Rövid bevezetés a Bozókiába

Ádám Zoltán [1]

 

2005 késő őszén a londoni Hampstead Heath kies játszóterén legeltettem a fiam, amikor üzenetet kaptam a magyar mobilomon:

– Zoli, nemcsak a szabad demokrata tárcák valósítanak meg liberális programot, hanem a kultuszminisztérium is. András.

– Persze, de hogy jön ez most ide? Milyen András vagy? – kérdeztem az ismeretlen feladótól.

– bozóki – jött a válasz.

Meglepetten bámultam a telefonomra, majd a bennfentesek átszellemülten magabiztos mosolyával rángattam ki a fiamat a sárból, és merengtem el a távoli Magyarország viselt dolgai felett, amelynek kultuszminisztere néhány szó erejéig fontosnak tartja tudatni velem, hogy mit gondol a publicisztikai munkásságomról.

Bozóki fontosnak tartotta, és így vagy úgy, na­gyon is gyakran reagált a vele kapcsolatos publicisztikákra és nyilatkozatokra. Önérzetes, értelmiségi be­csületére kényes politikus volt, és meggyőződéséért gyakran komoly konfliktusokat is vállalt. Tavaly megjelent, elsősorban miniszteri beszédeit és interjúit tartalmazó Ars politica című kötete az értelmiségi önreflexió terméke: afféle számvetés, leltár, érvek, ellenérvek és vitapontok számbavétele, a Bo­zóki ál­tal megvívott diszkurzív háborúk szubjektív, de korrekt története.

A kötet első fejezete afféle bemelegítés, a mi­niszterséget megelőző évtizedben írt, illetve adott, aktuálpolitikai témájú cikkek és interjúk gyűjteménye, rövid bevezetés a „bozókiába”. Reprezentatív válogatás egy magasan iskolázott és nagyon termékeny, a legjobb magyar és külföldi politikatudományi karokon oktató politológus-szociológus politikailag bevallottan elkötelezett írásaiból. A szövegek a személyes szabadság és önrendelkezés, illetve az individuális emancipáció és a nyugatos közösségi létformák iránt elkötelezett későmodernista liberális paradigmába ágyazódnak. Sze­mé­­lyes hozzáadott értékük Bozóki nyíltan vállalt plebejus-liberális ér­tékrendjéből és néhány számára fontos je­len­kor-történeti kérdés kitartó és színvonalas elemzéséből fakad. Ez utóbbiak közé tartozik a magyar és általában a kelet-európai rendszerváltás történetének értelmezése, valamint az európai integráció és a globalizáció folyamatához való viszonyulás kérdése, beleértve az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-ét követő expanzív-autoriter fordulatának megítélését. De ilyen a baloldali-liberális hagyomány által az aktuális belpolitikai kérdésekre adott válaszok értelmezése és értékelése is, benne az új magyar szociáldemokrácia esélyeinek és lehetséges politikai tartalmainak számbavételével. Ez a néhány cikk persze csak ízelítő mindabból, amit Bozóki tud, gondol és ír, de a válogatás jól reprezentálja érdeklődését és fejlődését. Azaz pontosan definiálja az intellektuális pozíciót, amelyből 2005 elején a szerző nekilátott a miniszteri ténykedésnek, intellektuális értelemben sok mindent előrevetítve és megmagyarázva a ké­sőbbi történésekből. A miniszterként alkalmazandó politikai technológia ellenben, mint látni fogjuk, némiképp ellentétbe kerül majd az elemző-Bozóki által normatíve jóváhagyott politikai magatartásformákkal.

Bozóki bevezető cikkei korrekt és rokonszenves értelmezését adják mindannak, amin Kelet-Közép-Európa az elmúlt tíz-húsz – bizonyos értelemben száz-kétszáz – évben keresztülment. Ebben az értelemben a történetszociológiailag érzékeny, de az ak­tuálpolitikai állásfoglalástól sem visszariadó; au­ten­tikusan kelet-európai, de elkötelezetten nyugatos bibói társadalomelemzés hagyományát követi. Erre alapozva miniszterként szép beszédeket mond majd a kulturális és társadalmi modernizáció regionális és történeti kontextusban értelmezett fordulatairól, fontos és rokonszenves gesztusokat tesz a nyugatos modernizáció társadalmi befogadását hangsúlyozó, plebejus ethoszú programok támogatásakor, és harcba száll a privilégiumait rendszersemlegesen őrző, tekintélyelvű kultúrarisztokráciával.

Írásaiban ugyanakkor néhol súlyos engedményeket tesz a politikailag lehetségesnek tartott alternatívák szűkre szabottságából fakadó, olykor kicsit erőltetetten átmoralizált kényszereknek. A 2002-es kormányváltást követő, a magyar baloldal számára társadalom- és gazdaságpolitikailag is súlyos determinációkat hordozó időszak elemzésekor feltűnően kesztyűs kézzel bánik egy mai szemmel különösen ne­hezen elfogadható – mert nemcsak morális, de gaz­daságpolitikai bukást is eredményező – kormányzati magatartásmodellel. Kis János élesen Med­gyes­sy-­ellenes politikai állásfoglalását kritizálva kijelenti, hogy „[a] demokrácia erkölcsi minimumát nem lehet a törvénytisztelő többség megítélésével szemben meg­határozni” (A mérlegelő döntés, 82. ol­dal). Po­li­tikai gon­­dolkodó ennél problematikusabb mondatot keveset fogalmazhat meg: minimum Tocque­ville óta tudjuk, hogy a törvénytisztelő többség morális ér­tékítéletei az esetek jelentős részében nem ütik meg a liberális demokráciában normatíve elvárható – és el is vá­ran­dó – mércét. A többségi demokrácia legnagyobb ve­szélye az erkölcsi középszer zsarnoksága – ezt a Bo­zó­kihoz ha­son­lóan a Kádár-rendszerben szocializálódott alternatív-rendszerváltóknál kevesen tudhatják jobban Magyarországon.

A demokrácia alapparadoxona, hogy a szabad emberhez méltó társadalom intézményi berendezkedését csak olyan elvekre érdemes alapozni, amelyek normatív-erkölcsi státusza független a mindenkori törvénytisztelő többség morális értékítéletétől. Bozóki nyilván jó néhányszor tapasztalta az elmúlt évtizedekben, hogy az emberi jogok sérthetetlenségétől a cigánykérdésen át az alternatív közösségi kultúra támogatásáig egy sor kérdésben nem ért és nem is igen érthet egyet az aktuális többségi társadalmi megítéléssel. Az elvei és értékei melletti kiállás pedig mind írásainak, mind politikai szerepvállalásának meghatározó jegyévé vált.

Bozókinak politikusként éppen az volt a legmegnyerőbb tulajdonsága, hogy őszintén és a reálpolitikai erőviszonyokra viszonylag kevés figyelmet vesztegetve küzdött az általa helyesnek tartott plebejus-liberális elvekért – és rohant olykor ebből kifolyólag fejjel a falnak. A kormány, amelynek tagja volt, rövid távú érdekeit követve jó néhány liberális-demokratikus alapelvet relativizált, mint például a választókkal szembeni őszinteség és elszámoltathatóság, a bevándorlókkal szembeni társadalmi szolidaritás vagy éppen az európai intézményrendszer iránt az uniós csatlakozási szerződésben vállalt elkötelezettség értékeit. Az első Gyurcsány-kormány a politikai pragmatizmus oltárán feláldozta a cselekvését legitimáló alapelvek jelentős részét – amiből később azután nagy bajok is lettek.

Bozóki miniszterként ezzel éppen ellentétesen viselkedett: körömszakadtáig ragaszkodott az igazához, és a lehetséges minimumra szorította az elvi kompromisszumokat. Amit politikai elemzőként nagy­vonalúan megengedett a politika szereplőinek, azt maga alig-alig gyakorolta. A nem ritkán közéleti-politikai botrányoktól hangos miniszteri tevékenységét fémjelző ügyekben – az Operaház átszervezésében, a kultúrafinanszírozásban fősze­repet játszó ku­ratóriumok döntési mechanizmusainak átalakításában vagy a Nemzeti Film­archívum igazgatói pályázatának elbírálásában – nem nagyon ismert tréfát. Miközben radikális-liberális gondolkodóból az évek során meg­egyezéses-harmadikutas szociáldemokratává vált, az általa felügyelt terül­et közállapotaival konfrontálódva kultúrpolitikusként visszatért a radikaliz­mushoz.

„[A] legfontosabbnak az esélyegyenlőséget, a kulturális vidékfejlesztést és a kultúra fogalmának tágabb értelmezését tartom, valamint azt, hogy a kultú­rát közelebb hozzuk a fiatalokhoz” – nyilatkozta Rádai Eszternek a Beszélő 2005. októberi számában (a kötetben lásd a 272–273. oldalon). A Műcsarnok élére kinevezett Petrányi Zsolt és a Magyar Állami Operaház főigazgatójának választott Hegyi Árpád Jutocsa személyében hangsúlyozottan vidéki vezetőket jelölt a fővárosi kulturális élet két kulcspozíciójába. Elindította a vidéki kultúrházak és könnyűzenei klubok fejlesztését célzó Közkincs, illetve PANKKK Programot. A kulturális támogatások rendszerének átláthatóbbá tétele érdekében kezdeményezte a Nemzeti Kulturális Alap kultúrafinanszírozási tevékenységének reformját.

Ezek egytől egyig rokonszenves és fontos ügyek, amelyek képviseletével Bozóki sokat tett egy modern baloldali kultúrpolitikai hagyomány megteremtéséért. Miniszterségének ugyanakkor volt egy erősen problematikus mozzanata is. A kormány által 2005 nyarán elhatározott költségvetési korrek­ciós intézkedések – az elhíresült maradványképzési szabály – következtében egy ideig úgy tűnt, hogy a kulturális szférában már megítélt és szerződésben rögzített állami támogatásokat fognak visszatartani. A pénzt azután végül kifizették, Bozóki azonban meglehetősen szerencsétlenül nyúlt az ügyhöz, amikor eleinte arra biztatta az intézkedés kárvallottait, hogy igazuk védelmében pereljék be az államot. La­punk­ban erről úgy nyilatkozott, hogy „az el­ső me­netben még nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy jogállamban élünk, és ha az egyik szerződő fél nem tartja be, amit vállalt, akkor a másik félnek jogorvoslatot kell keresnie. Örülök, hogy képesek vagyunk eleget tenni szerződéses kötelezettségeinknek, nem csoda, hogy nem is indítottak pereket ellenünk. A kedélyek megnyugodtak” (289. oldal).

Lehet, hogy így volt, Bozóki reputációja azonban csorbát szenvedett. Érzésem szerint sokak szemében ekkor vált szimpatikus, de kissé naiv kulturális reformerből a hatalom vizet prédikáló, de bort ivó – minisztériuma szerződéses kötelezettségeinek teljesítését a jelek szerint felfüggeszteni kész – képviselőjévé. Megítélését rontotta, hogy a finanszírozási nehézségekkel terhes időszakban fontosnak tartotta, hogy a miniszteri mandátumán messze túlmutató stratégiai tervekkel álljon elő. Ez volt a szimpatikusan liberális szemléletű A szabadság kultúrája című programnyilatkozat, aminek bővített és továbbfejlesztett változata azután 2006 áprilisában – Bozóki mi­niszteri távozása előtt két hónappal – Magyar Kulturális Stratégia 2006–2020 alcímmel kormányzati dokumentummá emelkedett. (A kötet negyedik fejezeteként olvasható – a kultusztárca honlapján ma is elérhető* – dokumentum értékelését lásd a Beszélő 2007. július–augusztusi számában.**)

A nagy ívű stratégiai gondolkodás természetesen mindig helyeslendő dolog, ám nem mindegy, hogy az eredményével mikor lép valaki a nyilvánosság elé. A programnyilatkozat közzététele sokakban olyan benyomást kelthetett, mintha a miniszter a stratégiai kérdésekhez képest másodlagosnak tekintené a kulturális szféra napi filléres gondjait. Ami akár jogos megfontolás is lehet, csak nem biztos, hogy érdemes nyilvánosan bejelenteni. Másrészt az is gyengítette a pozícióit, hogy úgy tűnhetett, mintha nem vetne számot a rendelkezésére álló idő korlátozottságával: „Tény, hogy feszültség van távlatos elképzeléseim és a választásokig szűkre szabott idő között” – ismerte el a lapunknak adott interjúban (284. oldal).

Két év távlatából visszatekintve Bozóki leginkább egy rokonszenves szemléletű, rendkívül am­biciózus, de kicsit amatőr politikusnak tűnik. Akart va­lamit, és vállalta a megvalósításával járó konflik­tusokat. Gyűlölte, hogy sokan nem szeretik, de azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett. Rosz­­­­szul mérte fel a lehetőségeit? Vagy menet közben derült ki, hogy rosszabbak a számára adott politikai feltételek, mint eredetileg gondolta? Rosszul ke­zelte a szerkezetátalakítási lépések idején szükségszerűen kirobbanó konfliktusokat? Biztosan, de a lényeg szerintem nem ez volt. Valójában valószínűleg evés köz­ben jött meg az étvágya: ráérzett a számára adott történelmi pillanat egyszeriségének zavarba ejtően izgalmas ízé­re, és megpróbálta a lehető legtöbbet ki­hozni belőle. És talán nem is olyan kevés az, amennyit sikerült.

Bozóki András: Ars politica. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2007, 2990 Ft

Jegyzetek

* http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=­2111&­ar­ticleID=117349&ctag=articlelist&iid=1 [2]

** Kemény Vagyim: Minisztériumhoz köthető? [3], illetve Naetar-Bakcsi Ildikó: Hozzászólás – Bozóki András és munkatársai: A szabadság kultúrája – Magyar kulturális stratégia, 2006–2020. [4] Beszélő, 2007. július–augusztus, 42–45. o., ill. 46–51. o.

• Játéktér [9]