A XIX. század eltökélt liberálisai nemcsak azért tették be a 12 pontba az úrbéri viszonyok eltörlését, mert ezzel egyenjogúsítani lehet a telkes jobbágyokat az úri birtokosokkal, hanem azért, mert így azt a gazdasági kérdést állították középpontba, amely az ország haladása, a közjó szempontjából a legfontosabb volt. A tulajdon, a birtok szabadsága a feltétele a vállalkozás szabadságának, és annak is, hogy a vállalkozás, a gazdálkodás felelős gazdálkodás lehessen. Ha ma nézzük a mezei gazdálkodást, két feladattal kell hogy az megbirkózzon. Értelmesen, a fogyasztók és felhasználók szükségletei szerint kell élelmiszert és alapanyagokat termelnie, és felelős gazdájává kell válnia a rábízott tájnak. Az a kultúrkör, amelyhez közeledünk, úgy kezeli ezt a kettős feladatot, hogy nagyon komolyan veszi a farm fogalmát. Mi is az a farm? Összefüggő földdarabok állatállománnyal, felszereléssel, amit a tulajdonosok együtt kezelnek, ha lehet, rajta is élnek. Míg a farmerhagyományú országok komolyan veszik és védik a farm egységét, a mi jogunk – az osztozási törvények és a földtörvény – cukorkának tekintik a földet, ami a szomszédos földdaraboktól, a felszereléstől, az állatállománytól függetlenül osztható, bérelhető, forgatható. Ahelyett, hogy a birtok stabilizálását segítené, a birtokrendszer bizonytalanságát általánosítja. (A Torgyán-féle agrárkormányzatnak sem az a bűne, hogy ő okozta volna mezőgazdaságunk bajait, hanem hogy a bajok orvoslása helyett hülyeségekkel foglalkozik.)
Hiszen a mezőgazdaságnak az a természete, hogy elfogadhatóan gazdálkodni csak 10-20 éves horizontú beruházásokkal és tartós, stratégiainak tekinthető együttműködésekben tud. E nélkül nemcsak versenyképességét veszíti el, hanem azt a képességét is, hogy a piac számára elfogadható termékeket állítson elő. És még inkább a tartós birtokokon való berendezkedést igényli a táj felelős használata. Csak az így berendezkedett gazdálkodókat lehet segíteni abban, hogy jó gazdái legyenek a tájnak, és csak őket lehet felelőssé tenni azért, hogy hogyan bánnak a tájjal.
Nálunk ma a mezőgazdaságban azok boldogulnak, akik szerencsével vagy ügyességgel, összefüggő birtokokat tudtak kialakítani vagy megőrizni. A többiek szinte esélytelenek. Mezőgazdálkodás persze így is folyik, ennivalónk így is lesz. A táj azonban pusztul. Mivel a föld legalább egyharmadának nincs tartós gazdája, a kilencvenes években a parlagfűnek olyan változatgazdagsága alakult ki, ami meglepi a biológusokat is. Amíg a birtokok stabilizálását és a tartós birtok megformálását nem helyezzük politikánk középpontjába, nem tudjuk sem a táj romlásának útját állni, sem azt elérni, hogy a gazdálkodók jelentős része jövőjét építeni tudó vállalkozó lehessen.
Hivatkozott cikkek
- Márciusi tézisek [7]