Egy alföldi kisvárosban, Törökszentmiklóson cseperedtél fel. Számít az most már valamit, hogy hol nőttél fel?
Persze. Apám hatéves koromban elment Magyarországról, és csak huszonöt év múltán jött vissza. Anyám nevelt fel. A nagyszülőkhöz, különösen a nagyapámhoz vonzódtam. Tágas és szabad gyerekkorom volt, és nem sok jel mutatott arra, hogy olyan ember lesz belőlem, aki órákat ül kéziratok, könyvek fölött. Jó, most sem vagyok egy tudós író, az aztán semmiképpen sem, szégyellnivalón sok a restanciám, viszont rendszeresen dolgozom. És mindennap dolgozom, mint egy asztalos, egy tanár vagy egy rendes miniszterelnök. Rengeteget, tízéves koromtól mindenfélét sportoltam, de persze a foci volt a legfontosabb. Az igazság az, hogy bármennyire is éltem húszéves koromtól nagyvárosban – Szeged kvázi nagyváros –, tébláboltam sokat Budapesten, időztem európai nagyvárosokban ösztöndíjasként, alapvetően mindig is vidéki maradok. Úgy is mondhatnám, nekem a vidék a szülőhazám, az akácok, a kanális illata, a por, a sár. Ahogy vasárnap délben, harminc fokban a tyúk kárál. A hőség az utca végén remegve megemeli az utat, és a tyúk kárál. Megkondul a harang, és a tyúk kárál. Vidékinek lenni lelki értelemben is arról szól, hogy az ember kívül van a centrumon. Nem biztos, hogy hiányzik ez a centrum, nem biztos, hogy veszteség, én speciel megvagyok nélküle, de a hiányát mégis érzem. Nem hiányzik, de hiány. Vidékinek lenni annyi, mint naivnak, annyi mint barbárnak lenni. Vidékinek lenni azt is jelenti, hogy inkább nem tudom, mint tudom.
Utolsó köteted, a Szerezni egy nőt írásai háborús novellák. A jugoszláv határtól néhány kilométerre élve te sem tudtál függetlenedni a hallótávolságon belüli bombázástól, attól hogy Szegedhez közelebb mint Törökszentmiklós, halomra ölik az emberek egymást. Mit jelentett neked ez a furcsa háború?
Tényszerűen keveset tudtam róla. A brutalitás, a törzsiség, az a kegyetlen szenvedély, amivel az egymás mellett élő nációk egymásnak estek, ez „érdekelt” engem ebben a háborúban. Az előző kötetem, a nagykönyvem, A könnymutatványosok legendája nevezhető véres legendafüzérnek, s a Szerezni egy nőt novellái ennek a regénynek a „levezetései”. Már a kezdetektől fogva írtam, mondjuk így, szabályos, hagyományos építkezésű legendákat. A háború – persze nem akármilyen háború – egyik kézenfekvő irodalmi formája pedig a legenda. Szeged légvonalban tíz-tizenkét kilométerre van a szerb határtól, s amikor a horgosi felüljárót lebombázták este fél tizenegy tájékában, nálunk is remegtek az ablakok. És hát ennek a háborúnak a különféle történetei... A szerb katona úgy hagyta ott az albán gazdát a nappali közepén, hogy miután lelőtte, gondosan úgy égette el a tetemét, nehogy kárt tegyen a bútorokban, a berendezésben. Csak az üszkös tetem maradt vissza. Hogy lehet abban a házban tovább élni?! Ha a házat leégetik, fel lehet építeni. De így?! Ördögi poétika volt ez.
A könnymutatványosok legendáriuma a tizenhetedik századra, a műfaj hőskorára nyúlik vissza.
A regény ideje a tizenhat-tizenhetedik század, Buda elfoglalásától a vár visszavételéig. Komoly és fárasztó történelmi időszak volt, modern és kegyetlen. A harmincéves háború például, ami Európa népességének egynegyedét elvitte, a pestisek, ugyanakkor ott az a rengeteg találmány.
Mindegyik könyvedben van egyfajta időtlenség. Nem véletlenül emlegetik a szövegeid kapcsán Márquezt, különösen a Száz év magányt. Felülemelkedsz korszakokon, valós datálhatóságon, időtlenséget és egyfajta változtathatatlanságot sugallsz. Írói program ez nálad, vagy ösztönösen írsz így?
Igen keveset írtam arról, ami ma a világban konkrétan zajlik. De az első kötetem, A veinhageni rózsabokrok novellái, vagy az úgynevezett magyar novelláim alapvetően mégiscsak ennek a világnak, a mai életünknek az archetipikus problémáit járják körbe. Dolgozom újságíróként is, tehát bőven van tartani valóm a publicisztikusság veszélyeitől: „Írjál, kérlek, a mai Magyarországról regényt, olyat, ami most játszódik, tegnap, ma, a jövő héten.” Nagyon nehéz és kétséges ügy ez, mert szolidáris akarsz lenni, meg vezet az általad preferált szabadságforma, meg látod, mitől kell félni, és mitől nem illik félni. Nagyon egyszerűen szólva, az ember el akarja mondani, hogy milyen világban él. Hanem egyszer csak, miközben ír, miközben fölépít egy jóravaló poétikai rendszert, a regény helyzeteit, jellemeit és karaktereit, kezdi aláásni az aktualitás, a könnyen megfeleltethetőség jellege. Vagy van egy regénye, hús-vér alakok, komoly, mélylélektani drámák, viszont Magyarország előtt, mint egy festett díszlet előtt játszódnak, és nem látni a „társadalmi mélységet”. A dráma mint műforma ezt a kihívást sokkal jobban bírja. Sőt, igényli is. Ezért próbálok mindent egy picit elemelni, eltávolítani. Elengedni az ügyet, menjen oda más korhoz is. Amikor például most ösztöndíjjal egy évet Berlinben töltöttem, elkezdtem kínai novellákat írni. Van belőlük már vagy háromnegyed kötetnyi, Kína császárkori ősidejében játszódnak. Bár sok mindennek utánanéztem, igazából nem az volt a fontos, hogy históriailag vagy kultúrtörténetileg korrekt legyek.
A misztikus Keletet kerested?
Olyan történeteket kerestem, amelyek egyrészt finomak, mint egy japán vagy kínai váza, másrészt brutálisak. Vannak köztük saját történeteim is, és néhány hagyományos kínai legendát is újraírtam. A kérdés az volt, hogy a kínai zsírpapírba, a kínai históriai viszonyokba csomagolt mese hogyan és miként kezd el működni itt és most. Példának egy toposz-történet: Egy városban egyszer csak kétszer annyi kutya lesz, mint tegnap. Aztán még több, s egyszer csak a kutyák ellepik a várost, és hadjáratot kezdenek az emberek ellen. Kedvezőek a tapasztalataim, felolvasóesteken a közönség jól fogadta a kínaiakat. Ezek számvető novellák máskülönben, egy emberi félidő konklúziói.
Nagyon örülök, hogy te magad használtad a szót, hogy a finomságot is keresed. Még a Szerezni egy nőt vagy A könnymutatványosok vegetatív, a brutalitás ösztönvilágát felvillantó figurái is mélyen szerethető emberek. Van annak valami szépsége, ahogy róluk írsz. Olyan emberek ők, akik „érzik egy másik ember testét, lélegzését”.
Jó, de akkor kezdjük azzal, hogy mit jelent ítélkezni. Író vagyok, vagyis én nem ítélek. Vagy ítélhetek éppenséggel, de nem az ítélkezés a legfontosabb megnyilvánulásom. Én mutatok valamit, például olyat, amit magam se érek föl sem szívvel, sem aggyal, hát akkor hogyan ítéljem meg? A déli háborúban sem az volt a fontos nekem, hogy mit gondolok a bombázásról, hogy etikus, nem etikus, elkésett vagy szemfényvesztő-e, hanem hogy bombáznak. És a bomba lehull, és hogy akkor mi van? A könnymutatványosok regényében keverednek a különböző kultúrájú népek, törökök, zsidók, magyarok, németek, délszlávok. Mindegyikőjüket a saját drámájuk felől igyekeztem megírni. Amikor Jichak ben Judát írtam, zsidó voltam. Amikor Galaburdit, török. De amikor megírok, lerajzolok, néhány mondattal körbeírok valakit, végül eltaszítom magamtól, menjen! Éljen. Legyen olyan, amilyen akar lenni. Tegyen néhány lépést, nézzen ki az ablakon, simítsa meg a haját, vegyen kézbe egy kést, szóljon egy másik emberhez, tegye a magáévá, és lassan-lassan derüljön ki, hogy milyen. A regényfigurákban nagyon sok költészet volt ugyanakkor: brutalitás és költészet.
Meglep, hogy az ítélet szó egyáltalán eszedbe jutott a prózáid kapcsán. Nálad is minden történet a nyelv által íródik, és az írások nyelve is ugyanolyan időtlen, mint az idejük. Nagyon plasztikus: néhol buja, néhol pompázatos, néhol finoman régies kifejezéseket használsz. Miközben ezek ellentartanak az abszurd és brutális térnek. Ez a te nyelved?
Bizonyára, ahogyan írok, az az én nyelvem. De a finomság szót én nem érzem magammal kapcsolatban igazán helyénvalónak. Inkább azon vagyok, hogy plasztikussá próbáljam tenni a brutalitást vagy az ösztön durva megnyilvánulásait, s ezt sokszor, úgy lehet, joggal, fölróják nekem. Szív Ernő például másként ír, másféle nyelvet használ, mint Darvasi, ráadásul nem is egyféle nyelvet. És Darvasi sem egyféle nyelvet használ, azt hiszem.
Ez az érzelgős vidéki író odaadó tisztelője a női nemnek.
Soha nem éreztél ebben iróniát?
Dehogynem, másképp patetikus és hiteltelen is lenne.
A nyelv használata és a nő nagyon rokon dolog. Például a nők sokkal többet beszélnek, mint a férfiak, nem? Az én nyelvem meglehetősen dús, érzéki nyelv. A világot nem annyira a gondolatiság révén fogom meg, hanem azzal próbálom meg birtokba venni, hogy érzéki kapcsolatot létesítek vele. Az úgynevezett magyar novelláimban szikárabb, részvétlenebb, kevesebb dísszel, cicafarokkal dolgozó nyelv működött. A könnymutatványosoknál viszont, nem tagadom, valósággal tobzódtam, s ez a tobzódás átnyúlt a Szerezni egy nőt-be is. Hát persze, a készülő kínai könyvemnél is ebből a nyelvből dolgozom. A tárcában az ember két ujjal megfog és éppen csak meglibbent egy érzést, történetet. A regényemet nagyon komolyan vettem, azon öt évig dolgoztam, néha, no igen, túl is írtam.
Amikor írtad, mennyire lebegett előtted Mészöly Miklós nagy régiószintézise, a Volt egyszer egy Közép-Európa? Neki ajánlottad a könyvet, de ez a téma rajta kívül is sokaknak az egyik legnagyobb kihívást jelentette.
Egy nagy Közép-Európa-könyvet akartam írni én is. Az ajánlás konkrét oka az volt, hogy egy már megírt Mészöly-alakot szerepeltetek a regényemben, Kumria rác apácát. Mészölynél néhány évvel Buda ostroma után vagyunk, és a darócruhás, elhanyagolt kislány megpróbál egy széttört, valamikori kazettákból álló ablaküveget összerakni a porban. Kumria az Anno című novellában szerepel. Mintha egy nagy történet cserepeit próbálná összerakosgatni – ez ugye a minden egész eltörött érzése. Ilyesmit próbáltam én is a magam lelkes, ám szerény eszközeivel, ezt a cserép-összerakosgatást. Rengeteg figura, rengeteg szereplő van a regényemben, és úgy tetszik, nincs is igazi központi történet, ha csak az nem, hogy öt könyvmutatványos járja időn és tereken keresztül ezt a Prágától Fiuméig, Münchentől Kijevig tartó, nagy és összevérzett közép-európai térséget. De rengeteg szál, cserép van, s persze mindegyik beillik valahová, minden mozdulatnak megkerestem és megtaláltam a helyét. Azt kell mondanom, nincs véletlen mozzanat a regényben. Minden reflektál mindenre utóbb. Lehet, hogy csak két- vagy háromszáz oldal múlva, de reflektál. Ismétlem magam. Azt hiszem, ez a regény is a centrum hiányáról szól. Kelet-Közép-Európa is vidék. Szép és reménytelen, de ezt már megint Mészöly mondja, aki egyszerűen nem tudott tévedni.
És te nem tévedtél el olykor a saját regényedben?
Az is izgatott A könnymutatványosokban, hogyan lehet egy ilyen szétágazó, bonyolult struktúrájú könyvet megírni. Most egy szikárabb, kevésbé burjánzó, pedánsabb szerkezettel bíró regény megírását tervezem, azzal együtt persze, hogy mint minden írónál, nálam is minden mű mögül ugyanaz az arc néz vissza. A fantáziám, a képzelőerőm, a világhoz való viszonyom túlzottan nem változott, sem a szeretet, sem a szomorúság nem lett kisebb vagy nagyobb. Tehát semmire sincs garancia, mert minden a munka közben dől el.
A Szív Ernő-tárcákkal híresültél el országszerte.
Hát én ezt nem így gondolom, de nem biztos, hogy igazam van. Amivel én irodalmilag befutottam, azok a veinhageni novellák voltak, az első novelláskötetem. Amikor ezeket a novellákat írtam, persze már régen Szív Ernő-ztem is, és a tárcáknak erős olvasottságuk volt. Sok ÉS-olvasó ma sem tudja, ki az a Szív Ernő. Nincs összekötve a két név, bár titkot soha nem csináltam a dologból. Nem volt célom, hogy rejtvény legyen, csak hogy a könnyedebb, gyorsabb munkára, a hírlapírói működésre kényszerített énem így élhessen komfortosan: legyen elválasztva az, aki hónapokat, heteket szöszöl a mondaton, illetve az, aki meg órákat, félórákat. Egy újságíró, riportot készítve velem, egyszer csak azt mondta, hogy Szív Ernő jobb író, mint Darvasi. Szív Ernőnek ez akkor jólesett, mint egy simogatás, Darvasi meg csóválta a fejét.
Az Esti Kornél-novellák juthatnak eszünkbe, ha Szív Ernő kézpróbáit olvassuk. Mindkettő hírlapíró, mindkettő tárcahős. Csak Kosztolányi Esti Kornéllal azt az énjét fedte fel, aki mind a mindennapi életében, mind más műveiben el volt nyomva. Sokkal szabadabb, merészebb, titokzatosabb, mint amilyennek maga Kosztolányi tűnt. A tied talán szándékosan képlékenyebb, szürkébb, nem annyira karakteres figura, mint amilyen az írója.
Az mindenesetre biztos, hogy Kosztolányinál az Esti Kornél-írásoknak erősebb a magas irodalmi jellege.
Mert azzal a szándékkal is születtek.
Igen. A Szív Ernő-írásokban inkább valamiféle túlélési ösztön munkál. Másfél flekk. Tíz éven keresztül minden héten kétszer másfél flekk a szegedi Délmagyarországba. Húzós, nem? Mennyi forgács, töredék és resztli. Á, különben nem úgy van, ahogyan mondod. Szerintem Szív Ernő is elég karakteres figura. És persze az ember arra is figyel, kinek ír. Én a Délmagyarországba, egy vidéki magyar napilapba loptam bele Szív Ernő figuráját. Egyetemi város, értelmiségi város ugyan Szeged, de magát a napilapot a pusztán, a tanyavilágban meg a kisfalvakban is betűzgetik. Az olvasóközönség a magasan kvalifikált értelmiségitől az alacsonyan képzett, robotoló kétkezi emberig terjed. Az öntelt Dóm és a sunyi, szürke panelkaréj. Az ebből adódó szabályokat figyelembe kellett vennem. Az ÉS-ben az ember elvetemültebb lehet a tárcában is, és nem lesz háborúság abból, ha az ördög garázdálkodni kezd egy képzeletbeli faluban. Egyszer írtam egy tárcát a Délmagyarba, úgy ’93 körül, valamit az ördögről. Már nem emlékszem pontosan a sztorira. Megjelenés után kaptam egy levelet, nem volt rajta feladó. Felbontottam, s benne megtaláltam a kivágott tárcát szarral összekenve. Nyilván egy olvasót a vallásos érzéseiben bántottam meg. De ez nem baj. Egy MIÉP-es tag küldött levelet a napokban, hogy miattam lemondja az újságot. Ez sem baj. Folyamatosan próbálom tágítani az ízlésbeli, fölfogásbeli határokat, mert az olvasót is lehet szoktatni, sőt. Hogyan lehet napilapban írni a szexről, amikor a tárca szemérmes műfaj?
Az egyik ÉS-ben megjelent tárcádat Szegedről írtad, arról a városról, amiről azt vallottad, a legtöbbet köszönheted neki, és szegedinek érzed már magad. Női városként írtál róla. „Délről mediterrán könnyedséget, keletről kócos szenvedélyt, nyugatról célratörő szenvedélyt szív magába, s a tulajdonságokat hivalkodás és különösebb erőlködés nélkül elegyíti” – veted oda így egy mondatban. Nem érzed azt, hogy meg kellene írnod a Szeged-könyvedet? Ott voltál egyetemista, ott volt a Harmadkor, egy olyan szellemi közeg, ami téged ellódított, hogy merd vállalni magad, és merj újra áradóan mesélni az irodalomban.
Én nem Szegednek köszönhetem ezt, hanem azoknak az embereknek, annak a szellemi közegnek, amelyik mindig ideiglenesen tartózkodik a városban, s alkalomadtán vagy kénytelen elmenni onnan, vagy eleve úgy tervezi az életét, hogy el fog menni. Vagy például az olyan barátaimnak, akik a maguk szellemi erejét konvertibilissé tették a város határain kívül, például Budapesten is. Baka Pistára, Szilasi Lászlóra, Balog Józsefre gondolok hirtelenjében. Azzal meg, hogy merjem vállalni magam, soha nem volt gondom. Úgy írtam, ahogy tudtam, ösztönösen és természetesen. Különben pedig Szegedet nem szabad figyelembe venni, nem szabad elfogadni és megérteni, mert elnyel, fásulttá, iriggyé és csalódottá tesz. Szeged kis konc, de szép és csábító konc. Zalán Tibor írja néhány éve Szeged-regényét, és van egy szép metaforája róla, azt mondja, Szeged papírváros. Papírból vannak a házak, papírparavánból vannak az épületek, az utcák, s a drapéria mögött nincsen semmi. Amikor én Szegedről beszélek, mindig azt is hangsúlyozom, hogy Szegeden volt Magyarország és talán Kelet-Közép-Európa egyik legbecstelenebb boszorkánypere. Tizenhárom embert végeztek ki a katolikus egyház becses közreműködésével a tizennyolcadik század elején, főként nőket, és az öreg polgármestert is. Az sem véletlen, hogy Szegedre vonult be szép fehér paripáján Horthy Miklós; vagy hogy éppen Csongrád megye lehetett a hetvenes, nyolcvanas években Pol Pot megye, a Komócsinok hűbére. Egy konzervatív, kicsinyes és magát könnyen eladó város, amelyben nem természetes képződményként él az egyetem és az egyetemi szellem, hanem Trianon következtében. Kolozsvárról el kellett hozni, és hát oda vitték. A szegedi egyetem állam az államban. Én nagyon szeretem ezt a várost, de egy idő óta nem tudok, vagy tán inkább nem vagyok hajlandó igazán jót mondani róla. Mondjon jót róla az, aki akar tőle valamit, még több pénzt, helyi hatalmat, művészeti önkifejezést, gittet. Mondjon jót róla a hirtelen jött színházigazgató, éppen regnáló politikus, a két évre leszerződő élsportoló, a sátorturista. Én ettől a várostól már semmi különöset nem akarok, tehát nyugodtan és békében szerethetem.
Vagyis neked nem lesz Szeged-könyved.
Nekem van Szeged-novellám. A Kleofás-képregény című kötetemben jelent meg ez a századfordulós nagyelbeszélés, egy szecessziós detektívtörténet. A Zord apa, avagy a Werner-lány hiteles története, ez a címe, s mielőtt megírtam, hetekig korabeli szegedi újságokat bújtam. Nagyon élvezetes és nagyon jó munka volt. A könnymutatványosok legendájának is egyik kiemelt helyszíne Szeged, a Palánk a török papucsosokkal és a ferencesek kolostora, illetve a várost körbeölelő mocsárvilág. Az még nagyon izgat, hogy ezt a szegedi boszorkányégetési históriát valamilyen módon, akár drámában is, feldolgozzam. Bár ezt már megcsinálták, azt hiszem, Mocsár Gábor.
Az extremitás, a különlegesség az, ami téged bármely témában érdekel?
Az érdekel, ha váratlanul rátalálok egy történetre, megnézzem, mit lehet kezdeni vele, hogyan tudom azt megoldani. Forgatom, bejárom minden irányból. Mivel nem vagyok sem bölcselő, sem ideologikus alkat, számomra ily módon az írás egyfajta önismereti folyamat, játék is. Olykor nem olyan jól eső játék. S a megoldás többnyire valóban extremitás. Hát mert olyan megszokhatatlan ez az egész, az élet, vagy mi.
Szerettem volna azt kiprovokálni belőled, amit nyilatkoztál már egy interjúdban, hogy téged mindig is az emberi szenvedély érdekel.
Hát én magam lennék, azt hiszem, igen szenvedélyes. Bár sokszor igyekszem palástolni. Azért néha nem olyan jó ennyi erővel meg ingerenciával, démonnal meg ördöggel egy testben elidőzni. El kell futni, és az ördög kijön. Az ördög nem szereti a futást. Amikor futsz, kiesik, egy kicsit üresebb leszel, és az jó. Aztán persze visszajön, de az a néhány óra nélküle nagyon kellemes. És hát az ördög biztosan nem vidéki. De ott van vidéken is, és néha elhallgatja ő is, ahogy a tyúk kárál.
- Kultúra [6]