„Az ember nem utasíthatja vissza a saját rehabilitációját…”

Murányi Gábor [1]

Akivel az ember szinte mindennap beszél, azzal nehezen ül le „célzottan”, mikrofonnal a kezében beszélgetni. Még akkor sem, ha egyébként megszállottja az oral historynak, ha másokkal többtízórás mélyinterjúkat készít, s egyébként gyakorta bosszankodik, hogy „pont most” nincs nála a magnetofon, pont most, amikor…

És persze hiába fogja el gyakran a kétségbeejtő érzés, hogy az ihletett pillanatok elszálltak (pedig valójában dehogy szálltak el, „csak” benne átszűrődve őrződnek meg – mindhalálig), ez nem változtat az alaphelyzeten, s azon a mindennapokból táplálkozó meggyőződésen, hogy van (lesz) idő egy igazi összegzésre.

Ember Máriát, egyetlen (anya)mesteremet 1976 óta ismerem. Ha tudok valamit az újságírásból, azt neki köszönhetem. Ismeretségünk több mint kétszázhúszezer órájából néhány ezret igen intenzív beszélgetéssel töltöttünk, de még kétórányi sincs, amit magnetofonszalag is őriz. Először 1989-ben, voltaképp néhány mondatért dugtam az orra alá a mások emlékezésein edződött mikrofonomat – akkor is egyfajta kényelmességből. Az ő – baráti és olvasószerkesztői – biztatására vágtam bele az év októberében közös lapunk, a



Magyar Nemzet hasábjain a Napról napra felcímet viselő 1956-os sajtótörténeti krónikámba, amelyből egy évvel későbbi kötetem kinőtt. Mivel Mária a forradalom idején – önmeghatározása szerint a Magyar Nemzet „fiatal, de már valamelyes ismertségre vergődött munkatársa” volt (vesd össze a hetilap Beszélő 1993. október 23-i mellékletével, amelyben '56-os naplójegyzeteit adta közre), tőle, a szemtanútól még remélhettem, hogy feloldja azokat az ellentmondásokat, amelyekre más kortársak emlékezései és a korabeli dokumentumok összevetése során bukkantam. Nevezetesen arról volt szó, hogy 1988-ban az Oral History Archívum számára készített interjúban másként emlékezett az ötvenhatos magyar nemzetes történésekre Pethő Tibor – aki a forradalom napjaiban kívánt először apja, a Magyar Nemzetet 1938-ban alapító Pethő Sándor örökébe lépni – és másként Pártay Tivadar. Őt egyébként nem én, hanem, Ember Mária fia, Hegedűs István faggatta egy évvel korábban, ugyancsak egy OHA-életútinterjú keretében. Pártay 1956. október 27-én több tíz egykori kisgazda újságíróval, arra a kétségbevonhatatlan tényre hivatkozva, hogy a lap 1945 után a Kisgazdapárt orgánuma (is) volt, szabályosan megszállta a szerkesztőséget.

Mária, ha a döntőbíró szerepére nem is vállalkozott, a szemtanúéra igen, s elmondta, hogy ő hogyan emlékszik ezekre a napokra. Az egyébként mindössze 12 flekknyi háttérbeszélgetésből alig néhány bekezdést használtam fel említett kötetemben. E gépiratban megőrzött párbeszédtorzó megjelentetésének szomorú aktualitást csupán a halál ad.

Mint ahogy az 1991. február 21-i másfél órás beszélgetésünkből kiragadott alábbi szövegrészletnek is. Hogy a nevezett napon pontosan milyen megfontolásból ültünk a magnó mellé, még a leírt szöveg olvastán sem tudom bizonyossággal megmondani. Rémlik, hogy Hegedűs B. András, Mari volt férje, élete végéig bizalmas barátja, a Kozák Gyulával kétszemélyes Oral History Archívum motorja cseszegetett minket („úgyis annyit dumáltok, legalább maradjon meg belőle valami az utókornak is”), s milyen igaza volt, lett volna. Talán az is közrejátszott, hogy az idő tájt már nagyon foglalkoztatott, hogy megírjam az irányított sajtó történetét (amivel egyébként, sokesztendei kutatás után, mindmáig adós vagyok, legalább is magamnak és Marinak), s ehhez a kortársi emlékezések begyűjtése, rögzítése elengedhetetlennek látszott. A döntő inspirációt minden bizonnyal mégis az adhatta 1991 elején, hogy a



Holmi januári számában megjelent Domokos Mátyásnak A Charta ügye című, Illyés Gyula aláírást elkerülő magatartásán morfondírozó, dokumentáló írása. Mivel akkor már meglehetősen ismertem Mari chartás történetét (csak össze kellett raknom emlékezetemben a hónapok, évek során elmondottakat – mikor is mindig megállapítottuk: de kár, hogy nincs velünk magnó…), hát úgy gondoltuk: belevágunk. A beszélgetést természetesen az aláírási akció felidézésével kezdtük (ez az alább közzéteendő részlet viszonylag kerek egész), majd folytattuk, ahogy szoktuk, a hetvenes, az ötvenes és a nyolcvanas évek és a napi aktualitások között csapongva. Talán ezért nem éreztük eléggé sikerültnek a legépelt és akkurátusan javított szöveget, túl jól ismertük egymás gondolatait, reagálásait ahhoz, hogy csupán az utókort szimbolizáló „magnó kedvéért” érdeklődést és türelmet mutassunk a jól ismert kérdések és válaszok iránt. S talán ezért nem folytattuk az igazából el sem kezdett interjút.

Most, több mint egy évtizeddel később, a pótolhatatlanság keserűségével újraolvasva beszélgetésünket, sajnálom igazán közös tévedésünket.



Murányi Gábor

1956-ról – 1989-ben

…már nem emlékszem pontosan, hogy én melyik napon találkoztam először szembe ezekkel a kisgazda újságírókkal, sőt azt sem tudom, hogy aki akkor a Magyar Nemzethez bejött, azok közül mindenki újságíró volt-e.

Mária, mind Pethő, mind Pártay egybehangzóan a következőket mondják: a kisgazdák október 27-én jelentek meg a szerkesztőségben, maga viszont, előbb mutatott noteszének tanúsága szerint, azon a napon nem volt benn a szerkesztőségben. Nem láthatta tehát, amire Pethő tisztán emlékszik, hogy 27-én 35-40 ember jelent meg a szerkesztőségi folyosón, s miután Pethő és Pártay úgymond megegyeztek, akkor Pártay sorba állította a vele érkezőket, s kiadta az utasítást: „Ti mentek a Kis Újsághoz, ti itt maradtok a Nemzetnél…” Na most a nagy vitakérdés tulajdonképpen az, hogy hogyan is történt a régi nemzetesek és a „megszállók” közötti hatalommegosztás. Valójában a kisgazdák lapja lett-e a Magyar Nemzet, vagy nem lett a kisgazdáké? Pethő azt mondja, hogy nem lett, mert a döntés úgy szólt, hogy a lap koalíciós alapon működik majd, Pártay viszont az OHA-interjúban azt mondta [Hegedűs] Istvánnak hogy az újságot odaígérték nekik. Lényegében ez a két tábor, harcolta meg a maga harcát.


Nem fogom tudni tisztázni a kérdést… nem voltam olyan közel sem a vezetéshez, és azokban a napokban a szerkesztőséghez sem. Ugyanis összekötővé neveztem ki magam a lap és az Értelmiség Forradalmi Bizottsága között, ami valójában azt jelentette, hogy ingáztam a jogi kari épület, tehát az egykori Pázmány Péter téri épület és a New York-palota között. Nemegyszer fegyverropogás közepette. Emlékszem például egy elég erős csetepatéra, amikor a golyók fütyültek a fejem fölött, és én teljesen nyugodtan masíroztam a Rákóczi úton… és az volt az érzésem, hogy engem nem fog a golyó. Tehát a tényleges harcok idején, miközben nem lehetett tudni, hogy ki lő kire, teljesítettem azt az önként magamra vállalt feladatot, hogy egyfelől az Értelmiség Forradalmi Bizottsága lapokhoz jusson, bementem a New Yorkba és összeszedtem nemcsak a Magyar Nemzetet, hanem az Athenaeum Nyomdából a Népakaratot is (a Népszava akkor ezen a címen jelent meg), meg Boldizsár Iván lapját, a Hétfői Hírlapot is. A szerkesztőségbe pedig én kézbesítettem a bizottság felhívásait, közleményeit, hogy megjelenhessenek. És, hogy a tájékozódás kölcsönös legyen, oda és vissza szállítottam a legújabb híreket.

Az Elsner nővérek: Judit és Mária

Október 30-án a Magyar Nemzetben meg is jelent a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása az ország lakosságához című közlemény, valamint a maga kétflekkes, aláíratlan riportja.

Így van. Tehát én nem voltam bent a szerkesztőségben, amikor a kisgazdák odaérkeztek, de amikor legközelebb bementem, várjon csak… a noteszom szerint… igen, október 28-án – vasárnap – akkor már azzal fogadtak a kollégák, hogy a kisgazdák megszállták a szerkesztőséget.

Tehát a kollégái, a régi nemzetesek ezt egyértelműen megszállásnak tekintették?

Igen. És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ezt a kommunista kollégák mondták, hanem ezt mindenki, aki bent volt, úgy élte meg, hogy a kisgazdák megszállták a szerkesztőséget.
A megszállás jele volt például az, hogy a forradalom előtti főszerkesztő, Parragi György szobáját és titkárságát is elfoglalták. Ezt persze nagyon megkönnyítette, hogy Parragi azokban a napokban nem mert bejönni a szerkesztőségbe.

Tudom, október 23-ától nem járt be…

Ezt én is csak magától tudom, akkor erre nem figyeltem, de valószínű. Később hallottam, hogy állítólag valahol, valakik megpofozták. Az ő szerepe is messzire vezetne. Most az a lényeg, hogy a titkársága és a titkársága előtti előszoba is üresen állt, és ott Pártay Tivadar, mint főszerkesztő telepedett meg, s a vele érkezett számos újságíró nagyon is otthonosan viselkedett. Nem hallgathatom el, mindenképp el akarom mondani, hogy nekem nagyon furcsa érzésem volt, amikor ezeket a szegényesen öltözött kollégákat megláttam. Ma már tudom, hogy közülük többen alig néhány hónappal korábban szabadultak a börtönből vagy az internálótáborok valamelyikéből. Olyan ruhákban, öltönyökben, katonazubbonyokban voltak, amilyeneket utoljára a háború előtt láttam, illetőleg hát közvetlenül a háború után. Az ötvenes években már nem volt szokás Horthy-hadseregbeli tiszti zubbonyt viselni, el voltunk tőle szokva, hogy más képzettársításról már ne is beszéljek. Egy nőre is emlékszem közülük, aki olyan turbánt viselt – kellemetlen, hűvös, szeles október végi, november eleji napok voltak azok –, amilyet úgy '38-42 táján viseltek a nők. Bármennyire bolsevik szlogen is, mi valóban úgy láttuk, hogy személyükben tényleg a múlt árnyai jelentek meg akkor, öltözetükben is, és abban is, ahogy elfoglalták a szerkesztőséget. Az is hírlett, hogy a Nemzeti Bankból egy papírzsákban kaptak pénzt, és ebből fizettek egymásnak fizetést. Ez egyébként igaz volt, bár először nem akartam elhinni. Merthogy kiderült, hogy Losonczy Géza mint államminiszter intézkedett, hogy a Nemzeti Bank adjon valamiféle indító támogatást a különféle csoportosulásoknak, a többpártrendszernél szóba jöhető pártok, pártcsírák vezetőinek. Ezt akkor mi, bevallom, döbbenten fogadtuk. Nem értettük, én legalábbis nem értettem azt, ami számomra ma már nyilvánvaló, hogy az induláskor az újjáalakuló vagy újonnan alakuló pártoknak segíteni kell. Lehettünk, mint ahogy voltunk is, akármilyen revizionisták, ez meghaladta addigi elképzeléseinket, nagyon erőteljesen át voltunk még itatva a kommunista ideológiával, leginkább tehát az döbbentett meg bennünket, hogy ezek itt előlegben, zsákból fizetnek. Persze az a hír, hogy a lap a kisgazdapárt lapja lesz, senkit sem töltött el örömmel a régiek közül, akár dogmatikusok, akár változást akarók voltak.

Az Elsner szűlők

Lehet-e azt mondani, hogy a Magyar Nemzet voltaképp a Nagy Imre-kör lapja volt?

Nem, egyáltalán nem! Az a szerkesztőség épp olyan különböző emberekből állt akkor is, mint most. S hogy tovább folytassam az előbb elkezdett gondolatot, a „régi” magyar nemzetesek között jócskán akadtak olyanok, akik valamikori kisgazdaként különösen nem örültek a megszállásnak, hiszen ők valamilyen fokon a kisgazdapárt árulóinak számítottak…

Kire céloz? Matolcsy Károlyra?

Igen, mindenekelőtt rá, és némiképp Antalffy Gyulára is. Tehát az ő örömük semmiféleképpen nem lehetett felhőtlen, mert ők nem számíthatták magukat azok közé, akik, mondjuk, hat évet ültek, akiket a kommunista diktatúra kiebrudalt a sajtóból. De a sor, mint tudja, folytatható lenne. A Magyar Nemzetnél a legkülönbözőbb árnyalatú emberek voltak: régi szocdemek, egykori illegális kommunisták, akikből revizionisták lettek, vagy betonfejű sztálinisták, hogy a közbülső vonulatokról már ne is beszéljek.

A „betonfejűek” nem tűntek el a szerkesztőségből a forradalom napjaiban, Parragihoz hasonlóan?

Nem, nem okvetlenül.

Kik voltak ilyen betonfejűek?

Bertalan Imre például, a politikai rovat vezetője…

Ő bejárt?

Igen, úgy rémlik, hogy ő a személyes bátorságával tűnt ki, s úgy gondolta, hogy neki nincs mitől félnie. De azt hiszem, hogy például Paál Ferenc is – aki egyébként szintén volt kisgazda –, majd lett a Kádár-korszakba is átívelőn betonfejű kommunista, nos ő is bejárt.

A Magyar Nemzet forradalom alatti lapszámain az én olvasatomban elsősorban az süt át, hogy mindennap a kormányhoz próbált igazodni. Tehát figyelő szemeit a kormány intézkedéseire vetette, s ahogy a kormány elképzelései változtak, aszerint változott a lap mondandója is. Az állandóságot a felfogásában a naponként radikalizálódó Nagy Imre támogatása jelentette. Az első néhány napban ez a lap például nem vállalja a forradalmat, s kései olvasatként nagyon úgy tűnik számomra, amit Pethő interjújában részletesen el is mond, hogy a Magyar Nemzet személyes kapcsolatokon keresztül közvetlen kapcsolatban állt a kormányzati hatalommal, és annak bizonytalanságait szinte mindvégig hűen visszatükrözte.

Nézze, tény az, hogy a Nagy Imre-körös Losonczy Géza – a Magyar Nemzet kiszemelt főszerkesztője – és a szerkesztőségben aktivizálódó, önmagát első, de legalábbis meghatározó emberré előléptető, de többet mondok: általunk vezetőnek elfogadott Pethő Tibor között valóban kölcsönös szimpátia állt fönt. Ugyan nem vagyok teljesen tisztában a kapcsolatuk szorosságával, de, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, barátkoztak egymással. Tehát már a forradalmat megelőző hónapokban együtt jártak a szerkesztőségközeli kocsmákba, máskor az utcán sétálgatva beszélgetve lehetett őket látni, nem ritkán Vásárhelyi Miklóssal hármasban. Azt persze nem tudom, hogy az október végén az impresszumban már felelős szerkesztőként feltüntetett Losonczy – akit egyébként azokban a napokban egyszer sem láttam a szerkesztőségben – mennyire tartott napi kapcsolatot Pethővel, arra viszont jól emlékszem, hogy azt a reményt, hogy talán mégsem a kisgazdapárt lapja leszünk, azt Losonczy és Pethő személye, no meg közismert kapcsolatuk éltette bennem, bennünk.

A megjelent lapszámokat nézegetve úgy tűnik, a Magyar Nemzetnél október 27-e, a kisgazdák megjelenése valóban határnap. Az addig megjelent számokban, rendkívüli mellékletekben, röplapokban ugyanis – mint mondtam – a kormány vacillálása tükröződik vissza, mondhatni a kormány „félhivatalosának” látszik az újság.

Ez tévedés. E látszatot inkább a Magyar Nemzet habitusa keltheti, az hogy az újság – korábbi hagyományait némiképp megőrizve – az eseményektől bizonyos értelemben távolságot tartott… De ezt ezúttal nem elismerésképp mondom… Mint akkor oly sok minden, itt is zavaros volt a helyzet. A lap korábbi irányítói közül Parragi, beszéltünk róla, nem járt be, a felelős szerkesztő, Komor Imre, mint később megtudtam, átmenekült Csehszlovákiába, a vonalas Révész Jenő sem mert bejönni a szerkesztőségbe, és az akkoriban az én szememben nagy hatalmú olvasószerkesztők közül sem igen járt be senki. Fazekas Györgynek ugyan helye lett volna a lapnál, de ő mással volt elfoglalva, Kopácsy Sándor rendőrfőkapitányt akarta forradalmi irányban befolyásolni, mint ismeretes, sikerrel. Hogy Gárdos Miklós bejárt-e, nem tudom, lehet, hogy egyszer-egyszer bent volt.

Ő nem volt Pesten, ő Lengyelországban volt!

Igen, igen, most, hogy mondja, már emlékszem. Gyáros László talán már nem is volt a szerkesztőség tagja, erre nem emlékszem, de mint egykori szovjet tiszt, biztos, hogy nem jött be. A szerkesztőség tehát eléggé vezetés nélkül maradt, és Pethő – akit én az idő tájt csak mint a külpolitikai rovat munkatársát ismertem – szinte automatikusan lett, nem is főszerkesztő, hanem a napi munka irányítója, szervezője. Még arra sem emlékszem, hogy mondjuk külön szobába ment volna.

Pedig ezt történt. De hadd kérdezzem most a személyes élményeiről. Amikor 28-án, vasárnap bement a szerkesztőségbe, mi történt? Már azon kívül, hogy látta a maga számára teljesen ismeretlen, rosszul öltözött embereket.

Leginkább a kollégák riadalmára emlékszem.

Az újak hogy viselkedtek? Magabiztosan, erőszakosan?

Nem. Hogy is mondjam? Ellenségesen és riadtan néztük egymást, természetszerűleg, mert hiszen őnekik – a szituációból következően – az azt megelőző évek tapasztalatai alapján nyilvánvalóan utálniuk kellett minket, mi pedig gyanakvóan néztük őket, mint olyanokat, akik a mi helyünkre pályáznak, és át akarják venni azt, amit mi kínkeservesen küzdöttünk ki. Ez szükségszerű szembenállás volt.

Veszekedésre vagy nyílt konfliktusra nem került sor?

Nem tudok róla. Az viszont elterjedt, hogy a kommunisták, vagyis a párttagok nem maradhatnak majd a lapnál. Akkor én eldöntöttem, de ez már néhány nappal később volt, hogy be fogok menni, és meg fogom kérdezni… Pártay Tivadart. Be is mentem hozzá…

Tehát nem úgy történt, ahogy arra Pártay Tivadar az interjújában emlékszik, hogy… És itt szó szerint idézném: „A második napon bejött Horváth Viktor szerkesztőségi titkár, és tájékoztatott, hogy Novobáczky Sándor és azt hiszem, Ember Mária, elmentek. Mondtam, hogy hová mentek? Elmentek, mondván, hogy a kommunistákat te úgyis ki fogod innen rakni. Úgyhogy én utánuk küldtem a Horváth Viktort, és visszahívtam őket. Kérdeztem, hogy honnan vettétek ezt. Hiszen a Reggel is kisgazda lap volt, de dolgoztak nálunk szociáldemokraták, meg mások is. Most sem érdekel, hogy ki kommunista.” Ez kisgazda lap, nem lehet kisgazdaellenes cikket írni, ez természetes. Aki ezt betartja, az itt marad.”

Nem így volt, nem így volt! Itt több minden keveredik. Úgy volt, hogy én bementem a volt Parragi-titkárságra, és egy általam nem ismert titkárnőtől vagy titkártól, lehet, hogy férfi volt az illető, és lehet, hogy pont ez a Horváth Viktor, nem emlékszem sem az arcra sem a névre, és azt kérdeztem, bemehetek-e Pártay Tivadar főszerkesztőhöz. Ön kicsoda? – ez volt Pártay első kérdése. Mondtam a nevemet, ez és ez vagyok és a szerkesztőségben elterjedt, hogy a kommunisták nem maradhatnak a lapnál, s mivel magam a Magyar Dolgozók Pártjának a tagja voltam, kérdezem: maradhatok-e? Pártay erre azt felelte, hogy semmiféle ilyen elgondolásuk nincs, mindenkinek a további munkájától függ majd, hogy maradhat-e, vagy sem. A kisgazda lapoknál nem csak kisgazdák dolgoztak, de természetesen a kisgazdapártot támadni vagy bírálni a kisgazda lapnál nem lehet. Mondtam, hogy nagyon köszönöm, mert úgy látom, hogy egy nagyon fontos információ volt. Kimentem, és ott valahol a hallban találkoztam Novobáczky Sándorral, akit körülbelül ugyanezek a gondolatok foglalkoztattak, s akivel engem körülbelül azonosan ítéltek meg, mindketten a Nagy Imre-csoport peremén voltunk, és elhajlónak, revizionistának tekintettek bennünket a lap korábbi kommunista vezetői, már ha nem ellenforradalmárnak. Sándorral azonnal közöltem, amit Pártaytól hallottam, s azt mondtuk egymásnak, úgy látszik: nem fogunk tudni megmaradni a lapnál, mivel egyikünknek sem volt soha közünk a kisgazdapárthoz, és szinte elképzelhetetlen, hogy idővel ne akadjon olyan szituáció, amikor mi a kisgazda állásponttal szembekerülünk. Ezt latolgatva mentünk lefelé a lépcsőn, ekkor jött valaki utánunk, talán azt kérdezte, hogy mi most demonstratíve megyünk el?! Mi nem tüntetően vonultunk ki, annál kevésbé, mert úgy véltük, nem végleges az egész, egyáltalán nem biztos, hogy a Magyar Nemzet a kisgazdáké lesz.

Mi táplálta ezt a reményüket?

Például az a bejegyzés, amit a noteszomból olvasok, miszerint Losonczy Géza, amikor az Értelmiség Forradalmi Bizottságánál járt és tájékoztatta a testületet a Nagy Imre-kormány addigi lépéseiről, s nem mellesleg szólt arról a levélről is, amit ő Donáth Ferenccel együtt írt Nagy Imrének, nos én utána megkérdeztem Losonczyt: mit szól ahhoz, hogy a kisgazdák megszállták a szerkesztőséget. Ő azt felelte: nyugalom, ez nem végleges, erről nincs döntés, tárgyalások folynak, kormányszintű tárgyalások, ne nyugtalankodjak. November 2-án – pénteken – Boldizsár Iván üzent nekem, hogy ha én nem akarnék a párt lapjánál maradni, és úgy ítélném meg a helyzetet, hogy nincs ott helyem és maradásom, akkor tekintsem magam a Hétfői Hírlap munkatársának. November 3-án itt egy újabb bejegyzés a noteszemben: „átvettek a Magyar Nemzethez”. Ezek szerint történt valami bejelentés, készülhetett valami lista, erre nem emlékszem. Természetesen a kérdés egyáltalán nem került volna le a napirendről, ezt az orosz csapatok bejövetele „oldotta” meg…

1979-80-ról – 1991-ben

1991. február 21-én beszélgetünk Ember Máriával. A Charta aláírási akcióval kellene kezdenünk, Domokos Mátyás a Holmiban most, januárban adta közre a ’77-es szolidaritási nyilatkozat szövegét, s az Illyés alá nem írásával kapcsolatos körülményeket.

Nézze, arról ne nagyon beszéljünk, mert a Charta ’77 aláíróival kapcsolatos szolidaritási nyilatkozatról nem sokat tudok, azzal a társasággal nekem nagyon laza volt a viszonyom mindig. Van, akit a mai napig sem ismerek személyesen. Amiről van mondandóm, az ’79, amikor is perbe fogták Václav Havelt és társait. Ez a per nagyon undorítónak látszott – már pusztán a sajtóközleményekből is. Először is nem közölték, hogy mivel vádolják őket, csak azokat az inszinuációkat olvashattuk, amelyekben – és merem remélni, hogy jól emlékszem – még guruló dollárokról is szó esett. Például a pozsonyi Magyar Szó vezércikke is így írt (a gondolatmenetet persze a cseh lapokból vette át a szerző). Engem az egész félelmetesen emlékeztetett a Rajk-perre és a hozzá kapcsolódó perekre. Csak irtózni és undorodni tudtam. Az aláírásgyűjtési akció hozzám úgy ért el, hogy egy októberi szombaton – még a Gerlóczy utcában laktam –, igen, azt hiszem, szombaton – csöngettek, és berobbant hozzánk Zsille Zoltán és Földvári Tamás. [Hegedűs B.] András nyitott ajtót, de ők közölték, hogy nem őhozzá, hanem énhozzám jöttek, az én aláírásomat szeretnék megkapni ehhez a tiltakozáshoz. Mert hogy – emlékeztettek minket, mintha nem tudnánk –, András le van feketedve, tehát az ő aláírását nem is kérik, én viszont, ugye, olvasószerkesztő vagyok a Magyar Nemzetnél, s ennek súlya van. Nos, én, miközben rögtön gondoltam, hogy ebből nagyon nagy grimbusz lesz, azt is tudtam, hogy én nem is vagyok teljes jogú olvasószerkesztő a Magyar Nemzetnél. A politikai napilapok olvasószerkesztőit ugyanis a Tájékoztatási Hivatalnak kellett kineveznie, ez nálam, az '56-os múltamra tekintettel, elmaradt. Engem a Tájhiv soha nem nevezett ki olvasószerkesztőnek. Ellenben Siklósi Norbert [a Lapkiadó Vállalat akkori igazgatója] bravúros hadicsellel – s bizonyára összekacsintós jóváhagyással – kitalálta azt, hogy ő adhat eseti megbízásokat, szerződhet emberekkel. „Kell magának, hogy a Tájékoztatási Hivatal nevezze ki?” – kérdezte tőlem 1976-ban, amikor 20 év után szóba került, hogy visszamegyek a Nemzethez. Mondtam, nem kell. „Nekem az tökéletesen megfelel, ha maga nevez ki.” Így aztán évről évre megújított szerződést kaptam, ami ugyanúgy státusos állás volt, semmiféle hátrányát nem szenvedtem sem a nyugdíjjogosultságnál, sem egyebeknél. De mégis, a szokásokkal ellentétben nekem sose volt a Tájékoztatási Hivatal által szentesített kinevezésem. Megjegyzem, ezt Pethő is vállalta, s mivel Siklósitól indult a kezdeményezés, a dolog el volt intézve. Tudtam tehát, hogy ennélfogva nekem még jobban inog a székem, mint annak, aki esetleg ki van nevezve.

Az aláírók között ennyire „központi helyen” lévő, tehát a hivatalos nómenklatúra szerinti legmagasabb sarzsival rendelkező ember magán kívül, ugye, nem volt?

Igen, ez valószínűleg így igaz, bár az a bizonyos nómenklatúra korántsem volt annyira állandó, mint maga most feltételezi. De ez mindegy is. A lényegesebb az, hogy tudtam: rosszat lépünk, hogy ebben a dologban nem lehet jót lépni, de mégis lépéskényszert éreztem – én is. Tehát valamiféle igényét a feljajdulásnak, annak, hogy jelezzük, nem lehet, hogy minden kezdődjék megint elölről… Mind a két levelet elolvastam. Az egyiket Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács akkori elnökének, a másikat Kádár Jánosnak címezték a tiltakozást fogalmazók. Én eleve azt mondtam, Losonczi egy nímand, én neki szóló levelet nem írok alá, de hát az mégsem annyira abszurd – noha tudtam, ez nem fog bekövetkezni –, hogy magyar értelmiségiek azt kérjék Kádártól „vesse latba a tekintélyét”. Ezért aztán aláírtam. Természetesen András, miután dühöngött egy sort az őt óvók miatt, szintén azonnal aláírta.

Mind a kettőt?

Nem. Mi csak a Kádárnak szóló levelet írtuk alá. Percek alatt döntöttünk mind a ketten, egymással jóformán nem is konzultálva, mert hiszen Zsilléék azt is mondták, hogy a dolog nagyon sürgős. Ők szombat-vasárnap össze akarnak szedni körülbelül 150 aláírást, még mielőtt a belügyi elhárítás lecsapna. És ez, ha jól emlékszem, nagyjából sikerült is nekik. Volt, aki mind a két levelet aláírta. Hegedűs András, a volt miniszterelnök például mind a kettőt aláírta, de mi HBA-val nem, mi csak a Kádárhoz címzettet. Na most az elég érdekes volt, mert utólag kiderült – ugye akkor semmiféle egyeztetésre nem volt idő –, hogy a mi baráti körünkből jószerével mindenki, egymástól függetlenül aláírta, és ez végül is igen jó érzés volt. Azt hiszem, valamennyien ezzel a muszájherkulesi érzéssel írtuk alá. S ahogy utólag megbeszéltük, valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy ennek a saját életünkre nézve valamifajta következményei biztosan lesznek. Nyilvánvaló volt az is, hogy Haveléken nem segíthetünk, de ebből a teljes némaságból valamiféle hang talán mégis elhatol a világűrbe, és valamiféle hangot adhatunk kínunknak.

Mária, úgy fogalmazott, hogy tudta: rosszat lépnek. A „jó” ebben az esetben „hatásost” jelentett volna?

Igen. Tehát tudtam, hogy nem segítünk rajtuk, ezzel pontosan tisztában voltam, csak nem akartam olyan néma maradni, mint mondjuk a Slansky-per idején. Amikor már el voltunk képedve, de felháborodásunknak nem tudtunk hangot adni.

Tehát akkor ennek csak valóban a szimbolikus értelmét látták, de azt muszájnak érezték?

Muszájnak éreztük, igen. Utólag hallottuk, hogy a baráti körben sok vita volt e tárgyban, volt, akit – HBA-hoz hasonlatosan – nem akartak aláírni hagyni a barátok. Mérei Ferinek például akkor intézték a nyugdíját. Épp akkoriban kellett nyugdíjba mennie, s csak nagyon csekélyke összegre számíthatott. Akkor úgy látszott, hogy Kardos Laci – a nékoszos Kardos – talán el tudja intézni, hogy Feri az egykori kitüntetéseire való tekintettel (hiszen Mérei egyebek mellett Kossuth-díjas pedagógus is volt), mégis valamivel többet kapjon. Ám Mérei is a tiltakozó aláírók közé szignálta magát. Ennélfogva aztán Kardos Laci teljesen kiborult, hogy akkor ő most hogy fogja tudni ezt elintézni. Kardos egyébként nem is írta alá. Voltak tehát ilyen viták a baráti körben, sőt elhangzott olyan magamentő érv is, kell, hogy legyen, aki kívül marad, aki nem írja alá, hogy aztán ő eljárhasson a többiek érdekében… Ugyanakkor azok, akik nem írták alá, nagyon rosszul érezték magukat, már csak azért is, mert tőlünk tudhatták, hogy milyen hülye retorziók kezdődtek, szinte azonnal. Úgy jött ki a lépés, hogy András már másnap elutazott, ha jól emlékszem Berlinbe egy tudományos konferenciára, és én az aláírások következményeivel egyedül maradtam a Gerlóczy utcai lakásban. Hétfőn reggel lementem a közértbe, és azt vettem észre, hogy rendőrautó áll a ház előtt. Igazi szirénás rendőrautó, benne két rendőr ült. Ilyen korábban is előfordult, de hát rögtön az volt az érzésem, hogy ez nem lehet véletlen. Három vagy négy napon keresztül éjjel-nappal ott állt fenyegetően a kocsi. Én ugyanúgy éltem, mint máskor. Jártam a szerkesztőségbe, jártam a közértbe. Nagyon nagy utakat nem tettem. A Semmelweis utcában, a sarkon túl a Bizományi Áruháznak van egy felvevőhelye, talán most is van, amely előtt rendszeresen nepperek álldogáltak. Nekem már jó ideje feltűnt közöttük egy kihízott fiatalember, aki ugyancsak reggeltől estig ott neppereskedett, mégis valahogy az volt az érzésem, hogy ő nem igazi nepper, hanem spicli. Andrással családi használatra el is neveztük Dezsőkének. Azt feltételeztük róla, hogy talán orgazdákat buktat le, de arra nem gondoltunk, hogy esetleg ránk (is) vigyáz. Amikor az aláírások publikussá váltak, én áthaladtam a Semmelweis utcán, ott állt Dezsőke, és hülye módon dekonspirálta magát. Kitárta a két karját, amolyan „gyere ide a házamba” mozdulattal, és nagyon gúnyosan a következőket mondta: „Mert az a baj, hogy maga nem fél tőlem eléggé.” Amit ugye úgy is értelmezhetett volna az ember, ha akarja, mint valami kikezdést, de hát teljesen nyilvánvaló, hogy nem az volt, hanem reagálás arra, ami éppen történt. Én egyszerűen pléhpofával félrenyomtam a karját és mentem tovább. Ugyanez idő tájt a hetes buszra szálltam fel a Blaha Lujza térnél, az éjjel-nappali közért előtt. Egy igen behemót férfi, nagy sportszatyorral a kezében elém tolakszik, én mindig engedem azt, aki elém vág, mert, gondolom, neki sürgősebb útja van ugyanazon a buszon, hagytam a pasast magam elé vágni. Ő betolakodott a középső ajtóig, én az első ajtónál maradtam. Az Astoriához közeledve azt látom, hogy a pasas a középső ajtótól elindul előre, megint csak nagyon tolakszik. Elért hozzám, megint hagytam, pedig láthatta, hogy én is le akartam szállni. Előttem ugrott le, s mikor éppen én is lelépnék, hát a sportszatyorral odavág a két lábszáramra teljes erővel és készakarva, ezt láttam az arcán. Valami eszeveszett gyűlölet volt a nézésében. Eszméletlen fájdalmat éreztem, talán fel is sikoltottam, és alig tudtam lelépni az autóbuszról. A két sípcsontomnak vágódott nem tudom micsoda; vasak voltak-e abban a sportszatyorban, nem tudom. Rogyadozva léptem le ott a textiláruház előtt, és utána akartam szólni, de olyan gyakorlata lehetett az eltűnésben, hogy jóllehet egy hatalmas, nagy hátú, széles vállú férfi volt, mire körülnéztem, nem volt sehol. Bizonyossággal úgy éreztem, hogy mindez azért történt, mert valamelyik ávós tehetetlen dühében így büntet…

Mindez nem lehetett, nem tudom másképp fogalmazni: fatális véletlen?

Gábor! Ezeket a megérzéseit az ember soha nem tudja igazolni! Amikor például a Gerlóczy utcából elköltöztem az Árpád fejedelem útjára, rettenetes izgalomba jöttek az elvtársak. Ismételten voltak olyan periódusok az ott lakásom első hat éve alatt, hogy ott, abban a parányi zsákutcában, a Lukács utcában autók vártak begyújtott motorral. Akkor indultak el, amikor én odaértem, elkísértek az autóbuszmegállóhoz, tudomásul vették, hogy én fölszállok, valószínűsítették, hogy én bemegyek a szerkesztőségbe. Az izgalom akkora volt, hogy valamilyen barátságos ürüggyel rám küldtek egy nőt, aki életében nem járt nálam, hogy látogasson meg, és nézzen nálam körül. De még ezt megelőzően az volt az érzésem, ezt persze soha senki nem fogja tudni bizonyítani, hogy azok a Boy vállalati, egyébként nagyon jó kinézésű, 40-45 év körüli férfiak, az egyik aranykeretes szemüveggel, akik a Boy vállalattól megrendelve a Gerlóczy utca 11-ből az Árpád fejedelem útja 37–39-be hozták át a holmimat – nem volt sok bútorom, azért rendeltem meg a szállítást tőlük – azok nem szállítóként, hanem más célból néztek tüzetesen körül. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezek is a cég emberei voltak, főhadnagyi, századosi rangban. Az Árpád fejedelem útján, az ablakommal szemben volt egy nagyon érdekes ház – irodákkal, lakásokkal. Egy idő után az volt az érzésem, hogy két-három olyan lakás is van benne, amelyet nem laknak, de amelyben időnként feltűnik – mondjuk – két férfi és aztán megint nincs semmi mozgás. S hogy ezek ilyen, a belügy által fenntartott lakások arra a célra, hogy ügynökeikkel találkozhassanak. Egy nagy forgalmú irodaház erre nagyon alkalmas. Senki sem tudja, hogy ki lép be és miért. Egyszer azt veszem észre, hogy az egyik ilyen lakás erkélyén egy férfi áll, és gukkerrel néz engem. Az ember néha megérzi, ha őt nézik. Én nem tudom bizonyítani, erről nem maradt fönn papír, hogy ő egy órán át miért állt ott, és miért kukkolt engem, amikor ültem az íróasztalnál, vagy telefonáltam. Csak éreztem, hogy időszakonként figyeltek, s olykor látványosan tudomásomra is hozták, hogy rajtam tartják a szemüket.

A 14-es szavazókör előtt Hegedűs B. Andrással és Hegedűs Istvánnal, 1990-ben

Ez az agresszív figyeléshez hozzátartozott...

Igen, igen. Nem finoman akartak figyelni, lehet persze, hogy az is volt, és azt nem vettem észre, de hát ki a franc tud állandó készenlétben élni? Életünk e téren legklasszikusabb története az – ugye mi először az Újpesti rakparton laktunk, egy általunk leválasztott lakásban, István ott született, Andrást onnan vitték el a börtönbe, oda jött vissza – amikor István már kinőtte a gyerekágyat, muszáj volt valami megoldást keresnünk, mert az egy egyszobás lakás volt. És akkor nagyon nagy ráfizetéssel, bonyolult hármas cserével sikerült a Ferenc körúton egy kétszobás rissz-rossz lakásra szert tennünk. A régi tulajdonostól kaptunk két kulcskészletet a lakáshoz. A hurcolkodás befejeztével már nagyon éhesek voltunk, lementünk, hogy bekapjunk valamit a közelben. Igen rövid ideig voltunk csak távol, amikor visszaértünk, a házmesterné azzal fogadott, hogy közben itt voltak a telefonszerelők. Mondtuk, na és? Hát elvitték a régi telefont, és hoztak egy újat. Hogyhogy elvitték, hogyan jutottak be a lakásba? Azt mondta őnála még volt egy kulcscsomó. Tudnia kell, hogy mi, mert akkor már volt bennünk némi elővigyázatosság, a költözéskor megkérdeztük a cserepartnerünket, egy idős hölgyet: van-e még valakinél kulcs? Nincs – mondta meglehetős határozottsággal. Felmentünk a lakásba, és kiderült, hogy a régi telefont, amely kihúzhatós volt, olyanra cserélték ki, hogy többé ne lehessen kihúzni a dugót a falból. Akkor én azonnal betelefonáltam a telefonközpontba, persze nem voltak kétségeink, és tiltakoztam az egész ellen, mire közölték, hogy én ne is akarjam kihúzni, mert az először is szabályellenes, másfelől köszönjem meg, hogy korszerűbb készüléket kaptam. Tehát teljesen nyilvánvaló, hogy eljöttek körülnézni az új lakásunkba, s talán lehallgatót is beszereltek ugyanakkor.

A szerkesztőségben mi történt, ott miként fogadták, miként kommentálták aláírását?

A szerkesztőségben már két nap múlva robbant az aláírás első bombácskája. Hétfőn délben a Szabad Európa beolvasta a teljes listát, lehet hogy már reggel is –, ezt nem tudom. Mindenesetre én hétfőn bementem a szerkesztőségbe, ügyeletes voltam éppen. Kora délután a szokásos lapindító értekezleten Somorjai József tördelőszerkesztő felszólalt, és még napirend előtt, némi hunyorgó oldalpillantást vetve felém azt kérdezte: hallották-e a kollégák a Szabad Európa Rádiót, amely egyvégtében mondja a listát, ő feljegyezte magának a névsort, és rögvest föl is olvasta. A Losonczihoz írott levél aláíróival kezdte, s amikor Hegedűs András nevéhez ért, akkor Pethő hozzám fordult: ez a maga férje? Mondtam, hogy nem. De aztán a Kádár-levél aláírói is sorra kerültek, s azon a listán egymás után jött a nevünk, Ember Mária, Hegedűs B. András, minden egyértelművé lett. Nagyon nagy izgalom támadt ebből…

Somorjainak ez támadó jellegű megnyilvánulása volt…?

Részben igen. Nem is egészen értettem, mert ugyanakkor kedvelt engem, de ez esetben úgy érezte – amit aztán a párt korifeusai rendre ki is fejtettek –, hogy hátba támadtuk a pártot, éppen annak kongresszusa előtt. Miként Tánczos Gábor barátom szokta volt mondani, mindig pont most van… Tehát az volt a támadás fő iránya, hogy pont most írtunk alá, amikor „pártunk kongresszusra készül”. Somorjai is nyilván így értékelte: „hátba támadták pártunkat annak kongresszusa előtt”. Kovács Judit, egy jóindulatú mozgalmár őskövület hisztérikusan berohant hozzám, magából kikelve sikoltozta – egyébként az én védelmemben, ez biztos – „azonnal vond vissza, azonnal vond vissza”! Mondtam: „Judit, hagyj engem békén.” A fiatal László Ágnes – aki akkor került oda a laphoz, s nagyon buzgó párttag volt még – azt kérdezte: mikor fogok a szerkesztőség kollektívája előtt önkritikát gyakorolni? Nyilván voltak, akik szerettek volna engem darócruhában, leborotvált fejjel, mellemen egy táblával, mint árulót látni. Na most egyéb, ellenkező előjelű kellemetlen közjáték is történt, mert aznap éjjel, amikor már hazamentem a szerkesztőségből, valakik kiragasztottak az ajtómra egy újságból kivágott címet, amely cím, ha jól emlékszem, úgy hangzott: „Ember az embertelenségben”, vagy valami ilyesmi. Az Esti Hírlapban jelent meg akkortájt.

Mérei Ferenccel a 70-es években

Legjobb tudomásom szerint Várkonyi Tibor volt a tettes…

Várjon! Másnap alighogy beérkeztem a szerkesztőségbe, Barta András, aki pedig nekem nagyon régi, szinte gyerekkori ismerősöm volt a Madiszból, akkor éppen pártvezetőségi tag volt, halálsápadtan bejött hozzám, és azt mondta: „Mari, én nem kívánok beleszólni a te lelkiismereti dolgaidba, de azért propagandát nem csinálhatsz magad mellett.” Nem is értettem, miről beszél, mert mire bejöttem, ezt a feliratot már letépték az ajtómról. Aztán kiderült, hogy a hírrovatot összeállító Vass Éva, ugyancsak pártvezetőségi tag, magából kikelve rohant a pártvezetőséghez, hogy én még propagandát is csinálok magamnak. Persze elég gyorsan kiderült, hogy valóban Várkonyi Tibor és Zsigovits Edit voltak a viccmesterek. Ma sem tudom, hogy ez valóban lelkesedés volt-e, vagy csak egyszerűen szerkesztőségi hülyéskedés, vagy a kettő elegye. Pethő mindvégig csak a fejét csóválta, de ő is érezte, ebből még balhé lesz. Ám a szerkesztőségben jó darabig csend volt, dolgoztam tovább, miközben azért jöttek a hírek, hogy itt is, ott is, mindenütt nagyok a botrányok. Persze, Pethőhöz is kijött a belügyi összekötő, egy igazoló jelentést kért tőle, pontosabban azt, hogy én írjam meg, hogyan is gondoltam én ezt. Amikor főszerkesztőként tolmácsolta nekem ezt az elvtársi kérést, megmondtam Pethőnek: nem írok.

A BM-összekötő kint volt Pethőnél?

Igen, azt hiszem, így mondta.

Ő ugyanis azt állította nekem, hogy soha nem tárgyalt a BM-összekötővel.

Ugyan!… Na ezután megmondtam neki, hogy nem írok igazoló jelentést, ez tőlem idegen műfaj, de neki, mint nagyon régi kollégának írok egy magánlevelet, és abban szívesen ismertetem a szempontjaimat. És írtam egy három gépelt oldal terjedelmű levelet, „Kedves Tibor” megszólítással, amit ő magához vett. Nem sokkal később Köves Rózsa, aki szintén pártvezetőségi tag vagy talán éppen párttitkár is volt akkoriban, szintén megjelent a szobámban: hallja, hogy én írtam egy levelet, amelyben kifejtettem érveimet, és azt kérdezte, hol az a levél. Mondtam, Tibornál, a páncélszekrényében. Nincs egy másolatom? Nincsen. Köves Rózsa azonnal bement Pethőhöz, de hamarosan jött is vissza lekonyulva, merthogy Pethő elvtárstól már el is vitték az elvtársak. Hát szabad érdeklődnöm, ki más vitte volna el, ha nem a belügyi összekötő? Abban a levélben én leírtam nemzedékem alapélményét, a Rajk-pert, és hogy úgy vélem, a tiltakozás a minimális erkölcsi kötelességem, ha ilyesmit érzékelek, vagy ha ilyesminek a visszatérésétől félhetek. Továbbá leírtam, hogy Václav Havel nem akárki, hanem egy Örkényhez hasonlítható drámaíró, akinek a bebörtönzése ellen már csak azért is tiltakozom, mert a tehetség az igenis nemzeti érték, sőt ez esetben nemzetközi érték; ezenkívül pedig a letartóztatottak között több újságíró is van, emiatt pedig, bár egyiküket sem ismerem személyesen, kollégaként tartottam kötelességemnek a szót emelést. Utóbb visszahallottam, hogy valahol Zala megyében pártaktívát tartott Győri Imre, az agitprop osztály akkori vezetője, és azt mondta: „…és ami mindennek a teteje, még Ember Mária is aláírta”. Azok a szegény Zala megyei funkcik ugye azt sem tudták, hogy én a világon vagyok, de nyilvánvaló volt, hogy ezt úgy kellett értelmezniök, hogy ha egy '56-os húsz év után visszakerülhetett egy politikai napilaphoz olvasószerkesztőnek, s mégsem becsüli meg magát; akkor az „mindennek a teteje”.

Mindennek ellenére a maga ügye hónapokig húzódott…

Az én ügyem pontosan fél évig húzódott, ami az akkori Pethő Tibornak és Siklósinak az érdeme, mert ők nem akartak engemkitenni a laptól, de még csak leváltani sem akartak. A szokásos időhúzó taktikával éltek, azt remélték, hogy az ügy talán elül, nem csináltak semmit, csak hümmögtek, amikor ment hozzájuk valaki a VII. kerületi pártbizottságtól, vagy a KISZ-től jött… merthogy állítólag még az ifjúsági szervezet is „napirenden tartotta” az ügyemet…

Azért kérdem, mert az a levél, amelyet ideadott nekem, s amelyben közli Pethővel, hogy tudomásul veszi az olvasószerkesztői beosztásból való felmentését, mert az kizárólag „politikai döntés”, nos ez a pár soros levele 1980. október 10-én kelt.

Igen, sokfordulós volt a történet. Sokáig én csak azt érzékeltem, hogy a VII. kerületi pártbizottság is többször foglalkozott személyemmel, meg az is visszajutott hozzám, hogy az agitprop osztály egyik munkatársa, bizonyos Fodor László (később sokszor volt látható a tévében Kádár kíséretében, majd a Népszavának lett a főszerkesztője), akit én nem ismertem személyesen, nos ő hihetetlenül erőltette a megbüntetésemet. Úgy éreztem, hogy valamifajta külön indulatot is táplált ellenem, aminek a forrását viszont nem ismerem. Mindenesetre visszahallottam, hogy a kerületi pártbizottság egyik ülésén nagy kirohanást intézett ellenem is, és a lap ellen, valamint a Lapkiadó ellen is, mondván, mennyire felháborító, hogy még mindig nem távolítottak el engem ebből a székből. Ez idő tájt történt, hogy többen ajánlották, menjek el Aczélhoz, mert ő ezt kvázi el is várja. Én addig őt sem ismertem személyesen. Úgy voltam vele, mivel többen jártak nála, hogy miért ne ismerkedjem meg vele? És akkor bejelentkeztem annál a bizonyos mindentudó titkárnőnél, aki híres intézmény volt Aczél környezetében, aki megmondta, hogy másnap reggel, mit tudom én, fél nyolc és háromnegyed nyolc között hívjam fel Aczél elvtársat. Fölhívtam. Valóban bent volt, és valóban még azon a héten fogadott. Elképzelhetetlen kedvességgel fogadott, kijött elém a titkárnői szobába és „Na, nagy magyar aláírónő” felkiáltással, vállamat átölelve tessékelt be magához. Az a bizonyos aczéli charme, amiről sokan beszéltek – ma már persze ritkábban – az valóban elementáris erejű volt. Leültetett – és elkezdett beszélni.

„Kicsi konyak?”…

Nem, csak kávé volt. És elkezdett beszélni. Többé abba sem hagyta. Körülbelül háromnegyed órát voltam nála. Az alatt csak akkor jutottam szóhoz, amikor már elszántan félbeszakítottam és belekérdeztem, ami illetlenség, de egyébként még most is beszélne, és egyébként semmiféle szólásra nem adott volna lehetőséget. Szóval mindenesetre azzal kezdte, hogy atyaian korholt engem, hogy hát mi, ugye, fiatalok és mit tudom én, a párt neveltjei, mi egyáltalán és miért és hogyan kerülhettünk ilyen helyzetbe, és hát hogyan is történt mindez, de mindjárt válaszolt is magának helyettem… Egy idő után félbeszakítottam, és azt mondtam, hogy: „Nézze Aczél elvtárs, a mi nemzedékünknek olyan alapvető élménye a Rajk-per, hogy azon mi nem tudunk túllenni. Tudom, hogy ön is érintve volt, és furcsa, hogy én mondom ezt önnek, de nekem a Rajk-per még mindig itt ül a gyomromban, holott senkit nem ismertem személyesen, senkihez nem volt közöm.” Hát igen – mondta ő –, és ha tudnám, hogy őt azért tartóztatták le, mert feljött valaki miatt szólni, akit akkoriban letartóztattak, hogy az milyen rendes elvtárs. Mondom, hát akkor miért vitatkozunk; mi is megpróbáltunk valakiért szólni. „Igen, de hát most más a helyzet, más a nemzetközi környezet” – mondta ő –, és egyáltalán, „maguk olyan meggondolatlanok és apolitikusak, itt vannak például Hellerék, azokkal sem lehet beszélni, azok is milyen apolitikusak és hát miért nem állnak szóba a saját nemzedékükbeli Knopp Andrással, miért nem tekintik őt vitapartnernek?” Erre mondtam, hogy Aczél elvtárs, én nem tudok Hellerék helyett nyilatkozni, bár őket természetesen ismerem, nemzedéktársak vagyunk – akkoriban egyébként már nem ismertem őket olyan közelről –, de nem tudok helyettük beszélni, hanem itt egyszerűen arról van szó, hogy lehetetlen az az állapot, hogy valami ellen tiltakozni sem lehet, önök annak idején sokkal vehemensebb formában tiltakoztak. Na csak ez hiányzott, hogy a harcos ifjúságára emlékeztessem. Teljesen elsöpört, többé egyáltalán nem jutottam szóhoz. A vége felé azért rátért újra az én aláírásomra, hogy én miért írtam alá. Ő persze sejti, válaszolt rögtön a saját kérdésére, ugye az történt, hogy valakik odahoztak egy ívet, azt mondták: „Mária, írd alá, és Mária aláírta…” Megint nem engedett válaszolni, azonnal új történetbe kezdett: Sulyok Máriával is ugyanez történt, aki ugyancsak itt ült nála, és aki egyébként visszavonta… De közben egyetlen percig sem úgy beszélt, mint aki elvárná tőlem, hogy én is vonjam vissza, hanem ez is csak bele volt fonva ebbe a végeérhetetlen szófolyamba. A végén felálltam, én álltam fel, azt mondtam, nem akarom vég nélkül igénybe venni az idejét, és köszönöm, hogy egyáltalán fogadott; erre azt mondta: „Maga ne aggódjon, nem lesz semmi baj!” Kint az előszobában Soltész István várt. Soltész akkor már nem Aczél titkára volt, bár hát az ő életrajzában szerintem volt egy ilyen időszak is, hanem a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese…

Nem volt. Ő nem volt soha Aczélnak a titkára, ő főosztályvezető, majd elnökhelyettes volt a Tájékoztatási Hivatalnál, és mint ilyen, Agárdi Péterrel együtt időnként elmentek Aczél lakására, s a könyvtárát, iratait rendezték. Soltész legalább is ezzel magyarázta nekem, hogy hogyan került közelebbi kapcsolatba Aczéllal.


Jó, mindegy is. Mindenesetre az előszobában ott volt Soltész, azt hiszem, akkor már a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese volt, s ha nem is e minőségében, de rám segítette a kabátot. Aczél is ott állt a szobája ajtajában, végignézte ezt az idilli, udvarias jelenetet. Az egész légkör nagyon barátságos volt, még a mindentudó titkárnő is mosolyogva köszönt vissza…

Soltészt maga akkor látta először?

Igen, akkor láttam életemben először, de tudtam róla, már csak azért is, mert a húgom, Ember Judit jóban volt Soltész feleségével, Bakó Ilonával. Judit becsülte Ilonát mint új elgondolású, a divatot és a szobrászatot egyeztetni képes gondolkodót a képzőművészetben – innen tudtam, hogy Soltész létezik. Szóval Soltész kikísért a liftig, és ő is nyugtatott, nem lesz itt semmi baj. A reggeli Aczél-látogatás után bementem a szerkesztőségbe, egyenesen abba a szobába, amelyben Zala Tamás és Várkonyi Tibor együtt ültek. Akkor már, azt hiszem, Zala Tamás volt a párttitkár, miután a tudósítói évek után éppen hazajött Amerikából. De akár párttikár volt már, akár még nem, a szerkesztőségben ő számított pártpotentátnak. És akkor én azon melegében – Várkonyi jelenlétében – beszámoltam Zalának a látogatásomról. Már csak azért is, mert előtte Zala említette nekem többször is, hogy valamit azért kellene csinálni, hiszen a VII. kerületi pártbizottságon sürgetik a dolgok mielőbbi elintézését. Tehát én azon melegében elmondtam, hogy mi történt. Az volt az érzésem, hogy ennek mind a ketten örülnek. Időben tulajdonképpen ez már a vége felé volt az egész aláírók elleni büntető akciónak; az elején jobban büntettek. Például a Szépirodalminál Illés Endre azt hitte, hogy szigorúbban és nagyobbakat kell ütni. Jovanovics Miklós egyáltalán nem volt hajlandó az Élet és Irodalomnál dolgozó kollégákat megbüntetni, úgyhogy kiderült, hogy vannak fokozatok, joggal lehetett remélni, hogy a dolog elalszik…

Aczél végül tett valamit?

Nekem az a véleményem, hogy itt is a szokásos aczéli forgatókönyv szerint történt minden, engem megnyugtatott, majd semmit sem intézett. Azt hiszem, ez sokszor jellemző volt rá. Talán ő is örült, hogy megismerkedett velem. Tulajdonképpen kíváncsiak voltunk egymásra, valószínűleg valamiféle emberi szinten. Az Aczélnál történtek után körülbelül tíz nappal, két héttel később nagyon idegesen bejött a szobámba Zala is, Siklósi is (neki ugyancsak beszámoltam a látogatásomról), majd talán Pethő is. Egyre csak azt sürgették nálam, hogy mikor csinál már valamit Aczél, mert itt a VII. kerületi pártbizottságon nem állt le a szerkesztőség elleni akció. Aczél nem csinált semmit, s mint utólag hallottam, Zala Tamás erre elkezdte többeknek duruzsolni – és ez már aljasság volt a részéről –, nem is biztos, hogy én jártam Aczélnál… Ekkortájt én felhívtam, nem az Aczélt, hanem a Soltészt, azt kérdeztem tőle: mi a véleménye, történt-e valami, kérdezze már meg, én nem akarom zavarni Aczél elvtársat. Soltész azt felelte nekem, hogy Aczél nagyon kikelt a „túlbuzgó nyikhaj” Fodor László ellen – ezt a kifejezést használta –, és én változatlanul legyek nyugodt. Néhány nap múlva Pethő és Siklósi együtt jött be a szobámba, s azt mondták: nincs tovább, nem tudnak tovább várni. Aczél semmit sem tett, Soltész semmit sem tett, őket pedig utasította a kerületi pártbizottság, hogy engem le kell váltani. „Olvasószerkesztőileg” akkor, a nyár elején elég nehéz helyzetben volt a lap, és én megkérdeztem, nem lehetséges-e az, hogy engem leváltanak, de mondjuk azért stílszerkeszthessek? Nem lehetett.

Tehát akkor személyesen már nem volt bent Soltésznál?

Nem.

Csak telefonon beszéltek?

Igen.

Azért kérdeztem, mert a történet Soltész elmondásában egészen másképp hangzik.

Tudom, mesélte. Nem érdekes. Soltésszal én legközelebb személyesen akkor találkoztam, amikor kinevezték a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé, 1982 legvégén. Ott, azon a nagy össz-szerkesztőségi plénumon odakacsintott nekem. Többen is azt hitték, hogy Soltész, mint erős ember majd változtatni fog a helyzetemen. Jóllehet – és ezt meg kell mondanom egészen őszintén – én nem éreztem magam deportálva a kulturális rovatba, ahol engem mindenki nagyon barátságosan fogadott. Ahol kezdetben ugyan nem volt mit csinálnom, de Pethő azt mondta: „majd kitalálja magának, hogy mi legyen”. Így is lett, írtam irodalomtörténeti jellegű munkákat, Bessenyei Györgyről például, meg egy kicsit belekontárkodtam történelmi emlékekbe is, egyszóval kerestem a helyemet. Talán fél év múlva Horváth György, aki a Magyar Nemzet műkritikusa volt, és elment a minisztériumba „főelvtársnak”, s azt ígérte Pethőnek, hogy állít maga helyett valakit. Nem tette. Sok héten keresztül a Magyar Nemzetben egyáltalán nem jelent meg műkritika, és egyszer az történt, hogy Somi, Somorjai, aki időközben tördelőszerkesztőből olvasószerkesztővé lépett elő, mert engem pótolni kellett, átrohant a hallon, egy meghívót lobogtatott, és azt kiabálta, hogy mégiscsak disznóság, hogy most jött az új Vigadó Galériából egy meghívó valami Tóth Menyhért emlékkiállításra, életmű-kiállításra, és erről sem írunk? Én halkan megjegyeztem, hogy az nem „valami Tóth Menyhért”, az egy nagyon nagy művész. Somi elcsodálkozott: „Maga ismeri?” Mondom, természetesen. Akkor írjon róla! És odaadta a meghívót, és én írtam róla, s az a cikkem valóban feltűnést is keltett, így kezdtem el akkor művészettel foglalkozni, és ennek nagyon sokat köszönhettem. Sok művésszel ismerkedtem meg személyesen, engem érdeklő dolgokat láttam, megint elkezdtem hozzáolvasni… Szóval kezdtem jól érezni magam a bőrömben, mégis voltak többen is, akik biztattak, hogy ha majd jön Soltész, ez az Aczél-boy, és ha Aczél tényleg azt akarta, hogy te ne legyél leváltva, akkor majd Soltész visszaállítja a régi rendet. Egyszer a lift előtt Siklósival is találkoztam, ő is biztatott, azt mondta: „Soltész egy korrekt fiú, én emlékszem rá a Magyar Hírlap belpolitikai rovatvezető korából, amiben Pistával megállapodtunk, az úgy volt, és remélem, hogy a maga dolgában Pista rendet fog teremteni.” Úgyhogy őnekik ez fontosabbnak látszott már, mint énnekem. Soltészt tehát azon a rettenetes össz-szerkesztőségi értekezleten beiktatták. Szörnyű volt már az új agitprop osztályvezető, Lakatos Ernő is, aki felállt és azt mondta, hogy „Pethő elvtársat a párt az osztályharc más frontjára állította”. Ez derültséget keltett az ifjúság körében, mondták is, hogy rosszul állhat ez az osztályharc vagy ez a szocializmus, ahol a 61-62 éves Pethőt kell más frontra állítani. Soltész pedig azonnal a legrosszabb oldaláról mutatkozott be, bár nyilvánvalóan izgult, és annak amit mondott, még volt is füle-farka. Hogy ő nagy ambícióval készült erre a feladatra, és nagy várakozással fog nekilátni, de mániákusan mindent kétszer-háromszor mondott el, ami szerintem a félelemnek volt a tünete. Úgyhogy amikor elment, döbbenten néztünk egymásra.

És ráadásul Pethő is nagyon készült a búcsúalkalomra, mi több, szokásával ellentétben leírta a szövegét, méltósággal, elegánsan távozott, amitől még nagyobb volt a kontraszt.

Így van. Soltész főszerkesztőségének első időszaka lidérces rémálom volt, a szerkesztőségbe beköltözött az addig nem ismert félelem. Soltész a beiktatása után még hetekig nem jött be a szerkesztőségbe. Három vagy négy hétig eljátszotta, hogy ő nélkülözhetetlen a parlamentben. Zay László volt az a kolléga, aki naponta bejárt hozzá, és közvetítette a képtelenebbnél képtelenebb ukázokat. Soltész hosszú leveleket küldött, amelyekben tiltakozott, hogy a reggeli lapban ez, az, amaz hogy jelenhetett meg, s egy ilyen alkalommal azt üzente, hogy Bán Andrást – aki fiatal képzőművészeti kritikusként időközben odakerült a laphoz – azonnal el fogja bocsátani, mert az lehetetlen, hogy Bán csak az avantgárdot szeresse… Hogy ebben, és sok más kérdésben kinek a rosszindulata, illetve fülbesúgási kényszere játszott még szerepet, nem tudom pontosan. Mindenesetre amikor Soltész végre megjelent a szerkesztőségben, én vidoran, „jó kapcsolatunkra” alapozva mentem be hozzá Bán Andrásért küzdeni, megmagyarázni neki, hogy kimondottan jó, ha egy lapnak többfajta kritikusa van, mert hiszen a művészeti életben is több nemzedék művésze van jelen egyszerre, és ahogy az irodalomban Esterházyék, Tandoriék úgy léptek színre, hogy már hozták magukkal a saját, őket értő, méltányoló, magyarázni képes esztétákat, ugyanúgy a képzőművészetben is nagyon hasznos ez. Bár Bán Andrást sikerült megmentenem, meghökkenve érzékeltem, hogy Soltész immár velem szemben is mérhetetlenül ellenséges. S megtörtént az, ami – ezt talán merhetem mondani – újságíró-gyakornok korom óta nem fordult elő, hogy rendre visszaadta az írásaimat. Nem égbekiáltó politikai okok miatt, hiszen én politikával akkoriban nem is foglalkoztam. A legszebb, igen jellemző példa az, hogy amikor írtam egy anyák napi vezércikket, s volt benne egy bekezdés arról, hogy van a gyerekeknek egy visszatérő szava, az a szó, hogy „figyelj”, amit olyan nagyon furcsa, sajátságos hangsúllyal mondanak…

Ez a cikke végül is megjelent, nem?

Soha nem jelent meg.

Akkor én levonatban olvastam?

Igen, lehet. És anyák napján arról próbáltam beszélni, hogy nem kapnak a gyerekek elég figyelmet. Már a bölcsőde állandó zsongásában, és később az óvodában… Nem néven szólítják egymást, hanem megráncigálják egymás ingecskéjét és azt mondják: „Figyelj!” És az iskolában aztán pláne, és hogy erre figyeljünk föl, mire Soltész visszaadta a vezércikket azzal, hogy „Ember Mária nekem ne támadja az óvodát!” Úgyhogy az óvodákat „kivont szablyával óvta ellenem…"

Igen, ez elég hosszú időn keresztül ment, és nemcsak Ember Máriával történtek ilyesmik. Én is eltettem magamnak jó néhány Soltész széljegyzetelte levonatot… Az élet nagy paradoxona, de ez már egy másik történet, hogy később viszont az ő nevéhez fűződött a Magyar Nemzet utolsó nagy korszaka, mármint azzal, hogy szinte egyik pillanatról a másikra megszűnt cenzornak lenni. Vagy hogy a maga szavát használjam, a lovak közé dobta a gyeplőt, s mi, a lovak, éltünk a lehetőséggel… De most még arról kellene beszélnünk, hogy miként történt meg a maga rehabilitálása, vagyis olvasószerkesztővé való újrakinevezése?

Ez nem független attól a váltástól, amiről maga beszélt. Soltész, aki minden bizonnyal azért alakította ki szellemi terrort a szerkesztőségben, mert ő maga is félt, és ő maga is bizonytalan volt…

No meg a nyolcvanas évek elején a nagypolitikában is kísérlet történt az ideológiai bekeményítésre: az agitprop osztály élére Lakatos Ernő került, 1982-ben, 1983-ban az összes napilap főszerkesztőjét lecserélték…

Nagyon jól mondja. Pontosan ez történt. Kádár János állítólag azt mondta: liberalizáció elképzelhető a gazdaságban, de elképzelhetetlen és megengedhetetlen a szellemi életben. A sajtó gyeplőjének a megrántása teljesen egyértelmű volt. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a többi lapnál a főszerkesztők szélesebb látókörűen viselkedtek. A Magyar Nemzetnél viszont négy szörnyű évet éltünk. 1986-ban aztán megint fellépett a lapnál az olvasószerkesztői válság. Váratlanul meghalt ugyanis Somorjai József, és hirtelen megint szükség volt egy robotosra. Hallottam, hogy tárgyalnak X.-szel, Y.-nal, Z.-vel. Őszintén szólva, engem akkor teljesen hidegen hagyott az egész, mert úgy éreztem, jó cserét csináltam: rossz kéziratok olvasása helyett érdekes kiállításokra járhattam, azokról, a főszerkesztői magatartásváltás után már mind szabadabban írhattam. Egy napon viszont Soltész zavartan bekukkant a kultúrrovatba, s azt kérdi: „Marika, bejönne hozzám néhány percre?” Nagyon furcsa volt az arca. Felálltam, indultam, de nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: „Vigyek zsebkendőt, sírni fogok?” Nem, nem, nem, habogott zavartan. A főszerkesztői szobában már ott ült Matolcsy Károly, s ha jól emlékszem, talán Tóth Gábor is, mindketten a szerkesztőbizottság tagjai. Mi is helyet foglaltunk, és Soltész hivatalos-baráti hangon azt mondta nekem: „Marika, arról van szó, hogy meg akarjuk kérni, vállalja el újra az olvasószerkesztést!” Addig soha nem szólított Marikának, mások se nagyon. Azt feleltem, mint ahogy igaz is volt, hogy ez a felkérés engem igen meglepetésszerűen ér. De egyáltalán nem zárkóztam el, még azt is mondtam, nagyon köszönöm, de becsületbeli kérdés az is, hogy jelezzem: két év múlva el akarok menni nyugdíjba: „Írni akar, Marika?” – kérdezte Soltész. Mondtam, hát igen, egy-két dolgot még szeretnék megírni. Na jó, ők ezt tudomásul veszik, de akkor is kérnek, a lap bajban van, vállaljam el két évre és két év után majd újra tárgyalunk, mert addigra én lehet, hogy majd meggondolom magam. Ezután azt kérdezte, mik a fizetési feltételeim. Mondtam, nekem fogalmam sincs arról, hogy mennyi most, négy év elteltével a kollégáim fizetése, de azt javaslom, hogy nekem legyen kétezerrel kevesebb, mint a Nagy Pistának, akiről úgy rémlett, hogy neki kétezerrel volt kevesebb, mint a rangidős olvasószerkesztőnek, Csatár Imrének. Ezen a gondolatmeneten csodálkoztak egy kissé, de azért ezt sikerült elintéznem magamnak. Kifelé menet Tóth Gábor nagyon meghatottan gratulált, hogy ő mindig is drukkolt annak, hogy én visszakerüljek. És már másnap napos olvasószerkesztő voltam, igaz, a Tájhivtól ekkor sem kaptam papírt…

Mária, akkori értetlenkedésemre, miért vállalja újra a taposómalmot, azt mondta, az ember nem utasíthatja vissza a saját rehabilitációját…

Így gondoltam, s így gondolom most is. Nemzedékemből keveseknek adatott meg, hogy megélhesse a saját rehabilitálását… Nekem az volt nagyon fontos volt, hogy mindez önkritika nélkül történt. Én önkritika nélkül kerültem vissza 1976-ban a Magyar Nemzethez, és önkritika nélkül ülhettem vissza az olvasószerkesztői székbe is 1986-ban.

A Fészek Klubban az utolsó születésnapon

• Beszélő-beszélgetés [6]