Azt hihetnénk, a barátság a műalkotások létrejöttében, közhírré és közzétételében, az elkészült és megmutatott művek jelentésadásában, értelmezésében, a különböző opuszok újra- és újrafeltámasztásában, a siker és a kudarc elviselésében, egyszóval: a művek valódi életében rossz tanácsadó. Mi magunk bizonytalanok vagyunk ezt illetően, tulajdonképpen azt se nagyon tudjuk biztosan, igazából mi is az a barátság. Szüleink annak idején, gyerekkorunkban, még egy másfajta kommunikációs kultúrával felvértezett korban úgy tanították, hogy telefonálni reggel tíztől este tízig bárkinek szabad; vannak aztán olyanok, akik külön telefonhívás nélkül, bármikor beállíthatnak hozzátok, rátok törhetnek, szóval tarthatnak, sírva/vigadva megoszthatják veletek bajaikat/diadalaikat, továbbá asztalotokhoz ülhetnek és ágyatokba feküdhetnek, jelenlétük pedig mindig magától értetődő lesz, és mindezt ti is megcsinálhatjátok velük: nos hát ezek a barátaitok. A rendszert a későbbiekben finomítani kellett, úgy ítéltük meg, barátunk az, aki erősen illuminált, a világban csalódott, és ereje végső pontjáig eljutott magamagunkat a legjobbkor, a legjobb helyen, kutyájának sétáltatása közben, kései órán a Felszabadulás téri aluljáróban megtalálja és összeszedi, saját honunkba visz, megágyaz nekünk, lefektet bennünket, még nem megy el, kivárja a végét, ezt jól teszi, mert tartania kell majd a fejünket is, vigasztal, becéz, hűsítő kendő és romlatlan tej után szalad, és mindezt úgy végzi, hogy egy szobával arrébb alvó édesanyáink minderről, a magunk sosem gondolt szörnyű állapotjáról, a rettenetes fenevad kutya jelenlétéről s a rengeteg jótéteményről másnap reggel mit sem sejtenek. Még később arra jutottunk, hogy barátunk az, akitől 100 forinttól felmenően nagyobb összeget-értéket is magyarázkodás nélkül kölcsön lehet kérni. S ha barátunk, amikor lehet, szemrebbenés nélkül vissza is adjuk neki.
Ezek azonban az élet dolgai, nem a művészeté, épp ezért zavarba ejtő, hogy Cs. Nagy Sándor és Vágvölgyi B. András vállalkozását, a 3 DOQ című filmet mégis valami barátságféle tartja össze és viszi végső soron sikerre. A 3 DOQ voltaképpen dokumentumfilm-trilógia, noha nem annak készült. Első, huszonhét perces darabja, a Somethin’ Ruff, Vágvölgyi munkája, és 1995-ben csinálta; a második, a Hintát kötök az életemből, több mint negyedórán át tart, ez Cs. Nagy Sándor filmje és 1999-es; a harmadik, a három közül legterjedelmesebb, félórás darab, a Wildorado kettejük közös alkotása, és 2000-ből való. Az eltérő készítési időpontok nem feltétlenül diktálnák ezt – a három film különböző technikát alkalmaz, és ennek megfelelően egymástól eltérő látványt nyújt (a középső például fekete-fehér) –, a Cirko-Gejzír jóvoltából belőlük mégis egész estés dokumentumfilm lett, amelynek egyes darabjai hol szorosabb, hol lazább tematikus és (Németh Gábor új keletű kifejezése ez) cselekvésszépészeti konstrukciót alkotnak.
De erről már Rózsavölgyi Adél, a Cirko-Gejzír vezetője beszél igen-igen magával ragadóan a premieren, barátok közt, akiknek jelenléte révén az egész estét, a vetítés utáni szolid ünneplést is a hetvenes évek végének boldog alternatív felhőtlensége lengi be. A Cirko-Gejzír erre egyébként is kiváló helyszín. Rózsavölgyi Adél ráállt az ötletre, és a mozi most egybefüggő opuszként mutatja be a három filmet, s a tézis-antitézis-szintézis ritmust Cs. Nagy és Vágvölgyi is külön megemlíti a vetítés előtt. Vágvölgyi hozzáteszi, hogy a két első film tulajdonképpen a huszadik század arcát hozza közel, és abban, hogy a három film így egymás mellé került, az is szerencsés, hogy a harmadik darab a maga iróniájával és derűsségével a huszonegyedik remélhető szellemét sugalmazza majd.
A Somethin’ Ruff és a Hintát kötök az életemből után tényleg nem nehéz a Wildorado alatt fellélegezni. Előbbi Detroitba, az amerikai autógyártás fellegvárába, pontosabban ennek lepusztult, kihalófélben lévő, feketék lakta negyedeibe vezet, ahol mindennapossá vált a szegénység, és ennek nyomában azonnal megjelent a bűnözés. Bizonyos értelemben a Somethin’ Ruff a leglineárisabb a három film közül; az ipari termelés visszaesése, a szegénység és a bűnözés összekapcsolásának szikár narrátori jelzése elnagyoltnak és didaktikusnak tekinthető, amit megfejelnek a bemutatott képek is: a gazdagságot és a hamis jólétet a negyvenes-ötvenes évek reklám- és propagandafilmjeiből vett idézetek érzékeltetik, a mai állapotokat a Szarvasvadászból visszaköszönő észak-amerikai acélipari táj képei mellett az inkább közhelyes dokumentarista kérdezés és láttatás, amit néha-néha old egy-egy meglepő vagy megdöbbentő felvétel (például a zárókép, a teljesen elhagyatott és lepusztult detroiti vasúti pályaudvar enteriőrje).
A második film a világ másik szegletébe, Erdélybe vezet (talán az angol nyelvű feliratozásnak köszönhető, hogy az összekötést egyáltalán nem érezzük képtelennek, pedig a detroiti pokol és az erdélyi boldogtalan hétköznapok viszonylatában mégiscsak van egy és sokkolónak mondható, az időben visszafelé tartó utazás), a hargitai Parajdra, az erdélyi sóbányászat központjába, amely e tényen és fúvószenekarán kívül arról az adatról is elhíresült, hogy megyeszerte ezen a településen követ el a legtöbb fiatalkorú öngyilkosságot. Az alapábrázolás itt is dokumentarista, amit felerősít a film színtelensége, fekete-fehér mivolta. Cs. Nagy főleg premier plánokat, időnként archív benyomást keltő totálokat mutat, ám köztük helyet kap egy-egy megbolondított, elrajzolt, izgalmas és újszerű kép. Van benne egy nagyon szép filmes megoldás: egyik riportalanya, középkorú, elképesztő nyelvi erővel beszélő férfi, akinek fia lett öngyilkos, az interjú végeztével feláll, kisétál a szobából, az épületből, majd a kertből, a kamera végig, egyre hátrébb maradva, majd megállva követi, a környező világból egyre nagyobb kivágatot mutat, és mindaz, ami addig elhangzott, attól kapja meg a hitelét, hogy a jelenet befejezetlen, a rendező nem törekedett ezen a helyen semmilyen slusszpoénra vagy többletinformációra, csakis a képek érzékeltetik, hogy talán nem lehetetlen egyfajta megváltás. (Azt a később elhangzó gondolatmenetet, hogy a fúvószenekari tagság, a zene szeretete megóv az öngyilkosság gondolatától, itt most inkább nem kommentáljuk.) A Hintát kötök az életemből-ben mindenesetre van egy adag archaikusság, és a szemünk elé kerülő változatnak egyértelműbb a viszonya azzal, amit be akar mutatni, mint a Somethin’ Ruff-é volt saját tárgyával.
A Wildorado rövid erdélyi kezdet után újra Amerikába juttatja az egyre lelkesültebb nézőt – a fél óra körüli terjedelmeknek és a változatosságnak kimondottan élénkítő hatása van. Ezt a filmet maga a „tárgy”, a főszereplő, Robert S. Sturm viszi el, aki Erdélyből amolyan nyughatatlan vagányként elindulva New Yorkon át (rövid egyetemi tanulmányok és amatőrszínészi karrier után) az Egyesült Államok délnyugati vidékein találta meg a maga lelki békéjét. A film az ő útját mutatja meg, és az ekkorra már szándék szerint szerzőpárossá lett Vágvölgyi–Cs. Nagy kettős a domunentarista eszköztárat a háttérben hagyva itt annyit tesz, hogy engedi a közös barátot, a csodabogár Sturm Róbertet három-négy összefüggőbb, nagyobb blokkban beszélni. Sturm pedig nagy dumás. Kifejezőkészségét a magyar és az angol nyelv közötti állapot határozza meg, amire a Wildorado rá is játszik, és A kis Valentinóból ismerős eljárással ebből a nagyon eredeti szövegfolyamból egy-egy töredéket időnként kiemel és betűkkel is a vászonra ír. Szpirituál road-movie ez, ahogy Sturm amerikai artikulációval kimondja, s ahogy ezt azon nyomban olvashatjuk is. És ha tényleg az ő személyre szabott sámánhite és kétely nélküli, ellentmondást nem nagyon tűrő naiv természetimádata lesz a huszonegyedik századi fundamentalizmus, akkor igaza van a szerzőpárosnak: van még remény.
A maitól eltérő kommunikációs kultúra korában fogant annak a dokumentumgyűjteménynek az anyaga is, amely Huszonöt év – Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel még tavaly jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Ha manapság valakivel közölni akarunk valamit, a telefonhoz nyúlunk, szerencsés esetben elbeszélgetünk a hívottal, kevésbé szerencsésben sietősen üzenünk valamit a rögzítőjére, faxolunk neki, e-mailezünk és SMS-t váltunk vele, s csak legvégül folyamodunk az egykor oly kézenfekvő postai úthoz – kézzel írt leveleink pedig általában képeslapok, esetleg rövid, a lényegnél is kevesebbre szorítkozó üzenetek, hivatalos vagy félhivatalos dokumentumok mellé szúrt, személytelen szövegek, adóbevallások. Szabó Lőrincnek mindahhoz, amit itt olvashatunk, kellett persze a Magyar Királyi Posta is: ő még megtehette a harmincas évek elején, hogy egy hétfői reggel aznap este 8-ra randevúra hívja kedvesét, számítva rá, hogy 10 órakor feladott levele délután 2-re odaér. (Más kérdés, hogy a szeretett nő a találkára végül mégsem jött el.) De a faxpapír néhány hónap alatt kifakul, az SMS-eket a szolgáltatók három-négy nap múlva törlik, az utolsó tíz vagy tizenöt kivételével ezeket mi sem tudjuk tárolni, e-mailjeink, ha egyáltalán megtartjuk őket, áldozatul esnek a négy-öt évenként elkövetkező számítógépcseréknek (nem beszélve a rövid földi pályafutásuk során a merevlemezekre vírusok formájában leselkedő veszélyekről). Ötven-hatvan év múlva aligha lehet majd a jelen vagy a közeljövő nagy íróinak személyes megnyilatkozásaiból olyasféle hatalmas kutatómunkával létrehozott, logikus rendbe állított, jegyzetelt, magyarázó apparátussal ellátott, az írásos kultúra hagyományos hordozóira alapozott gyűjteménnyel előállni, mint ahogy ezt most Szabó Lőrinc esetében Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina oly példaszerűen tette. (A jövő filológusait e helyről ugyanakkor óva intjük: még ha úgy érzik is, hogy csekély anyag van kezükben, a betéti társaságokba kényszerült alkotók külön-különféle hivatalos APEH-papírjait véletlenül se vegyék majd tekintetbe.) Pedig könnyű dolguk nekik sem volt, mert a levelek egy része természeténél fogva megsemmisült, más részük odaveszett Budapest ostromakor vagy egyszerűen eltűnt az időben – de legalább volt miből dolgozniuk.
Érdekes megfigyelni egyébként, hogy ott folyik Szabó Lőrinc-kutatás, ahol Kabdebó Lóránt épp tartózkodik, most tehát a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának kihelyezett Szabó Lőrinc-kutatóhelyén. (Lám, milyen mozgékony tud lenni az akadémiai tudomány, ha a szükség úgy hozza, és milyen szép szimbólumokra képes: a Szabó Lőrinc- kutatás visszatért a kezdetekhez, és a költő szülővárosában ütötte fel fejét.) A Huszonöt évhez magától értetődő természetességgel kapcsolódnak Kabdebó korábbi munkái, legelsősorban e gyűjtemény közvetlen párdarabja, a kétkötetes Harminchat év, mely a költő és felesége, Mikes Klára leveleit adta közre, továbbá az ugyancsak kétkötetes Vers és valóság, annak a szövegfolyamnak a megjelentetése, melyben Szabó Lőrinc saját verseinek értelmezését végezte el; s jó néhány más korábbi Szabó Lőrinc-dokumentumkiadás.
A Huszonöt év jelentősége és legnagyobb érdeme az, hogy közel hozza, egyáltalán megmutatja a huszadik század magyar irodalomtörténetének talán legtragikusabb sorsú múzsáját, Szabó Lőrinc kedvesét, a hosszú ideig csak monogramjaival (vagy úgy sem) ismert K. E.-t, Vékesné Korzáti Erzsébetet, a húszas évektől kezdve megannyi Szabó Lőrinc-vers s a két nagy kései versciklus, részben a Tücsökzene és még inkább A huszonhatodik év ihletőjét, főszereplőjét, polgári foglalkozása szerint fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyermekeket gondozó gyógypedagógust. A Huszonöt évben rejlő történet alapja az, hogy az akkor huszonkettedik évében járó Szabó Lőrinc 1921 szilveszterén feleségül veszi a már egyszer megözvegyült, nála három évvel idősebb Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi vezetőjének, dr. Mikes Lajosnak a lányát. Korzáti Erzsébet Mikes Kláránál öt évvel fiatalabb, neki igen közeli barátnője, 1920 óta a felesége a Szabó Lőrincnél viszont nyolc évvel idősebb Vékes Ödönnek. E négyes különös-nehéz, sorsfordulásokkal, szakításokkal, összebékülésekkel, fenyegetéssel, boldogsággal teli, néha szenvedélyessé, néha tökéletesen kilátástalanná és reménytelenné váló történetét foglalja magában a Huszonöt év. A költő és Korzáti Erzsébet a húszas évek első harmadában, már mindkettejük házasságkötése után ismerkednek össze, 1925-ben lobban lángra köztük a szerelem, mely 1928 nyarán, Korzáti Erzsébet néhány hónapos enshcede-i tartózkodása alatt, mikor Szabó Lőrinc otthon váratlanul bevallja feleségének a történteket, egy időre megszakad, a harmincas évek elején aztán újra fellángol, s titokban, rejtekezve, lélekölő kettősséggel rövid órákat, félnapokat lopva, egy-egy kirándulást, együttlétet, egyetlen hosszabb utazást a körülmények ellenében megszervezve, Huszonöt éven, katonai behívókon, ostromon, Szabó Lőrinc jobboldali kitérőjén és annak igazoló procedúráján, aztán a negyvenes évek végi kényszerű elhallgatáson és temérdek munkán, dolgozáson át, versek, műfordítások, tanulmányok megírásán, különböző szerkesztőségi robotokon, a napi élet gyakorlatán keresztül Korzáti Erzsébet 1950 februárjában elkövetett öngyilkosságáig tart. (Mikes Klára, aki a történtek miatt a válság idején három ízben is megkísérelt öngyilkosságot, 1930 után, egy véletlen hármas találkozást leszámítva, sohasem látta többé viszont ifjúkori barátnőjét, ám amennyire a körülmények lehetővé tették, férje érzéseivel szemben, különösen Erzsébet halála után, szolidáris és elnéző volt.) És még ennél is tovább folytatódik a szerelem, Szabó Lőrinc 1957-ben bekövetkezett haláláig (Korzáti férje, Vékes Ödön ugyanebben az évben hunyt el), hiszen, ahogy említettük már, ennek a lelki-testi kapcsolatnak a helyenként tárgyszerűen pontos megörökítése lesz a címében is beszédes A huszonhatodik év százhúsz darabot számláló szonettciklusa, a végérvényesen magára maradt szerelmes férfi önfeltáró vallomása és emlékállítása.
Olyan ez majdnem, egészen olyan ez, mint egy igazi házasság, és mégsem az: átlengi a korlátozottság, a féltés, a féltékenység, a rejtőzés, a leplezés, a titok, a hazugság, a csalás, a hallgatás – Szabó Lőrinc közeli jó barátja, Illyés Gyula például a nő temetésekor értesült egyáltalán a szerelem létezéséről –, miközben semelyik fél sem tud úgy viselkedni, mint egy igazi házastárs. Szabó Lőrinc halála után pedig még inkább a csönd, az ismeretlenség, az emlékezetből való kitörlés, az elfelejtés jut Korzáti Erzsébetnek, egészen 1980-ig, amikor, két évvel a törvényes özvegy, Mikes Klára halála után, a mostani kötetet nyitó Erzsike című, 1955-ben írt Szabó Lőrinc-emlékezés a Kortárs lapjain napvilágot látott.
A magyar irodalomtörténet-írás, és ennek kivonata, vagyis mindaz az ismeret, ami az iskolai tankönyvekbe belekerül, meglehetősen szemérmes, prűd és ebben a vonatkozásban rendkívül konzervatív: a hallgatással törvénytelennek bélyegzi a nagy írók házasságon kívüli kapcsolatait. Korzáti Erzsébetnek, akit végzete ráadásul a huszadik századi magyar irodalom tán legcsapodárabb nőcsábásza mellé kötött („bennem hatalmas az erotika”, írja a kötetben egy helyen Szabó Lőrinc, ugyanerről a felesége a Harminchat évben: „Még mielőtt Lőrinchez mentem volna, tudtam róla, hogy számos női kapcsolata van, de mindig azt hittem, hogy ha majd elvesz engem, úgy szeret, hogy ezt majd nem csinálja. Ilyen hülyeséget hinni!”), így óhatatlanul is a Radákovich Máriák és Jaulusz Erzsébetek titkos és hálátlan irodalomtörténeti sorsa jutott, jóllehet, a Huszonöt évből kiderül, hogy egy ponton ez a helyzet az ő határozott döntésének következménye volt: 1928 őszén Szabó Lőrinc választás elé állította, hajlandó lett volna elválni, ha Erzsébet is így cselekszik, és kapcsolatukat nyílttá tehették volna, ám Vékes Ödönné formálisan a saját családja, nem is annyira férje, mint akkor hétesztendős kisgyermeke mellett döntött. Igaz, Korzáti Erzsébet szerepe az így-úgy együtt töltött negyedszázadban nem egészen ugyanaz volt, mint Radákovich Máriáé Kosztolányi utolsó éveiben vagy Jaulusz Erzsébeté Füst Milán életében; a versek háttere és a költő Szabó Lőrinc személyisége jóval kevésbé, bizonyos vonatkozásaiban pedig egyáltalán nem érthető az ő figurája, a mostani levelek és a többi közreadott dokumentum ismerete nélkül. Maguk a levelek – az említett hiányokkal – gyakorlatilag végigkövetik az érett költő pályáját. Szabó Lőrinc minden apróságról, bajairól, kudarcairól, sikereiről beszámol Erzsébetnek, gyakran lemásolja és az épp elküldött levélbe illeszti legfrissebb versét, egymást váltják a magas hőfokú vallomások és a konspirációs jellegű randevúszervezések. A dolog java, mint az ilyen természetű munkáknál általában, a részletekben, a kötet egynegyedét kitevő jegyzetapparátusban bújik meg, mely magában foglalja a teljes Szabó Lőrinc-filológiát, és pontos képet ad annak mai állapotáról, nota bene: Kabdebó Lóránt műhelyének pillanatnyi kondíciójáról. A dokumentumok közül kettő emelkedik ki és sorolható jelentőségben a mellé az írás mellé, amely Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből címen még a Harminchat évben volt olvasható: Szabó Lőrinc már említett kötetnyitó, Erzsike című emlékezése, illetve az a levél, amit közvetlenül kedvese halála után a költő ugyancsak amolyan visszaidézésként, emlékiratként a nő már felnőtt fiának, Vékes Endrének írt, s melyek ilyenformán keretbe foglalják a háromszáznál valamennyivel több levelet. Ha semmi mást nem teszünk, csak e két, egymásra megfogalmazásaiban is reflektáló igazi szépírást olvassuk el, nem véletlenül fogjuk úgy érezni, hogy Szabó Lőrinc személyes-érzelmi életéről eddig nagyon keveset tudtunk, s a levelek hozzáférhetősége most rehabilitálja vagy új színben tünteti fel az irodalomtörténeti emlékezet mind ez idáig erről az oldalukról ismeretlenül hagyott áldozatait, egy mindent összevetve gyötrelmes kapcsolat megszenvedőit: Mikes Klárát, Korzáti Erzsébetet, az ő férjét, és nem utolsósorban magát a költőt.
1928 augusztusának végén, amikor Szabó Lőrinc házasságának válsága kiteljesedett, és látszólag Korzáti Erzsébetet is végleg elveszítette, mutatták be Berlinben Kurt Weill és Bertolt Brecht Háromgarasos opera című darabját. A fentebb írtak fényében nem túl merész megállapítás tehát, hogy a húszas évek második felében, a maitól eltérő kommunikációs kultúra korában fogant a Háromgarasos opera is, amit a Katona József Színház, Brechték eredeti mintájához, John Gay darabjának elnevezéséhez visszatérve, Koldusopera címen visz most színre. A címválasztásban és a mai kommunikációs kultúrára való rájátszásban – Smith rendőr egy ízben a banktól mobiltelefonon kérdezi le a Bicska Maxi által vesztegetésként átnyújtott csekk fedezetének érvényességét – azonban Ascher Tamás rendezésének egyik erős, ám megítélésünk szerint leegyszerűsítő gesztusa, az aktualizálás ismerhető fel. Az előadásnak számtalan olyan eleme van, ami az utcai vagy a valóságos „itt és most”-ra utal, koldusok, koldusmaffia, rablók, kurvák és az ezeket üldöző vagy épp futni hagyó rendőrök, s amikor a darab vége felé Tigris Brown szózata az országelemző beszédekből ismert átlátszó műanyag miniszterelnöki emelvényről hangzik el (a háttér természetesen kék faldarab, éppen csak valamelyik lelkesítő polgári szlogen hiányzik róla a haza előrehaladásáról, vagy fel lehetne tüntetni rajta valami egyszerűbb, ám közérthető utalást a „szellemi homelessek”-re), úgy érezzük, végképp elvesztünk. Hiába játszanak a mai magyar színház krémjének legjelesebbjei közül többen is Brecht köztudottan legsikeresebb színpadi alkotásában, hiába hangzanak szinte úgy majdnem, egészen úgy néha Weill remek dalai, ahogyan megszerettük őket, Brecht, ez a szimplifikálástól eleve sem idegen szerző ismét áldozatául esett a könnyebb ellenállás irányának és a problémátlanabb megoldásoknak: ha koldusopera, akkor kézenfekvően a jelenkori Magyarország, a mai szegénység, a mostani bűnözés, gengsztervilág, korrupció, magyarországi vadkapitalizmus, ahogyan mi láthatjuk vagy látni vélhetjük. A Soho, a Strand, az Old Bailey, a highgate-i mocsár (Bicska Maxi menekülésének lehetséges iránya, amúgy már a darab írásakor is Marx végső nyughelye), a Királynő koronázása így mind csak finoman tartott szimbolikus-kulturális jelzések maradnak a mű létrejöttének különböző kultúrtörténeti fázisairól. Nesztek, itt a valóság a színházban, ha a Nagyfuvaros utca vagy a Ferenciek terén a metróaluljáró még nem volt elég.
Pedig a színészek játéka (legelsősorban a Bicska Maxit remekül alakító Máté Gáboré, ahol ez a kettősség mindvégig pontosan érzékelhető) lehetővé tenne egy kifinomultabb és artisztikusabb, mindazonáltal bizonyos tekintetben a mostaninál autoriterebb értelmezést is, ahol a színészek valóban az általuk játszott szerep mellett, azon kívül állnak, ahogy ezt Fodor Géza fogalmazza meg a műsorfüzetben: nem önmaguk, hanem jelzései az eljátszott figuráknak (a darabba beleírt, középiskolai irodalomóra-emlékeket felidéző elidegenítő effektusok is ezt a koncepciót szolgálnák, és ezen az estén rendkívüli módon, az itt érvényesülő aktualizáló realitás-elv ellenében is: működőképesek). Hogy egy ilyen rendezés megvalósulhasson, a Koldusopera zeneiségének, zenei paródia jellegének erőteljesebb kibontására lett volna szükség. Ez nem állhatott távol az eredeti színpadraállítási elképzeléstől, amit jól bizonyít, hogy a Katona József Színházban a darabot és a zenei betéteket nem Vas István klasszikusnak számító irodalmi fordításában, hanem Blum Tamás színpadszerűbb szövegváltozatában adják elő – Blum Tamás nevéhez magyarra fordított operalibrettók egész sora fűződik. Ehhez viszont a zenei anyagot biztosabban uraló színészeket kellene felsorakoztatni. Némiképp önreflexívnek tartjuk Peachum zenekarra vonatkozó, hangsúllyal megerősített, kiszólásszerű megjegyzését: „Azért játszanak így, mert csak így tudnak”.
A darabnak az 1930-ból, nagyrészt az első széria szereposztásával megegyező szereplőket felvonultató felvétele a bizonyíték arra, hogy a „Song”-ok előadása nem feltétlenül képzett operai hangot, de a Katona-belinél mindenképpen diabolikusabb és muzikálisabb éneklést igényel, mint ahogy az egész darab zenei szövete sem kíván komoly zenekari apparátust (szemben Weill későbbi, musicalszerű amerikai darabjaival). Zenei tekintetben most csak Csákányi Eszter (Peachumné) és Básti Juli (Kocsma Jenny) teljesít maradéktalanul, melléjük zárkózik fel még Hollósi Frigyes (Peachum) és Varga Zoltán (Tigris Brown). A többiek mindent megtesznek, ami e téren megtehető, Fekete Ernőnél (Leprás Mátyásnál) vagy Máté Gábornál ez még éppen elég, Ónodi Eszternél (Polly Peachum) már egyáltalán nem. Az első felvonásban róla kifejezetten azt érezzük, szereposztási tévedésből került az előadásba, a későbbiek során azonban megbékélünk jelenlétével, és talán ő is magára talál. Az egész estére ez a haladvány a jellemző: meglepődünk, hozzászokunk, megbocsátjuk, elfelejtjük.
Későre jár, mikor az Erzsébet híd alatt a rossz megvilágításban is fényesen csillogó társasgépkocsinkba szállunk; alkalmi ismerősünk sem segít már kievickélni a parkolóból a délutáni százforintos megismétlődésének reményében.
3 DOQ. Somethin’ Ruff (1995, színes, r.: Vágvölgyi B. András); Hintát kötök az életemből (1999, ff, r.: Cs. Nagy Sándor); Wildorado (2000, színes, r.: Cs. Nagy Sándor és Vágvölgyi B. András). Cirko-Gejzír, március 8-tól a mozi műsorán.
Huszonöt év – Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina. Magvető, 2000.
Bertolt Brecht–Kurt Weill: Koldusopera. Katona József Színház, március 16.
- Kultúra [6]