Amikor Micimackó fölkereste Nyuszit, és udvariasan bekiáltott annak odújába, hogy van-e ott valaki, a homály mélyéről azt a választ kapta: nincs itt senki, legalábbis senki olyan, akit valakinek lehetne nevezni.
Magunk is effélét gondoltunk, amikor 1960 nyarán először néztünk szét a múzeum raktárában. Akkori „örökségünk” néhány száz tárgyból állott, nagyobb részük még a háború előtti évtizedekben került a múzeumba, vásárlásokból, de főként a város polgárainak ajándékaként, hagyatékokból. Művészeti értékük változó, jellegük különféle: jó néhányuk a városban élő festőművészek alkotása, de akadt köztük ismeretlen eredetű rajz, városkép, karikatúraszerű ábrázolás, szentkép is. Furcsa vegyességükben is érdekesek, de inkább mint helyi vonatkozású, kultúrtörténeti anyag, leginkább azokra jellemző emlékek, akit otthonaik falán, vitrinjeikben őrizték e darabokat. Kultúrtörténet, nem művészettörténet. A képzőművészeti gyűjtemény akkori esetlegessége, hiányai egyúttal jellemezték a nagy múltú, elsősorban régészeti jellegű múzeum (a Nemzeti Múzeum után az ország második leggazdagabb archeológiai gyűjteménye) viszonyát is a művészethez: szakember és anyagiak híján mindent megőrzött, ami bekerült, de tudatosan nem gyűjtött, nem válogatott. A háború után hirtelen megszaporodott az anyag, a megyében lévő elhagyott, kifosztott, pusztulófélben lévő kastélyok műkincseivel gyarapodván. Ekkor került a múzeumba a jelenlegi gyűjtemény XVIII–XIX. századi része. Ezt a törzsanyagot bővítették olykor a Megyei Tanács által vásárolt művek (főként a helybéli művészek alkotásai), a Művelődési Minisztérium és magánosok ajándékai. A képzőművészeti anyagnak egyetlen olyan kicsiny egysége alakult ki, amely már tudatosabb gyűjtőmunkát tükrözött: Csók István festményeinek együttese. A Fejér megyei Sáregresen született mester képeinek gyűjtését a múzeum már a harmincas évek vége óta feladatának tekintette, ekkor került a gyűjteménybe a Báthory Erzsébet grand-guignol-kompozíciója, amely a Fehérvárért vívott harcok során (1944–1945) elveszett. Csók István még korábban, 1938-ban három képét – szülei portréját és önarcképét – ajándékozta a múzeumnak. Halála után leánya újabb műveket adott át, s velük a család számos szép, régi bútorát, emléktárgyát. E műtárgyak tették lehetővé – a Magyar Nemzeti Galéria letéti anyagának segítségével – 1962-ben a cecei Csók István Emlékmúzeum megnyitását.
Ez az „örökség” – egyik oldalon az esetlegességeiben tanulságos művei együttesével, a másikon a lényegében zárt egységet jelentő Csók István Emlékmúzeummal – első pillanatra nem látszott olyannak, amiből a jövő múzeumát lehetne kialakítani. Néhány kiemelkedő darabjával azonban mégis ösztönzött: rendszeres, céltudatos gyűjtésre sarkallt. A hatvanas évek közepén, egy ma már kissé romantikusnak látszó gesztussal kezdődött meg a munka, egyelőre pénz, pontosabban vásárlási keret nélkül. A gesztust azóta „Tisztelt Mester”-akcióként emlegetjük, ezekkel a szavakkal kezdődött ugyanis az a levél, amelyet több mint száz képzőművésznek küldtünk el 1964 folyamán, és amelyben kértük, ajándékozzanak egy-egy művet gyűjteményünk számára. Az eredmény meglepő volt: szinte mindenki válaszolt, sokan több alkotásukkal is. Az összegyűlt anyag tulajdonképpen a hatvanas évek közepének magyar művészetéről adott eléggé teljes pillanatképet. Noha fordulópontot jelentő, egy-egy alkotói korszakot meghatározó vagy lezáró főműveket nem tartalmazott, éppen kiegyensúlyozott átlagosságában sokféle törekvést, irányzatot, egyéni utat egybekapcsoló színességében tükrözte a valóságos helyzetet. Jó néhány mű vált később további gyűjteményeink ösztönzőjévé: például Anna Margit, Ország Lili, Korniss Dezső vagy Borsos Miklós ekkoriban ajándékozott alkotásai mellé a következő években sikerült újabb műveiket is megszereznünk. A művészek ajándékozókedvének köszönhető, hogy grafikai anyagunk (elsősorban a sokszorosított grafika) szinte egy időben a magyar grafika hatvanas évekbeli hirtelen kivirágzásával és üstökösszerű felfutásával, követni tudta a műfaj mozgását. Kondor Béla, Gross Arnold, Csohány Kálmán lapjai emelkednek ki ennek a nagy grafikusnemzedéknek a terméséből.
A hatvanas évek második felére lényegében gyűjteményünknek két nagyobb egysége formálódott: a régi, XVIII–XIX. századi, elsősorban helyi jelentőségű törzsanyag és az újonnan gyűjtött, nagyjából az ötvenes-hatvanas éveket reprezentáló együttes. A kettő így, ebben a formában persze semmilyen összefüggést nem mutatott. A művészettörténeti folytonosságot Ybl Ervin hagyatéka teremtette meg. Ő 1961-ben végrendeletileg múzeumunkra hagyta magángyűjteményét, amelynek elhelyezésére a Városi Tanács rendelkezésünkre bocsátotta a belváros egyik szép, barokk polgárházát. Itt nyílt meg a hagyatékot befogadó múzeum (Budenz-ház – Ybl Gyűjtemény, Arany János u. 12.). […]
Az Ybl-hagyatékkal – ha szerény keretek között is – lényegében készen állt a múzeum képzőművészeti anyagának „történeti” része. Ugyanekkor kezdett lassan – egyelőre inkább tervek, mint valóságosan megszerzett műalkotások formájában – kialakulni a modern, a kortárs művészetet reprezentáló gyűjtemény is. Kezdetben gyűjtőmunkánknak anyagi fedezete alig volt, csupán kiállításaink jelentettek valamiféle „szellemi fedezetet”, ezek nyújtottak ösztönzést, hogy ne csupán „kincseinket gyarapítsuk, őrizzük és ízlésesen elrendezzük” (ahogy Alexander Dorner írta), hanem hogy „az új valóságot is közvetíteni tudjuk” majd a közönséghez. Anyagi lehetőségeink természetesen eleve korlátokat jelentettek a gyűjtésben, de egyben irányt is szabtak: kiállításaink – a XX. század magyar művészetét bemutató kiállítások mellett – elsősorban a kortárs törekvéseket kívánták nyomon követni, azokat az alkotókat, pályaszakaszokat, mű-együtteseket, jelenségeket, amelyek a hatvanas-hetvenes évek művészetét meghatározták. Kézenfekvőnek látszott, hogy ha határt kell szabnunk gyűjtőkedvünknek, akkor a kiállítások megszabta „természetes” határokon belül maradjunk, és gyűjteményünket lehetőség szerint a nálunk kiállított művészek alkotásaival gyarapítsuk. Ez lemondást jelentett ugyan sok mindenről, de egyben segített is egy határozott gyűjteménykarakter kialakításában. A kiállítási és gyűjtőtevékenységnek ez az – anyagi kényszerűségből fakadó – összhangja tükröződik képzőművészeti gyűjteményünk anyagában. A kiállításainkról vásárolt egy-egy mű az évek folyamán „művészettörténetté” vált, olyan folyamatos sorrá állt össze, amelynek egyes tagjai önértékükön túl képesek művészettörténeti tendenciák, időszakok bemutatására. Hozzájárultak ehhez más alkalmi vásárlások, művészek ajándékai, a Kulturális Minisztérium által számunkra megvásárolt hagyatékok anyaga is (Schaár Erzsébet, Bokros Birman Dezső, Ország Lili, Domanovszky Endre). Az a művészettörténeti kép, amelyet a gyűjtemény nyújt a szemlélőnek, természetesen ma is hiányos, és még sokáig (vagy soha) nem lesz teljes. Van azonban máris néhány olyan egysége, amely mai állapotában is figyelemre méltó. Ilyen például a szentendrei művészet és az Európai Iskola vonzáskörébe tartozó, vagy hagyományait folytató művek együttese, Vajda Lajos, Anna Margit, Korniss Dezső vagy Ország Lili művei.
Említettük már, hogy művészettörténeti áttekintésre ad lehetőséget grafikai anyagunknak az a része, amely a hatvanas évek sokszorosított lapjait tartalmazza. Szobrászati gyűjteményünk viszont a hetvenes években gyarapodott olyan alkotásokkal, amelyek egy-egy életmű ívének felrajzolását teszik lehetővé. Bokros Birman hagyatéka – mely a család kívánságára került gyűjteményünkbe – a korai, húszas évek elején készült terrakották kivételével a művésznek szinte valamennyi korszakát felöleli. A szobrokat mintegy kétszáz lapból álló grafikai anyag egészíti ki, jórészt a szakma számára is ismeretlen kréta- és tusrajzok. Bokros Birman hagyatéka jelentős hozzájárulás korábbi szobrászati anyagunkhoz: egyrészt betölti azt az űrt, amely az Ybl Gyűjtemény kisplasztikái és a hatvanas-hetvenes évek alkotásai (Schaár, Vilt) között volt; másrészt műveinek fanyar expresszivitása, a groteszk és a tragikus iránti érzéke más hangsúlyt ad az Ybl Ervin által elsősorban gyűjtött klasszicizáló formavilágú alkotásoknak.
A hetvenes évek során alakult ki képzőművészeti gyűjteményünknek az az egysége, amellyel pontosan a Dorner által támasztott követelménynek kíván megfelelni. Noha még nem nevezhető teljesnek az a kép, amely anyagunk segítségével megrajzolható, máris eléggé sokirányú és sokrétű ahhoz, hogy jellemezni tudjon egy művészeti szituációt, egyfajta „vákuumhelyzetet”. A szentendrei hagyományokat továbbfejlesztő és a tradíciókhoz még több szállal kötődő Deim Pál nagy Kompozíciójától (1974–75), Hencze Tamás térillúziókkal és térritmusokkal operáló Sorozatáig (1976), Keserünek a figuralitás nyomait őrző, drámai Véres képétől (1976), Maurer Dóra szellemes „szemléltetőtábláiig” a különböző lehetőségek széles skálája bontakozik ki a néző előtt. Ahogyan Halász Károly grafikái Gáyor Tibor „hajtott kollázsai” vagy Mengyán András „formaragozásai” túllépnek a hagyományos „kép-fogalmon” a plasztikai gyűjtemény legújabb darabjai a plasztika-fogalom kiterjesztését kísérlik meg (Paizs László, Gulyás Gyula, Türk Péter, Jovánovics György, Haraszty István).
A nyolcvanas évek, különösen az évtized közepe, számos jelentős alkotással gyarapította képzőművészeti gyűjteményünket. E hirtelen gazdagodás elsősorban a Művelődési Minisztérium anyagi támogatásának köszönhető, nem egy kiemelkedő jelentőségű mű – elsősorban a hatvanas évek már klasszikusnak tekinthető alkotásai (Ország Lili, Jovánovics György, Hencze Tamás stb.) és a nyolcvanas évek első felének hangját annyira meghatározó fiatalok munkái e támogatás következtében kerültek a múzeumba (Mazzag István, Roskó Gábor, Révész László, Vető János, Méhes Lóránt stb.).
1980 márciusában nyílt meg a belváros kis polgárházának udvari épületében a Schaár Erzsébet Gyűjtemény. Benne azok a kisplasztikák és életnagyságú különös nőalakok, amelyeknek bokorugró plasztikai merészsége és valódi „grande dame”-re valló, mindentudó eleganciája otthonosan helyezkedik el Smohay János kalaposmester és festő egykori lakásának szabálytalan tereiben, elrajzolt boltívei alatt. A modern magyar szobrászat egyik legfontosabb alakjának művészete így ma ott látható legteljesebben, ahonnan csak pár perc két „sorsdöntő” kiállításának helyszíne, a Csók István Képtár (Utca, 1974) és az István Király Múzeum (gyűjteményes kiállítás, 1966).
1986 májusában vehette át a múzeum a Kölnben elhunyt Barta Lajos szobrászművész hagyatékát, amelyet Barta végrendeletében a múzeumnak adományozott. A mintegy száz plasztika, az ezernél több rajz és szoborvázlat az egyetlen igazán, radikálisan absztrakt magyar szobrász életművének teljes és hiteles képét nyújtja: azt az ívet, amely a negyvenes évek elejének groteszk hangvételű szobraitól az „európai iskolás” szürrealista plasztikákon át letisztult organikus formálású kompozíciókig nyúlik.
Mindez persze tárgyilagosan és nagyvonalúan hangzik, de ha valaki azt kérdezné, honnan, milyen utakon és milyen források segítségével kerültek a múzeumba azok a művek, amelyekből a gyűjtemény összeállt, vidám, groteszk vagy olykor tragikomikus felhangokkal terhelt történeteket tudnánk mesélni. […]
Valamikor, a kezdet kezdetén természetesen nem állt rendelkezésünkre olyan „keret” a múzeumi költségvetésben, amely lehetővé tett volna nagyobb arányú és szisztematikus gyűjtést, fejlesztést. Ezt látva és belátva határoztunk úgy, hogy – és ez személyes művészettörténeti érdeklődésünknek is megfelelt – elsősorban a kortárs magyar művészet alkotásainak gyűjtésébe fogunk; ez akkor, a hatvanas évek közepén még sehol másutt az országban nem folyt. […]
De nem lehetne ez lehetséges a Nemzeti Kulturális Alap nélkül, melynek pályázati lehetőségei évről évre, folyamatosan biztosítják néhány nélkülözhetetlen, „válogatott” kortárs mű megvásárlásával a gyűjtemény friss utánpótlását. És olykor – váratlan ajándékként, vagy talán munkánk elismeréseként? – más szervezetek is vásárolnak számunkra kiemelkedő jelentőségű és éppen ideillő alkotásokat, így 1990-ben a Soros Alapítvány Baranyay András, Kelemen Károly, fe Lugossy László vagy Keserü Ilona munkáit, 1997-ben pedig a MOL Rt. Csók Istvánnak egy 1906-ban készült főművét.
A hatvanas évek elejétől – a Tisztelt Mester-akción kívül is – gyakran kaptunk jelentős műveket ajándékba a nálunk kiállító művészektől, de a nálunk nem szereplőktől is. A múzeum rokonainak, barátainak és üzletfeleinek nagyvonalúságát az elmúlt évtizedek alatt nagyon sokszor volt alkalmunk tapasztalni, legutóbb Müller Miklós New York-i magángyűjtő ajándékaként került gyűjteményünkbe Jakovits József grafikai sorozata.
Bizony, nem könnyű arra a kérdésre válaszolni, mi lenne a helye a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményének az ország más hasonló kollekciói között. Kialakulása a hatvanas évek közepére, olyan időszakra esett, amikor más múzeumok nem gyűjtöttek kortárs alkotásokat, még a Magyar Nemzeti Galéria sem. Ennek elsősorban kultúrpolitikai okai voltak: egy „hivatalos” gyűjtemény – és a Magyar Nemzeti Galéria az ország elsőszámú ilyen képzőművészeti gyűjteménye volt – számára a magyar művészet története „megállt” valahol a negyvenes évek közepén; ami azután született bizonytalan, kétes, vagy változó értékű volt: nem múzeumba való, oda csak „kipróbált”, az idők által szentesített darabok kerülhetnek. A mi helyzetünk ebből a szempontból könnyebb volt: egy nagyhírű régészeti múzeumban, vidéken szinte észrevétlenül nődögélhetett valami gyűjteményféle, amelynek – sok szerencsés körülmény miatt – nem kellett „hivatalos” szempontokra figyelnie, amely szerény eszközei arányában és sok baráti segítséggel nyomon követhette a kortárs magyar művészet eseményeit, eredményeit, és amely a művészettörténészi meggyőződés érvényesítésének luxusát is megengedhette magának.
Az talán a külső szemlélő, a szakmai vagy laikus közönség számára is érzékelhető, hogy a művek között szemlélődve nem annyira egy „hivatalos” kiállítás, inkább egyfajta „szubjektív művészettörténet” (de művészettörténet!) fonala vezet a korszakok és irányzatok között. Sietve jegyezzük meg, hogy ez a művészettörténet semmilyen értelemben nem törekedett és ma sem törekszik arra, hogy egyedül lehetséges és kizárólagos áttekintését adja az utóbbi négy évtized magyar művészetének; Isten őrizz! Az áttekintés hiányos és olykor lóugrásszerű is: a hiányoknak és a létező erényeknek sokféle oka van: pénz és pénzhiány, véletlen és szerencse, nagyvonalú mecénás, a konkurencia ügyessége, a pillanat ihlete, a múzeum művészettörténészeinek felkészültsége, szemlélete, ízlése (szemellenzője?). […]
A fehérvári múzeum képzőművészeti gyűjteménye mégis más, mely fontos pontokon eltér társaitól. Kettőt említenénk most ezek közül: az egyik a szobrászat, a másik a nyolcvanas évek művészetének egy sajátos vonulata. Ami az elsőt illeti, a gyűjtés szerencsés fordulatai következtében a modern magyar szobrászat olyan kiemelkedő jelentőségű mestereinek életművét vagy legalább is számos munkáját őrizzük, mint Fémes Beck Vilmos, Bokros Birman Dezső, Barta Lajos, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor – a műfaj XX. századi történetének egy nagy szakaszát reprezentálják műveik. A nyolcvanas évek magyar művészetének emlékei szinte azonnal bekerültek a nagy kortárs gyűjteményekbe, elsősorban a Galériába, majd a Ludwig Múzeumba. De míg ezek a kollekciók elsősorban az újfestészet internacionálisabb jellegű vonulatára helyezték a hangsúlyt, számunkra a jellegzetesen közép-európai látás- és ábrázolásmód, az ironikus, groteszk elemekkel csillogó, „idézőjeles” művek tűntek fontosnak. Így, noha természetesen Nádler István, Bak Imre, Fehér László vagy Mulasics László festményei sem hiányoznak gyűjteményünkből, fe Lugossy László, Wahorn András, ef Zámbó István, Ujházi Péter, Roskó Gábor, Révész László vagy Mata Attila és a többiek alkotásai másutt nem látható ellenpontjait mutatják az újfestészet – újeklektika – ünnepélyesebb, komolyabb vonulatának.
Végezetül itt említenénk meg halkan a gyűjteménynek azt az egységét, amely valóban egyedülálló: az 1987 óta létező kicsiny, de folyamatosan fejlődő nemzetközi „művészkönyv”-anyagot, az egyetlen ilyen jellegű múzeumi kollekciót Magyarországon. Ez az 1987-ben, illetve 1994-ben, majd 2000-ben rendezett nemzetközi művészkönyv-kiállítások eredményeként jött létre, jelenleg mintegy 800 darabból áll. A műfaj magyar képviselői mellett nagyon sok jelentős alkotó művei szerepelnek benne a nemzetközi mezőnyből, a belga Guy Bleus-tól az amerikai Louise McCagg-en és Louise Neaderland-on a portugál Fernando Aguiar-on keresztül a francia Brig Laugier-ig. […]
Ha Micimackó ma kiáltana be udvariasan a raktárba: Van ott valaki?
Nyuszi méltatlankodva invitálná beljebb a vendéget: Jó kérdés!
Hát hogyne lenne! Győződj meg róla magad is, te oktondi!
Micimackó óvatosan körülnézne a falakon, és elámulva így szólna: – Nahát!
Füles azonban, ahogy ismerjük őt, aggodalmasan hozzátenné: – Hol volt, hol nem volt…
(A szöveg az „Örülök, hogy itt lóghat” – Művészeti gyűjtemények Székesfehérvárott című album előszavának részlete)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]