Nyomtatóbarát változat
Egy manzardőr feljegyzéseiből: a 2001. esztendő
A státustörvény nem más, mint a lelkiismeret-furdalásban szenvedő vasárnapi apuka csokoládéja, amellyel a gyerek garantáltan elrontja az étvágyát, a mama pedig megharagszik érte.
Január
Az új évezred számomra egy egészen különös felismeréssel kezdődött…
Hónapok óta nem kis megdöbbenéssel veszem észre, hogy… hogy szabad vagyok.
No, nem mintha eddig gályához láncolt rabnak, rácsok mögött senyvedő fogolynak éreztem volna magam, de mégis… Mégis ismertem azt a bizonyos pszichoszomatikus nyomást a gyomorszáj tájékán, amelynek a létezésére sok-sok esztendővel ezelőtt az erdélyi Farkas Árpád döbbentett rá, számolatlan mennyiségű pohár bor után már eléggé részegen állítva, hogy minden kisebbségben élő sortársunk permanensen tapasztalja ezt a szorítást (amelyről akkor nem tudtam eldönteni, nem az alkoholtól szétroncsolt mája fájdalmait nemesíti-e meg úgy, hogy szimbólummá emeli) – nos, ezt a kis nyomást attól kezdve én is személyiségem részeként tartottam nyilván, hiszen rá kellett ébrednem, én is éreztem már annak előtte is, mielőtt a székely poéta beszélt volna róla, éreztem bizony, épp csak nem tudatosítottam, de a költőtárs felnyitotta szememet, hogy beláthassak vele a gyomorszájam tájékára, ahová a kisebbségi szorongás góca olyan jól beágyazódott. Ez a kis szorító érzés nem zavarta munkámat, nem akadályozott semmiben – épp csak volt, s okozta a kiszolgáltatottság, a bezártság erősülő-gyengülő érzését. Azonnal felébredt, amikor arról olvastam, hogy az ukrán oktatásügy fő emberének véleménye szerint a nemzetiségi iskolák felsőbb osztályaiban már minden tartárgyat államnyelven kellene tanítani, s hogy az egyetemi „magyarul felvételizés” megszüntetendő kiváltság; hírt adott magáról, amikor megértettem, előbb-utóbb bekövetkezik az az időszak, amikor már csak vízummal utazhatok Magyarországra; ránehezedett a gyomorszájamra, ha belegondoltam: a fiamat pár év múlva besorozzák az elviselhetetlen körülményeiről hírhedt ukrán hadseregbe, ahol olyan országnak a fegyveres védelmére fogják kiképezni (és felesketni), amelynek léte benne és szüleiben szinte kizárólag negatív érzelmeket kelt, amellyel sorsközösséget nem vállal, amelynek felemelkedésében nem hisz… De éreztem ezt a szorítást mindannyiszor, ahányszor az ukrán postára kellett bíznom leveleimet, ahányszor telefonbeszélgetés közben gyanús kattogást hallottam, vagy úgy éreztem, az udvarias férfi, aki hátulról belejött az autójával a miénkbe, és meglepetésünkre azonnal magára vállalta a javíttatás költségeit, az voltaképpen így akart megismerkedni velünk, hogy titkos megbízást teljesítve életünket kifürkéssze… (Tudjuk: „Attól, hogy beteges üldözési mániád van, még lehet, hogy valóban figyelnek.”)
Mert hát, persze, szorongani ezer módon és ezer dologtól lehet. Engem Velencében is hajszálra ugyanez az érzés töltött el, amikor süllyedni láttam a várost: a dagály megemelte a tengert, s a Szent Márk tér kövére a vízelvezető csatornákból buzogtak fel a furcsa gejzírek, hogy száraz lábbal már ne lehessen a csodálatos tér egyik sarkából a másikra átjutni – hiába voltam tisztában azzal, félnaponként ismétlődő ciklusról van szó, pár óra múlva a víz visszahúzódik – én mégis úgy éreztem, most, a szemem láttára nyelik el a mohó habok az Adria királynőjét…
Nem, nem Titanic-pánik volt ez, hanem a szokásos diszkrét szorongás: a Máraitól már elsiratott európai civilizációt láttam a romlásba merülni, mint ahogy a magam kis kárpátaljai magyar szigetét is gyakran érzem süllyedő Atlantisznak (helybéli költőnk, Fodor Géza ezt meg is írta kitűnő versében).
És most hetek óta azt érzem, hogy… nem érzek semmit. Mintha kioperálták volna azt a gócot, fekélyt, sejtburjánzást, gyulladást, hólyagot, miómát, tályogot, amely a már megszokott, énem részévé asszimilált szorításokat okozta.
Hogy a dolog nincs többé, azt pedig mostani újszerű elfoglaltságaim gyakorlása közben fedeztem fel.
Amikor életem első elektronikus leveleinek egyikére az USA-ból két perc alatt megjött Nagy Károlyéktól a válasz, talán olyasmit érezhettem, mint azok, akik részesei lehettek az első szikratávíró kattogásának, akik hallották megszólalni az első rádiókészüléket, látták kifényesedni az első televíziós képernyőt…
Miközben (nyilván önvédelemből) egyre inkább kivonultam a közéletből, és az engem közvetlenül érintő és körülvevő világgal szinte alig van kapcsolatom, épp aközben nyíltak meg előttem a szédítő távlatú új dimenziók. Hogy mást ne is említsek: a 70-es, 80-as években Kárpátalján több magyarországi napilap járatására is mód volt, ezek számai 24 órás késéssel ugyan, de hiánytalanul megérkeztek, s a fáziseltolódás ellenére hétköznapjaink fontos tartozékainak számítottak. Ugyanígy járathattuk az irodalmi lapokat (és az egyetemen mélyen lenéztük azt, akinek csak a Kortárs járt, és nem fizette elő az Új Írást meg a Kritikát). A rendszerváltással ez a lehetőség megszűnt; néha annak is örültünk, ha múlt heti vagy még elavultabb hírlapok, remittenda-folyóiratok adódtak olvasmányul. Most meg… Bevallom, már-már áhítatos lelkesedéssel tölt el, hogy a másnap reggeli friss újságok anyagait már előző éjszaka megismerhetem, hogy az Élet és Irodalmat már megjelenése napján letölthetem, hogy a legkülönfélébb adatokat és szövegeket pillanatok alatt beszerezhetem anélkül, hogy asztalomtól felállnék… És bevallottan kreatív ember lévén számomra talán ennél is fontosabb: magamat/magunkat a világnak megmutathatom azzal, ha kis marginális szellemű műhelyünk működési szféráját kiterjeszthetem az internetre.
Soha nem éreztem ilyen felszabadultságot!
Persze ettől fiamat még elvihetik katonának, ettől még bezárhatják a magyar iskolákat, és nagy valószínűséggel ez a technikai vívmány (vagy még kevésbé az, hogy én használhatom) nem fogja megállítani a kárpátaljai magyarság felmorzsolódását. Továbbá: az e tájékon mindennaposnak számító áramszünetek idején nem lehet szörfölni, és ha nem tudom kifizetni az itt még luxusnak számító szolgáltatás díját, akkor fuccs az e-mailezésnek is… És mégis! És mégis: úgy érzem, mindenfajta bezártságom, kirekesztettségem, korlátozottságom megszűnt: bármit elérhetek, bármit megszerezhetek, és bárhová eljuttathatom gondolataimat. A neten nem vagyok kisebbségi, nem vagyok sorsától szorongatott… Vagyis hát kicsit azért mégis vagyok, mert rosszak a telefonvonalak, és az ungvári szerverek se híresek, és a gépem, modemem éppenséggel nem high-tech… De azért működik a dolog, élvezhető gyorsasággal… És én amúgy sem vagyok kapkodós fajta.
Alig több mint fél éve annak, hogy először kápráztatott el ennek az anti-Gutenberg-galaxisnak a fantasztikus perspektívája. És alig kellett két hónapnak eltelnie, hogy ne elégedjek meg azzal, ami „jön”, hanem én is küldeni akarjak: ma már digitális folyóiratot és virtuális irodalmi kávéházat működtetek. Csak résnyire kellett kinyitnom az ajtót, és bezúdult nagyvilág. Én pedig ahelyett, hogy ennek a lehetőségnek minden felsőfokát megfelelően kiélvezném, ugyanezen a résen magamat tuszkolom ki, és erőltetem rá a világra. Magam vagyok a leginkább meglepve, hogy sok százan látogatják és böngészik munkám eredményét, s hogy köztük van néhány utcával odább lakó gyerekkori jó barátom csakúgy, mint ismeretlen olvasóm a Glóbusz túlfeléről.
Én ővelük érkeztem az új évezredbe, s vajh de jó lenne biztosra venni, hogy azt a bizonyos pszichoszomatikus szorítást a gyomorszáj tájékán, azt végképp ráhagytam a máris oly távolinak tűnő, internet előtti időkre.
Február
Múlt hónapban Virtuális Nagynéni címen elindítottam legújabb agyrémemet: egy személyes hírlevelet, amelyben a „környékemen” zajló fontosabb eseményekről számolok be partnereimnek. S hogy a lúd kövér legyen: mindezt Mikes Kelemen modorában, de oly módon, hogy folyvást beleszövöm a modern számítástechnikai kifejezéseket, és ezek eléggé érdekesen hatnak a túlbonyolított, képzavar-gyanús körmondatokban. Többen visszaigazolták a körlevelet, mindenkinek tetszett, akadt, aki maga is archaikus nyelven válaszolt. Csak egyvalaki értette félre… Egy németországi mérnökember (1990 óta, azaz 10 éve él ott) azt hitte, hogy mi itt Kárpátalján így beszélünk, és kicsit kárhoztatott a nyelvhelyességem és helyesírásom miatt… Ezen jót kacagtam.
A levél egyébként lényegében január végi díjátadásainkról szólt, imigyen:
Édes Néném,
örömmel tudatom kéddel, hogy jól vagyok itten a Toronyban, mi több, buzgón kapkod a kezem a gépezetnek klaviatúrja eránt, hogy elfogódott izenetimmel megkeressem kédet, bárhol is meredezzen tekintete a képeknek fényes ernyőjére. Mert kéd mindenütt ott van, ahová nékem izennivalóm kerekedhetik valaha.
Tudatom továbbá örvendéssel, hogy tegnap itten a Toronyban ünnepünk vala, amikor is a Pánsíp Irodalmi Szalon vendégei egybegyűltenek, hogy szellemiket megfényesítsék azoknak ragyogásiban, akik díjakat kapának az UngBereg Alapítvány megfontolt kurátorinak döntnöki munkálkodása miján, úgy mint jó Penckófer János a KÁRMIN-díjat, amely feloldva KÁRpataljai MAgyar Irodalmi Nívódíjnak nevezend, továbbá pediglen Vári Fábián László és Varga Béla nevezetű kiváló férfiúk, akik a szép emlékezetű professzor Váradi-Sternberg Jánosról keresztelt díjat vehették volt magukhoz.
Okos laudációkat tartanának a fentebb említett díjazottak sorrendjében: Nagy Zoltán Mihály uram, Beregszászi Anikó ifiasszony és Tóth jó Istvánunk, aki ama jeles Határon Túli Magyaroknak Hivatalában vezet főosztályt. Díjazottaknak oklevélt átadni volt szerencsénk Csernicskó Istvánnal, ki hű társam a kurátorságban, nemkülömben kópertába zárt ropogós pénzeket továbbiglani ösztönzésére a kitüntetetteknek.
Szerencsém adódik tudatni még kéddel, hogy némileg amaz Attilát aposztrofálván szabadon, ki apjáról József előnevet viselend, hogy örömére eme januáriusi napra eső névünnepemnek, megleptem „magam magam” egy kávéházi szeglettel, amelynek nevezetje pedig UngParty NetCafé, igazolására ama környülállásnak, hogy a Torony, amelyben családommal lakánk, nem amaz Rodos tónak, hanem az Ung folyónak partján helyezkedend el.
Emez NetCaféba bétérni mindenkor szerencséltessék kédnek, ahol is számos olvasódni kínálkozó irományok levének örvendezésére a léleknek. Midőn pedig a kávézó házamban Törzsasztalomnál elidőzend kéd, át is lépegethet az UngBereg Alapítvány számos oldalára csakúgy, mint a digitálisnak nevezendett netPánsíp iratfolyamra, s onnan vissza a Caféba, böngészésére villanyos palackokban érkezendő episztoláknak – s egyebek szerént való ínyenc csemegéknek.
Bizakodván, hogy izenetem jó egészségben találta volt kédet, maradok toronybéli eccse:
-bdk@
PS. Ha kigyelmed nem kévánna több hasonlatos epistolákat mailboxjába béfogadni, küldjék egy izenetet „A te édes nénikédet” textussal címemre.
Hát aki azt hitte, hogy Kárpátalján így beszélnek, arról nem is tudom, mit gondoljak.
Az internet a legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány.
Nincsen holnap honlap nélkül.
Tsúszó Sándor szerint: aki regényt olvas képernyőről, az más perverzitásra is hajlamos.
Március
Zajlik az élet az interneten... Irodalmi és nekem tetsző webhely nem sok akad, illetve számos irodalmi folyóiratnak van internetes változata, de olyat, amely kifejezetten a háló számára készül, nem sokat találtam. Néhány azért akad. Az egyik legjobb – milyen érdekes – szintén Magyarország határain túl készül, jelesül a vajdasági Zentán. A város nevéből alkotott anagramma-címe: zEtna. Hónapok óta szorgalmas böngészője vagyok, és most szerkesztőjétől, Beszédes Istvántól érdekes felkérést kaptam: írjak „négykezes novellát” egy szerb íróval párban: mondjuk én elkezdem, azt lefordítják szerbre, elküldik a partneremnek, ő hozzáír, az új szöveget lefordítják nekem magyarra, hogy folytathassam… Nekem roppant módon megtetszett az ötlet, alig várom, hogy belevághassak.
Kárpátalján újra szörnyű árvíz pusztít… A Tisza megint olyan, mint az őrült, ki letépte láncát… Beszédes Pista Zentán kinéz az ablakából, látja a Tiszát, teljesen nyugodt…
A legmagyarabb folyó. Itt „ukránokat” önt ki házaikból, ott meg egy „szerb” nézi.
Április
Mario Vargas Llosa írása a 2000-ben: „Globalizáció: a kultúra szabadsága”. Az író meglepő egyértelműséggel, már-már agitatív hangot megütve áll ki a globalizáció mellett. Okfejtése mellbe vág, hiszen nem állít kevesebbet, mint hogy a regionális értékek megőrizhetőségét éppen a világméretű egységesülés szolgálhatja („A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat.”) Ehhez a végkövetkeztetéshez abból kiindulva jut el, hogy a kollektív identitásra épülő nemzetállamok nem csupán az emberek egyéni identitását nyomják el, hanem a regionális értékeket is, és ezeket éppen a globalizáció hivatott felszabadítani. A dolog érdekessége, hogy bár ezt a nézetet én nem tudom teljes mértékben osztani, egy aforizmámban mégis majdnem pontosan ezt fogalmaztam meg („Szerencsére a regionalizmus is globalizálódik”), de én ezt inkább egyfajta oximoronnak szántam, amelynek „igazsága” inkább az ellentétes értelmű fogalmak összekapcsolásában rejlő stilisztikai feszültségben rejlik, nem pedig „tartalmilag” érvényesül. Egyáltalán nem vagyok ugyanis abban biztos, hogy egy látszólagos és rövid kiszabadultság-állapot után bármiféle regionalitás nem esik-e ugyanúgy a globalitás áldozatául, mint maga a nemzetállami koncepció.
Vargas Llosa az egyéni szabadságjogok, a személyes identitás védelmében meglehetősen keményen fogalmaz, amikor ilyeneket ír: „A kulturális identitás önmagában is veszélyes fogalom. A társadalom felől nézve csupán kétséges és mesterséges koncepció, ha azonban politikai célokra fordítják, akkor az emberiség legértékesebb vívmányát, a szabadságot fenyegeti.” Illetve: „A kulturális identitás az ideológia világába tartozó fikció, amelyre a nacionalizmus épül.” Kifejti továbbá, a globalizáció áldása abban rejlik, hogy az állampolgárok többé nem kötelesek tiszteletben tartani azt az identitást, „amely menekülésre esélyt sem adó koncentrációs táborba – a szülőhelyük nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak identitásába – zárta őket.”
Ezt első felindulásomban erős túlzásnak éreztem, és a következőképpen szálltam gondolatban vitába:
Bár életem utóbbi évtizedének a tanulsága számomra is az, hogy a szabadon gondolkodó embernek (és az alkotó művész ilyen) szükségszerűen ki kell törnie abból a „hagyományvilágból” (ha tetszik: identitásból), amelyet szűkebb-tágabb környezete jelent számára, mégsem tekintem a szülőhely nyelvét vagy a nemzetet koncentrációs táborhoz hasonlíthatónak. Az emberek döntő többségének ugyanis – vélem – szüksége van a „saját” kollektív identitásra, amely ugyan valóban bezár, de meg is tart azzal, hogy befogad, hogy helyet, a közösségben betöltött társadalmi szerepet kínál, segít tájékozódni, eldönteni, mi helyes és mi nem, életviteli és viselkedési normákat ad, amelyekbe belekapaszkodni talán természetesebb, mint megtagadni őket. Igaz, hogy azok, akik a tagadást, kitörést választják, azok a globalizáció előbbre haladtával ezt sokkal könnyebben megtehetik, semmint hiányában, ám – amiként a bakaviccben – mindenki mégsem tercelhet, vagyis aligha lehetséges mindenkinek eltávolodnia attól a hagyománytól és értékrendtől, amelybe beleszületett, ezzel felszámolva magát az identitást.
Nem fogadom el – érveltem tovább –, hogy a születésünkkel kapott adottságokkal élni és keretükben megmaradni eleve káros, nyomorító hatású lenne. A globalizáció pozitívuma valóban az, hogy „lényegesen kitágította az egyéni szabadság horizontját”, mint Vargas Llosa írja, de ebben a szabadságban a közösségben maradás, a hagyományhoz ragaszkodás szabadságának is benne kell foglaltatnia. A globalizáció negatívuma, veszélye épp abban áll, hogy azok kárára, sérelmére is felszámolhatja vagy erősen elbizonytalaníthatja az öröklött, készen kapott identitást, akik abban megmaradva érzik jól magukat, és kívüle elveszettek, értéktévesztők, személyiségükben megcsonkítottak lennének.
Az igazi veszély az, gondolom én, hogy a világ sokkal gyorsabban globalizálódik, mint a benne élő emberek. Az emberi tudat- és érzelemvilágban, a psziché egészében sokkal lassabban játszódnak le azok az értékváltások, amelyek környezetünket pillanatok alatt átformálják.
Idáig jutottam gondolatmenetemben, kételyeket támasztva Vargas Llosa szigorú állításának igazát illetően, amikor kezdtem magam úgy érezni, mint az az ember, akinek fejére olvassák egy súlyos hibáját. Azt a hibáját, amelyet ő maga sem mert még soha bevallani magának, ezért aztán alaposan meg is sértődik, és elkezd védekezni. Miközben azonban védekező érveit egymás mellé sorakoztatja, meglátja önnön érvelése logikai gyöngéit, meglátja a csúsztatásokat és a tendenciózus hangsúlyeltolásokat, amelyekkel magát is félrevezette, és lassan rádöbben arra, hogy a fejére olvasott hiba bizony valóságos, kár volt megsértődni és ágálni.
Így sértődtem én meg azon, hogy örökölt anyanyelvemet és nemzetemet valaki koncentrációs tábornak nevezte, és itt már el is követtem az első csúsztatást, mert a felsorolásból kihagytam a vallást, holott Llosa a szülőhely „nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak” a korlátozó voltáról beszél. Megbántódtam anyanyelvi és nemzeti identitásomban, mivel ez van nekem, de nem éreztem magam sértve vallási identitásomban, mert az meg nincsen. És vajon – kanyarodott most már ebbe az irányba a logikám – ahogy nem hiányzik nekem a vallási identitás, hanem ellenkezőleg: képessé tesz arra, hogy viszonyomat a világ tapintható és transzcendentális dolgaihoz ne egy adott elvrendszer, hanem a magam elképzelései szerint alakítsam, vajon ugyanígy a nyelvi és nemzeti identitásomtól mentesen nem elégíthetném-e ki sokkal szabadabban és kedvemre valóbban – például – kulturális igényeimet? Ahogy református keresztségem ellenére jobban érzem magam vallásos istenhit nélkül, úgy vajon magyarnak születésem dacára nem érezném-e jobban magam kívül a magyarságon? Hiszen – folytattam most már az önvizsgálatot – nem hallgatok-e már most is szívesebben dzsesszt, mint magyar népdalt? És megismertem volna-e a dzsesszt, ha ki nem török abból a kulturális identitásból, amely a „sajátom”?
És – kellett belátnom – ha sértődésem ellenére Vargas Llosa véleményét jobban megvizsgálva hajlamos vagyok elfogadni, akkor vajon kell-e kételkednem másik sarkalatos állításában, hogy a globalizáció nem csupán az egyes embert, hanem a kis helyi kultúrákat is kiszabadítja a rájuk erőltetett nemzeti kultúra béklyójából?
Azaz – próbálom értelmezni a magam számára – az általános, hatalmas, világméretű egységesülési folyamat „csak” a közbülső, azaz a nagy identitásalakzatokat bontja fel, de a kicsik számára inkább felvirágzást, nem pedig megszűnést eredményez.
A kutya megeszi a macskát, és így a kanári kirepülhet a kalitkából?
Május
Ha megengeded, hogy valaki feltétel nélkül alávesse magát az akaratodnak, az olyan, mintha engednéd, hogy kést szúrjanak a hátadba. Ha kihúzod, elvérzel, ha ott marad a penge, elgennyesedik a dolog.
...nem minden posztmodern, ami fénylik. (Esterházy)
Április végén: Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Amellett, hogy számunkra ez évek óta a legnagyobb nyilvános szereplést jelenti, most más tanulságokkal is járt.
A Magyar Napló mostanra adta ki 1998-as díjnyertes és azóta több publikációt is megért esszémet, a Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címűt. Hogy a könyv ne legyen túl vékony és hogy ne egy hároméves írás „elavultsága” uralja, két újabbat is tettem hozzá, a Mumus és a kék madár címűt, valamint azt, amelyik Hivatásos magyarok-ként lett ismert a Mozgó Világ révén (a kötetben más főcímen szerepel). A kiadó vezetőjének, Oláh Jánosnak a dicséretére legyen mondva, hogy bár – szerintem – írásaim kritikus állításainak többségével és magával a „liberális” hangvétellel sem igen érthet egyet, mégis elszánta magát a könyv megjelentetésére, sőt, még azért is közbenjárt a HTMH-nál, hogy a szerkesztői és szerzői honoráriumot támogatásként hozzátegyék a korábban a minisztériumi keretből megpályázott kiadási költségekhez. Ahogy kijött a könyv, és kiderült, hogy újra lesz standunk a Könyvfesztiválon, felajánlottam: tartsunk itt kis könyvbemutatót. Elfogadta, és kért javaslatot, ki mutassa be a könyvet a standunknál. Én Lator Lászlót ajánlottam, de meggyőzött, ha verseskötetről lenne szó, akkor ez indokolt lenne, ám… Második ajánlatom Tóth István, a HTMH kárpátaljai ügyeket kurírozó főosztályvezetője volt; őt Oláh is örömmel elfogadta. Istvánt telefonon majd írásban is felkértem-meghívtam – elvállalta. Az alkalmat megelőző napok egyikén újra beszéltünk telefonon, s jelezte, írásba tette a könyvbemutató alkalmából mondandó szövegét, s hogy ebben lesz némi kritika is. Biztosítottam, ez engem nem fog zavarni.
Nos, eljött a bemutató ideje. Istvánon láttam kis zavartságot, feszélyezettséget. Én üdvözöltem a standunknál egybegyűlteket (véletlenül odakeveredett érdeklődők és barátok-kollégák szerény csoportja: legfeljebb 20 fő), aztán átadtam neki a szót. Hát, mi tagadás, kicsit furcsa szöveget adott elő – könyvbemutatóhoz képest legalábbis. Lényege olyasmi volt, hogy mindazok a problémák, amiket felvetek, már megoldódtak (magyarán: a Fidesz vezette kormány megoldotta őket), továbbá pedig természetes dolog, hogy vannak „hivatásos magyarok”, mert akik foglalkozásszerűen politizálnak, azoknak ebből kell megélniük. A klientúra kialakulásáról és meglétéről szóló ismereteim pedig alighanem az ungvári korzóról vagy hevült társaságokban szerzett hírekből származnak…
A kritikát jól viselem, és olyan nagyon nem is lepődtem meg. Hiszen nem történt más, mint az, hogy ezúttal nem az irodalmár, nem a független értelmiségi Tóth István, hanem a pártkatona Tóth István szólalt meg, akire valószínűleg még rá is szólhattak odafentről: ugyan tegye már helyre ezt a Balla gyereket, hogy jön ez ahhoz, hogy izélgesse a mi nemzetpolitikánkat – ráadásul a HTMH biztosította honoráriumból!
Természetesen megköszöntem, hogy időt és figyelmet szentelt a könyvemnek. Ezt másnap még külön, privátim is megtettem. Erre ő: hát igen, pedig voltaképpen szabadságát tölti.
Akkor pláne.
Itthonról írtam neki levelet (e-mailen), és kértem, küldené már el nekem a szövegét: feltenném a honlapunkra. Ha már ott van a Hivatásos magyarok, legyen ott az ő „ajánló” szövege is…
Közben meg: Istvánt határozottan kedvelem, úgy érzem, baráti lábon állunk, kölcsönösen becsüljük egymás munkáját. Csak remélni tudom: az alatt az idő alatt, amíg ez a magyar kormány még hatalmon van, már nem kell összekülönböznünk. Mihelyst pedig újra az lesz, ami sokkal jobban állt neki: ellenzéki értelmiségi – újra jobb cimborák lehetünk.
Azt egyébként nem feltételezem róla, hogy egészen mást gondol, mint amit mond vagy mint amit képvisel. Akkor is fideszes volt, amikor ellenzékben liberális pártként politizáltak, hihető, hogy a pártja (és a magyar kormánykoalíció) nézeteit őszintén vallja, de azt például alig tartom valószínűnek, hogy maga is úgy gondolja: ennek a támogatási rendszernek nincs kialakult klientúrája. Merthogy nagyon is láthatóan van, és ennek a helyzetnek a kialakulásában nem tudom, nem nagyobb felelősség terheli-e az adót, mint a fogadót.
Június
Eddig azt hittem, hogy az ember jókedvében énekel népdalt. A minap megtudtam, hogy azonosságtudatból kifolyólag. El is szállt a jókedvem, de érdekesmód az identitásom sem erősödött meg a kötelező dalolásban…
Történt, hogy előadónak hívott ún. Annabergi Konferenciájára a bécsi Bornemisza Péter Társaság, illetve háttérszervezete, az ausztriai magyar lelkigondozó szolgálat. Ezeket a formációkat és magát a konferenciát hosszú éveken át Szépfalusi István ragyogó személyisége fogta egybe, s ez volt az első alkalom, hogy tavalyi halála után az ausztriai magyarok nagyobb szabású rendezvényt tartottak – nélküle.
Mi '95-ben egyszer már a vendégeik voltunk Bécsben, ahol előadást is tartottam (akkor, 38 évesen jártam először Nyugaton), '96-ban pedig István és a munkájában őt segítő felesége töltött pár napot Kárpátalján. Most az özvegy, a titkári teendőket átvevő Szépfalusiné Wanner Márta fő előadónak hívott Huszárokelőpusztára (Pápa és Zirc között félúton), ahol az említett „annabergi” konferencia zajlott. A tanácskozás címe nagyon pontosan behatárolta a témát: „Magyarságszolgálat a Kárpát-medencében”.
Pistát, vagyis nagytiszteletű Szépfalusi Istvánt roppant módon tiszteltem, számomra ő volt az a lelkész, aki feloldotta bennem az egyházzal szembeni averziómat. Végtelenül kedves emberi megnyilvánulásaihoz sziporkázó szellemesség, hatalmas tájékozottság, írói invenció és tudósi elmélyültség egyszerre társult. Magánemberként teljesen normálisan viselkedett, nem szőtte bele minden mondatába a Jóistent (mint nem egy kollégája), nem tőle indult és nem hozzá érkezett, és ha mélyebb meggyőződésében esetleg úgy is gondolhatta, hogy mindaz, amit tapasztalunk a világban, voltaképpen a Mindenható jelenvalóságának a bizonyítéka – ezzel az ideával nem terhelte beszélgetőtársait. A Feljebbvalóval intézendő dolgait oda utalta, ahová valók: imáiba. „Köznapilag” inkább viccesen, önironikusan kezelte a maga pap-mivoltát, ha pedig felment a szószékre, a kötelező liturgikus formalitásoktól eltekintve ott sem Isten alázatos szolgájaként viselkedett, hanem sokkal inkább katedrán álló egyetemi professzorként, aki azon bonyolultságában látja és láttatja a világot, s aki számára a megvilágosodás, a bűn vagy az üdvözülés nem annyira vallási, hanem sokkal inkább filozófiai kategória, a kereszténység vagy a protestantizmus pedig nem valami elvont morális burok, amibe beledughatják fejüket a vallási előírásokat betartó igaz hívők, hanem a való élet kihívásaira adható lehetséges válaszok azon rendszere, amelynek segítségével megoldást találhatunk problémáinkra, és hozzásegíthetjük magunkat ahhoz, hogy emberi méltóságunkat megtarthassuk. Ezt persze ő nem így mondta, de az én értelmezésemben mégis ezt jelentette minden civil és minden papi megnyilvánulása. Csak néhányszor hallottam prédikálni, de az mindannyiszor élményt jelentett. Azt hiszem, a Felső-Tisza-vidék kálvinista templomainak szószékéről soha azelőtt, és feltehetőleg azóta sem hangzottak el olyan szavak, mint az ő szájából (például európai integráció, többcentrumú magyar írásbeliség, globalizáció és regionalitás stb.). Ugyanígy élményt jelentett együtt lenni vele baráti beszélgetéseken, a Magyar Írószövetség Választmányában vagy néhány PEN-konferencián. És még valami: szabad ember volt, olyan autonóm személyiség, aki még nyilvánvaló kötöttségei ellenére is meg tudta tartani függetlenségét. Ez sugárzott, áradt belőle, a környezetében lévőket is felszabadította a szorongásoktól. Erre nagy szükségük is lehetett azoknak, akiket lelkészként szolgált: a bécsi és más nem burgenlandi ausztriai magyar gyülekezetek tagságának zömét Erdélyből áttelepült magyarok alkotják, főként azok, akik Ceausescu idején hagyták el szülőföldüket, felváltva az otthoni üldöztetést az idegenség szorongatottságával.
Ők képezték az Annabergi Konferencia közönségét is. Többen közülük hosszú évtizedek óta élnek Ausztriában, sokan már akkor élvezhették a nyugati típusú demokrácia előnyeit, amikor Magyarországon még dúlt a kádárizmus, és hát az elmúlt tíz-egynéhány esztendőben is civilizáltabb országban, nagyobb jólétben élhettek, mint a volt szocialista tábor országai bármelyikének magyarjai. ÉS MÉGIS. És mégis sokuk semmivel sem látszott boldogabbnak vagy felszabadultabbnak, sorsával elégedettebbnek, mint egy „valódi” kisebbségi. Ezek az emberek mélyen letüdőzték Tamási Áron szigorú intencióját: Mi dolgunk a világban? Hogy valahol otthon legyünk benne – és azóta sem tudják felköhögni, görcsösen keresik hazájukat, otthonukat, identitásukat.
Ezt éreztem a bemutatkozó esten is.
Az alkalomra vacsora után került sor. A moderátor Antal Imre (nem a budapesti médiasztár!), aki a szervezőmunkában részben Szépfalusi nyomdokába lépett, és aki hosszú évek óta mint zenész, és feleségével együtt mint népdalénekes vesz részt a rendezvényeken, felvezető szövegében azt kérte, az ülésrend sorrendjében megszólalók előbb Istvánról beszéljenek, idézzék fel legszebb emlékeiket a gyülekezet lelkészéről, aztán foglalják össze, milyen fontosabb dolgok estek meg velük a közelmúltban, végül „rendeljenek” egy népdalt, amit majd ő citerán kísér, és felesége, Ágnes asszony szép hangját követve a gyülekezet közösen elénekel. Külön hangsúlyozta, hogy „csak tiszta forrásból” szabad meríteni, a bartóki-kodályi hagyományoknak megfelelően. El is indult a kör, elhangzott néhány „semmi különös” bemutatkozás, volt, aki bizonytalan volt a népdalválasztásban, rábízta az énekes házaspárra, s ilyenkor Ágnes és Imre repertoárjából hangzott fel valamelyik kedves erdélyi népdaluk.
Én egy picit erőltetettnek éreztem ezt a pontosan előírt menetet. Nem voltam meggyőződve arról sem, hogy a férj hirtelen elvesztését átvészelő Márta asszony, miután feldolgozta-túltette magát a történteken, éppen így kíván-e szembesülni a fájó hiánnyal, sem arról, hogy a sorra elhangzó elfogult és megrendült hűségnyilatkozatok nem kisszerűek-e István nagyvonalúságához képest, sem arról, hogy a már-már kötelezővé tett népdaléneklés vajon alkalmas-e a műfaj iránti vonzalmunk megerősítésére vagy esetleges idegenkedésünk feloldására.
Ahogy közeledett az én megszólalásom, úgy érett bennem az elhatározás, hogy valami mást viszek az előre elképzelt forgatókönyvbe.
Azzal a kijelentéssel kezdtem, hogy Istvánra csak derűsen tudok emlékezni, hiszen nála harmonikusabb, életvidámabb, szellemesebb embert nem sokat ismertem. Ha pedig valamit tanultam Istvántól, az a szabadság, a felszabadultság érzése. És erről mondtam egy kis példázatot: '96-ban, amikor Kárpátalján jártak, mi fuvaroztuk őket Budapestre a saját kocsinkon. (Idefele vonaton utaztak.) Jó előre felkészítettük őket a határátkelés megpróbáltatásaira, a hosszú sorra, a kordonokra, a kaotikus viszonyokra. Ehhez képest – ahogy az már lenni szokott – csaknem üres volt a határ, és mi azt gondoltuk, a házaspár soha nem fogja nekünk elhinni, amit meséltünk. Ám hiába várakozott csupán pár kocsi az átkelésre, azért nem ment simán minden; ahogy begördültünk a vámterületre, utunkat állta egy fémrudakból összehegesztett mozgatható korlát, olyasfajta, mint amilyet a gátfutók ugranak át. Mi ezen cseppet sem csodálkoztunk, tudtuk, előbb-utóbb odajön egy vámos, és elveszi, hiszen éppen ők tették oda, ezzel tudatva számunkra, hogy egyelőre nem járulhatunk színük elé. István rákérdezett, mit keres ott az a korlát. Megmondtuk. De hisz senki sincs a vámosok posztja előtt, miért ne hajthatnánk oda? Ezzel ki is szállt a kocsiból, egy mozdulattal félretette a korlátot, és intett a volánnál ülő és a rémülettől mozdulni alig tudó feleségemnek, hogy induljon, mire vár. Éva felhajtott, István, a rendes, pedáns ember, visszatette a korlátot a helyére, és utánunk lépve beült a kocsiba, mint aki jól végezte dolgát. Normális esetben egy ilyen önkényes behatolás kisebbfajta botrányt váltott volna ki, elvették volna az útlevelünket, visszafordítottak volna minket, de legalább is súlyos szitkok kíséretében visszaküldtek volna a kordonon túlra, hogy várjunk sorunkra. István magabiztossága azonban, úgy látszik, elbizonytalanította a hatóságot, mert senki még csak szóvá sem tette ezt a vakmerő viselkedést. Nos, nekem meg éppen mostanában – folytattam a kis példázatot – sikerült a lelkemben megcselekednem azt, amit István akkor a határon megtett: félretoltam a kisebbségi szorongás korlátját, felszabadultam. És itt pár szóban elmondtam, mivel foglalkozom most (internet), s ez milyen mértékben járult hozzá bezártságérzésem felszámolásához.
Úgy tapasztaltam, az egybegyűlteknek nagyon tetszett, amit előadtam, felhagytak komor megrendültségükkel, nevettek az erre okot adó részleteknél… Kicsit folytattam hát még. Elmondtam, hogy az írószövetség választmányi gyűlésein általában mindenkinek saját helye van a klubhelyiségben, és én éveken át Szépfalusi István háta mögött ültem. Ez pedig egy roppant kedvező helyzet volt: az ő válla fölött nézve kicsit átértékelődött minden, tarkója rándulásából, fejmozdításából tudni lehetett, mire érdemes figyelni, és mire nem…
Éreztem, hogy beloptam magam a számomra nagyrészt ismeretlen emberek szívébe, meg is tapsoltak. Ez felbátorított arra, hogy újabb merész fordulatot engedjek meg. „Hát akkor most kívánj egy népdalt” – fordult felém széles mosollyal a moderátor, és már lendítette volna a pengetőt tartó kezét, hogy a citera húrjai közé csapjon. Én egy picit „elgondolkodtam” (holott az ötletem már rég készen volt a fejemben), és valami ilyesmit mondtam: „Imre, ugye azt mondtad, hogy csak tiszta forrásból meríthetünk… Nos, tudjuk, hogy Bartók előszeretettel gyűjtött és dolgozott fel román népzenét. Előadnátok-e egy román népdalt?”
Döbbent csend lett. Imre leejtette a kezét, Ágnesnek szikrát vetett a szeme, és érezhetően ellenséges hanggal elkezdett „válaszolni” nekem. Olyasmiket mondott, hogy az ember énekelni és imádkozni csak az anyanyelvén tud, hiszen az a lelke legmélyéből fakad, és ő gyerekkorában így, meg aztán amúgy, de amióta István magasra tette a mércét stb. Én vitát nem akartam provokálni, bőven beértem volna a kategorikus elzárkózással, azzal, hogy „nem akarunk” vagy „nem tudunk” román népdalt. Amit hallottam, annak mégis ellent kellett mondanom, jelezve, hogy ha az értékek felől közelítünk (amit ők hangsúlyoztak), akkor a román népdal valószínűleg semmivel sem hitványabb a magyarnál, azonkívül pedig kárpátaljai magyar zenészismerőseim minden vonakodás nélkül játszanak ruszin dalokat (ez igaz, legutóbb varsói utazásunk során hallottam ilyet a csak autentikus népzenét játszó újlaki Páll Istvántól). Antalék azonban egyre ingerültebben szegezték nekem „érzelmi” (és nem észérvű) ellenérveiket. „Nem vagyok rá büszke, de én a mai napig nem tanultam meg németül a Miatyánkot” – mondta Ágnes utoljára, én is jobbnak láttam, ha nem mérgesítem el jobban a hangulatot. „Csak azt szerettem volna megérteni, hogy vajon nem tudtok, vagy nem akartok román népdalt előadni, de menjünk tovább…” Magyar népdalt viszont nem választottam, rájuk bíztam, ők pedig kicsit teátrálisan egy nagyon erdélyi, nagyon magyar dalba fogtak.
No, amit bemutatkozásom elején megnyertem, azt ezzel a húzásommal duplán elvesztettem – vontam meg magamban a mérleget, talán meg is bánva ezt a picit övön aluli ütést. De alig pár perc múlva arról győződtem meg, mégis jól tettem. Ami ezután következett, az ugyanis „még rosszabb” volt.
Az utánam következő férfi például jószerével még ki sem mondta István nevét, és már bőgött, mint a záporeső. Én ezt meglepőnek találtam: a nálam idősebb férfi, ha jól értettem, sem rokona, sem közeli barátja nem volt Szépfalusinak. Amiket és ahogy a zokogása közben el tudott mondani, én abból azt hallottam ki, hogy a maga keserű életét siratja itt el a felesége és harminc „vadidegen” színe előtt.
De ez még semmi. Az egyik asszony kedves lelkészére emlékezve a Kis lak áll a nagy Duna mentében című dalt szerette volna elénekelni, mondván, hogy az első annabergi konferencián is ezt énekelték, és az ő számára ez jeleníti meg legtisztábban István emlékét. Ám Imre és Ágnes erre sem voltak hajlandók. Nem népdal. Műdal. Kérjél valami mást, Pannika. De Pannika kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki ez a dal jelenti Istvánt, aki ha itt lenne, most biztosan megengedné, hogy elénekeljék, hiszen akkor is megengedte. És nem! Már-már a velem folytatottnál „vitánál” is hosszabb huzavona kezdődött, aminek az lett a vége, hogy megint az énekes páros választott a saját repertoárjából, Pannika pedig durcásan tudomásul vette az elutasítást (de amint módja volt rá, újra és újra szóvá tette a dolgot).
Hát szereti a fene a magyarnóta-szerű műdalokat, de egy baráti bemutatkozó esten a gyülekezet egyik legoszloposabb hölgytagjának, aki már huszonvalahány évvel ezelőtt, az első találkozón is ott volt, nem megengedni, hogy elénekeljen egy megzenésített Petőfi-verset – ez azért sok volt nekem. Főleg a saját kis konfliktusommal együtt feküdte meg a gyomromat: hát tetszett volna eldönteni, hogy az ÉRTÉK vagy a MAGYARSÁG legyen-e a kizárólagos danászási szempont, mert ha a tiszta forrású népi érték, akkor bizonyt helye lett volna a román népdalnak, ha viszont itten magyarkodni illik és kell, román dalnak kuss, akkor viszont szabadjon nemzeti költőnk nosztalgikus-hazafias versét eldalolni könnyekig meghatódva. (Az idevágó anekdota szerint: most baszunk, vagy imádkozunk, kérdezte az egyszeri lány a fejét elcsavaró paptól, midőn azt tapasztalta, hogy a tisztelendő, mielőtt befejezné a csábítását, előbb közös imát iktat a műveletsorba.)
Látod, egy éles elméjű Mester nagyralátó elvei így válnak kicsinyes dogmákká a tanítványok fejében és cselekedeteiben, mondtam később Évának.
A bemutatkozó est többi epizódjára nem térek ki, sem arra, hogy az özvegyet persze kétszer is sikerült megríkatni, sem arra, hogy akadt még, aki magyar nótát kért, s akadt, aki Istvánt fafejűnek nevezte… Sovány elégtétel: egy asszony az est végén hozzám lépve halkan elmondta: nagyon egyetértett velem a román népdal ügyében, pontosan értette, miért hoztam fel, és bizony illett volna egyet elénekelni, szép gesztus lett volna…
Másnap kicsit tartottam a közönség ellenségesnek gondolt hozzám való viszonyától. Ám alaptalannak bizonyult az aggodalmam: folyamatosan végigbeszéltem közel két órát, és intenzív, egyben empatikus figyelmet tapasztaltam (fontos fokmérő: nevettek, ahol azt akartam, hogy nevessenek). Kértem egy kis „kávészünetet”, majd ezután közel újabb egy órán át szerepeltem (ekkor olvastam fel írásaimból is). Az egészet egybevetve nagy sikerem volt. Ezen utólag kicsit csodálkoztam, mondjuk épp annyira, mint akkor, amikor az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem vállalkozott arra, hogy kiadja a regényemet. Sem abban a társaságban, sem ebben semmilyen tanújelét nem adtam-adtuk annak, hogy vallásosak lennénk, az ilyen gyülekezetekben szokásos rituális alkalmakat (reggeli áhítat, istentisztelet) sokkal inkább elblicceljük, semmint látogatnánk, nem mondunk soha olyasmit, amit a vallásos emberek gyakran („majd az Isten megsegít”, „ahogy az Úr elrendelte” stb.), sőt, ezúttal Szépfalusi Mártát, aki arra számított, hogy a záró istentiszteleten majd részt veszek a „laikus szolgálatban”, arra kértem, hogy ettől tekintsen el, hiszen nem vagyok templomjáró ember, így engedje meg, hogy csak civil környezetben szerepeljek (ezt maximálisan tolerálta, utólag is köszönet érte) – nos, mindezek ellenére általában valami kölcsönös vonzalommal és a különbözőségeink iránti nagy toleranciával viseltetünk egymás iránt: én és az egyházközeli szervezetek. Így volt ez a bécsiekkel, remélem, így is marad, annak ellenére, hogy szívesen meghallgattam volna egy román népdalt olyan énekesektől, akik életük nagyobbik részét román környezetben élték le, és egyáltalán nem botránkoztam volna meg, ha kicsit félretéve a tiszta forrásra hivatkozó szigorúságot, mégis Petőfi-dalt énekel a társaság az elhalt tiszteletes emlékére. (Nota bene: a zsoltárok sem népdalok…)
Az eszme nem a próféták, hanem a tanítványok használatában válik dogmává. A hagyományteremtő valójában mindig újító, a tradíciók hű követői ellenben leginkább csak klisékhez igazodnak.
A magyar Országgyűlés elfogadta a státustörvényt. A hír persze inkább jó, mint rossz, még akkor is, ha erre a törvényre igen vegyes érzelmekkel tekintek kezdettől fogva. Időnként meg-megfogalmazom a kételyeimet, néhány fenntartásomat leírtam és publikáltam, de mindezt óvatosan, inkább félve teszem, részben mert bizonytalan vagyok a magam igazában, részben mert úgy sejtem, egészében talán mégiscsak több lehet ennek az elképzelésnek a haszna, mint a várható kára. Örülök, hogy tíz elpazarolt év után egyáltalán történik valami a határon túli magyarok helyzetének a rendezésében, de úgy látom, nincs a dolog eléggé következetesen végiggondolva, nem áll mögötte sem alapos szakmai tájékozottság, se teljesen őszinte kiállás. Ódzkodom attól, hogy az egészet a kormány választási propagandafogásának gondoljam, de érzem benne a veszélyeket, és rémálmaiban azt is látom, kik és hogyan fognak ebből az egészből hasznot húzni. Sajnos eléggé keserűek a tapasztalataim egyes sokkal kisebb horderejű ügyekben, így jogosnak érzem a sejtésemet abban is: vajon nem az etnobiznisz előtt nyit-e szélesebb kaput ez a törvény, nem emel-e döntési helyzetbe olyanokat, akik méltatlanok erre, nem fajul-e majd az egész az odaítélők és újraelosztók szűk csoportjának a bulijává. Ha az elmúlt esztendők tapasztalatai egyértelműen arról győztek meg, hogy a kárpátaljai magyar könyvkiadás magyarországi támogatási rendszere nem a kárpátaljai magyar olvasók érdekeit szolgálja, akkor vajon miért kellene elhinnem, hogy a státustörvény valóban Pista bácsi és Mari néni érdekében született… Azokéban, akiknek évek óta még arra sem volt pénzük (és igényük?), hogy a szovjet személyi igazolványukat ukránra cseréljék, nemhogy érvényes útlevelet szerezzenek… Ők fognak Magyarországon ingyen utazni, és ők fogják magukat ingyenesen gyógykezeltetni? Vagy az a Józsi fiú fog „naptári évenként összesen három hónap időtartamra” munkát vállalni, aki ócska Mercijével két fordulóval 150 liter dízelolajat visz át naponta a határon?
Nem osztja-e meg még jobban a kárpátaljai magyarságot ez a törvény? Nem azok veszik-e majd elsősorban igénybe a kedvezményeket, akik eddig is haszonélvezői voltak a támogatásoknak, és nem azok lesznek-e a keserű rálegyintők, akik már most úgy gondolják, számukra megalázó bármilyen testülethez azzal fordulni, hogy megállapítsa magyarságukat?
Félő, nem tudom majd elkerülni, hogy ezeket az aggályokat – akár csak a magam számára – előbb-utóbb pontosan, átgondoltan megfogalmazzam. Fennáll a veszélye annak, hogy végkövetkeztetéseim azt a maradék bizalmat is szerteoszlatják, amellyel e percben tekintek a státustörvényre.
A diszkrimináció akkor sincs kedvemre, ha én vagyok a kedvezményezett. Kárpátalja vonatkozásában a gazdasági menekültek számánál nagyobb a gazdasági helybenmaradóké.
Megsértődött a feleségem. Azt mondta, úgy beszélek vele, mint a státustörvényről.
Július
Nincs még két esztendeje, hogy lelkendezve beszámoltam arról: megalapítottam a Pánsíp Irodalmi Szalont, alkalmat adván betűvető és literatúra-közeli barátainknak arra, hogy kötetlenül, baráti fecsegésnél alig szabályozottabb beszélgetések keretében folytassanak szakmai diskurzust, lehetőleg a bejárati ruhafogason hagyva politikai-szervezeti-tagsági nézeteiket és elkötelezettségeiket, egyben előítéleteiket is. És bár ezt az elgondolást részben talán sikerült megvalósítanom, e havi összejövetelünket bezárva mégis befejezettnek vagy legalábbis bizonytalan időre felfüggesztettnek neveztem Szalon-összejöveteleinket.
Hogy nem folytatjuk, Évával közösen határoztuk el. Mindketten azt tapasztaltuk, a kezdeti kisebb-nagyobb lelkesedést követően állandó vendégeink érdeklődése leült, más-más elfoglaltságaikra hivatkozva sorra-rendre távol maradnak összejöveteleinkről (illetve akadtak, akiknek az érdeklődését eleve nem tudtuk felkelteni). Holott a hónapnak mindig ugyanazon a napján, az utolsó szombaton (és egy ideje nem is minden hónapban!) tartottuk az alkalmakat, előre lehetett rá számítani. A végére úgy tűnt, két-három szakmabeli házaspár ügye lett a Szalon, de még ennek a szűk csapatnak a tagjai is el-elmaradtak, ha valamelyik szervezet, testület ülést tartott, netán külföldi vendégek érkeztek valamelyik intézményhez, vagy más protokolláris alkalmakra (például fogadásra) került sor akár Ungváron, akár Beregszászban. Holott én minden esetben 25-30 meghívót postáztam el, és tekintve, hogy a házaspároknak persze csak egyet küldtem, ez alkalmanként legalább 45-50 meghívottat jelentett, az összejöveteleinkre mégis ritkán érkeztek 10-12-nél többen. Ezt akkor is kudarcnak éltem meg, ha tudtam, minálunk nehéz közlekedni, buszok-vonatok roppant ritkán járnak, a vidékiek este már nem tudnának hazajutni, akiknek pedig kocsijuk van, azok a benzin árát nyomós érvnek gondolják irodalmi-szakmai ügyekben. Így gyakorlattá vált, hogy a Beregszászból és környékéről érkezők utazását is a Szalon szervezte és fizette, hol újságíró házaspár barátaink hoztak utasokat, hol valamelyik szervezet mikrobuszának fizettük a sofőrjét és benzinszükségletét… És még így is előfordult, hogy a házigazdákon és a meghívott előadókon, illetve családtagjaikon kívül senki más ide nem dugta az orrát. Pedig az előadások szerintem nívósak, színvonalasak voltak, Egerből érkezett színész és irodalomtörténész tartott Dsida-estet, vendégeink voltak a békéscsabai Bárka szerkesztői és szerzői, az Anyanyelvi Konferencia vezetői, tartottunk szerzői estet, könyv- és folyóirat-premiereket, élménybeszámolókat, bemutatkoztak kiadói műhelyek és lapszerkesztőségek, novellapályázatot hirdettünk, különféle díjakat adtunk át, hallgattunk nyelvészeti és néprajzi előadásokat, kamaratárlatot szerveztünk, és voltak körünkben nemcsak írók, zsurnaliszták és szerkesztők, hanem tanárok, politikusok, szervezeti vezetők, festők, zenészek és színészek – az előadók listája impozáns, mindez azonban igen szűk körű hallgatóság előtt zajlott, még „fogadószobánk” 25 fős kapacitását sem használtuk ki. Kudarcként éltem meg azt is, hogy kis kárpátaljai magyar társadalmunk megosztottságát nem sikerült maradéktalanul feloldanom még a Szalon szűkös keretében sem: ha meghívott előadónk az „egyik oldalról” érkezett, akkor a „másik oldalon” álló íróbarátaink valószínűleg elmaradtak; ha egy „ilyen” lap szerkesztősége mutatkozott be, akkor az „olyan” lapok szerkesztői nem jöttek el. Nem sikerült elérnem, hogy legnépszerűbb költőnk, Füzesi Magda legalább egy alkalommal eljöjjön, és másik jelentős alkotónk, Vári Fábián László is csak akkor az egyszer tudott ránk időt szakítani, amikor előadónak hívtuk meg, és díjat is adtunk át neki. Nem jött el közénk egyszer sem legnagyobb magyarságszervezetünk történész alelnöke, holott mindig megkapta az írásos meghívót. A meghívót, ami egyben kis bulletin volt, a Szalon Tájékoztatója, ebben adtam hírt például összejöveteleink sajtóvisszhangjáról és a szerkesztői műhelyünkben zajló munkáról. Ezt a kis lapot nagy-nagy odaadással és figyelemmel szerkesztettem és postáztam szét…
Évámmal úgy éreztük tehát, a mi erőfeszítéseink nincsenek arányban azok érdeklődésével, akik kedvéért végül is kitaláltuk a Szalont, és talán fölösleges tovább erőltetni. Azzal a két-három házaspárral, akik nagyjából hűséges és állandó vendégeink voltak, tudunk találkozni privátim is!
Nehezen viselem a sztárokat. Dühít, ha politikusok, popzenészek vagy ökölvívók sikerét nemzeti dicsekvés, kudarcát vagy halálát pedig nemzeti megrendülés övezi.
Saját korpuszom corpus delicti: a teremtés tökéletlenségét igazoló perben lehetne tárgyi bizonyíték.
Az individuum Kháron ladikján jut el a kollektívum Noé ácsolta bárkájáig. (Hizsnyai Zoltán)
Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.
N. Pál József kitűnő tanulmánya a Kortársban: Kokóról. Nem vagyok sportrajongó, inkább ellenkezőleg, amit azonban Kovács „Kokó” István mostanában művelt az ökölvívásban (és amit vele műveltek), arra nem lehetett oda nem figyelni. Azon az éjszakán is, amikor megszerezte, és azon is, amikor elvesztette világbajnoki címét, sokmilliomod magammal a televízió képernyőjére meredtem, és mit tagadjam: a maga módján lebilincselő látvány volt. Ahogy kiütötték, az meg egyenesen lenyűgözött, és meg is döbbentett annak ellenére, hogy az ilyen véget én már egy ideje „vártam”, de erről csak feleségemnek mertem beszélni, s amikor megtörtént „a tragédia”, azt is megbántam, hogy valaha is gondoltam rá, mert úgy éreztem, Kokót azért lehetett kiütni, mert a hozzám hasonló cinikus állatok egy ideje már elhitték, sőt tudták, hogy ki lehet, sőt ki kell ütni. Tudtuk, mert valamilyen mértékben ismerjük a tündöklés és bukás természetrajzát, egymással összekapcsolódó voltát, és ha a felívelést túl gyorsnak, az eredményeket túlságosan látványosaknak, és az egész köré csillogtatott pompát túlságosan üresnek találjuk, akkor sejteni kezdjük: alighanem pünkösdi ez a királyság, és a csúfos vég közeledte már sokkal valószínűbb, mint a csúcson maradás.
A Kokó kiütését követő hivatalos és szakmai, értő és értetlen nyilatkozatok, pontosabban: ahogyan ezeket a média elém hintette – alaposan megzavartak. Már nem csupán az okokat és a következményeket nem láttam tisztán, hanem valójában még azt sem, mi is történt itt egyáltalán. Az egész fölött azzal tértem napirendre, hogy nem értek a bokszhoz, nincs belátásom sem a szakmai titkokba, sem ennek az egész profi-világnak a show- és pénzmechanizmusába, inkább hagyom hát a fenébe az egészet.
Hogy a dolog mégsem engedett nyugodni, annak első kiváltó oka az volt: a Kokó-trauma Kárpátaljára is begyűrűzött. Történt, hogy az emlékezetes kiütés más- vagy harmadnapján legnagyobb példányszámú közéleti lapunkban a felelős szerkesztő tollából megjelent egy cikk, amelyben, hát hogy is fogalmazzak… Szóval elég nagy badarságnak gondoltam a leírtakat. Ám a lap olvasóinak valószínűleg tetszett, hogy Kokó nevéből a szerző messzemenő következtetéseket vont le, mert hát hány százezer Kovács István élhet a magyar nyelvterületen, így és ezért is Kokó mindnyájunké, és a sikerei – állította a cikk – igenis hozzájárultak a határon túli magyarság identitásának a megszilárdításához, meg hogy a szívünkben példaképnek megőrizzük ezt a kis egyszerű sorból magát felverekvő mokány magyart akkor is, ha most kicsit kiütötték, hiszen megmutatta a világnak, hogy mi, magyarok mire vagyunk képesek stb. stb. „Ha beszélsz a szerzővel – mondta az anyám – add át neki, hogy csókoltatom, mert nagyon szívem szerint szólt.” Nagyon finoman lehűtöttem meghatódott szülémet azzal, hogy nagyjából mindannak az ellenkezőjét gondolom, ami a cikkben található.
És megint csak nem akartam tovább foglalkozni Kokóval, és a körülötte csapott egész felhajtás kezdett számomra a Zámbó Jimmy-jelenségre hasonlítani.
Aztán a minap megjött a Kortárs, és benne ez a rendkívül szellemes és alapos elemzés N. Pál József tollából: Hübrisz és katarzis a nyári éjszakában. A szerző hosszú elemzéseivel és bizonyító példáival nem állít kevesebbet, mint azt, hogy ami történt, az szükségszerűen következett be: mert Kokó ugyan hősnek jött közénk, de a világ, amelyhez alkalmazkodnia kellett, nem hőst, hanem sztárt csinált belőle; mert miközben viselkedését tekintve átvette a profik attitűdjét, aközben mentálisan vagy inkább stilárisan megmaradt amatőrnek; mert aki dicsekvéseivel, önhittségével, az ellenfelet megalázó magatartásával „a hübrisz világába” keveredett, azt „Diké mindig eltiporja”.
Bokszmeccset még soha nem élveztem annyira, mint ezt a tanulmányt.
Augusztus
Kapolcson – most először – a Művészetek Völgye grandiózus méreteket öltő művészeti fesztivállá nőtte ki magát Márta István kezdeményezéséből. Reggeltől hajnalig több helyszínen: udvaron, teremben, színpadon, vízmosásban, csűrben, kocsmában, garázsban, templomban, sátorban zajlanak párhuzamosan az események öt kicsi faluban, amelyet ellepnek a budapesti és az ország, illetve a nagyvilág közelebbi és messzebbi tájairól érkező előadók és érdeklődők. Politikusok és sztárok (gyakran udvartartásukkal), a szakma megállapodott krémje és feltűnési lehetőséget kereső ifjú titánok, értelmiségi családok apró gyerekekkel, és fiatalok, diákok tízezer számra… Nekem egy kicsit sok volt mindez. Alig lehet kocsival leparkolni, a helyszínek többsége inkább csak gyalogosan közelíthető meg (ezt meg nem nekem találták ki), és beférni-odaférni is alig lehet a jobb vagy népszerűbb produkciók közelébe; a szemfülesek már órákkal kezdés előtt odasereglenek, helyet foglalnak, hogy hallhassák-láthassák az előadásokat, produkciókat.
Odautazásunkra igen kellemes invitáció okán került sor. Évát hívták meg, mint nő írót. Lőkös Ildikó (a Márta István vezette Új Színház dramaturgja, nekem gyerekkori – erről alább – jó barátom) évek óta szervezi-vezeti a kapolcsi úgynevezett KÁVÉ HÁZ-ban sorra kerülő Traktákat, azaz irodalmi beszélgetéseket, felolvasásokat. Ezúttal fiatal nő írókat hívott meg, ismerteket és kevésbé azokat, és mert Éva írásait évek óta olvassa az ÉS-ben és másutt, úgy gondolta, hogy… Ennek örültem, és biztos voltam abban, e választásban nem befolyásolta a mi barátságunk, amely, alig hiszem, legalább harmincéves… Akkoriban kicsit nyitottabbá vált a szovjet kultúrpolitika, maga az ország is, így apám, mint a helybéli napilap főszerkesztője, testvérlap-kapcsolatokat ápolhatott magyarországi, csehszlovákiai, romániai lapokkal. Úgy hozta a sors, hogy a Kárpáti Igaz Szó testvérlapja a Délmagyarország lett, és amikor apám először járt Szegeden, és főszerkesztő-kollégájával először ült be a Virág cukrászdába, akkor vendéglátója, Lőkös Zoltán (a Hétfői Hírek, majd Vasárnapi Hírek című fővárosi lap későbbi legendás főszerkesztője) a következőket találta mondani: „Te, én tulajdonképpen ungvári vagyok. Vagyis én nem, de a családom.” Apám majd hátraesett a széken, és rákérdezett arra az ungvári családra. Szamovolszkyék… Egy perc múlva kiderült, hogy a vendéglátó nem más, mint a bátyám harmadfokú nagybátyja. (Bátyám édesapja elesett a háborúban, az ő ágán.)
…A kapolcsi helyszín egy valóságos falusi csűr vagy pajta vagy mi is volt, földpadlóval, félig hiányzó tetővel, a sarkokban heverő kacatokkal, kiérdemesült szerszámokkal, rozsdás dongájú lukas hordóval, kisebb tűzifarakással, halom kukoricagóréval… Ide állítottak be néhány padsort és pár széket, kihasználva a talaj emelkedőjét, és itt rendezték be a „tyúkültetőt” (így neveztem el, tekintve az írók nőnemét), ahol Évám Karafiáth Orsolyával, Harangi Andreával, Nagy Gabival, Erdős Virággal, Halász Margittal helyet foglalt Lőkös Ildi és két mikrofon társaságában. A lányok beszéltek magukról, aztán felolvastak, nagyrészt csupa üde, jópofa szöveg – a közönség kitűnően szórakozott, hálás tapssal köszönte meg a szereplésüket. (Olyannyira teltház – teltcsűr – volt, hogy sokan az ajtón kívülre szorulva hallgatóztak-nézelődtek.)
Ezt megelőzőleg két olyan apróbb esemény történt, amit rögzítésre érdemesnek gondolok. Egyik, hogy „rövid, nem hivatalos szakmai látogatást” tettünk a Gástya-árokba (egy nagyobb vízmosás), ahol a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tartott próbát Vidnyászky Attila vezetésével. Attilát és a társulat egészét én nagyon szeretem, és teljesítményüket roppant magasra értékelem. Mégpedig azért, mert ők azok a kevesek, akiknek sikerült túllépniük kárpátaljaiságukon, akik úgy értek el összmagyar és nemzetközi sikereket, hogy ehhez nem kellett elköltözniük szülőföldjükről. Számomra ők azt példázzák, hogy a hazai sárból ki lehet, ki kell emelkedni, túl lehet magunkat tenni a provinciális elvárásokon, ki lehet törni; lehet olyan teljesítményt produkálni, amely már nemcsak ahhoz képest érdemelt figyelmet, hogy honnan, milyen körülmények közül érkeztek létrehozói, hanem önmagában is alkalmas a legszigorúbb szakmai megmérettetésre. (Attilával váltottunk pár szót, de nem akartuk zavarni a próbát; persze hívott esti előadásukra, de az sajnos időben egybeesett Éva szereplésével. Pedig a Sardafas, a hímboszorkány című darabot játszották, az újvidéki Verebes Ernő munkáját.)
A másik kis közjátékra akkor került sor, amikor arra várakoztunk, hogy Éva előadótársai és Lőkös Ildi megérkezzenek egy kis előzetes megbeszélésre, egyeztetésre. Mivel késve érkeztek, és eluntuk az ücsörgést a sörözőben, nógattam Évát, nézzen már szét legalább itt, ebben az udvarban, ahol a szereplésük helyszíne mellett kézműves-műhelyt, agyagégetőket láttunk, meg valamilyen kiállítást. Éva elindult, szétnézett, de tíz perc múlva már vissza is jött. És mi ott az a kiállítás?, kérdeztem. Baba-garázs. Valamilyen Ibolya babakiállítása. Biztosan egy iparművész. No, ennek a kedvéért én ugyan fel nem tápászkodom. Inkább belelapoztam a fesztivál hivatalos lapjába, a Völgyfutárba. Abban látom, hogy a magyar igazságügy-miniszter, Dávid Ibolya enkezűleg nyitotta meg a Baba-garázst, amely az ő személyes babagyűjteményét mutatja be. Mire mondanám a hírt, ki is az a „valamilyen Ibolya”, Éva megelőz: a korpulens férfiú, aki a garázs előtt állva testével eleddig eltakarta a táblát, most odébbállt, és a kiállító vezetékneve is olvashatóvá vált. Még igazából el sem gondolkodhattam azon, vajon milyen megfontolások vezérelhetnek egy minisztert, amikor effajta dolgokba belemegy (hogy a szervezőket mi motiválhatta, azt sejteni véltem), amikor feltűnt az udvar bejáratában B. I. államtitkár a kíséretével. Elhaladtak mellettünk, egyenest a garázs felé. Amikor visszafelé jöttek, nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam (baráti viszonyban vagyunk, még főszerkesztő korából ismerem; aztán államtitkár lett; aztán nem tudom; aztán nagykövet – szolgálati helyén is találkoztam vele, jót beszélgettünk; azon kevesek egyike, aki emberi gesztusait magas funkcióiban is megtartotta). Ráköszöntem, és azzal kezdtem: „Látom, tiszteletedet tetted az MDF-szentélyben.” Elmosolyodott, értette a viccet. Aztán egészen hirtelen a státustörvényre váltott, hogy ugye milyen nagyszerű dolog ez nekünk. Nagyon óvatosan elkezdtem megfogalmazgatni az ellenvéleményemet, mondván, hogy a kárpátaljai magyarokban máris egyfajta csodavárást alakított ki, és kialakulóban van az a nézet, hogy „minket” majd eltart az anyaország. Erre I. valami olyasmit mondott, hogy ez így is lesz, az a kétszázezer ember igazán nem tétel a mai magyar gazdaság teljesítőképességéhez mérten. Ezen kicsit elakadt a lélegzetem, de nem vetettem semmit ellene, nem voltam ugyanis biztos benne, hogy nem csak élcnek szánja-e. Mivel társasága már várta, elköszönt. Arra az időre, amíg Éváék a szereplésük menetét beszélték meg, volt min elgondolkoznom.
A csűrbéli Trakta után – eredeti tervem szerint – szerettem volna, ha elmegyünk egy vagy két dzsesszkoncertre (Hot Jazz Band, Benkó Dixieland), de a lányok még együtt akartak maradni egy kicsit (előtte csak néhányan ismerték egymást), amiből éjfélig tartó beszélgetés és iddogálás lett. Csatlakozott hozzánk Kelecsényi Laci, Lőkös Ildikó férje is (nem a közismert íróról van szó, bár ez a Laci is ír és publikál, most Kelecsényi Sámuel néven), és mi kis privát programot beszéltünk meg a házaspárral; felajánlották, másnap elkalauzolnak bennünket Tapolca-Diszelbe, ahol is az Első Magyar Látványtárat nézhetjük meg.
Számomra ez a másnapi csendes program sokkal kellemesebb volt, mint a nyüzsgés és a tömeg a völgyben. Maga a Látványtár is izgalmas élményt nyújtott, éppen képversekből és „betűfestményekből” összeállított, egyedülálló kollekciót csodálhattunk meg, sok egyéb mellett Kondor Béla és Országh Lili írott képeit, Nagy Pál képverseit, és eredetiben azt az unikális produkciót, amelyet anno a Mozgó Világ mellékletként hozott le: Ottlik Géza Iskola a határon című regényének teljes szövege Esterházy Péter által egyetlen nagy lapra kézzel leírva. A festményeket, fotókat, kollázsokat, pannókat, kisplasztikákat és textilmunkákat az az elv sorakoztatta egymás mellé, hogy mindegyiken a betű, a szó képzőművészeti elemként jelent meg.
A nagytermet, emeleti galériát és kistermet megtöltő gazdag anyag látványának emlékével ültünk be a kiállítással egy épületben üzemelő nagyon hangulatos kávézóba, és a Kelecsényi–Lőkös házaspár társaságában beszélgetéssel eltöltött másfél-két óra feltette a koronát erre a napra, de talán az egész völgybéli kiruccanásunkra. Abban, hogy ezt az együtt töltött időt többre értékelem, mint az egész előző napi sűrűséget, nyilván egyre inkább kialakuló tömegiszonyom mellett közrejátszik az Ildihez fűződő három évtizedes barátságom.
Ahogy leírom, megijeszt a szó: tömegiszony. Nagyon elevenen fel tudom idézni tíz-egynéhány évvel ezelőtti magamat, amikor a sokaság még vonzott. Emlékszem, milyen eleven, már-már zsigeri kényszert éreztem arra, hogy ott legyek minden megmozduláson, minden rendezvényen. Elképzelhetetlennek tartottam volna kihagyni az „első szabad március 15-e” megünneplését 1989-ben Ungvár akkor még Újraegyesülésnek nevezett egyik főterén (ma Petőfi tér). Éveken át ott kellett lennem Tiszaújlak határában a Rákóczi-féle szabadságharc fontos fegyvertényét, a tiszabecsi átkelést megörökítő emlékmű tövében sorra kerülő nagygyűlésen, eljártam szobor- és emléktábla-avatásokra, sok száz főt befogadó színháztermeket megtöltő közgyűlésekre – és nemcsak azt tartottam szükségesnek, hogy én ott legyek, hanem azt is, hogy „mindenki” ott legyen, minél tömegesebb legyen az alkalom, minél nagyobb a fölhajtás… Aztán először a semmitmondó üres beszédek kezdtek zavarni, aztán a populista szólamok, aztán a medertelen viták… Egy idő után már nem éreztem indíttatást, hogy minden csip-csup alkalommal együtt énekeljem a többiekkel, lehetőleg egyvégtében, a himnuszt-szózatot-székely himnuszt, hogy mindig ugyanazokat a jaj-de-rossz-nekünk-sirámokat hallgassam ugyanazokkal a mi-majd-megoldjuk-kevélykedésekkel vegyítve. Be kellett látnom, a közgyűléseken az égvilágon semmi nem dől el, mert a szűk vezetőség úgyis keresztülviszi az akaratát, és az egész szervezet csak arra való, hogy az ő működésüket legitimálja; be kellett látnom, a magyarság ügye, ha van egyáltalán ügy, és nem lenne helyesebb helyzetnek nevezni, semmit sem mozdul előre attól, ha eggyel több emléktábla kerül a romos épületek falára, mert ez senkit sem késztet arra, hogy a súlyos egzisztenciális bizonytalanság ellenére mégis szülőföldjén maradjon… Hovatovább kikoptam a szervezetekből, elmaradtam a rendezvényekről, és meggyőződésemmé vált, hogy magyarságomat magánosan, esetleg a legszűkebb családi vagy baráti, esetleg szakmai körben tudom a legjobban gyakorolni. Nem vágyom a sokaságba, semmi kedvem feloldódni a kollektívumban, nem kívánom, hogy választott vezetők képviseljenek engem bárhol is, és én sem kívánok önmagamon kívül senki mást képviselni.
Mindezt persze méltatlan dolog Kapolcs ürügyén felhozni, ám ahogy most visszagondoltam a tapolca-diszeli Látványtár melletti presszóban forró csokoládét hörpölő önmagamra, amint művészetről és irodalomról vagy az élet más haszontalanságairól beszélgetek feleségemmel és barátaimmal – nos, az jutott eszembe, hogy annál íróbb, annál magyarabb hazafi, annál kárpátaljaibb és európaibb én nem tudok és nem is akarok lenni, mint amennyire ott és akkor, azon a kellemes délelőttön annak lennem adatott.
És ha tetszik, ebben benne van az előző napi kavalkád, benne van Esterházy Ottlikja, benne egy harmincéves barátság és egy húszéves szerelem, és benne van, persze, az is, hogy tudtam: másnap hazaindulunk az otthonunkba, a gyerekeinkhez.
Szeptember
György Péter kitűnő tanulmánya a Holmi szeptemberi számában. Az internetről és az információs társadalomról sokan és sokat írtak-írnak; ezeket a vélekedéseket ritkán olvasom el, mert a) vagy egyoldalúak, elfogultak (pro, illetve kontra), b) vagy semmitmondóak (is-is felfogással, egyrészt-másrészt problémamegkerüléssel felsorolják, számba veszik a többnyire közismert tényeket és tendenciákat). György Péterre pár hónapja figyeltem fel, amikor Pécsett a Színházi Fesztivál keretébe illesztett Nyílt Fórumon (amelyet fiatal drámaírók és dramaturgok részére szerveznek) tartott előadást. Ott elmondott véleményével sikerült is kellőképpen felpiszkálnia a kedélyeket, nem állítván kevesebbet, mint hogy illenék tudomásul venni: a színház ma már nem azt jelenti, mint 2000, 200, vagy akár csak 20 évvel ezelőtt, a minket körülvevő kaotikus, értékeiben felfordult és a végletekig relativizálódott világ már betört Thália templomába, efölött nem hunyhatunk szemet. Mindez pedig – állította ráadásul – nem is biztos, hogy baj.
Mostani, „Florilegium és Summa versus Xanadu” című írásának először is esszéisztikus hangvétele a roppant megkapó. Nem száraz fejlődéstörténetet vagy állapotelemzést ír, nem számok és példák sokaságával bizonygat, hanem összefüggéseiben és metaforikus tömörséggel (helyenként már-már szépírói eszközöket alkalmazva) ragadja meg a lényeget. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) esszéje nehéz olvasmány, mert ahhoz, hogy minden állítását és utalását pontosan megértsük, ahhoz közel olyan olvasottsággal kellene rendelkeznünk, mint magának a szerzőnek. Tanulni és okulni mégis éppen az ilyen tanulmányokból lehet, mert itt ismeretanyagunk hiányossága ellenére is esélyünk lehet arra, hogy a lényeg megragad, belénk hatol, és megvilágosít.
Ahelyett, hogy ezt a lényeget saját szavaim tökéletlenségével megpróbálnám összefoglalni, inkább ide idézek néhány számomra különösen fontos felvetést:
„Mindazok a szövegek, amelyeket eredeti intenciójuk értelmében nyomtatásra szántak, éppúgy radikális változásokon esnek át a digitalizálás folyamán, amiképpen olykor az orális kultúra hangzó egységeinek jelentését és befogadását is egyszerre formálta át időlegesen elnémított, átmásolt változatuk.” „Én semmi értelmét nem látom annak, hogy a nem elektronikus környezetben létrejött normák betartását kérjük számon az elektronikus világban írott szövegfajtákon, amelyeknek éppúgy megvan a maguk retorikai, etikai, interpretációs mechanizmusa, mint ahogy megvolt a scriptorium mélyén dolgozó másolók, a humanisták vagy a modern kor néma könyvtárainak mélyén olvasó tudósok világának is.” „…a globális mnemotechnikai gépezet: az internet…” „Amiképpen pusztulnak az Amazonas fái, úgy éppoly kezelhetetlenül és áttekinthetetlenül nő a szövegek erdeje, amelyet egyszerre hívhatunk az emberiség kultúrkincsének, soha nem látott nyilvánosságok feltárulásának és a Tudás bűnéért fizetett árnak.” „A világ, amely ránk vár, javarészt láthatatlan összefüggések, csatornák, kommunikációs rendek és szabályok foglya, illetve építője. A tudás – vagyis mindaz, amit tudni érdemes volt – egykor a Florilegium, a memória jól rendezett textuális kertjében várt arra, hogy ki-ki újra elismételjen egy-egy szentenciát. Ma a végtelen könyvtár univerzuma, áttekinthetetlen szöveghalmaza vár ránk, illetve a Xanadu-terv: az álom és valóság, a felejtés és győztes emlékezet metaforája, a hálózat általi digitális »megvalósítása«, a világméretű utalások, glosszáriumok, hierarchiák hálója.” Végül: „Az emlékezet palotája szövegekből áll. A látogatók az olvasók. Ha a palota labirintus: akkor az emlékezet elveszett. Ha szobái és terei egymásból nyílva szabad szárnyalást kínálnak a fantáziának, akkor nem pusztán a szövegek emlékezete maradhat fenn, hanem ami fontosabb: a szövegek általi emlékezet.”
Ennél jobb, lényegre tapintóbb meghatározásával annak, mi az internet, én még nem találkoztam. A nagy, globális, „megvilágosító” megértés mellett, annak mintegy forgácsaként a magam világban-létét és a digitális univerzumban lebegő porszem-munkámat is jobban megértettem: én is foglya és építője vagyok ennek végtelen könyvtárnak, és célom, munkám értelme aligha lehet más, mint hogy inkább építő legyek, semmint fogoly, és a rendelkezésemre álló lehetőségek távlataiban nem az elveszett emlékezet labirintusát, hanem a szövegek általi emlékezet egymásba nyíló szobáit alkossam meg.
Mint például talán ennek a naplónak az írásával is, vagy azzal, ha elérhetővé teszem a világhálón, bízva abban: készül majd olyan kivonat, a kivonat kivonata, a katalógusok olyan katalógusa, a bibliográfiák olyan bibliográfiája (György Péter kifejezései), amely szöveggé tett gondolataimhoz elvezetheti (fogoly- és építő-) társaimat az internetben.
Irodalmi estünk a Károlyi-palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Nap” irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a '44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kell volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.
Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától, és jól megaszondja a dolgokat. Ezzel együtt húsz év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnként benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.
A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.
Szünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A többheti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk, annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást.
Színész vendégünk is volt: a beregszászi színház üdvöskéje, Trill Zsolt igazán kitűnően interpretálta a jelenlévők és más költőink írásait; különösen – úgy éreztem – a modernebb, formabontóbb versek hangjára talált rá; Csékát és Bagut egészen kitűnően mondott.
Újabb szünet után az Ivaskovics József vezette Credo dalegyüttes következett. Az eredeti terv az volt, hogy ők is, mint a szavalatok, a mi szereplésünk illusztrálásául kapjanak néhány zenés blokk keretében bemutatkozási lehetőséget – de ez ellen én hangot emeltem Tibornál, és ő elérte a palota szervezőinél, hogy külön műsorszámként lépjenek fel. Ehhez én azért igyekeztem ragaszkodni, mert úgy érzem, mindaz, amit Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint a mi írói magatartásunk (legalábbis az enyém és az Éváé). Talán nem önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten, amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!) – de eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – de talán van ízlésem. Ízlésem, amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal fontosabbnak gondoltam, semhogy a zenei feldolgozás minőségét számon kértem volna. (De hisz magukkal a költőkkel és a Kárpátalján fogant versekkel is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami magyarul szólt.) Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, ahogy a költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti Sebőék vagy a Kaláka, a Kormorán vagy a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár csak Dinnyés Jóska szintjét. Miért kellene befognom a fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik, félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is harmatgyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár, népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók sokasága… Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a „Magyarnak én itt születtem” vagy a „Mert a haza nem eladó” vagy az „Ungnak és Tiszának sebes a járása” sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik, aki a Credo együttes palota-béli fellépése közben igazat adott nekem abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának szíves invitálására.
Szegény Európa.
A Károlyi-palotában tartott többrészes rendezvény szeptember 11-ére esett. Már ott, a szereplésünket követő szünetben hallottuk, mi történt New Yorkban, de valahogy alig jutott el tudatunkig, annyira másra figyeltünk. Érdekes módon egy reflexem mégis beindult: fel kellett hívnom a gyerekeinket, hogy itthon minden rendben van-e.
Este aztán a szállásunkon hajnalig néztem a tévén a hihetetlent.
Fölöslegessé vált a sok vita, hogy melyik év szilveszterén ér véget a XX. század. Számomra egyértelművé vált: a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.
Október
"Mert a haza nem eladó” – ha a hazára nem is, költőtársamnak erre a sorára mindig akad vevő.
A magyar külügyminiszter nyilatkozata a televízióban. Egyik mondata: „Én a Kárpát-medencében gondolkodom.” Tőle ez elvárható. Én inkább a fürdőkádban szoktam.
Persze: ne halat adj, hanem hálót. No de miért az orvhalászoknak?
A napokban feljött Petro Lizanec, egyetemünk magyar tanszékének a vezetője, az Ungvári Hungarológia Központ igazgatója azzal, hogy egy Kijev számára készülő bibliográfiában szeretné néhány adatunkat pontosítani. Segítettem, udvariasan eltitkolva kelletlenségemet. Aki vállalkozik egy ilyen bibliográfia összeállítására, az üljön be a könyvtárba, és gyűjtse ki az adatokat, ne a szerzőket zaklassa… Haladtunk sorról sorra, Éva kapdosta le a polcunkról a vonatkozó könyveket, hogy megjelenési évszámukat megnézzük (vajon a professzor által vezetett két intézetnek miért nincs megfelelő könyvtára, ahol megvannak a kárpátaljai szerzők munkái?), aztán jöttek a folyóirat-publikációk, Kijev kifogásolta, hogy az eredeti megjelenés lapszámai miért 1999/6 formában szerepelnek: ki kell a hónap nevét írni, magyarul. Mondom, hogy június. Mielőtt leírná, Lizanec megkérdi, hogy az ú hosszú-e.
Hát ez jó, dühöngök, amikor elmegy, még ezt sem tudja… Éva csitít: ugyan, nem biztos, hogy te minden hónap ukrán nevét le tudnád írni helyesen. Meglehet, mondom, de nem is vagyok huszonöt éve az ukrán tanszék vezetője.
Lengyel András József Attila-tanulmánya a Forrás októberi számában. A szerző egy töredékes J. A.-feljegyzés kapcsán elemzi a költő „freudomarxizmusát”.
Az ilyen tanulmányok kétszeresen is zavarba ejtenek. Először azért, mert elszégyellem magam, amiért ennyire kiestem a József Attila-irodalomból. Bölcsészi egyetemi pályafutásom során ővele foglalkoztam, és bár vizsgálódásaim (talán: felfedezéseim) stilisztikai szempontúak voltak, de azért valamelyest beleástam magam nem csupán az életrajzba, hanem abba is, milyen filozófiai, pszichológiai, természettudományos ismeretei lehettek a költőnek, mely eszmék, irányzatok hatottak rá különösen, költészetében is kimutathatóan. Akkor igyekeztem szinte naprakész lenni, amihez hozzájutottam, elolvastam (tucatnyi könyvet kértem ki például az akkor még működő könyvtárközi kölcsönzés révén az OSZK-ból; csak az volt a bánatom, olyan sokáig tartott, amíg a kért kiadvány az ungvári megyei könyvtár „idegen nyelvű” osztályára érkezett, hogy szinte azonnal vissza is kellett indítaniuk, nehogy az egy hónap kölcsönzési időt túllépjék. Így a hetekkel mérhető utaztatás miatt nálam csak napokig lehetett egy-egy könyv), sőt, Szabolcsi Miklóssal és Fodor Andrással még külön leveleztem is J. A.-ügyben: bibliográfiákat, szakmai tanácsot kértem. Mindezt 3.-os, 4.-es ungvári bölcsészhallgatóként… (Az évzáró szakdolgozataim olyanok voltak, hogy a tanáraim szörnyülködtek a 200 címet tartalmazó irodalomjegyzék láttán, mondván, ez még diplomamunkához is sok. Azt sem igazán tolerálták, hogy önálló véleményt formáltam, „kutatási eredményeket” produkáltam. Egyikük, Vaszócsik Vera, ki is oktatott: a szakdolgozatot író diáknak nem ez a feladata, hanem az, hogy bebizonyítsa: ismeri a feldolgozandó témát és a vonatkozó szakirodalmat, ezen a ponton nem szabad túllépnie, majd esetleg a diplomamunkájában… Odáig viszont nem jutottam el… Jól kitoltam velük!) Mindennek azonban lassan 15 éve, és azóta sajnos sem a stilisztika számomra nagyon izgalmas tudományával, sem József Attilával nem foglalkoztam. Persze azért „odafigyelek”, kicsit mosolygok, amikor egy rendőrtiszt kriminológiai vizsgálataival cáfolni próbálja J. A. öngyilkosságának a tényét, és okosan hümmögök, amikor Tverdota György bölcsen helyére teszi a sztárzsarut – de elmélyedni valamely témában nem volt módom-szorgalmam az elmúlt években. Ezért érzem kicsit kényelmetlenül magam egy-egy friss tanulmány kezembe kerülésekor.
Zavarom másik oka pedig az, hogy… Miként is tudnám megfogalmazni… Mintha valamikor hosszabb ottlét során megismerkedtem volna egy hatalmas és csodálatos várossal, olyannyira, hogy már ösztönösen tájékozódtam benne, fülembe fészkeltek zajai, orromba illatai, ismertem a fényeit, lüktetését, pontosan tudtam nemcsak azt, merre futnak utcái, és hogyan juthatok egyik helyről a másikra, hanem azt is, mit látok majd útközben, melyik járatra kell szállnom, hol kell feljönnöm az aluljáróból, sőt: kikkel találkozom, milyen ruha lesz rajtuk, és hogyan köszönnek rám. Aztán eljöttem ebből az egyedülállóan varázslatos városból, néha évek telnek el anélkül, hogy emlékeimet feleleveníteném. Most meg kezemben a tanulmány, amely egy kerületéről vagy utcájáról szól, talaját vizsgálja vagy telefonhálózatát – és én valahogy idegennek érzem. Az a furcsa és nagyképű érzésem támad, hogy nekem van pontosabb, hitelesebb benyomásom róla, én ismerem az igazi arcát, nem az, aki mondjuk azt elemzi, honnan származik az a ceruza, amellyel az egyik épület tervrajzát papírra vetették.
Mondom: nagyképű és nyilván teljességgel igazságtalan érzés. A Forrásban olvasott tanulmány szakmailag bizonyára kitűnő és a költő eszmevilágának megértése szempontjából roppant fontos felvetést vizsgál: azt, hogy József Attila – a most előkerült feljegyzés tanúsága szerint – az emberi társadalom marxi modelljét biológiai alapokra próbálta volna áthelyezni, mégpedig olyan módon, hogy a marxi fogalmakat szimbólumként értelmezve freudiakkal helyettesítette be. (A tanulmány ezt persze árnyaltabban fogalmazza, én egyszerűsítek.) A dolog, persze, nagyon izgalmas, el is merültem benne, de aztán mégis arról a régi városról készült fényképemet vettem elő, és nézegettem hosszan elmerengve.
A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron. Mi az itthoni tatarozásból két és fél napra tudunk elszakadni.
Előtte levélváltások Arató Antallal, a fehérvári könyvtár címzetes igazgatójával, a rendezvény fő szervezőjével. Előadásra kér fel, az irodalmi hét két fő témája keretében. Egyik az irodalomnak az identitás megtartásában játszott szerepét, a másik hagyomány és újítás viszonyát hivatott megvilágítani. Az utóbbit választom, előadásom címét pedig így adom meg: „Hagyomány vagy klisé? Rögzült motívumok az utóbbi évek kárpátaljai magyar verspublikációiban”.
Két héten át írtam az előadásomat. Korábbi esszém („Szereptudat vagy szereptévesztés?”) gondolatmenetét folytattam, fejtettem ki részletesebben, száznál több citátumot keresve ki, dolgozva fel az utóbbi három év versterméséből, és következtetésemben nem állítva kevesebbet, mint hogy a tipikusan kárpátaljainak nevezhető „hagyományos” versek klisékre épülnek, és jól elkülöníthetők azok a motívumcsoportok (én hetet mutattam ki), amelyek elemei szinte kötelezően feltűnnek az itt született versekben. Ilyen például a történelmi múlt példázatos megidézése, az Istenhez való folyamodás, a tájelemek szimbolikus megjelenítése, a sorsverés fölpanaszolása, a helytállás, kitartás vállalásának hősi póza és a teljes pusztulás dacára mégis felfénylő remény. Idézeteim többségét Füzesi Magda verseiből vettem (olyikban szó szerint mintha megadott sémát követne), de merítettem Vári Fábián Lászlótól és másoktól (még magamtól) is. Ami azért érdekes, mert Laci maga is vendége volt a rendezvénynek, ő is tartott előadást… Persze homlokegyenest ellenkező volt a véleménye a dolgokról, újra hitet tett a költői szolgálat mellett, még olyat is mondott, hogy el a kezekkel a nemzeti értékektől.
Én ijedten el is rántottam az enyémet.
November
A küldetéstudat és a vízhiány sajátságos összefüggésére lettem figyelmes. Évámnak ugyanis ha missziós szándéka nincs is, de amint este végre folyni kezd a víz a csapból, szeretne mindnyájunkat megfürdetni – azaz kifejezett fürdetéstudata van.
H. O. interjút készít velem. Egyik kérdése: Milyen szerepet tölt be véleményed szerint a kisebbségi magyar irodalom a magyar irodalomban, van-e valamilyen különleges helye, feladata?
Finoman, de határozott véleményem pontos kifejtésével ezt a válaszolom: Bajban vagyok ezzel a „kisebbségi irodalom” fogalommal, meg ennek a „szerepbetöltéses” problémának az egészével is. Ugyanis miközben hiszem és vallom, hogy nemzeti literatúránk egyetemes, aközben én is állandóan használom és értelmezem a „kárpátaljai magyar irodalom” meghatározást. Szeretném tagadni a létezését (könnyebb, mint igazolni!), de mégis újra és újra olyan jelenségekkel találom szembe magamat, amelyek betehetők ebbe a skatulyába – bár igaz, hogy ez legtöbbször esztétikán kívüli szempontok alapján történik. A feleségem (…) fogalmazott egyszer úgy, hogy boldog állapot lenne, ha végre egy íróról elsőként nem az jutna az eszünkbe, hogy erdélyi-e vagy felvidéki, nyugati vagy magyarországi, ungvári vagy újvidéki, cseh vagy lengyel, angol vagy magyar, hanem hogy vajon jó író-e, vagy csapnivaló. A gondolkodásunkat azonban nagyon is kisajátította az a szemlélet (tükrözi a kérdésed is), hogy az irodalom „szerepet tölt be”, kivált, ha kisebbségi. Ez mint elvárás és mint vállalás szépen rá is rakódik az alkotói magatartásra, az író eltelik szereptudattal, és az ennek való megfelelni akarás már sokkal jobban lefoglalja az alkotóművészi problémáknál. Nincs kétségem afelől, hogy erre a szerepre szükség lehet ott és akkor, amikor a társadalmi, politikai igazságok kimondását verssorok közé kell rejteni; de még ez esetben sem kell(ene) kizárólagossá, uralkodóvá válnia. Amikor azonban megszűnnek a cenzurális viszonyok, amikor a politikai-közéleti szférában minden vélemény maradéktalanul artikulálható – akkor az írói „szerepvállalás” könnyen kiürülhet, alkotói elsekélyesedéshez vezethet. Így hát, gondolom én, a kisebbségi irodalomnak – ha egyáltalán van ilyen – nem lehet nagyobb „szerepe” és „feladata” – ha vannak ilyenek –, mint hogy jó alkotásokat, lehetőleg remekműveket produkáljon. Ha művészileg hiteles, esztétikailag magas nívójú írások születnek, azokban úgyis óhatatlanul benne lesz a kor, a hely, a sors, az író társadalmi tapasztalata. Ne a szerep felől közelítsünk hát az irodalomhoz, hanem műveljünk igazi, egyetemes mércével is mérhető literatúrát, és ez majd „hozza magával a szerepet” – ha mindenképpen ragaszkodunk ehhez a fogalomhoz.
E tekintetben tehát egy Ungváron vagy Pozsonyban, Kolozsváron vagy Dublinban, Palicson vagy Párizsban élő magyar irodalmár számára nincsenek különlegesebb „feladatok”, mint budapesti vagy pécsi magyar kollégái vagy a világban bárhol bármilyen nyelven alkotó író számára: értékeket kell létrehoznia, s ha ez sikerül neki, abban sokkal hitelesebben benne lesz mindaz, amit „szerepvállalással” mesterségesen belehelyezhetett volna.
A következő kérdés: Írásaidnak milyen vonásait predesztinálja kisebbségi helyzeted, látsz-e ilyen specifikus tematikai vagy stiláris motívumot? Válaszom: Én erősen bízom abban, hogy ha voltak is ilyenek, mára minden specifikumtól sikeresen megszabadultam. Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.
Kicsit talán nagyképűen hangzik – de legalább igaz.
A Pánsíp-szalon az égbe ment! Hirtelen jött ötlettel elhatároztam, hogy a Pánsíp Irodalmi Szalon „összejöveteleit” ezentúl az interneten tartjuk. Zalán Tibit októberi, Hizsnyai Zolit novemberi vendégnek nyertem meg, és e-mailen elérhető 20-25 barátomat, irodalmár társainkat kértem fel arra, hogy kérdezzenek a vendégünktől. A magam számára is meglepően komolyan vették a felkérést, mint ahogy a fiúk is a válaszadást. Komoly, okos feleleteket adtak, a „kollektív interjú” szövege szerintem bármely komoly folyóiratban megállná a helyét.
A Magyar Írószövetség közgyűlése. Meglehetősen kiábrándító esemény. Egyetlen előnye, hogy az ember néhány rég látott barátjával találkozhat. A beszámoló halálosan unalmas, a felszólalások, kevés kivétellel, tökéletesen érdektelenek, „az írótársadalom” teljesen merev, inert. Turczi István ésszerű, előre mutató javaslatokkal áll elő, kéri a levezető elnököt, hogy szavaztassa meg indítványának pontjait. A köztiszteletben álló, tekintélyes író teljesen talaját veszti a nem várt feladattól, a szavazás kaotikus helyzeteket eredményez, időnként mindenki egyszerre beszél, és ötletszerűen emeli fel vagy ereszti le a karját. A szavazatszámlálás nevetségesen ügyetlenül, gyaníthatóan pontatlanul folyik… De nincs jelentősége, mert a többség láthatóan nem akar semmilyen változtatást, minden jól van, ahogy van. (Közben dehogy!) Időnként olyan szinten zajlik a közgyűlés, mint Kárpátalján egy járási KMKSZ-összejövetel… A választmányi tagok megválasztásával járó szavazatszámlálás három órán át tart, este hétkor hirdetik ki az eredményt. Ekkor már alig néhányan ülnek a teremben, így kevesen hallják, amikor előbb P. Ferenc idegbetegen, majd D. Kornél részegen kezd a mikrofonba beszélni teljesen összefüggéstelenül, de annál erőszakosabban. (A szerepek egyébként felcserélhetők: mentális szempontból inkább P. F. hat részegnek, és D. K. őrültnek.)
Évek óta elég nehéz kialakítanom a viszonyomat az írószervezethez. Egyrészt azon kevés magyar intézmények egyike, ahol otthon érezheti magát az ember (értsd: a határon túli magyar író), ahol munkám alapján becsülnek, de közben látom az egésznek a komolytalanságát, súlytalanságát, avíttságát, a szervezeti élet kényszeredettségét. Ugyanakkor a vezetőkből soha nem hiányzott a jóindulat…
Hetedik éve vagyok választmányi tag (most is újraválasztottak), és nem tudom, jó-e ez nekem, vagy sem: köldökzsinórt, kommunikációs csatornát jelent-e, amely a magyar irodalom egészéhez köt, avagy olyan fölösleges kötelmet, amely nélkül felszabadultabbnak érezném magamat… Ha szép lassan minden testületből és szervezetből kiléptem, ebben miért maradok benne? Mégis úgy érzem, hogy tartozni kell valahová?
December
Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogyan zajlik a most esedékes első ukrajnai népszámlálás. Előbb a hét elején a biztosok végigjárják a lakásokat, és megkérdezik, mikor és hol lenne a legalkalmasabb az állampolgároknak a kérdőívek kitöltése. Aztán a jövő hét végéig jönnek az űrlapokkal, kitöltögetjük. Az azután való héten pedig harmadszor is bekopognak „a népszámlálók és az őket ellenőrző személyek, hogy meggyőződjenek az elvégzett munka pontosságáról.” Hát ez azért szép.
Jut eszembe, budapesti református magyar barátom a legutóbbi népszámlálás során a vallási rubrikába azt írta, hogy zsidó, a nemzetiségibe azt, hogy cigány.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kérelemmel fordult Orbán Viktorhoz, hogy egyes szigorító intézkedéseket Magyarország egyelőre ne léptessen életbe. Az ukrán-magyar kis határmenti átkelőhelyek bezárásáról van szó, és arról, hogy az ukrán állampolgároknak a jövőben 15 000 forinttal kell rendelkezniük ahhoz, hogy beléphessenek Magyarországra.
Pár nappal később döntés születik, hogy csak napi 1000 forinttal kell rendelkezniük a belépőknek, azaz egyelőre minden marad a régiben. Egyelőre.
Kínomban vicsorgok, mert látom a feloldhatatlan ellentmondást: a hivatalos Magyarország kedvezménytörvényt helyez kilátásba a határon túli magyarságot illetően, de közben eleget kell tennie azoknak a megszorításoknak, amelyeket az EU-csatlakozás megkíván (az ausztriai magyarságot is első szóra kivonták a státustörvény hatálya alól).
Egyébként egyre több kisebbségi szólal meg az ügyben, és rendesen leszedik a keresztvizet a státustörvényről: végre nem fest olybá, mintha csak a szlovákoknak, románoknak csípné a csőrét: csípi az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarokét is. Mindenütt hasonlók az aggodalmak, akad, aki egyenesen megalázónak érzi a státusmagyarságot.
Egyet én is keményen elhatároztam: hogy én ugyan nem fogom kérelmezni ezt a státust, sem a magyar igazolványt. Azért szálltam ki az összes pályázati rendszerből (könyvkiadás, lapkiadás, rendezvények szervezése…), mert elegem lett a helyi alkuratóriumokból – akkor most kilincseljek, bizottság elé járuljak, hogy elbírálják magyarságomat? Hát nem! Ha 15 könyv, írószövetségi válaszmányi tagság, József Attila-díj után nekem kérvényeznem kell magyarságom megállapítását – akkor inkább nem vagyok magyar.
A jó Ilia Mihály ismét bizonyságát tette figyelmességének. Kéziratot ugyan 10 éven át nem tudtam kicsikarni belőle, de januárban a születésnapomról mindig megemlékezik egy képeslappal (írótársak mondják: ők is mindig megkapják; vajon hány nevet tartalmaz címlistája?), és ha olyan lapban talál valamit rólam, amelyről felteszi, hogy nem jut el hozzám, akkor elküldi. A mai postával Szegedről érkezett újságkivágat a Hét Napból való (hetilap, napilap?). Vajda Gábor ír benne esszékötetemről. A kritika inkább pozitív (bár vannak benne bíráló észrevételek is), akár büszkeség is eltölthetne annak okán, hogy a szerző szerint sikerült elkerülnöm mind a „konjunkturális nemzetieskedés”-t, mind a „kozmopolita felületesség”-et – véleményének a súlyát azonban valamelyest csökkenti, hogy könyvemnek nem tudja a címét. Kisebbségi SORSTÁRSAINK a schengeni fal tövében – áll alcímként a nevemet követő kettőspont után cikke élén. Nálam nem sorstársaink, hanem ÁRAMSZÜNET. Hogy lehet ezt a két szót „összetéveszteni”? Hamar találok mentséget: talán nem volt villany, amikor leírta. Sötétben minden áramszünet sortársaink.
Fantázia az élethez kell, az irodalomhoz elég csupán az élet... (Tóth Erzsébet)
Gyöngeségre vall, ha valaki nem tud úrrá lenni az erőfölényén.
A dilettáns lényegű művek tartalma és megjelenési formája általában hallatlan összhangban van egymással: a süvöltően rossz írások legtöbbször hitvány tipográfiájú könyvekben, sután tördelve, ízléstelen borító alatt és bárgyú illusztrációk kíséretében látnak napvilágot.
Néha az életnek is hullaszaga van.
Az igazi teljesítmény nem az asztalfiókban lapul, és nem is a kirakatban kelleti magát. Mindig úton van a szemétkosár és az örökkévalóság között. (F. Cs. nyomán)
A hit dolgát intim magánügynek gondolom, akárcsak a szerelmet, és számomra mindkettő kollektív gyakorlása eléggé visszatetsző.
J. nem fogadta el az ajánlatomat, hogy jövőre az ő kiadói műhelye képviselje Kárpátalját a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A dolog előzménye, hogy ezen a rangos szakmai rendezvényen hét éven át a mi szerkesztőségünk működtette azt a standot, amelyen lehetőség szerint igyekeztünk a teljes kárpátaljai magyar könyvtermést bemutatni. Ez nem kis erőfeszítésembe került, mert az itteni kiadók többsége nem, vagy csak kelletlenül, többszöri könyörgésemre adott át egy-egy doboznyi-zacskónyi könyvet (oka a hanyagság mellett: egyszerűen nem érdekeltek a könyveladásban, az ebből származó bevételi tétel túl kicsi számukra ahhoz, hogy érdemes lenne foglalkozni vele; illetve: mivel magyarországi támogatásból kiadott könyvekről van szó, a pályázatba a kárpátaljai forgalmazás veszteségét is beépítették, így Magyarországon nem is akarnak egyetlen példányt sem eladni – ez a lehetetlenség egyébként egyik oka annak, hogy '95-ben kiléptem a támogatási rendszerből, és minden azóta kiadott könyvünk nyomdaköltségét igenis megtermeltem az eladásból). J., a többiekkel ellentétben, mindig szívesen átadta újabb kiadványaikat, sőt, Budapestre juttatásukról is gondoskodott. Rendszeresen el is adtuk mindet, J. örült a bevételnek – épp csak a stand működtetésében nem lehetett rá számítani, még a saját lapbemutatójára sem jött el. Nos, kicsit összekülönböztem emiatt vele. Zokon vette, hogy legutóbb már kihagytam a „standon tartózkodó személyek” névsorából (és olyan valakit írtam be, aki valóban ott volt, és segített „állni a vásárlók rohamát”) – J. erre azzal válaszolt, hogy nem hozta el a könyveit. Eközben a mi kiadói tevékenységünk is megcsappant, és már egyszerűen nem tartottam indokoltnak, hogy más kiadók kínnal beszerzett könyveivel a mi műhelyünk képviselje Kárpátalját. A most érkezett és a 2002-es fesztiválra szóló meghívást tehát baráti levél kíséretében elküldtem J.-nek. (Brüsztölje végig ő a három és fél napot a Kongresszusi Központban, szerezze be a beszerezhetetlen kiadványokat a kollégáktól, és próbálja az eladásból kitermelni az utazás és az ott-tartózkodás költségeit.) Nagyvonalú gesztusomról értesítettem a Fesztiváligazgatóságot is.
Ám J. most visszaküldte a meghívót: nem kíván élni a lehetőséggel.
Párizsban és Budapesten vegyesen lakó barátaink panaszolták nemrégiben, milyen nehéz lesz majd átállniuk az euróra, mert a forint és a frank között már ment az átszámítás, de most majd meg kell tanulni az új szorzókat. Kicsit csodálkoztunk aggodalmukon. Éva elmondta, ha a nyíregyházi Tescóban vásárol, az áru forintban kiírt ára előtte azonnal megjelenik ukrán hrivnyában és USD-ben, egy pillanat alatt eldönti, érdemes-e ott megvennie, nem olcsóbb-e az adott termék otthon, sőt, még azt is kiszámolja, hogy melyik valutát melyikre váltva jár a legjobban. Aki már áttért rubelről előbb a kuponra, majd a hrivnyára, miközben ezek márkához, forinthoz, dollárhoz viszonyított értékét és azok keresztárfolyamait figyelte, s akinek a jövedelmei és kiadásai felváltva jelennek ezekben a fizetőeszközökben, az már úgy számol fejben, hogy ugyan nem akad fenn az eurón. Lám, mennyivel rugalmasabbak vagyunk mi, kelet-európaiak. Még az időszámításban is: négy-öt idő meg sem kottyan nekünk: közép-európai, kijevi, moszkvai, nyári, téli, számítógépes világidő – mit nekünk! Olyan országban, ahol a határidőt SZICSÁSZ-nak hívják…
A Kárpáti Igaz Szóban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség népszámlálási hirdetése (!): NEM SZÁMÍT, HOGY EDDIG KINEK VOLT BEÍRVA, MOST ÚJRA AZ LEHET, AKINEK VALLJA MAGÁT. „A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ”. A szöveg fölött egy meglehetősen gyönge grafikán öttagú család (3 gyerek) jön ki a templomból (a 3 szobát és 4 kereket sehol nem látom…). Ugyanezen az oldalon közlik a hírt, miszerint a KMKSZ ungvári székházában megalakult „a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény ukrajnai végrehajtását segítő konzultációs tanács”. Elnökévé (hű, de meg vagyok lepve!) a KMKSZ elnökét választották. És ugyancsak ezen az oldalon olvashatni a hírt, miszerint Fábry Sándor estet tartott Beregszászban. Mint a tudósító – (kovács) – megjegyzi, ez alkalommal senki sem keveredhetett kabátlopási ügybe, mert a fűtetlen kultúrházban sem a közönség, sem a showman nem vette le a kabátját.
Hideg van mindenütt, korán leesett a hó.
„Látta a telet, amely úgy érkezett valamikor Oroszország felől Ungvárra, mint egy bundás, bibircsókos orrú, vodkaleheletű, hódsapkás orosz úr, aki hiúzbőr-lábzsákjaiból nehezen kászálódik ki a magyar vidéki város fogadója előtt s szánkójában és poggyászaiban hozza a tél kellékeit, a havat, a deret, a karácsonyt és a Luca székét.” (Márai: Szindbád hazatér)
Az érkező már nem orosz, nem is nagyon úr, nem telik neki sem hódsapkára, sem hiúzbőr lábzsákra, és Ungvár sem magyar város.
A többi – vodkalehelettől a Luca székéig – nem sokat változott.
Friss hozzászólások
6 év 13 hét
8 év 38 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét