Naetar-Bakcsi Ildikó

Nyomtatóbarát változat

Jelen hozzászólás a kívülálló távolságtartásával készült.¹ Kívülállóságom egyrészt abból adódik, hogy közvetlen szakterületem a migráció- és antidiszkrimináció-kutatás, amely ugyan számos vonalon kapcsolódik a kultúra szegmenseihez, vizsgálódási szempontjaim azonban mégsem priméren kultúracentrikusak. Másrészt abból, hogy kétlaki² életmódomból adódóan nem vagyok a magyar kultúra mindennapos fogyasztója, ugyanakkor információim a magyar kultúráról nem csupán személyes élményekből, a hazai írott-elektronikus sajtóból és más médiaforrásokból, hanem a nemzetközi sajtóból és médiából is származnak. Ez a kettős életforma alakítja kulturális pluralitásomat, ha tetszik, kulturális liberalizmusomat, a távolságtartás előnyeivel és hátrányaival egyetemben.

A Bozóki András és munkatársai által készített, A szabadság kultúrája – Magyar kulturális stratégia 2006–2020 című munkaanyagot véleményemmel nem annyira bírálni szeretném, mint inkább a szerzők által elindított közös gondolkodást folytatva, a tudományos igényességű és széles érdeklődésre számot tartó vitához néhány kiegészítő felvetéssel kívánok hozzájárulni.

A kulturális stratégia az alapelvek, a helyzetkép, valamint a változási irányok taglalása után négy stratégiai mezőt jelöl ki az elkövetkező időszak kulturális politikájának súlyponti területeiként: a közösségek, a kulturális örökség védelme, a kortárs kultúra és a nyitott kultúra tartományait.

Mielőtt taglalnám e fontos részstratégiákra vonatkozó észrevételeimet, fontosnak tartom, hogy a közös továbbgondolás igényével felvessem azokat a gondolatokat, amelyeket a stratégia alapozó elvei és elemei bennem kiváltottak.

Alapelvek

A stratégia a kultúrát – többek között – így írja le: „...a kultúra teremti meg az egyének, a közösségek, a régiók és a nemzet önbecsülésének kereteit, formáit, színtereit és tartalmát.”

Számomra az itt használt fogalmak nem egyértelműek – különösen gondolok itt a közösség, a régió és a nemzet fogalmára –, és komoly problémákba ütközöm akkor, amikor ezen fogalmi terek és a kultúra teremtő funkcióját próbálom egy közös értelmezési tartományba rendezni. Túl azon, hogy ezek a rendkívül fontos társadalmi rendszerek és alrendszerek legalábbis kölcsönös meghatározásban állnak egymással, azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben lehet a kultúra „teremtő” – pontosabban talán: kijelölő – funkcióját értelmezni. Itt elsősorban nem fogalmi értelmezést, definíciót várnék el a stratégiát elkészítő szakértőktől, mint inkább az értelmezési tartomány felvázolását.

Ezt azért is tartom fontosnak, mert az alapelvek meghatározásakor elkerülhetetlenül szembesülünk az ún. definíciós hatalom kérdésével: azzal, hogy kik, mely társadalmi csoportok, mely közösségek, hálózati rendszerek és érdekcsoportok milyen eszközöket alkalmaznak akkor, amikor a közösség, a régiók, a nemzet, a kultúra és az önbecsülés fogalmát határozzák meg közmegegyezésre igényt tartó, általános érvénnyel.

Különösen erélyesen vetik fel a definíciós hatalom megoldatlan problematikáját az alapelvek olyan elemei, amelyek a többség „zsarnokságával”, a piac túlhatalmával, a kulturális versengésnek a kreativitás ösztönzőjeként történő bemutatásával vagy „...[a] kultúra egyszerre demokratikus, mert mindenkié, és arisztokratikus³, mert kiveti magából a silány minőséget” megfogalmazással operálnak. Félreértés ne essék: valóban van kisebbség és többség, vannak demokratikus és arisztokratikus – és további szempontok szerint is meghatározható – értékek, de anélkül hogy a napi politikai események és narratívák szintjére átlépnénk, csupán arra szeretnék utalni, hogy magát a kisebbséget, ill. a többséget, de a demokratikus és arisztokratikus értékeket is egymással homlokegyenest ellentétesen lehet definiálni. Ezért döntő a kérdés: ki definiál, milyen tartalommal, mely érdekek és milyen legitimitás alapján?

Menjünk tovább: mi a helyzet a kultúra, a piac és a kulturális versengés egymásra hatásával, egymásba kapcsolódásával? Miközben a kultúra egy sajátos piaci árucikk, ilyen minőségében valóban az egyre globalizálódó piac és a profitmaximalizálás érdekeire épülő piaci „túlhatalom” játékszerévé válhat. Éppen emiatt nem lehet elkerülni azon mechanizmusok és szabályozó rendszerek végiggondolását és megteremtését, amelyek képesek a profitorientált piaci versengés befolyásolására és adott esetekben a kulturális értékek piaci bekebelezésének megakadályozására. Ezen intervenciós célok, feltételrendszerek és eszközök definiálása egy kulturális stratégiában alapvető követelmény.

Úgy vélem azonban, hogy a kultúra és a piac viszonyának ambivalens megítélésében egy régóta zajló vita megoldatlansága is tetten érhető, mely leegyszerűsítve az állam kulturális szerepvállalásának rendezőelveiről szól. Éppen ezért szerintem a kérdést úgy kellene feltenni, hogy milyen közösségi feladatok és szolgáltatások ellátását kívánjuk meg a kultúrától, és ehhez milyen eszköz-, illetve forrásrendszert, valamint milyen intézményrendszert tartunk kívánatosnak hozzárendelni. Amennyiben cél- és feladatorientáltan tesszük fel kérdéseinket, akkor talán könnyebben találunk rájuk jó választ: Melyek azok a kulturális feladatkörök, amelyeket alapvető közösségi szolgáltatásként tartunk fontosnak biztosítani (mondjuk a kötelező iskolai oktatás mintájára), ezért az adófizetők befizetéseiből biztosítjuk a forrásokat, és ellenőrizzük azok felhasználását? Illetve, melyek azok a kulturális feladatok, amelyek esetében jobbnak tartjuk, ha ellátásuk a piaci verseny körülményei között, a profitmaximalizálás érdekeitől függve történik? Majd harmadik alternatív csoportként kijelölhetjük azon kulturális funkciók és tevékenységek körét, amelyek ugyan versenyeznek egymással, de nonprofit alapon működnek. Ebben az esetben viszont a kulturális stratégia feladata a versengés rendezőelveinek meghatározása. Mindhárom kulturális feladat- és funkciócsoportban elengedhetetlen a szelekció elveinek, a rendezőelvek kialakításának, a működőképesség, illetve felügyelés módozatainak meghatározása, pl. a jövő kulturális stratégiájában.

Végül néhány szót a kultúra integratív funkciójáról (5. old.), amely kétségtelenül fontos, lényegi alkotóelem. De lehet-e integrációról beszélni úgy, hogy meg sem említjük a szubkultúrák dezintegrációs, olykor konzerváló, sőt kirekesztő funkcióit, mechanizmusait? Pontosabban: úgy, hogy nem utalunk arra, milyen módon, milyen eszközökkel kívánjuk a kultúra integratív jegyeit erősíteni ugyanezen funkciók negatív tartományaival szemben. Illetve mit akarunk tenni azokban a társadalmilag egyre gyakoribb és egyre tipikusabb esetekben, amikor egyes közösségek, sub­groupok megkísérlik az általános konszenzus alapján definiált és alkalmazott kulturális javakat, eszközöket, szimbólumokat saját értékeik és ideológiai-cselekvési programjaik szerint átértelmezni és kisajátítani?

Érthető és elfogadható, amikor a szakértők a kulturális stratégia alapelveit pozitívan, hosszabb időtávra érvényesen kívánják megfogalmazni – sőt szerintem ebben még merészebbek is lehetnének: szívesen olvasnék víziókról, missziókról, jövőképről –, kétségeket vet azonban fel bennem az értelmezési tartományok szűkre szabottsága és olykor csupán egyes elemeinek kiemelése. Pl. az esélyegyenlőség rendkívül fontos alapértékként való definiálása súlyponti jelentőségű, de szerintem már a stratégiai alapelvek szintjén is utalni kellene ezen alapelv érvényesülésének korlátaira: pl. arra, hogy az esélyegyenlőség hogyan érvényesülhet egymással versengő alrendszerekben, mondjuk a többségi és a kisebbségi kultúrák konfliktusaiban vagy a közmegegyezéses és a partikuláris, olykor provinciális érdekek ütközése során. Ezért lenne fontos az esélyegyenlőség elvével párhuzamosan a kultúra emancipatív stratégiaként történő meghatározása is.

Kissé egyoldalúnak érzem a magyar kultúra Európai Unióban elfoglalt, illetve elfoglalandó helyé­re, szerepére vonatkozó elvek és cselekvési modellek bemutatását, mivel e fejezet olyan értelmezést közvetít, mintha létezne egy egységes, közös, európai kultúra, amelyben a magyar kulturális stratégia feladata egy egy­séges magyar kultúra helyének és szerepének kijelölése. Létezik-e ilyen valójában? Ha csupán az Eu­ró­pai Unió tagságában az elmúlt tíz esztendőben bekövetkezett átrendeződésekre gondolok, valamint a tag­ál­lamok egymás közötti számtalan érdekkülönbségére, ame­lyek jelentősen hozzájárultak például ahhoz, hogy az uniónak mind a mai napig nincs közös alkotmánya, ak­kor érthető az azzal kapcsolatos szkepszisem, hogy a kö­zös európai kultúra mint mindenki számára világosan értelmezhető, egységes fogalmi rend kerül bemutatásra.

Közösségek

A stratégia első stratégiai területét a közösségek alkotják. Már az első sorok után felmerült bennem a közösségek és a laza hálózatok viszonyrendszerének tisztázása iránti igény. Pontosabban: kutatásaink⁴ szerint az önszerveződő kis csoportok – későbbi esetleges közösségek – laza hálózati formában szerveződnek, s mint ilyenek, működési mechanizmusaikban, szervezeti jegyeikben, normáikban, érvényesülési módjaikban és eszközeikben – hogy csak néhány elemet említsek – jelentős eltérést mutatnak a „hagyományos” közösségektől, pontosabban azok hagyományos felfogásától.

Az önszervező kis csoportok – nem közösségek – hasonlóan a kultúrához, rendkívül szegmentáltak, szerveződési formáikat tekintve gyakran egy kis mag körül csoportosulva ad hoc jellegűek, rendkívül változékonyak és rugalmasak. Előnyük egyben hátrányuk is: az állandó szervezeti keretek lazasága, olykor hiánya, a kontinuitás igényének gyakori ütközése az időleges, alkalmi akciókra való szerveződés, majd felbomlás kötetlensége iránti igénnyel. A hálózatok és hagyományos közösségek között éppen a célok és kapcsolódások tartósságában, a szervezeti keretek, kötöttségek kialakulásában megmutatkozó jelentős eltérésekben érhető tetten különbözőségük. Ez magyarázza azt is, hogy a fogalom hagyományos értelmében vett elkötelezettségről, hosszabb távú konkrét cél- és feladatkonszenzusról a hálózatok kis közösségei esetében kevéssé beszélhetünk. Ugyan­akkor – legalábbis a nyugat-európai önszerveződő hálózatok esetében – megfigyelhető, hogy egyre inkább átveszik a kiüresedés irányába tendáló lakóhelyi, kistérségi közösségek funkcióit. Külö­nösen így van ez, amikor ezek az önszerveződő csoportok (com­munity) földrajzilag is jól meghatározható, közös térben helyezkednek el. A laza hálózati összekapcsolódás elve mint alapvető konstitúciós szerveződési elv megfigyelhető a hálózatok kulturális tevékenységeiben éppúgy, mint más cselekvési mezőikben, pl. politikai feladatvállalásukban is, bár utóbbi nem játszik kitüntetett szerepet a hálózati szerveződések jelentős részében.

Fontos, hogy a jövő kulturális stratégiájában a kultúra szubjektumaiként szereplő közösségek mellett helyet kapjanak a hálózatok és ezek „előfutárai”, az önszerveződő kiscsoportok is a maguk kulturális igényeivel és identitásával. Ugyanakkor érdemes lenne újragondolni a stratégiában alkalmazott „közösség” fogalmi rendszerét, annál is inkább, mert számomra ez a közösségfogalom túlságosan homogenizált kategória. Nem férnek bele sem a már említett hálózati szerveződések, sem az olykor a társadalom perifériáján egzisztáló subgroupok és szubkultúrák (amelyek persze lehetnek „magaskultúrák” is), sem pedig a bevándorlók egyre növekvő csoportjai, amelyek egyre inkább az itt maradásra berendezkedve önszervező közösségeket alakítanak saját kulturális identitással. Holott integrálásuk a holnap társadalom- és kulturális politikájának egyik kulcskérdése.

A vázlatosan leírt új szerveződési formák integrálása természetesen felveti a kul­turális közmegegyezés versus partikuláris érdekek és igények konfliktusának ke­zelése kérdését. Ez egy olyan alapkonfliktus, amellyel szembesülni, illetve amellyel kapcsolatban konfliktuskezelő és konfliktusmegoldó stratégiákat kidol­goz­­ni fontos kihívást jelent a jövő kulturális stratégiája számára. Ha mélyebben be­lemegyünk a vázolt ellentmondásba, akkor viszont fel kell ismernünk: a kultúra nem tudja egyedül felvállalni az egyenlőtlen társadalmi és szociális fejlődésből (olykor visszalépésből) származó feszültségek és problémák kezelését. Ez az a konf­liktus, amellyel minden magát nyitottként értelmező társadalom szembekerül.

Pont a mai magyar mindennapok hoznak nap mint nap példát a közmeg­egye­zés és a partikularitás jelenleg szinte megoldhatatlan konfliktusára. Miként reagáljon a kulturális stratégia a nemzeti ünnepek és szimbólumok közmegegye­zés­sel szembeni átértelmezésére tett kísérletekre? Vagy: hogyan értelmezzük azt, ahogyan az avantgárd művészet eszközeit felhasználó önszerveződő kis csoportok átalakítják közösségi tereink képi világát (graffiti, illetve utcaszínház)? Vagy: mennyiben írhatja át a közmegegyezést az a kisváros, amely kulturális önrendelkezési jogára hivatkozva közkönyvtárát Wass Albert nevére kereszteli? A listát folytathatnánk, biztos mindenkinek lenne ideillő kérdése. Ezért talán érdemes lenne A szabadság stratégiáját kiegészíteni egy olyan nyitott oldallal, amely a jelen körülmények között megnyugtatóan nem lezárható kérdések körét tartalmazza, felhíva és keretet teremtve a közös továbbgondolás és vita számára.

A kulturális örökség védelme

A kulturális örökség védelméről szóló fejezet alaposan körüljárt stratégiai elgondolásokat tartalmaz. Ezért azt csupán egy továbbgondolást érdemlő aspektussal szeretném kibővíteni: a magyar diaszpóra (szórvány) kulturális értékeinek a magyar kultúrába történő integrálása iránti igénnyel. Itt nem mennék abba bele – jóllehet nagyon izgalmas kultúrantropológiai téma –, hogy milyen hullámokból, szegmensekből tevődik össze és milyen kényszerek, illetve érdekütközések alakították ki és alakítják ma is a magyar diaszpórát. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a „határon túli magyarok” kifejezés igen pontatlan megnevezés, szerintem leginkább a Trianon után elcsatolt magyar területek magukat ma is magyarnak valló lakosait foglalja magába. Ezért ez a fogalom nem tartalmazza a Magyarországról el- és kivándorolt, magyarságukat megőrző magyarok számos, olykor csoportot sem alkotó, egymással csupán laza hálózati kapcsolatrendszerben álló tagjait.

Ugyanakkor a magyar diaszpóra legalábbis eszmeiségében létező kategória, számos kulturális értékkel, amelyek feltárása, megbecsülése, gyűjtése napjaink sürgető feladata.

Nyitott kultúra

A kultúra nyitottságának előfeltétele az esélyegyenlőség, a kultúra hozzáférhetőségének egalitása. Ez a fejezet kiinduló alapfeltétele, amely széles körű konszenzuson alapul. Ezen előfeltétel megteremtésétől függ a kulturális stratégia sikere. A kultúra nyitottsága segíti elő a (fő)város és vidék, a magas és a kommersz kultúra fogyasztóinak egymáshoz való közeledését. Talán megdöbbentő, de számomra Bécsben a világhálón keresztül könnyebben hozzáférhető naprakészen a médiák által közvetített magyar kultúra, mint egy Balaton-felvidéki kis településen, ahol még posta sincsen (ahol pl. írott sajtót lehetne vásárolni), és ahol technikai feltételek hiányában egyelőre gondolni sem lehet széles sávú internetes hozzáférhetőségre – ez a digitális írástudatlanság alapja. Vajon a magyar lakosság hány százaléka él hasonló digitális analfabétizmusban, és hogyan tesszük számukra a kultúrát hozzáférhetővé és nyitottá?

Ebben az aszimmetrikus feltételrendszerben értékelődik fel még jobban a helyi kezdeményezések, ismert személyiségek körül kialakuló kis önszervező csoportok szerepe, amelyek célul tűzik ki az adott kistérség, település hagyományainak újjáélesztését, történeti múltjának feltárását, tárgyi kultúrájának gyűjtését.

Mindez igen pozitív folyamat, amely ugyanakkor szakmai támogatás, ta­nácsa­dás, ismeretterjesztés nélkül gyakran rövid távú politikai érdekek és személyi érdekérvényesítési stratégiák csapdájába kerül. Jellemző folyamata ennek a hagyományőrző mozgalmak és csoportok, helytörténeti gyűjtemények, községi könyvtárak, kulturális központok erősödő partikularitása és provincializmusa. Ezért rendkívül fontos lenne a nyitott kultúra alanyait képező kezdeményezések, önszerveződések által előállított „termékek” kulturális elemzése és kritikája, széles körben hozzáférhető értékelése és – ha szükséges – ellensúlyok képzése.

Összegzés helyett

A szabadság kultúrája – Magyar kulturális stratégia fontos szerepet játszik a magyar kultúra alapvető funkcióinak, feladatainak meghatározásában. Minden elismerés mellett szeretném azonban néhány hiányérzetemet megfogalmazni:

A bevezetőből egyértelműen kiderült az alkotók szándéka, hogy közép- és hosszú távú stratégiájukat a munkájukban kiemelt négy terület mint súlypont köré kívánják rendezni. Az igen színvonalas tanulmány többszöri elolvasása után azonban bennem mégis maradt egy adag bizonytalanság. Miért éppen ezt a négy területet választották a szerzők a jövő kulturális stratégiája pilléreinek, illetve hogyan kapcsolódik ez a négy pillér a magyar kultúra egészéhez?

Fontosnak tartanám a jelen stratégia keretében a kultúra és a politika (társadalom) viszonyának kijelölését is, különösen a nyitott kultúra stratégiai céljai megvalósításának érdekében.

Hiányzik számomra a közmédiára vonatkozó kulturális stratégiai célok, alapelvek és az ezek megvalósításához rendelt eszközrendszer körvonalazása, mind napjaink, mind pedig az elkövetkező évek vonatkozásában. A közmédiák körül zajló politikai harcok jól jelzik egyrészt ezen terület kiemelkedő fontosságát, másrészt kulturális színvonalában való rendkívüli sebezhetőségét, harmadrészt pedig azt, ahogy a profitmaximalizálás érdekei képesek a kulturális, szociális, társadalmi, sőt olykor politikai közérdekek dominálására. Nem tudom, hogy a kulturális stratégia feladata-e pl. a közmédiák kulturális tevékenységét reguláló elvek, értékek megfogalmazása, a közmédia kulturális teljesítményeinek értékelése. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezek hiánya teret ad a kultúrán kívüli rendezőelvek eluralkodásának, amely számos hátránnyal jár mind a kultúra, mind pedig az egész nemzeti közösség integrációs erejére nézve.

Végül egy felvetés, elősegítendő az aktuális politikai küzdőtéren újból és újból figyelmet követelő jelenségek értelmezését: Része-e kultúránknak az, ahogy (állami) ünnepeinket ünnepeljük? Van-e erre a körre vonatkozó stratégia, vannak-e alapelvek, célok, eszközök? Félreértés ne essék, nem valamiféle állami előírásrendszert igényelnék, amely megszabja (állami) ünnepeink kánonját, hanem egy olyan kulturális kritikai munkát, amely az (állami) ünnepségek mint kulturális teljesítmények értékelésére, elemzésére és a magyar közkultúrába való beillesztésére vállalkozna. Ennek hiányában ugyanis félő, hogy közünnepeinkkel is az történik, mint a közmédiával: színvonaluk hullócsillagként hanyatlik majd...

Jegyzetek

1  A magyar kulturális stratégiát Bozóki András kulturális miniszter felkérésére a Stratégiai Tanács dolgozta ki, Sebők Marcell vezetésével 2005-ben. A testület tagjai: Hunyadi Zsuzsa, Husz Dóra, Inkei Péter, Karsai György, Kitzinger Dávid, Sükösd Miklós, Török András, Vörös Miklós és Wessely Anna. A stratégia épít a korábbi, 2004-ben megfogalmazott változatra, valamint A szabadság kultúrája című programnyilatkozatra (Budapest, 2005). Köszönettel tartozunk A. Gergely András, Harsányi László, Kiss Ilona, Marosi Ernő és Nagy Mihály tanácsaiért és kiegészítéseiért.

Személy szerint köszönettel tartozom Ádám Zoltán, Bozóki András és Wessely Anna értékes észrevételeiért.

2    Munkáim nagyrészt Bécshez, kisebb részt Budapesthez kötnek, szabadidőmet főleg egy Balaton-felvidéki kis faluban töltöm, ennek következtében mindennapjaimat Bécs, a Balaton-felvidék és Budapest háromszögében élem.

3  Az arisztokratikus szó és fogalom a német és elsősorban az osztrák baloldali, liberális nyilvánosságban erősen negatív értelmezési tartományokat foglal magában (közel áll a magyar dzsentri, ill. „Pató Pál” fogalmakhoz). Hadd utaljak arra, hogy pl. Ausztriában tilos az arisztokrata származásra utaló különböző előnevek hivatalos használata, de baloldali, liberális körökben Németországban sem szokásos.

4    Migrációs és antidiszkriminációs szakértőként 2000 óta dolgozom az Európai Unió Equal közösségi programjai­ban, melyek célja az antidiszkriminációs alapelvek és az esélyegyenlőség érvényesülésének elősegítése a munkaerőpiacon. Ezen programok első számú célcsoportját az Európai Unióban a bevándorlók szubkulturális közösségei jelentik. Aktuális kutatási programunkban a migrációs kisközösségek önszerveződésének tapasztalataival, az önszerveződés intézményeinek ki­épülésével, kooperációs kapcsolatrendszerével fog­lal­ko­zunk. Célunk az önszerveződés, kapcsolat- és hálózatépítés elősegítése.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges