„Az ember azért mászik meg egy hegyet, mert az ott van, a költő azért ír egy verset, mert az nincs ott.” Ezzel a parafrázissal szeretnék helyettesíteni egy hosszú elemzést arról, hogy miért nem tudok Petri versével sem egyetérteni, sem vitába szállni: mert vers, mert szép vers, és nem valaminek a megverselése: csak azért létezik, mert papírra vetették, s úgy létezik, ahogy papírra vetették. Nem a Duna-menti népek nyomorúságáról „szól”, nem a reménytelenségre panaszkodik, és nem azt tanácsolja, hogy „carpe diem”. Kétségbeesetten ironikus és önironikus írás ez, rezignációval fűszerezve, vagy inkább mérgezve. Kierkegaard valamikor azt mondta, hogy az irónia, a kétségbeesés, a rezignáció már külön-külön is a vallásos szférába, a hitbe való „ugrás” trambulinjai. Petri versében a hit – ha a szövegnek hiszünk – a múlté, de ha a zenének hiszünk, akkor a jelené. Ha nem hiszünk erősen, akkor nem tudunk kétségbe se esni, akkor értelmetlen mind az önirónia mind a rezignáció. Kell hinni – egy másik magyar költővel szólva – abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, prózaibban szólva kell hinni a józan értelemben, a köztársaság gyógyító szellemében, tehát a jövőben, hogy azt írhassa valaki, hogy „jövő nincs”.
Azért tartjuk a költőt, azért szeretjük és etetjük a tenyerünkből, hogy valamit, amit mi banálisan mondanánk el, ő ismételhetetlenül mondja ki helyettünk. Ezért is ismételjük, ezért is helyettesítjük saját dadogó prózánkat olyan gyakran költői idézetekkel, reprezentáljuk saját gondolatainkat és hangulatainkat súlyos vagy – és – játékos verssorokkal.
Ha idézünk, magunk helyett valaki mást beszéltetünk. Petri verse, s különösen a vers utolsó szakasza – úgy érzem – különösen alkalmas arra, hogy egy magyar értelmiségi generáció gondolatai és hangulatai helyett „beszéljen”. Petri generációjáról van szó, amely valóban ellenzéki vagy legalábbis marginális volt a Kádár-korszak utolsó évtizedében, amelyik feltétlenül hitt abban, hogy a totális rendszertől való megszabadulás csodát fog tenni. Mikor ez nem így történt, s még rosszabbul is történt, mint ahogy reálisan történhetett volna, csalódott a világban, kortársaiban, s talán a „valóságosan létező” demokráciában, mi több önmagában is, de a hit mégis vérében volt, s ezért akarta éppen ezt a hitet – ironikusan – elveszteni. Mint a vallásos ember, aki azt mondja kétségbeesésében, hogy „Isten nincs”, mondja azt kétségbeesésében, hogy „jövő nincs”. Aki tényleg ezt hiszi, sosem fogja Petrinek ezt a versszakaszát idézni.
A vers létre is hozza azt a hangulatot, melyet megidéz. Így idézett meg engem is, aki – ha lefordítottam volna a vers nyelvét a próza nyelvére – azonnal elkövettem volna azt a butaságot, hogy vitába szálljak vele. Így azonban csak saját természetemre meg generációm tapasztalatára tudok hivatkozni. Természetemtől idegen a kétségbeesés és a rezignáció. Ez persze lehet karakterhiba is. Ugyanakkor olyan generációhoz tartozom, melynek valaha nagy, hosszú távú hitei voltak, s miután ezek drámaian betemetődtek vagy lassan elpárologtak, hosszú távú apró hitekkel helyettesítődtek. Ezzel együtt jár a szkepszis, de nem a kétségbeesés. Fájlalom, hogy sosem fogok többé Pesten a Dunában úszni, mint tizennégy éves koromban, de azt is tudom, hogy a piszkos Duna sokkal, de sokkal jobb Duna, mint az a jeges, tiszta Duna, melybe – tizenöt éves koromban – majdnem belelőttek. Hogy nem rendeztük közös dolgainkat, hogy a Duna-menti népek kicsinyesen szerencsétlenkednek rossz történelmi hagyományaik foglyaiként? Hogy nem nőttek fel lehetőségeikhez? Igaz, igaz. De, gondoljuk csak meg: a Duna-menti népek kicsinyessége, irracionalitása önmagában véve nem hozott volna a XX. századra két világháborút, Auschwitzról és a Gulágról nem is beszélve. Ma pedig az ősi ellenségek, a régi és a közelmúlt legvéresebb háborúinak mesterei az Európai Közösségben közös otthont építenek. Miért ne történhetne ez így a Duna-menti népekkel is? A német történelem utóvégre semmivel sem ragyogóbb a miénknél. (Nemzeti elfogultságomnál fogva azt mondanám, hogy a dolog inkább fordítva áll.) De azért a „carpe diem” sem szomorít el. Miért is ne használnánk ki a napot? Miért is ne művelnénk kertjeinket? Csak akkor van jövő, ha jelen is van. És mégis: Petri verse megszólít. Nem én beszélek, de ő hozzám beszél.
- Költői körkérdés [6]