségi szállásokon fogva tartottak száma az 1999. évi 1300–1500 (néha ennél is több) főről átlagosan 720–750 főre csökkent.

Ebből a csapdából Magyarország csak úgy kerülhet ki, ha tisztességes, meggyőző eljárásban bírálja el a menedékjogi kérelmeket, és megpróbál életlehetőségeket biztosítani azoknak a menedékkérőknek is, akiket amúgy sem lehet visszaküldeni a hazájukba.

Persze Magyarország gazdaságilag nem elég erős ahhoz, hogy olyan menekültpolitikát folytasson, mint Németország vagy Hollandia. Csakhogy átlagosan 1600 ember etetése, ellátása éveken át a menekülttáborokban, további 750 ember ellátása és őrzése a közösségi szállásokon sokkal többe kerül, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a menekült a maga lábára álljon, és néhány év múlva a munkájával meg az adójával fizesse vissza, amit a társadalom ráköltött.

• Játéktér [7]