...Budapest
A főváros látványosságait bédekkerrel feltérképező, tikkadt turistacsoport kissé indignálódva állhatott a Hősök terén. Eltűntek az oszlopcsarnokból a királyszobrok! Meg a magyar függetlenségért és szabadságáért küzdő hős magyar vitézek! (Egyetlen kánikulában ájuldozó, arra vonszolódó helybeli sem árulta el nekik, hogy a szoborcserélgetés nemzeti hagyomány ugyan, de most állítólag nem erről van szó.) A csoport jobb híján betéblábolhatott a Műcsarnokba, ahol nem is sejthette, hogy a nyár legfontosabb kiállítását látja. Idegen nyelvű tájékoztató híján – amely, aktivizálva a kiállítóhely főállású munkatársainak nyelvismeretét, illetve a segédmunkások technikai készségeit a nyomtató és a fénymásoló gép helyes kezelését illetően, minimálisan elvárható szolgáltatás lenne 300 HUF-ért – döbbenten meredhettek a falakat ellepő Malevics-, Picasso-, Arp- vagy Kandinszkij-művekre, amelyekből ennek a kicsinyke, ámde büszke népnek láthatóan annyi van, hogy kiállításukkor sem kígyóznak végeláthatatlan sorok a múzeum előtt. A félreértést Goran Djordjevic´ belgrádi, a kilencvenes évek eleje óta New Yorkban élő konceptuális művész kiállítása okozta, aki egyébként levetette a nevét a kiállítás plakátjáról, s aki ily módon a szerző/alkotó személyének kérdését is zárójelbe tette. A művész a Műcsarnok bal oldali teremsorában A valótlan (re)konstrukciója címen három, a művészet történetében jelentős kiállítást rekonstruált. Sorrendben a pétervári Utolsó futurista kiállítást (1915), a New York-i Armory Show-t (1913) és a párizsi Salon de Fleurus-t (1905 körül), Gertrude Stein excentrikus írónő modern művekkel zsúfolt szalonját.
Látszólag. Ugyanis a termekbe nem az eredeti műveket, hanem azok másolatait helyezte el. Illetve mégsem.
Malevics 0.10 galériabeli tárlatát (amelyen hangsúlyosan, egy felső sarokban elhelyezve szerepelt a híres Szuprematista négyzet is) mindössze egy, a termet csak részletében mutató, fekete-fehér fotó alapján lehet rekonstruálni. E fotót azonban a kiállítás sem elrendezésében, sem a művek számát tekintve nem követette. Helyette a művész egy, a valóságban megtörtént (és dokumentált) esemény tárgyait másolta le (hamisította meg tudatosan), e művek eredeti elrendezését megváltoztatta, majd közéjük helyezett több, eredetinek tűnő, de általa festett kvázi-Malevicset. Valójában a rekonstrukció itt fikciót jelent, amely fikció visszahat az eredeti tényekre: felépül (konstruálódik) egy valótlan világ.
A hatalmas visszhangot kiváltó – amúgy 1100 művet felvonultató – New York-i klasszikus avantgárd seregszemlét imitáló teremben szinte alig volt olyan másolat, amely szerepelt volna az eredeti kiállításon. Helyettük Djordjevic jóval később készült művek és utóbb született művészek (Joseph Kosuth, Roy Lichtenstein) a valóságban lehetetlenül koránra datált – de névvel és címmel pontosan ellátott – vásznait, már jobblétre szenderült úttörők műveinek keletkezési idejét haláluk utánra tevő másolatokat vagy olyan tárgyakat helyezett el, amelyek eredetileg maguk is ready-made-ek voltak (azaz hétköznapi tárgyból a kiemelés és a szignálás aktusával váltak műtárggyá). Mit is látunk valójában, amikor Marcel Duchamp R. Mutt álnéven szignált műalkotásának (Forrás) másolatát, ezt a feje tetejére fordított piszoárt szemléljük – hamisított ál-aláírásával és irracionális dátumával (1971) egyetemben? S amely eredeti műről mellesleg az is köztudott, hogy elveszett, illetve hogy a művész (mármint Duchamp) a mű valóságos keletkezési idejéhez képest (1917) jóval később is ellátott kézjegyével több(!) férfiak számára kialakított vizelőibriket? Van-e még egyáltalán jogosultsága eredeti és másolat megkülönböztetésének?
Gertrude Stein szalonjának kvázi-rekonstrukciójakor maga a múló idő fogalma is viszonylagossá vált. A súlyos bársonydrapériákkal fedett teremben halk zene szólt, az üvegtárlókban aprócska nippek aludták örök álmukat, s a falakon sorjázó festmények elsárgult régi fotók sápadt tónusait idézték. Matisse vagy Picasso műveinek imitációi (köztük Picasso híres Gertrude Stein-portréja több[!] példányban is) fiktív múlt időt idéztek, egy olyan, fény- és színszűrő szemüvegen keresztül láttatott, fakó, halvány színek által konstruált világot, amely sohasem lehetett valóságos.
A Műcsarnok-beli kiállítás amellett, hogy korszakunk egyik legfontosabb művészeti irányzatának, a kisajátítás művészetének (appropriation art) filozofikus megközelítését mutatta be – úgymint másolat és eredeti viszonya –, szellemesen csúszkált valóság és hamisság, a konkrét megidézés és a fiktív újjáépítés határán. A múlt produktumai újrahasznosíthatók, sőt újrahasznosítandók mint nyersanyagok – állítja a posztmodern. A múlt a jelenből értelmezett és felépített vízió – állítja a posztkoncept. És ez, lássuk be, jóval szellemesebb és gondolatgazdagabb megközelítés.
...Bálind István
Létrejöhet-e eredeti mű, újdonság másolásból? Egy olyan képzőművészeti közegben, ahol az eredetiség (a csak az adott művészre jellemző képi világ és motívumkincs) kényszeres keresése mindent elsöpör, az újvidéki születésű, Budapesten élő művész más úton indult el: egyszerűen lemondott az újdonság hajszolásáról. Bálind ugyanis következetesen önmagát „másolja”. Első lépésként egy a kilencvenes évek elején készült Biblia-sorozatából emelt ki egy elemet,[1] a Nő kutyával című képet, majd ezt felnagyította és kilenc példányban megfestette. Ugyanennek a tenyérnyi képecskének egy-egy részletét nagyította fel és másolta le a Kutya nő nélkül, illetve a Nő kutya nélkül című, egyenként kilencdarabos sorozatában. Nem mechanikus másolásról, katatón kopírozásról van szó, hanem olyan aktív és feszült alkotásról, amikor a „mindig ugyanaz” előállítása és megteremtése valójában a kicsiny részletekben való elmélyülést segíti elő. Az innovációról való lemondás, a másolás (és az ön-kisajátítás) tudatos vállalása ez esetben mégis új minőséget teremt: az újdonság elleni tiltakozásból, az állandóság hangsúlyozásából egy új, izgalmas és eredeti művészet teremtődik. Mellékesen a határhelyzet átlépése igen helyes, rókaszerű kutyusokat eredményezett.
...Bukolikus installációk
Nyáron általában nagyobb a kedv és a lehetőség az utazásra, s ezáltal az alkalom is, hogy több dolgot hasonlítsunk össze, mérjünk egymáshoz. Így egy-egy művész elképzelése, az általa választott művészeti hagyományok vizuális tapasztalatait hordozó művek belső intenciója (és az eredetiség szándéka) könnyebben vész a semmibe, és marad az a tapasztalat, hogy a természet és az ember által kreált médiumok ütköztetése mily hálás képlet könnyed nyári kiállítások összeállításakor.[2] Meg annak a felismerése, hogy láthatóan nincsen új a nap alatt – amely tudás egy gyakorló művésznek elég lehangoló lehet.
Miközben Castres-ban a Toulouse-i Képzőművészeti Egyetem 13 hallgatója Betty Bui művésznővel[3] karöltve egy francia barokk palota (ma kortárs művészeti központ) burjánzó növényekkel teli, vadregényes kertjében elrejt több, a civilizáció ártalmait (idegesen rángatódzó bokor, vijjogó mentőautó hangja, gyereksivalkodás) versus az érintetlen természet hangjait (oroszlánüvöltés) felidéző művet, addig Budapesten a Ludwig Múzeum kistermében Széchy Beáta úgy helyez el szitanyomással virágosra festett, nagyméretű floppy lemezeket egy dobogóra, hogy – akár egy kirakós játékban – egy tájkép rajzolódjon ki belőlük (Floppy-flowers). A lemezek lyukain keresztül vörös fény pulzál, a hanghatásokról dr. Ország Mihály felvételei gondoskodnak (bogár-, béka-, madár- és egyéb természeti hangok). S hogy a véletlen egybeesések számát szaporítsuk, mindeközben Bilbaóban megtekinthető Nam June Paik, a híres video-installációs művész TV Garden című műve (1974), melyben a kiállítóteremben elhelyezett cserepes trópusi növények sűrűjében rendkívül hangos, villódzó televízókészülékek fekszenek. Ezek után feltételezem, hogy másvalaki máshol látott egy olyan kiállítást, ahol mesterségesen elsivatagosított körülmények között madárhangon csivitelő mobiltelefon-koncert szólt.[4]
Főleg koncepcionális indíttatású művek esetében tűnhet úgy, főként a „tartalmi” kivonatolás eredményeképpen, hogy az invenciózusnak szánt intenciók (a megvalósult, eredetinek szánt installációk) valójában csak egy (első olvasatban igen közhelyes ellentétre építő) téma másolatai, variációi volnának. Ha a fenti példákról Önöknek is ez a véleményük, akkor maradjunk ennyiben.
...Bilbao
A kantábriai hegyek közé ékelődő baszk nagyváros büszkesége a Frank O. Gehry által tervezett Guggenheim Múzeum (1997) – benne a már említett nyári kiállítással, a Nam June Paik-retrospektívvel –, amely a város középpontjában, a Nervión folyó mellett elterülő, elképesztő ronda ipari terület helyére épült, s ahová lázas sietséggel még egy hatalmas színházi épületet is felhúztak. Erősen kérdéses, hogy a pesti oldal volt expo-telkein épülő Nemzeti Színházunk és új Modern Művészeti Múzeumunk hasonlóan megdobogtatja-e népünk szívét, és akkor még nem érintettünk olyan alapvető kérdéseket, amelyek a beruházásokra jutó tőke összegét, az épületek nemzetközi mércével is mérhető kvalitását, vagy az alapvető urbanisztikai elvek teljesülését érintik. (A helyes válaszok sorrendben: kevés, minősíthetetlen, megoldatlan.) Ez utóbbi azért is problematikus, mert Bilbaóval ellentétben – ahol a városmag és a folyó között tizenöt méteres szintkülönbséget kellett az építésznek „eltüntetnie”, illetve a lépcsők és az épület kialakításával összekötnie, átjárhatóvá tennie – a lassan hömpölygő Duna ledózerolt bal partja nem köti meg az építész kezét, lehetőségei szinte határtalanok.
Az óriási (32 ezer négyzetméter) alapterületű, fél milliméter vékony titániumlemezekkel fedett, leginkább egy a folyón lebegő, hatalmas szoborra emlékeztető épület – amely Bilbao legforgalmasabb hídja alá is „beúszik”, hogy a túloldalon kibukva egy teljesen afunkcionális toronyban „törjön fel” – önmagában műalkotás, amely szinte mellékesen még azt is tökéletesen megoldja, hogy belsejében 19 (de milyen!) kiállítóterem működjön. (Például az a harminc méter széles és 130 méter hosszú, természetes megvilágítású csarnok, amelyben nincs egyetlenegy tartóoszlop sem!) A színes és ingyenes, öt különféle nyelven[5] készült tájékoztatófüzetekkel és a Diák-szigeten használatos csuklószalagra emlékeztető karkötővel felszerelkezett látogató (mindez 1200 ESP-ért[6]) a hatalmas (55 méter magas) átriumba lép először, hogy aztán megszokott térérzékelése teljesen összezavarodjon. Nincs egyetlen függőleges vagy vízszintes felület, görbülnek a hófehér kő- vagy épp üvegfüggöny falak, és suhanó üvegliftek, megdőlt fémrámpák, kanyargó lépcsők vezetnek a fény (az ég) felé. Mindebben talán az a leglélegzetelállítóbb, hogy miközben hű a spanyol építészeti hagyományokhoz – stabilitáshiány, a kimozdított felületek lüktetése –, mégis elképesztő nyugalmat áraszt. (Ami természetesen egy kiállítótértől el is várható.)
A kizökkent percepció tökéletes terepe ez az épület[7] – kár, hogy a múzeum emblémája Jeff Koons neogiccs kölyökkutyája lett, aminek többméteres mása ott magasodik a főbejárat előtt, mint egy karneválról ottfelejtett szobor: élő virágokból felépítve.
...Balaton-felvidék
Az Első Magyar Látványtár régi malomépületből átalakított kiállítóháza Tapolca-Diszelen, a Balaton-felvidék egyik szélső pontján található. E tájegység nyári nevezetessége, hogy a helyi lakosság/budapesti értelmiség számaránya ilyenkor radikálisan megfordul az utóbbi javára – brutálisabbban fogalmazva: ez a budapesti értelmiség temetője.[8] Mindezek ellenére nem állítom azt, hogy Vörösváry Ákos ennek tudatában rendezte meg az Írott képek című kiállítást, de tény, hogy az összeállítás nem annyira a látogatók spontán érzéki észlelését, inkább az intellektusát célozza meg. (Már csak a folyamatosság miatt is elmondom, hogy 200 HUF-ért képeslapot, illetve angol, német és magyar nyelvű ismertetőt is kapunk.)
Kétszáz mű: festmények, szobrok, kollázsok, grafikák, litográfiák, rézkarcok, fotók, szent könyvek, talált tárgyak, talizmánok. Ami közös bennük: a szöveges elem különböző módon, de integráns részük. S hogy a bénél maradjunk: lehet ez projektleírás (Elek is:[9] Butapest visszafoglalása), Braille-írásra átírt Pilinszky-vers (Lévay Jenő), farmernadrágok levágott szárára hímzett szöveg (Benczúr Emese), buszbérlet Rembrandt arcképével (Birkás Ákos), vagy oroszlán és zsiráf meghitt párosát keretező felirat: „mindkettőnek bojtos a farka, aztán mégis ellenségek” (Roskó Gábor). A kiállítás rendkívül sokféle megközelítést mutat be, ügyesen egymás mellé állítva több önálló tárlatra is elegendő anyagot. Láthatunk képverseket (Magyar Műhely), van könyvszekció, számos konceptuális indíttatású szöveges munka a hetvenes évekből, naiv és álnaiv falvédők, a fogyasztói társadalmat ironikusan szemlélő művek, a kis „szentélyben” Kondor Béla, Ország Lili képei mellett Esterházy Ottlik-másolata (a képpé vált írás), de találhatunk olyan alkotásokat is, amelyek csak áttételesen idéznek fel ismert szövegeket (Lovas Ilona: Stáció 38.).
...Budapest
Míg Diszelen a látogatónak kétsége sem támad a tekintetben, hogy műalkotásokat lát avagy sem, addig a Felvonulási téren bemutatott óriásplakát-kiállítás esetében támadhat hiányérzetünk. Az @®© formáció pályázatára beérkezett és kép.mutatás! címmel kiállított anyagban ugyanis nem a kortárs művészetben is igen divatos tendenciát követő, a tömegkultúra mintáit és eszközeit felhasználó és kisajátító, kép és szöveg egységével élő műalkotások dominálnak, hanem az ironikus anti-reklámok. A plakátok elsősorban mint (napi politika- vagy termék-) fogyasztót szólítanak meg bennünket, záporoznak a köztéri vizuális tapasztalatainkra mért fricskák és tockosok. Az ügyesebbjét pedig megveszik és használják – akár Bortnyik Sándor híres Modiani-reklámját a század húszas éveiben az akkori pr-főnök, Stavropulos úr – a fogyasztói kultúrát meghatározó cégóriások. Mint azt a mobiltelefont reklámozó plakátot, melyen egy fehér, daxliszerű kutya szagolgat egy tűzcsapot, mellette felirat: 1 új üzenet érkezett.
Elmúlt ez a nyár is: a Hősök terén szakad az eső, az elcsigázott turisták csoportja tompán mered a milleniumi emlékmű büszkén pózoló szobraira. Természetesen nem hiányzik egy se. A sietős helybeli egy pillanatra lelassítja lépteit, felnéz, majd elmosolyodik: hát mégsem jöttek vissza a Habsburgok!
Jegyzetek
[1] Bár ez bonyolultabb, mert már ez az elem is egy képből emelődött ki, de ebbe most ne menjünk bele.
[2] Nehéz szívvel vallom be ezt én, akit arra képeztek, hogy két sienai trecento predellakép – ezek a legkisebb méretű táblák az oltárkép alján, melyeket általában a mester tanítványai készítettek el – között stiláris és egyéb szempontok alapján, ha nem is minőségi, de legalább történeti (iskola, mester) és mondjuk célcsoportbeli különbségeket fedezzek fel. De a nyár nekem is nyár (jár).
[3] Aki mellesleg nem tartozik a mainstreamhez, tehát a nevét nem kell memorizálni.
[4] Itt van mindjárt a linzi Ars Electronika fesztivál, ahol bemutattak egy olyan szimfóniát, ami 200 darab mobiltelefonra íródott.
[5] Angol, spanyol, francia, portugál és euskara nyelven. Ez utóbbi a baszkok rokontalan és különleges nyelvének neve – baszkul.
[6] 7,21 Euro – kb. 1800 Ft.
[7] Bilbao messze van – Frank O. Gehry legközelebbi munkája Prágában található, ez a Nationale-Nederlanden irodaépülete (1996).
[8] Szó szerinti idézet egy kedves ismerősömtől.
[9] Nem elírás: Elek István művészneve.
Betty Bui – Castres, Centre d’art contemporain de Castres.
Nyitva: december 13-ig, mindennap 10–12 és 14–18 óráig.
Széchy Beáta: Floppy-flowers, Budapest, Ludwig Múzeum.
Nyitva: szeptember 16-ig, hétfő kivételével 10–18 óráig.
Nam Jun Paik – Bilbao, Guggenheim Museum, szeptember 23-ig.
Nyitva: hétfő kivételével 10-20 óráig.
Írott képek – Tapolca-Diszel, Első Magyar Látványtár Kiállítóterme.
Nyitva: 2002 május 31-ig, hétfő kivételével 10–16 óráig.
kép.mutatás! – Budapest, Felvonulási tér, szeptember 23-ig.
Interneten: www.sztaki.hu/arc [2]
- Kultúra [7]