Dékei Kriszta

Nyomtatóbarát változat

Június volt. Köztársasági elnökünk a Párizsi Magyar Intézetben Kő Pál kiállításával ünnepélyesen megnyitotta a MAGYart[1] rendezvénysorozatát, de azt csak kevesen tudták, hogy a már kész programajánló füzet borítójának alapszínét az utolsó pillanatban meg kellett változtatni. Vörösről zöldre. („De hiszen ez komenista szín!” – kiálthatott fel rosszallóan a vizslatekintetű csinovnyik.) A szemfüles javítás sem növelte meg azonban az érdeklődők számát.

Térkép e táj


Ellenben a St. Lazaire metróaluljáró-komplexumban, amiből négy metrómegálló is megközelíthető mozgójárda, egyszerű föld alatti séta, avagy mozgólépcső segítségével, és ahol naponta több százezer ember áthalad, száz óriási méretű fotóból álló kiállítás nyílt La Terre vue du ciel (A Föld madártávlatból) címmel. Yann Arthus-Bertrand a kilencvenes évek eleje óta a világ 76 országa fölött repült el alacsonyan szálló helikopteren (képzeljük el, milyen gazdag szponzorok állhattak e munka mögött), hogy madártávlatból körülbelül százezer felvételt készítsen, majd munkájának válogatott anyagát – elmondása szerint a 2000. év tiszteletére – fotóalbumban, képeslapokon, posztereken, illetve kiállítás formájában megjelentesse. A franciáktól nem idegen a játékosan könnyed népnevelői attitűd[2], és ezek a felvételek is közel állnak a National Geographicban közölt fotókhoz vagy a különféle, a világ távoli tájait és természeti csodáit bemutató tévécsatornákban látható „Ne menjen sehová! Akár papucsban is élvezheti, hogy milyen csodálatos és gazdag is a természet!” típusú természetfilm-sorozatokhoz. Arthus-Bertrand fotói annyiban térnek el mindettől, hogy az érintetlen természeti világ jelenségeiből és az emberi kultúra lenyomataiból harmonikus és szinte absztrakt kompozíciókat teremt. Ez mindenképpen befogadóbarát megközelítés: a képek nem kényszerítik ki a vizuális sokkhatás feletti borzongást (sajtófotó-horror), vagy az érzelmileg-értelmileg átélendő katarzist, hanem inkább a percipiált szépségben való öncélú gyönyörködést hívják elő. A megemelt látószög által kialakuló látvány kiszakítja a nézőt mindennapjaiból, emelkedett, szinte vallásos áhítatot ébreszt. Ki ne érezne valami furcsa megilletődöttséget, amikor az argentínai León folyó türkizkék festékként szétfolyó vizéről, a csakis a levegőből látható, majd száz méter hosszú, a kelták idejére datált, hermafrodita Herkules rajzának körvonalairól, az elefántcsontparti gyapjúbálák geometrikus rendjéről, a Szaharában ügető tevekaravánok valószínűtlenül megnyúlt árnyékáról vagy a kicsiny Eldey-szigeten évről évre összegyűlő, mintegy negyvenezres madárkolóniáról készült fotográfiákat nézegeti?

Az óriás szulák nyara

Na ki? Baranyai Levente. A fiatal festő ugyanis egyszerűen eltulajdonította (tárgyként használta) ez utóbbi képet, és egy az egyben erre alapozta Az óriás szulák nyara című festményét. Az alapozás azért pontos szó erre, mert Baranyai a vászon kétdimenziós felületére mintegy ráépíti a festményt, a festékrétegek reliefszerű egymásra helyezésével megteremt egy olyan háromdimenziós felületet, amelyből, mint esetünkben, szinte kézzel foghatóan kiemelkedik a madaraktól fehérlő óriás szikla. A művész következetesen (és bevallottan[3]) légi perspektívából készült fotók alapján készíti „biogeometrikus” műveit, mint ahogy hosszan sorolható azon kortárs magyar művészek sora, akik festményeikhez talált, vagy maguk készítette fotókat, kompozíciós sémákat, képes magazinokban vagy filmekben megjelenő figurális kliséket használnak fel (Szűcs Attila, Szépfalvi Ágnes, Fehér László és mások). S ebben nincs is semmi kivetni való: Masaccio is másolta Masolinót, aztán mégis nagyobb festő lett belőle, mert a felhasznált mintákhoz és alapképletekhez (mennyi keresztre feszített Krisztus halmozódott fel az évszázadok során!) tudott valami merőben újat hozzátenni. Ez Baranyai esetében is igaz – máskülönben nem szerepelnének művei mindkét szeptemberben megnyílt kortárs magángyűjtemény bemutatkozó kiállításán.

Új mecénások


Régóta nem ruháztak be ennyit magánszemélyek a hazai kulturális életben, mint mostanság. Miközben Amerika háborúra készül, a tőzsdék vegetálnak, és világméretű recesszió fenyeget, a magyarországi befektetők két okból is fordulhattak a kortárs művészet felé.

Az egyik, bizakodásra okot adó indok talán az lehet, hogy ezek a mecénások a polgárosodási folyamatnak azon lépcsőfokán állnak, ahol már nem a tőke további gyarapítása, hanem a kulturális értékek létrejöttének elősegítése a fontos (a művész egyen, a gyűjtő vegyen, a maradék embercsoport pedig nézhessen műalkotásokat, vagy olvashasson például Beszélőt). Ilyen alapon nyílt meg a Józsefvárosban, egy korábban kelmefestő üzemként működő bérház felújításával az A. P. A!, azaz az Ateliers Pro Arts kortárs magyar műteremház. A hét műtermet ingyenesen használhatják azok, akiket az Amerikából „visszaemigrált” John Warren Gotsch (műkedvelő, szociális munkás, üzletember és tulajdonos) erre alkalmasnak vél – hogy aztán a létrehozott művek egy részével (ajándék formájában) gazdagítsák magángyűjteményét. Az emeleten kialakított termekben Érintés címmel be is mutatták a „törzsanyagot”, benne a már említett Baranyai-képpel, de várható, hogy az átriumos belső térben étterem nyílik, illetve koncertek és színdarabok is lesznek. Ebben az esetben közel bizonyosak lehetünk abban, hogy a tulajdonost tényleg a művészetbarátság vezérli – pénztárcája lehetőségeinek függvényében –, és egyáltalán nem valószínű, hogy Gotsch úr ebből kívánna meggazdagodni.

De vannak olyanok is, és persze, ők vannak többen, akik üzleti alapon közelítik meg a kérdést, és úgy értékelik, hogy létezik (nemzetközileg is) piacképes kortárs magyar képzőművészet és ennek megvásárlására képes, tőkeerős magyar vásárlóréteg. Ez utóbbi jelenléte már érzékelhető, mert pár éve a műkereskedelemben, árveréseken jelentősnek mondható összegek cserélnek gazdát[4]. A műtárgypiac telített, és egyre kevésbé lehet abban bizakodni, hogy felbukkan egy-egy jelentősebb, XIX–XX. századi magyar művész – akár kevésbé kvalitásos – alkotása, így a gyűjtők is egyre inkább kénytelenek a kortárs művészetből szemezgetni. Ebben mutat utat a volt újpesti bőrgyár épületéből átalakított Kortárs Művészeti Gyűjtemény, a MEO, ami – nem mellesleg – a Blitz Galéria vezetőjének tulajdona. Krém címmel nyílt kiállításán pedig a minőségi és/vagy piacképes művészeket kívánja bemutatni[5]. És ha nehéz is kétségbe vonni, hogy a válogatás valójában jót tesz Kováts Lajos üzleti tevékenységének, ám legyen, cserébe viszont gazdagodtunk egy európai szintű kiállítóhellyel, amely – szándékai szerint – időről időre kulturális szenzációkkal lep meg bennünket (mint például a tervezett Peter Greeneway-kiállítás[6]). Azok a nercbundás hölgyek és szmokingos urak pedig, akik valószínűsíthetően belépnek a MEO Baráti Körének „Legnagyobb Jótevő” szekciójába, és évi egymilliós tagdíjukért cserébe – bármily meglepő is ez – 200%-os adójóváírást kapnak, talán igénybe vesznek olyan, a tagsággal járó szolgáltatásokat, mint például a szakmai segítség saját művészeti gyűjteményük kialakításához. És akkor majd szponzorálnak más szellemi alkotásokat is (színház, szépirodalom, film, komolyzene, társadalmi folyóiratok), építenek múzeumokat... Na de ébredjünk fel! A mi kézzelfogható hasznunk az, hogy van (lesz) hová menni nemzetközi rangú képzőművészetet nézni.

Picachu a galériában


Azt, hogy Károlyi Zsigmond mennyire piacképes, nem tudom megítélni. Az azonban bizonyos, hogy a MEO-ban kiállított crème de la crème-be bekerült három monokróm festménye, és emellett önálló kiállítása is nyílt a budapesti Knoll Galériában. A Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének professzora új művekkel lepte meg a látogatókat: a festményeken ugyanis játék kutyusok, plüssmackók, minden rend- és rangbéli gyerekjáték állatkák szerepelnek. (Azt, hogy a figurativitás visszatérése milyen fontos elem a kortárs magyar képzőművészetben, a két magángyűjtemény kiállításán is lemérhetjük.) A festmények első látásra csendéletnek tűnnek, amelyen a szokásos tárgyakat (gyümölcs, virág) játékszerek helyettesítik. A McDonald’s-os dinó, az elnyűtt maci, a cica, Picachu és a nagy fülű, bumfordi kutyusok azonban furcsa, interaktív viszonyban állnak egymással. A gyermeki fantázia által irányított mesés jelenetek szereplői ők, mint apró színészek mozognak a zárt, dobozszerű terekben. Valójában különös zsánerképeket látunk, amelyek a megelevenedett játékok hétköznapi „életének” varázslatos eseményeit mutatják be. A színhasználatban, a tárgyak körvonalainak kidolgozásában, a tér egyértelmű lehatárolásában azonban mindvégig marad valamiféle bizonytalanság, ami álomszerűvé és ezáltal valószínűtlenné teszi a festményeket. Nem beszélve azokról az elidegenítő elemekről (például a kép felületén megjelenő, a „témát” elfedő, virágos szobafestő-minta ismétlése), amik feloldják és eltávolítják az ábrázolt tematikában rejlő banalitást. Pláne, amikor egy igazi kutya feje tolakodik be a képbe. Gombszeme üresen csillog, hosszú füle ernyedten lóg. Nem kétséges, ebben a játékvilágban csak mint egy díszítőelem, mint halott állattrófea lehet jelen. De szomorúságra semmi ok, hiszen Károlyinak végül is sikerült megfestenie a maga elé kitűzött célt: valami „kedves, vidám dolgot”.

Egy magyar Párizsban


Van Lucien Hervé-nek egy Indiában készült fotója, a kép felső negyedében egy rongyos ruhás halott fekszik, mellette összegömbölyödve alszik egy kutya, a fennmaradó felületen az utca kövezete, s a lándzsahegyű kerítés erre vetülő árnyéka látható. A fénykép a művész székesfehérvári életmű-kiállításán szerepel, amely kiegészül a kilencvenes évek budapesti éjszakai életében jól ismert fiának, Rodolf Hervének polaroid fotókból álló emlékkiállításával. Az idős mester, bár riportfotósként kezdte pályafutását, elsősorban mégis mint az építészeti fotó magas szintű művelője ismert, aki az épületekben nem megörökítendő objektumot, hanem az értelmezendő és életre keltendő látványt keresi. Leghíresebb fotói Le Corbusier épületeiről készültek, amelyek aztán az építészt is inspirálták: szoros együttműködés, munkakapcsolat, sőt barátság kötötte össze őket. Hervé fekete-fehér képein a tárgyak sajátos metamorfózison mennek keresztül: elvesztik önmagukkal való azonosságukat azáltal, hogy részei lesznek egy konstruktivista kompozíciónak. A művész fotói valójában puritán egyszerűségű, geometrikusan szerkesztett „festmények”, melyeket a lágy és kemény fény-árnyék viszonyok váltogatása, a lecsupaszított és leegyszerűsített formák alkalmazása miatt az absztrakt minimalista képzőművészeti irányzathoz kapcsolhatunk.

Lucien Hervé (Elkán László) a párizsi magyar „fotóiskola” egyik kiemelkedő tagja, ahonnan olyan nemzetközileg is híres fotósok indultak, mint Brassai (ifj. Halász László), André Kertész (Kertész Andor) vagy Robert Capa (Friedmann Endre Ernő).[7] Hervé tizennyolc éves korában emigrált Párizsba, neki nem térkép e táj. Nem volt szüksége se léghajóra, se helikopterre ahhoz, hogy felülnézeti képeit megkomponálja. Csak kinézett párizsi szobája ablakából: látta a macskaköveket súroló kora őszi napsütést, az apró gyerekjátéknak tűnő autót, a pöfögő autóbuszt, vagy a mókás árnyékot vető biciklistákat, ahogy vidáman kerekeznek ismeretlen céljuk felé. Látta és lefényképezte. S ez az, amire magyarként (is) igazán büszkék lehetünk.

Érintés avagy a festészet allegóriái – A.P.A.! (Ateliers Pro Arts)
1085 Budapest, Horánszky u. 5., nyitva: hétfőtől péntekig 14-20 óráig

KRÉM – Kortárs Művészeti Gyűjtemény – MEO, 1047 Budapest, József Attila u. 4–6., november 18-ig nyitva: hétfő kivételével naponta 11–18, pénteken 22 óráig

TOYS’R’US – Károlyi Zsigmond festményei – Knoll Galéria, Budapest, Liszt Ferenc tér 10., november 17-ig, nyitva: keddtől péntekig 14–18.30, szombaton 11–14 óráig

Lucien Hervé – Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, december 31-ig, nyitva: hétfő kivételével 10–18 óráig

Jegyzetek

[1]  A MAGYart a 2001 júniusától decemberéig tartó magyar évad fantázianeve (próbáljuk kiejtetni a helybeliekkel, na ugye), amely az ország kultúráját hivatott megismertetni a franciákkal. Szerencsének tekinthető, hogy a franciák maguk választották ki – a hivatalos magyar nyomás ellenére – az általuk értékesnek ítélt és nemzetközi mércével is mérhető kulturális „termékeket”. Kő Pál szobrainak kiállítását viszont nyilván a nemzeti dac szülte – valami azért legyen, ha már nem exportálhatjuk a Millenniumi Park népi öltözetben izzadó idős táncosait és az ősi magyar kopjafákat faragó legényeket.

[2]  A metrókiállítással egy időben a párizsi Luxembourg kertben egy dobogóra fektetett, hatalmas Franciaország-térképen – amelyet az oda készített papucsokban be is lehetett járni – az ország védett fáinak pontos helyét  lehetett virtuálisan bebarangolni és azonosítani.

[3]  Egy kedves művészettörténész ismerősöm viszont listával rendelkezik olyan művekről, amelyeknek ötletét a szerző egyszerűen csak ellopta valakitől, s azóta átvert kritikusok, műértők és művészek kicsiny csoportja tiszteleg a szerző eredetisége előtt.

[4]  Idén tavasszal egy Rippl-Rónai József 17 millióért, míg Munkácsy Mihály Virágcsendélete 44 millióért kelt el. De az abszolút csúcsot Szinyei-Merse Pál Parkban című műve tartja 70 millióval.

[5]  A Blitz Galéria nyár elején rendezett, bevezető kortárs művészeti aukcióján nagyrészt ugyanezen művészek szerepeltek. Míg egy Kassák Képarchitectura 12 milliót ért, addig a kortárs művészek közül Nyári István nagyméretű alkotása a maga 3 milliójával csúcsot döntött.

[6]  Ahogy a gyűjtemény művészeti vezetőjét, Bencsik Barnabást ismerem, még az is lehet, hogy
megvalósítja a régóta tervezett Mapplethorpe-kiállítást is.

[7]  Robert Capa nevét 1937-ben Amerikában felvette öccse, Friedmann Kornél is, mint ahogy 1937-ben Hervé is egyik fotós társa, bizonyos Müller nevén közölte riportfotóit Franciaországban. Ez a jelenség jól mutatja, hogy akkoriban a fényképezést egyfajta céhszerűen működő iparosmunkának tekintették, de pontosan ezeken a művészeken is múlt, hogy a fotográfia egyszerű szolgálólányból önálló művészeti ággá fejlődött.

• Kultúra