B. Farkas Tamás, Kernács Gabriella

Nyomtatóbarát változat

Ma már alig visszanyomozható az időben, mióta ismerjük egymást, mióta járunk pogácsás-vörösboros, vidám kiállításmegnyitóitokra, eleinte – a hatvanas évek közepétől – mint vendégek: főiskolás filmrendező és egyetemista művészettörténész-hallgató, később, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években már mint a Magyar Televízió – akkor még létező – Képzőművészeti Szerkesztőségének rendezője és szerkesztője, kamerával. Első találkozást pontosan megjelölni nem tudunk, összefüggő, összekapcsolódó emlékeket igen.

Első összefüggés



Négyen állnak Szentendre főterén 1963 nyarán: Zsigmondi Boriska rendező, Bornyi Gyula operatőr, Koltay Lajos segédoperatőr és B. Farkas Tamás rendezőasszisztens: a Látomás a valóságról című televíziós dokumentumfilm stábja. A főtérre kikanyarodik egy fekete autó. Kiszáll belőle Aczél György és kísérete, a múzeum felé tartanak. Aczél, meglátva a kamerát, odamegy, kérdezi, mit forgatnak? Bornyi Gyula válaszol: filmet szentendrei festőkről – Vajda Lajosról, Bálint Endréről, Szántó Piroskáról és Korniss Dezsőről. Aczél Korniss neve hallatára döbbenten: Korniss Dezsőről? De hát az absztrakt?! A film öt évig dobozban marad. B. Farkas Tamás és Koltay Lajos, már mint a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói, 1965 őszén – erre a párbeszédre emlékezve – mennek el az István Király Múzeum Korniss-kiállítására. A főiskolán akkor már olyanfajta híre van a fehérvári kiállításoknak, mint egy vizuális Szabad Európa Rádiónak: ott olyasmiket lehet látni, mint sehol másutt. B. Farkas Tamás beírja a nevét a vendégkönyvbe, közvetlenül előtte ezt olvassa: „Vajon mit szól ehhez Aczél, hogy mégsem dőlt össze a szocializmus?”

Második összefüggés



1969. április 27.: Farkas István kiállításának megnyitója, amelyet Vilt Tibor így kezd el: „Kedves Pista!…” Hallgatjuk, s mögötte lassan megjelenik egy árnyék: magas, kék szemű, szőke-ősz hajú, bajuszú ember, fehér szmokingban áll egy lépcső tetején. Először pár nappal korábban jelent meg ugyanígy nekünk Schaár Erzsébet és Vilt Tibor budai, Városmajor utcai házában, egyikén azoknak az abszurd, vidám, különös estéknek, amelyeknek gyakran voltunk vendégei. Akkoriban – 1969–70-ben – készítettük az Ismerkedés a szobrászattal című filmsorozatot a Magyar Televízióban, egyik adásában Vilt Tiborral és Schaár Erzsébettel, akkor készült a szakdolgozatom Farkas Istvánról – egy későbbi könyv, majd egy portréfilm alapja –, így tehát, mint Farkas István-szerelmesek, hallgathattuk meg Schaár Erzsébet emléktöredékét Farkas Istvánról: „Gyönyörű, elegáns ember volt. Mindörökre úgy marad meg bennem, ahogy utoljára láttam. Valamiféle vendégség lehetett, hogy hol, arra nem emlékszem. De arra igen, ahogy Farkas Pista megjelent egy lépcső tetején. Szőke, kék szemű, nagyon egyenesen áll hófehér szmokingban, amelyen gyöngyházgombok vannak. Mielőtt elindul lefelé, egy pillanatig áll, elnéz valahová, ez jellemző volt rá, mindig »máshol« volt…” Tibor közbeszól: „Erzsi! Szmokingon nem lehettek gyöngyházgombok!” „Tibor! Ezen a szmokingon igenis azok voltak!” És máris kirobbant a Városmajor utcai esték szokásos, Örkény tollára méltó perlekedése, amely közben a küzdő felek – a két koszorús szobrász – mint rendesen, kis híján fölfordították a házat, hogy aztán nevetésbe fulladjon az, amit később gyöngyházgomb-afférként emlegettünk. A fehérvári megnyitón abban a fehér szmokingban jelent meg Farkas István. Azóta már mindhárman együtt vannak ott, ahol végleg eldönthették, voltak-e rajta gyöngyházgombok. Én Fehérváron akkor láttam őket, s azóta is látom. Egyre fényesebben világítanak.

Harmadik összefüggés



1985. április 27. Jovánovics György kiállításának megnyitója az István Király Múzeumban. Forgatunk, a Fény-arc-kép című, rendhagyó portréfilm készül. A megnyitóbeszédet Nádas Péter tartja. Szép, légies mondatok, tűnődő hangsúlyokkal. „Örökre megformázott mulandóság: gipsz a neved” – mondja, s megszólal – tíz évvel korábban – Pilinszky János a mi emlékezetünkben: 1975. október 6.: Jozef Szajna és színháza először szerepel Magyarországon, az Ernst Múzeumban, szürreális kiállítása közegében előadja Replika című darabját. A kezdés előtt két óra hosszat jár körül a tárlatlátogató közönség egy óriási, abszurd tárgyhalmazt a középső teremben. Az előadás kezdődik, kialszanak a fények, csak a szemétdomb világít, körülötte ülünk. Egy sokkoló zenei effektre hirtelen emberi kar lökődik ki a szeméthalomból, majd egymás után fölemelkednek belőle a szereplők: négy-öt színész, akik két óra hosszat feküdtek mozdulatlanul a szeméthalom alatt. Forgatunk, az előadás után Szajnával és társulatával együtt meghívást kapunk Pilinszkyhez, aki végignézte az előadást. Késő éjszaka vezet be bennünket – óvatosan, hogy vele lakó idős nagynénjeit föl ne keltse – egy régi lakásba az Operaháztól nem messze. A szobában sötét van, egyetlen olvasólámpa ég, Pilinszky magas hátú, foszladozó kárpitú karosszékben tűnődő hangsúlyokkal elmélkedik látszatról és valóságról, az örök és a mulandó viszonyáról. Fölolvas – többek között – egy verset: „Két fehér súly figyeli egymást, két gipszből öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly…” Nádas 1985-ös megnyitóbeszéde közben megjelenik hát csöndesen Pilinszky alig megvilágítva egy sötét szobában, azt a verset mondja, amit 1974. június 23-án olvasott föl először Fehérváron, a Csók Képtárban, Schaár Erzsébet Utcájában…

Az évek során az összefüggések sokasodnak.

Utolsó közös forgatásunkon, 1999. december 13-án, Luca napján A mi XX. századunk című kiállításon Kovalovszky Márta és Kovács Péter emlékezetes módon jönnek lefelé a Csók Képtár lépcsőin, mögöttük ott lépkednek – láthatatlanul – mindazok a művészek, művészettörténészek, írók, költők és egyéb komédiások, akiket ők hívtak meg az elmúlt négy évtizedben Fehérvárra. Sokan vannak, és nem akárkik. A kamera nem tudja rögzíteni ezt a népes kíséretet, csak mi látjuk, szabad szemmel. Ez egyébként Kovalovszky Márta és Kovács Péter kiállításainak jelmondata is lehetne.

• Kultúra