A költő e versében nagy elődjét aktualizálja és korrigálja. Főbb helyesbítései: 1. a Dunát megbecstelenítették; 2. a Duna „elúszott”; 3. dinnyehéj sincs rajta. Ez a látomás visszavonja, s mintegy érvényteleníti a nagy előd által ránk hagyományozott nyugodt, békés és – végső kicsengésében – bizakodó örömre hangoló Duna-képet. A folyó örök állandóságának szelétől megcsapva ama másik költő úgy érezte, egybeforr a világgal s annak egyetemes törvényeivel. Petri viszont úgy látja, hogy nincs állandóság, ennélfogva öröklét sincs. Jellegzetesen mai költő sajátja ez az érzés, habár a versnek az az állítása, hogy „elúszott a Duna”, nyilvánvaló költői túlzás. (A napokban voltam a Margitszigeten: igaz, hogy feltűnően alacsony a vízállás, de még uszályt is láttam felfelé igyekezni.)
Túlzás nélkül mondható, hogy egészben véve, sőt részleteiben is, a halál és a reménytelenség hangulata lebeg Petrinek ezen költeménye felett. A jelen, amennyiben még van, öklendeztetően ronda és csupa ijedelem. Ennek egyik csattanós bizonyítéka (amit margitszigeti sétám után, az ottani megcsonkított szobrok sorsán elmerengve, magam is alátámaszthatok), hogy a temetőfosztogatás jövedelmező üzletág lett. Tekintettel azonban József Attila vonatkozó versének már-már közhellyé lett fő üzenetére, Petri a maga részéről arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy ésszerű megbékélésre Európának ebben a régiójában semmi remény nincsen. Ehhez a végtelenül borúlátó megállapításhoz a költő – a vers utolsó sorában – még hozzáfűzi, hogy jövő sincs. Ebből következik az utolsó strófa végső gyakorlati útmutatása, amely Horatius filozófiai nézeteivel is összecseng: „carpe diem”, avagy szabadon fordítva: élvezd a pillanatot.
A két verset egymással összevetve az a benyomás keletkezik, hogy minap elhunyt nagy költőnk, miközben szerette és tisztelte nagy elődjét, a Dunát illetően egészen más véleményen volt. Versének úgyszólván minden sora cáfol és ellentmond. Holott nem is veszi sorra József Attila minden állítását. Így például kimaradt az a gondolat, hogy „az őssejtig vagyok minden ős” (ennek korszerű interpretálását költőnk úgy látszik átengedte a Harmonia Caelestis írójának), de sajnálatosan elkerülte költőnk figyelmét az az optimista, s manapság talán száz százalékig mégsem igazolható előjóslás, miszerint „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.
Míg József Attilánál az univerzummal való azonosulás képessége nyűgözi le az olvasót, addig Petri esetében az illúzió minden csábításának ellenálló realizmus.
Ha szabad azonban kritikát is megfogalmazni, Petri realizmusa nem mindenben felel meg a tényeknek. Így például, noha igaza van a költőnek abban, hogy folyót duzzasztani csak okosan és szépen („ésszerű mértékben”) volna szabad, az a kijelentése, hogy Bős-Nagymarossal elúszott a Duna, nem helytálló. Elvégre is lehet rajta evezni, van hajóforgalom, s még ivóvizünk nagy részét is a Dunából merítjük. Másodszor: történelmi tanulmányaim során kitűnő tanáraim mind a mai napig nem győztek meg arról, hogy a Duna-konföderációra vonatkozó számos tervek bármelyike is reális volt. Ahogy egyik tanárom nagyon helyesen megjegyezte: a tetszetős nem föltétlenül ésszerű, és a racionális nem mindig megvalósítható. Kisállamok Európának nemcsak abban a keleti-délkeleti sarkában vannak, s attól, hogy aprócskák – mint mondjuk, Dánia vagy Portugália –, még nem szükségszerűen „nemzeti tébolydák”.
Ennél is nagyobb gondom van Petrinek azzal a – már-már végrendeletszerűen hangzó – kijelentésével, hogy „lehet élni hit és perspektíva nélkül”. Tényleg lehet? Történelmi és irodalmi olvasmányaim nem ezt látszanak alátámasztani, hanem inkább az ellenkezőjét. Minden illúzió nélkül talpon maradni (feltéve, hogy ez gondolatilag egyáltalán megvalósítható) még az egyénnek is nehéz, hát még egy nagyobb emberhalmaznak. Meglehet, hogy minden, amit az emberi hivatásról gondolunk, merő önáltatás, csalóka remény, enélkül azonban – s ezt József Attila is így mondta – csak a félelem fog igazgatni minket! Ami, tudjuk, még a csalóka reménynél is fortélyosabb.
Van egy tétel, amivel nem tudok mit kezdeni; ez pedig a versnek az a sora, hogy „jövő nincs”. (A tanár beszúrása: persze, hogy nem tudsz mit kezdeni vele, hiszen ez filozófiailag önellentmondó. A tétel igazsága csak akkor ellenőrizhető, ha van jövő.)
Legvégül pedig azzal volna vitám, hogy az emberiség dolgai egyre komiszabbul alakulnak. Ezt költőnk nem direkt mondja, hanem olyan állításain keresztül közvetve, mint „Duna nincs már” vagy „A múlt századi szép álmok” (értsd: hol vagyunk már ettől). Szép álmai ma is vannak az emberiségnek, sőt talán még az is megkockáztatható, hogy haladás – úgy, ahogyan azt eleink a múlt századokban értették – talán leginkább az álmok, azaz az egyéni és kollektív várakozások síkján, illetve a társas életet meghatározó normák és érzékenységek vonatkozásában van. Ami pedig in concreto a konföderációkat illeti, szeretném Petri Gyuri költő urunktól megkérdezni, hogy az Európai Unió álma miért és miben is maradna alatta a Kossuthék vagy Jásziék Duna-vidéki álmainak?
- Költői körkérdés [6]