Minden út, amelyik szigetre vezet, egyúttal kiút a valóságból. A társadalmat mint egyedül autentikus életközösséget alapelvként kezelő modern ember nem tudja másképp, csak irracionális fogalmakkal, viselkedéssel birtokba venni a senkiföldjét. A fantázia birodalmába helyezi át a létező földdarabot, s ezáltal ő maga is félig képzeletbeli lénnyé nemesedik. Ez azonban meghasonlás nélkül nem megy: az éretlenség vagy a szent elhivatottság mérőfoka azt hinni, létezik egyenrangú alternatíva a „normális”, „bevett” életmód mellett. A pusztába vonuló szent kiemelkedik a környezet kisszerűségéből, transzcendens jellemvonásokat nyer, s részese lesz egy másik, „túlvilági” dimenziónak. Az éretlen pedig idővel megérik, vagy belepusztul a hiábavaló erőfeszítésbe – mindkét esetben száműzetik a Paradicsomból.
Ez történik a magyar film legújabb vadhajtásában is. Szurdi Miklós mintha újraforgatná a hat évvel ezelőtti Éretleneket, akik ezúttal Vademberekké lesznek. Négy fiatalemberről van szó, akik alig kinőve az iskolapadból egy lakatlan dunai szigetre járnak nyaralgatni, eltölteni az időt, és legfőképpen jól érezni magukat. Ez a tevékenység idővel egyfajta rítussá alakul: ezzel ünnepelték meg papíron szerzett érettségüket egykoron, újabban ezzel helyezkednek kívül a mindennapok egyhangúságán. A tanár, az ügyvéd, a hivatalnok és az ügyeskedő – akik hagyományosan mélyen tagozódnak a társadalom szövetébe, semmiképpen sem érdekeltek annak szétfejtésében – mobiltelefonjukat, gondjukat, bajukat közös széfbe helyezve autóba vágják magukat, és százötvenes tempóval a Dunakanyar felé veszik az irányt. Bár útközben sem bírnak magukkal, végül szerencsésen megérkeznek saját, külön bejáratú Paradicsomukba. Összetartásuk pajzsán hamar megjelennek az első repedések. Nem csak az válik nyilvánvalóvá, hogy kinőttek már az intézményes éretlenségből, 32 évesen – a sehova se vezető út felezőpontján – öregnek számítanak önmaguk előtt, de az is egyértelműen kiderül, hogy az Édenkertben kígyók vertek tanyát. Tárgyak tűnnek el, kisfiúk settenkednek a zizegő levelek közt, a meleg emberi kapcsolatok köteléke sértettségek és kiábrándulások kelepcéjévé változik. Amikor felfedezik a sziget végén megfeneklett jugoszláv uszályt, rajta Predraggal, az elhanyagolt matrózzal, a képlet – különösen a trianoni alapokra helyezkedő matematikatanár, Robertó számára – leegyszerűsödik: ha kivetik a kígyót a Paradicsomból, maradéktalan élvezői lesznek áldásainak. Többszöri sikertelen kísérlet után foglyul ejtik az István horgászbotjának ellopásával és az impotens Káró reménybeli szeretőjének elcsábításával vádolt matrózt, s „szabályos” bírósági tárgyalás keretében igyekeznek halálra, vagy legalábbis férfiatlanításra ítélni.
Ez utóbbi különös jelentőségű: a „vademberek” a szigetet mint kizárólag nekik felkínálkozó nőt teszik magukévá („táncosnő, hihetetlen nagy mellekkel”, mondják róla a megérkezéskor), ezzel kívánják mintegy „civilizálni”. Az európai ember, amikor először látott vadembert és töretlen tájat, hasonló eksztázisba esett. Hogy maradhatna otthon egy igazi férfi, amikor egy egész szűz kontinenst kell megerőszakolnia? – teszi fel a kérdést Amerika meghódítása kapcsán egy amerikai, Kurt Vonnegut. Amikor egy „idegen”, egy sehonnai merészkedik ugyanezt tenni – különösen, ha ebben sikeresebbnek is mutatkozik, hiszen nemcsak a környék egyetlen számba vehető nője lesz az övé, de természetes viselkedésével és természetellenes civilizálatlanságával a háborítatlan környezetbe is jobban betagozódik –, az tűrhetetlen. Legjobb eltüntetni, vagy ha ez a nehezen kiirtható erkölcsi gát miatt nem lehetséges, megfosztani nemzőképességétől.
Ha már a szigetet nem sikerült, Káró és Robertó a képzeletükben vele egyneművé váló szeretőt igyekszik megerőszakolni (arról nem beszélve, hogy ezzel mágikus értelemben Predragot is detronizálnák), ám István közbelép. Predragot némi dulakodás után a hullámok nyelik el, a négyek autója pedig – az isteni igazságszolgáltatást megelőlegezve – árokba borul: a záróképben a széf egyik telefonja örökre érintetlen marad.
„A legnagyobb gyönyörűségek közepette éltem, míg egy napon a fejembe nem vettem, hogy útra kelek a nagyvilágba. Lelkem sóvárgott már azután, hogy kereskedjek, idegen földeken, szigeteken bolyongjak, s hasznot nyerjek” – meséli alteregójának Tengerjáró Szindbád az Ezeregyéjszakában. Szindbád erőt és vagyont meríteni távozik a civilizált világból, s olyan szigetekre vetődik, amelyeket emberi szem még nem látott, képzelet fel nem foghat. Csodás lények veszik őt körül, különb-különbféle halálnemek kísértik, ám ő az otthon vágyképét mindig szem előtt tartva a legveszedelmesebb helyzetből is győztesként keveredik ki. A négy vadember nem Szindbád: számukra a civilizált világ nem jelent megoldást. Félresikerült házasságok várják vissza őket, értelmetlen munka vagy éppen munkátlanság, negyvenmilliós veszteség. Igazi valójukat (ha van ilyen egyáltalán) csak a Szigeten teljesíthetik ki, ezért ügyködnek emberfeletti erőfeszítéssel azon, hogy a maguk képére és hasonlatosságára formálják. A kerubok a Szentendrei úton várják őket lángpallosukkal, nincs tehát semerre menekvés.
Ez a sziget csak látszólag menedék, valójában az önismeret torz tükörképe. Umberto Eco A tegnap szigete című regényében a főszereplő hajótöröttként egy szigetre érkezik, hogy ott végre leszámoljon másik – mindegy, hogy képzeletbeli vagy valóságos, mert számára mindenkor létező – énjével, s ennek az élethalálharcnak, így vagy úgy, csakis vesztese lehet. Nincs ez másként a „vademberekkel” sem, akik vadságukra nem csak a természettel és a többi emberrel való relációban, de saját bensőjükbe tekintve is szert tesznek. Ha kettős életükben már nem érzik otthon magukat, elkerülhetetlenül elidegenednek a világtól.
Erről, de nem egyedül erről szól Szurdi filmje, amelyet pszichodráma helyett igen átlátható, pénztárca-csalogató okokból kalandfilmként reklámoznak. A Csák Gyula Az áldozat és a bírák című novellájából Békés Pál gondos átiratával készült filmben valójában azt is megtudjuk, milyen a történelmi igazságtétel kelet-európai módra. A délszláv háború utózöngéjében az évezredes magyar sorskérdés átalakul: nem az érdekel bennünket, milyen lapokat osztott nekünk a történelem, hanem az, hogy a külvilág véres eseményeinek tehetetlen szemlélőjeként meg tudjuk-e őrizni ártatlanságunkat, avagy mi is hasonulunk azokhoz, akikre erkölcsi felsőbbrendűségünk és kívülállásunk tudatában magasról tekintünk? Van-e jogunk ahhoz, hogy elítéljük a „rácot” (épp egy ősi szerb település lábvizében), mert gyilkolt ugyan a háborúban, mégis ártatlanként lépett be a mi világunkba, ám a játékszabályokat itt már mi diktáljuk? („Rendben van, hogy otthon egymást irtják, de azért ez mégiscsak Magyarország!”) Rendezhetünk-e bírósági tárgyalást az előítéletek tárgyalótermében? Predrag jugoszlávnak tekinti magát, hiszen nagy népi olvasztótégelyből állították elő, másfelől bevallja, igazából nincs is: hazája, a hajdani Jugoszlávia már csak emlék. Kivonni a létből tehát nem bűn – a természet szabott rendjének beteljesítése.
Ami a film erénye (a gondolati elem), az egyben halála is. Kalandfilmként nem működőképes, az ütésre emelt ököl mögött igen rosszul fest az erőltetett elmeműködésről tanúskodó arc. Pszichothrillerként túl sablonos és kiszámítható: a négyek konfliktusai mesterkéltek, a fő dramaturgiai fordulatok (így Janó részeg „eltűnése”, Predrag ártatlansága a lopásban, az autóbaleset) előre láthatók. A papíron valószerű jellemek a filmvásznon összeomlanak, hiteltelenné válnak. Predrag szelíd vadember, aki a fronton puszta kézzel öl, de a hajóról mégis lesegíti a sérülteket, s fenyegető fellépése ellenére a döntő pillanatban mindig megtorpan az erőszak végkövetkeztetései előtt. István, a sokat próbált aranyifjú, inkább saját múltjával számol le, mint a gyűlöletes ellenséggel, aki ellen épp ő uszította a társakat; Robertó, a punkkülsejű, fizetésből élő „tipikus” értelmiségi, aki korábban olyannyira toleráns az emberi problémákra, véresszájú elmeháborodottá válik; és így tovább. Ezek az emberek epizódszereplők egy tévésorozatban (olyanban, amilyenből néhányat éppen Szurdi Miklós vitt sikerre), de egy egész estés nagyjátékfilmben nem találják a helyüket. Az arcuk elöl még csak-csak meg van rajzolva, a vonásokat úgy-ahogy felsminkelték, ám ahogy megfordulnak, tarkójuk helyén végtelen űr tátong.
„A vadaknál az emberi természet legszebb maradványaiban gyönyörködhetünk” – írta volt egy jezsuita hittérítő Kanadában. Efelől lehetnek kétségeink, és nemcsak a forrás elfogultsága miatt. Azok a vadak, akik a magyar filmvászonról tekintenek le reánk, valóban maradványemberek: meghasonlottak a társadalommal, így önmagukban is utat vesztettek. Az időben is eltévelyedtek, hiszen a taposóaknák és hullagödrök távlatából kisszerű játékaik nevetségesnek látszanak. Végezetül ember mivoltukban is megkérdőjeleződnek – olyanok, mint Voltaire „európai vadjai”, akik nem ismerik a becsület fogalmát –, a szemünk láttára szakadnak szét homályos jellemfoszlányokra. Egyszóval érdemtelenek az Édenre.
Premier utáni csúcsnapon a Vademberekre egy multiplex 220 férőhelyes vetítőtermében hét ember volt kíváncsi, azaz a terem 3,2 százalékos kihasználtsággal működött. A vetítéssorozat szerencsés túlélői között vissza nem térő lehetőséget sorsoltak ki: partnerükkel lakatlan, háromcsillagos szigetre utazhatnak. Itt, mondjuk a bennszülött pincérrel a koktél kapcsán folytatott keresetlen párbeszédben, megismerhető a másság érzete, az idegenség jeges szorítása. Igaz, ezért messzire utazni fölösleges: elég hozzá megnézni a filmet.
Vademberek – színes magyar „kalandfilm”, 90 perc, 2001. Rendező: Szurdi Miklós. Író: Csák Gyula. Forgatókönyv: Bán Róbert, Békés Pál. Operatőr: Szalay András. Szereplők: Cserhalmi György (Predrag), Kamarás Iván (István), Szabó Győző (Robertó), Szakács Tibor (Káró), Lippai László (Janó), Schell Judit (Emese)
- Kultúra [6]