Arra gondoltam a mai estén, ezen megnyitó alkalmából nem méltatnám a Művésznő életpályáját, nem elemezném művészetét, és nem jelölném ki helyét a mai magyar művészetben-iparművészetben. Azt mondanám el inkább röviden, miért fontosak, életbevágóak, nélkülözhetetlenek nekem – vagyis mindenkinek, kinek van vagy lesz vagy szeretné, hogy legyen – azok a tárgyak, amelyeket Bán Mariann készít. Nem könnyű feladat ez, mert a masszívnak és stabilnak látszó dobozok, a finoman tagolt ágyacskák, a vaskos angyalok, nyájas bajuszok, rózsaminták, aranyos ágylábak és lustán gömbölyödő cicatestek mögé van rejtve az, amiről valójában beszélnek. Miközben elbámészkodunk részleteiken, megtapintjuk kézbesimuló formáikat, és visszahunyorítunk rájuk, az a benyomásunk támad, hogy mindezt ismerjük, láttuk már valahol, emlékszünk rá. Elfeledett álmainkból, gyerekkorunkból, régen lapozott reprodukciókból bukkan fel váratlanul az otthonosságnak és a biztonságnak az a valóságból és képzeletből, tudásból és sejtésből, játékból és komolyságból formált világa, amelyben még maradéktalanul és kétségtelenül megbízhatunk. Ez a világ azonos önmagával, és azonos velünk, nem nyílnak benne alattomos rések, amelyeken át fenyegető és kétes tartományokba pillanthatunk.
Egy felkészült művészettörténész itt öntudatosan felsorolná azokat a forrásokat, amelyekből Bán Mariann merít, amikor formáról, színről, ábrázolásról, tárgyról gondolkodik. Körültekintően mutatna rá a művészetnek arra a sok és sokféle rétegére, amely az őskori agyagsípoktól a barokk angyalokon át a népi fazekasság díszítőmotívumaiig átszívódik Bán Mariann műveibe, hogy mintákkal, ábrákkal, girlandokkal, elképesztő ismeretanyag és bábosokhoz méltó játékosság szolid repkényével fussa be őket.
Magam azonban, műveletlenül és primitíven, ebben az enyhet adó, békésen szuszogó és mosolyra ingerlő, vígan kalimpáló és olykor groteszkül kanyargó világocskában többre tartom azt, ami szabad (művészettörténészi) szemmel nem látható, amit csak a bőrünkön, pontosabban a bőrünk mögött érzünk. Hogy az égetőkemence, az agyagot formáló kéz vagy a szív melegét érezzük-e, nem tudom. Csak az biztos, hogy rideg napokon, hűvös hajnalokon, a valóság árnyékos zugaiban erre van a legnagyobb szükségünk.
Itt most be is fejezném, de eszembe jut még a Művésznőnek egy aggodalmas megjegyzése: aztán haiku-rövidségű beszéd legyen ám! Rémülten néztem utána, mi is az a haiku pontosan. Így tudtam meg, hogy ez a japán lírai vers 17 szótagból áll, háromsoros, lényege egy szimbolikus természeti kép. Lázasan keresgéltem valami ideillőt, de sehogy sem találtam. Felötlött viszont bennem egy gyermekkori töredék. Természeti kép nincs benne, nem is 17 szótag, csak 16, motívumaiban viszont emlékeztet valahol Bán Mariann motívumaira. Talán megfelel, esti búcsúnak. Így szól: „Szép álmokat, (ez négy szótag) / Rózsás csókokat, (ez öt szótag) / Bajuszos angyalokat.” (ez hét szótag). Ezzel a kívánsággal zárom soraimat, és a kiállítást megnyitom. Tom – ez a 17. szótag.
- Kultúra [6]