Egy elég pocsék szóvicc jutott eszembe arra a joggal felmerülő kérdésre válaszolva, hogy hogyan kerülök én ide? A válaszom az, hogy Nagy Bálint beszervezett engem. Gondolják meg!
Ha már így van – morfondíroztam magamban –, akkor egy picit át kell adjam magam a tapasztalásnak. Mikor ezeket a sorokat írom, hétfő este van még, alig több mint 3 órája, hogy a Zichy Jenő utcából a kocsimtól elsétáltam Bálint irodájáig, örülve az autómentes sétálóutcának, a kocsmák hívogató fényeinek, a képgalériából kikandikáló festményeknek. Jól élhető városrész, urbánus népek, urbánus környezet. Bent munkaterem, monitorok, papír, papír és papír. Itt-ott modellek, bútor a vitrinben és nyüzsgő, tevékeny, fiatal emberek. A pincében ígéretes tér, amely a kiállítandó anyagot várja.
Közben az járt a fejemben, hogy milyen lélekkel ülnék le fiatal kollégáimmal, hogy megnézzem a kiállítandó anyagot, ha nem ezekkel a tapasztalatokkal szembesültem volna eddig? Ha mondjuk egy tóparti faházban vagy egy öbölben horgonyzó uszályon láthatnám ugyanezeket a rajzokat?
Mindegy, mondtam magamban: be vagyok szervezve, éspedig ide.
A beszervezésről jut eszembe a húsz-huszonöt évvel ezelőtti Iparterv és benne a mindig magányosnak ható nagyszakállas ács, légiós bakancsban, aki mindig vállalatszerűtlen terveket kovácsol, és tűri a mellőzést, bár tehetsége nyilvánvaló. (Később jött némi magyarázat a mellőzésre, amikor egy Horváth nevű ÁVH-s alak arra biztatott egy eszpresszóban, hogy időnként adjak neki jelentést a cégnél fedezéket talált figurákról. Kér, ígér, fenyeget, zsarolni próbál, de neki nem sikerül az, ami Bálintnak elsőre: beszervezni engem.)
Fiatal barátaim, talán megbocsátjátok ezt a kis kitérőt, de nem mellébeszélek, hanem talán a lényegről szóltam: az élettapasztalatok meghatározó erejéről.
Más szavakkal elmondva: megnéztem (szorongó izgalommal) a munkáitokat, megpróbáltam bennük felismerni a lényeget, és végül is elfogadhatóan elmagyarázni magamnak a látottakat és hallottakat.
Négyetek munkáiban – persze eltérő mértékig – rám mosolygott a kötetlenség és szabadság érzése, mint a pályakezdő kreatív ember talán legfontosabb személyiségjegye.
Láttalak benneteket elindulni egy miértekkel, ok-okozattal, teljesítmény-centrikusággal nem megkeserített úton. Szimpatikusan szerény tervismertetéseitek mögött felsejtett a versenyen kívüliek szabadsága, szakmánk szinte kötelező exhibicionizmusa helyett introventáltság és elmélyültség volt tapasztalható. Ez jó!
Öröm volt számomra továbbá a manualitást látni (mind síkban, mind térben), rajzokat és modelleket, az Isten óvja meg a számítógéptől ezeket a képességeiteket!
Az előbb irigykedve szóltam egy – az egyik másik munkában a költőiség, a rejtelmesség, a megmagyarázhatatlanság mezébe bújt – kötetlenségről és felszabadultságról, de nem állhatom, hogy rátok ne terheljem azt a felelősséget, mely éppen ezáltal a tehetséges nyitottság által lett ma este fontos a számomra.
Felteszem, a véna művészisége nem akarat kérdése, meg-nem-nyomorított lelkek esetleg önmarcangoló, tépelődő, de egészséges viselkedése ez, fiatal korban archetipikus, el nem fojtott állapot. Nyilván a ti nézetetekből is igaznak hat az a tétel, hogy művetek nem holmi praktikusságtól, hatékonyságtól, kontextusra való rámozdulástól és más hasonló, a modernizmusban gyökerező eszmétől, hanem a mű par exellence művészi teljesítményétől kap egyetemes értelmet. Az építészet napjainkra közelebb rukkolt a szabad művészetekhez, ami ránk, rátok nagy felelősséget ró. Mi – öregek – nem tudunk szabadulni kényszerképzeteinktől, a funkcionalista gondolkodás mára teljesen átértékelődött terheit cipeljük, szárnyaink szegettek. Nektek csendben, titokban azonban mégis csak el kell sajátítanotok a gondoskodás képességét, de valahogy úgy, hogy el ne hatalmasodjon a lelketeken. Megmosolyogtató, de szóba kell hoznom azt a feltevésemet is, hogy ez az út vezethet el egy főleg ebben a régióban érvényes művészi teljesítményhez, olyanhoz, mely ebből a helyzetből fakad, és itt értik a leginkább. Magyarországról beszélek, a Hajós utcákról. Ha nem tételezzük fel azt, hogy elég ok egy építészeti alkotás létrehozásához az a materiális igény, melyet kielégít (és elég, ha kielégíti) akkor talán nem tesszük le ennek kielégítése pillanatában a lantot; hanem halkan pengetni kezdjük a húrokat. Hangsúlyozom: az elején halkan.
Szeretettel köszöntök minden megjelentet, a kiállítást megnyitom.
(Elhangzott 2001. február 13-án, az N&n galéria megnyitóján)
- Kultúra [8]