Hegedűs B. Andrást 1956 tavasza óta ismerem, s az ismeretség ez esetben természetes módon egybeesett a barátsággal. Megismerkedésünk ugyanis életünk egyik – s talán legfontosabb, máig meghatározó – fordulópontján a politikai (és azon túli) egyetértés jegyében történt, közvetlenül a reményt adó XX. kongresszus után. Az egyetértés a Petőfi Kör működésének hónapjaiban, amikor sokszor találkoztunk, de elég keveset beszélgettünk, annyira kicsiszolódott közöttünk, hogy hamarosan az egyik legnehezebb próbát is kiállta. Amikor a forradalmi hullám október 23–24-én átcsapott a fejünk felett, s mi 25-én reggel újra találkoztunk, kiderült, hogy teljesen azonos módon ítéljük meg a váratlan és bonyolult helyzetet. Nem tudtunk örülni a fegyveres harcnak, de arról meg voltunk győződve, hogy a megoldást elsősorban politikai síkon kell keresni. Nem helyeseltük tehát azt sem, amikor hozzánk közel álló emberek is fegyverletételre szólították fel a rádióban a felkelőket. Véleményünket írásba is foglaltuk Hegedűsék Újpesti rakparti lakásán, amely ezekben a napokban, sőt hetekben, baráti körünk egyik állandó találkozóhelye lett.
Szoros barátságunk és együttműködésünk azonban igazában novemberben kezdődött, nem utolsósorban közös nagy barátunk, a Nagy Imréékkel Romániába hurcolt Tánczos Gyurka hiányának következtében. Ma is úgy látom, hogy elsősorban őt próbáltuk egymásnak pótolni – akkor is, majd újra, amikor Tánczos végképp elhagyott bennünket. Hiszen eredetileg ő volt az, akivel mindketten azonnal érintkezésbe léptünk, amikor valami történt a világban vagy szűkebb köreinkben. Ezt a szokást, kell-e mondanom, azóta is megőriztük, s többnyire – ha már nem is mindig – ma is hasonlóan reagálunk az eseményekre. Az ’56-tal kapcsolatosakra szinte bizonyosan. Elvégre összetartozásunk kiindulópontja és máig fő tartalma az ’56-hoz – legalábbis a mi ’56-unkhoz – való makacs, kissé mániákus ragaszkodás volt és maradt. Ragaszkodás eszmékhez és emberekhez, akik többnyire ugyanehhez a tradícióhoz ragaszkodtak. Valójában ez vitt a börtönbe is mindkettőnket.
HBA mindenekelőtt Tánczoshoz és közös művükhöz, a Petőfi Körhöz kötődött rendíthetetlen hűséggel. Nehéz lenne emlékezetből felidézni számtalan ez irányú akcióját, de jól emlékszem arra, hogy alapos „házkutatást” végzett Tánczosék lakásában, hogy aztán a hivatásos házkutatók ne találjanak ott barátunk ellen felhasználható iratokat. S ami valóban történelmi tett volt: 1957-58-ban, tehát letartóztatásunk előtt, csaknem hiánytalanul összegyűjtötte és biztonságba helyezte a Petőfi Kör vitajegyzőkönyveit és számos egyéb dokumentumát. Amikor a legtöbb magyar polgár és értelmiségi azzal volt elfoglalva, hogy megszabaduljon 1956-os kompromittáló újságaitól és egyéb papírjaitól, vajon hányan gondoltak arra a viták ezernyi résztvevője és hallgatója közül, hogy egyszer mindezt még meg is lehet jelentetni és újra lehet olvasni?! (Igaz, mi meg arra nem gondoltunk, hogy a Petőfi Körről volt MSZMP-tagok, Kádár-huszárok egyszer majd megállapítják, hogy nem volt elég radikálisan ellenzéki, sőt voltaképpen csak gőzkieresztő biztonsági szelepként szolgált a diktatúra rendszerében!)
De hűséges érdeklődése ennél sokkal szélesebb körre terjedt ki: a fokozódó megtorlás híreire, a lefogottak és családjaik sorsára (ezek segélyezésében mindvégig részt vett), az állampárt és az államapparátus újjászervezésére, s persze a világpolitika alakulására. „De miről beszélgettek, ha együtt voltak?” – kérdezte tőle kissé később, 1958 végén Ízer százados a Gyorskocsi utcában. A Beszélő években eleveníti fel a jelenetet, és saját válaszát is. „Természetesen politikáról.” Utólag pontosítja a választ: „Nem tudtuk megemészteni a vereséget, önkínzóan kerestük a hibák, tévedések okait, nem hagytuk abba a vitát, mit kellett volna másképpen tenni, miért nem voltunk felkészülve a forradalomra, nem kellett volna-e mégis fegyvert fogni november 4-én, vagy megannyi barátunkat követni gyalog a határon át?”
Természetesen nem bújhattunk ki a bőrünkből, s ami a következő években történt, alapjában véve elég törvényszerű volt. Cselekményeink, amelyek alkalmat adtak letartóztatásunkra és elítélésünkre, inkább jelképesek voltak, nem veszélyeztették a rendszert, csupán arra figyelmeztették, hogy ezen a tájon is van egy értelmiségi kör, amely még mindig nem vette tudomásul a történteket, nem adta fel belső autonómiáját, és összejár, sőt összetart. Így is nevezték a rendőrségi jelentésekben: „Összejárók”. Ezt nagyította ki Biszku Béla a következő pártkongresszuson, amikor a Mérei–Fekete-csoportról szólva azt állította, hogy ez a társaság „ellensúlyt” próbált képezni a hatalommal szemben. Pedig ők is tudták, amikor mint megfigyelt „célszemélyeknek” olyan ironikus neveket adtak nekünk, mint „Társalgó” (ez volt HBA) és „Firkász” (ez voltam én), valójában inkább csak társalogtunk és firkáltunk. De ez is zavarta őket abban az időben. Mint már akkor is észleltük, utólag pedig a belügyi iratokból pontosabban is megtudhattuk, komikus felhajtással, költséget nem kímélve figyeltették minden lépésünket és találkozásunkat; besúgók raját küldték ránk. Negyedszázaddal később még több besúgóval dolgoztak, de az ellenzék létét ekkor már tudomásul vették és tolerálták, mert azt hitték, elég erősek, s már nem árthat nekik a „társalgás” és a „firkálás”.
Idézek egy 1958. június 20-án kelt, „Szigorúan titkos” minősítésű iratból, amelyen Hollós Ervin BM alezredes s. k. aláírása szerepel: „Javaslom Hegedűs András, Bp. 1930. Décsi Julianna, munkahelye: Központi Statisztikai Hivatal, foglalkozása: előadó, Bp. XIII., Újpesti rakpart 7. sz. alatti lakost munkahelyéről eltávolítani. Hegedűs András aktívan részt vett az ellenforradalom eszmei előkészítésében, rendszeresen látogatta a Petőfi Kör vezetőit, a későbbiekben egyik titkárává választották. Már ebben az időben Nagy Imréhez kapcsolódott Losonczy Gézán keresztül, akinek véleménye és utasításai alapján tevékenykedett a Petőfi Körben és az egyetemen. Egyik előkészítője volt az október 23-i tüntetésnek. (É) Részt vett október 28-án az Értelmiségi Forradalmi Bizottság alakuló ülésén. (É) Ennek keretén belül a Petőfi Kört koalíciós alapon akarták megszervezni. November 4-e után nem tartotta helyesnek a szovjet csapatok segítségét, és nem értett egyet a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásával. Nagy Imre politikai nézeteinek híve ma is. Az ellenforradalmat forradalomnak és nemzeti felkelésnek minősíti ma is (É) és még 1957. márciusig is a Petőfi Kör újjászervezésével kísérletezett illegális alapon. A Petőfi Kör vezetőségi tagjaival a kapcsolatot tovább is fenntartotta. Még 1957 májusában is azt mondotta, hogy kis családi körben kell összejönni, tisztázni a nézeteket, aztán majd csak lesz mód a Petőfi Körhöz hasonló szervezet létrehozására. Hegedűs András azóta sem szüntette be ellenzéki magatartását. Ma is aktív részese az ún. »ellenállásnak«.”
Kézzel írott feljegyzés ugyanezen az iraton: „1958. augusztus első napjaiban Litván György bemutatta Szakács Miklóst Hegedűs Andrásnak. Hegedűst, mint a Petőfi Kör egyetlen szabadon lévő titkárát mutatta be. Ezen a beszélgetésen Hegedűs értékelte a politikai helyzetet... A beszélgetés során megkérdezte: Szakács Miklós, mit csinálnál, ha valamilyen változás során kineveznének a színházügyek kormánybiztosának. Az egész beszélgetés alaphangja az volt, számon tartani, figyelemmel kísérni az embereket, hogy adott alkalommal össze lehessen őket fogni, és a vezetést átvenni.” A BM tehát hitelt adott a „Cyrano” fedőnéven jelentő színész hazug és tendenciózus beállításának is. Hegedűs nem pusztán állását veszítette el, hanem heteken belül döntés született letartóztatásáról a Mérei-csoport más tagjaival együtt. Október 17-én este ezt végre is hajtották.
Andrissal a vádlottak padján találkoztunk újra, a Nagy Imréék, Bibóék, Gönczék, Déryék, Kardos Lászlóék és mások által már korábban megismert Fő utcai tárgyalóteremben. A második sorban egymás mellett ültünk, a szünetekben kicsit beszélgetni is lehetett – szerencsére, mert a sors és a börtönszabályzat úgy hozta, hogy ötnegyed évig megint nem találkozhattunk. A tárgyalás másnapjától, 1959. április 2-ától egészen 1960. júliusi szabadulásáig Hegedűs a kőbányai Gyűjtőfogház lakója volt. Kétéves (ugyancsak „jelképes”) büntetését három hónap híján letöltették vele. A belügy így hozta tudomására, hogy nem felejti el Petőfi köri ténykedését, amit ekkor már nem lehetett vád tárgyává tenni. Nagyobb ítélettel ő is körbeutazhatta volna hazánk börtöneit, de így is olyan zárkatársakkal lehetett együtt, mint Széll Jenő és Kosáry Domokos. Amikor a váci börtönsztrájk után mi is visszakerültünk a Gyűjtőbe, „szerencsére” még maradt néhány nap az ő – egyébként váratlan és hirtelen – szabadulása előtt, hogy kibeszélhessük magunkat.
A hatvanas években, amikor már a legtöbben – persze még mindig nem mindenki – kiszabadultunk, újra kezdődött, helyesebben folytatódott az összejárás, de most már az előző évek börtönbarátságaival kiegészítve. Ennek számos színhelye és alkalma volt: szilveszterek, születésnapok, esküvők, temetések (sajnos egyre sűrűbben), nyaranta a mi Lupa-szigeti házunk vagy Kardos Lászlóék nagymarosi bázisa, különböző baráti lakások, s mind gyakrabban a Gerlóczy utcai Hegedűs-lakás, amely központi fekvésének, méretének s nem utolsósorban a házigazdának köszönhetően a hetvenes évek végétől vagy a nyolcvanasok elejétől szinte állandó színhelye lett találkozásainknak (melyekről, mint újabban elolvashattuk, többnyire belügyi jelentések is készültek).
A nyolcvanas években három olyan időszakra emlékszem, amikor hónapokon át – ha nem is kizárólag, de elég rendszeresen – a Gerlóczy utcában tartottunk népes összejöveteleket.
Az első sorozatra 1981–82-ben, az úgynevezett Kerekasztal-beszélgetések idején került sor, amikor három kérdező (Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós) segítségével nyolcan ’56-os elítéltek (Donáth Ferenc, Göncz Árpád, HBA, Litván, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós) és Halda Alíz, egymást kiegészítve hangszalagra mondtuk 1956 előzményeivel, a forradalommal és a megtorlással kapcsolatos emlékeinket.
A második időszak 1985-86-ban volt, a harmincadik évfordulóra rendezett ’56-os konferencia előkészítése kapcsán. Az összegyűlt társaság részben azonos volt a fentivel (Méreit, majd Donáthot leszámítva, de Széll Jenővel kiegészülve), részben pedig a demokratikus ellenzék képviselőiből (Kis János, Kenedi János, Szilágyi Sándor) állt. Ehhez a konferenciához kapcsolódott – utólag – az első ’56-os kronológia szerkesztése is, amelyet Pető Ivánék kezdeménye nyomán ugyancsak a Gerlóczy utcában végeztünk Szabó Miklóssal együtt – éspedig Hegedűs évtizedek alatt felhalmozott és megőrzött ’56-os sajtó- és könyvgyűjteményének felhasználásával, tekintve hogy akkoriban még nem nyíltak meg sem a levéltárak, sem a könyvtárak zárt részlegei, nem létezett Történeti Hivatal, de még XX. Századi Intézet sem.
Végül a harmadik, leghosszabb és mindenképpen „történelmi” periódus 1988 tavaszán kezdődött, amikor itt alakult meg, s csaknem egy éven át itt ülésezett és működött a Történelmi Igazságtétel Bizottság. Ma, amikor a TIB-et már réges-rég ellopták tőlünk, olyan régen, hogy sokan talán már nem is emlékeznek az eredetére, nem árt végre felidézni és lerögzíteni a pontos keletkezéstörténetet. Tehát 1988 tavaszán, valószínűleg áprilisban, de mindenképpen Kádár lemondatása előtt, amikor már közeledett a Nagy Imre-per 30. évfordulója, HBA és Kozák beszélgetésre hívtak a Gerlóczy utcába, s kifejtették, hogy szerintük elérkezett a cselekvés ideje, hozzunk létre valami olyasfélét, amilyen a háború idején a Történelmi Emlékbizottság volt. Az ötlet és az időpont kiválasztása tehát az övék volt, én rögtön elfogadtam, s javasoltam, hogy elsőnek Vásárhelyi Miklóssal beszéljük meg. Az ő egyetértése után hívtuk meg azután, ugyancsak a Gerlóczyba, Mécs Imrét, Göncz Árpádot és – ha jól emlékszem – Rácz Sándort és Hegedűs Lászlót. Ekkor döntöttünk a bizottság nevéről, további bővítéséről (végül mintegy negyvenen lettünk) és a júniusi színre lépés módjáról. A bizottság elnöke Vásárhelyi lett, titkára és fő gyakorlati ügyintézője kezdettől Hegedűs volt, aki mintha egész előéletével erre a szerepre és tevékenységre készült volna. Az üggyel való teljes azonosulása, történeti terep- és emberismerete, politikai rutinja és érzéke, szervezőkészsége, közismert erőszakossága és szívóssága egyik nélkülözhetetlen és fontos tényezője volt a TIB történelmi sikerének, a számunkra is váratlan áttörésnek, amit – más erőkkel együtt – egy év alatt elértünk. De ez már egy másik történet, s egy másik előadás tárgya.
(A kép forrása: w3.osaarchivum.org)
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Búcsú [8]