[1]
November 13-án, amikor ezt írom, elesett Kabul. Az Egyesült Államok háborúja a terrorizmus és a tálibok ellen eleddig tehát a tervek szerint halad. A táliboknak végük, senki sem fog könnyet ejteni utánuk. Kínos ára volt ennek, egy koldusszegény országot kellett ezért szétbombázni, de valljuk meg, jobb ötlete senkinek sem volt. Oszama bin Laden hollétéről és terrorszervezete, az Al-Qaida általános egészségi állapotáról nem sokat tudni. Könnyen lehet, hogy már régen elszeleltek a menekültek áradatával, és Európa vagy az Egyesült Államok felé tartva újabb gaztettek elkövetésében fondorkodnak. De az ő életük is nehezebb, mint két hónappal ezelőtt.
Baljós árnyak
Afganisztán rendbetétele kemény dió lesz. Az Északi Szövetség, harcolnivalója eleddig nem nagyon lévén, hiszen a munka dandárját elvégezték helyette az amerikai szőnyegbombázások, kisebb tömeggyilkosságokkal tette le a névjegyét. A csoportosulástól előélete alapján sem lehet sok jót várni. Jugoszlávia esetében lehetett tudni, hogy mi következik azután, ha a hatalom birtokosai megbuknak. Volt politikai ellenzék, amelyik képes volt átvenni az ország irányítását, működtetni az államot, és képes volt betartható megállapodásokat kötni a nemzetközi közösséggel. Jugoszlávia lakói végső soron mégiscsak kiszámítható politikai közösséget alkottak. Afganisztán esetében erről egyelőre nemigen beszélhetünk. Működő állam negyedszázada nincs, és a tálibok jelenlegi egyetlen számba vehető ellenzéke alaposan kivette a részét az állam szétverésében. Reagan egykori választási szlogenjét idézve: ők nem a megoldás, mint inkább maga a probléma.
De mindez részletkérdés ahhoz képest, hogy mit kezd Amerika azzal a gyűlölettel, amely a terrorizmus melegágya, és amely a mérsékelt és radikális iszlám világ uralkodó tömegérzelme. Amerikát szerte a világon, így Európában (sőt még Amerikában is), divat nem szeretni. Tony Judt a The New York Review of Books legutóbbi számában írja, hogy ez a divat ráadásul nem is köthető az Egyesült Államok szuperhatalmi szerepéhez. Két francia szerző nem éppen barátságos megjegyzését idézi a XIX. század közepéről, amikor az USA még regionális középhatalomnak is alig volt tekinthető, nemhogy a világ csendőrének. Ez a ressentiment, amely kissé rejtélyes, de érdekes eszmetörténeti jelenség, ahogy Judt pedzegeti, valószínűleg az európai értelmiség modernizációval kapcsolatos balsejtelmeinek, rossz érzéseinek és kételyeinek tükre. A mostani helyzet szempontjából viszont mellékes és marginális jelenség. Az iszlám világban a Nyugat- és Amerika-ellenesség viszont nem az, hanem tömeges és általános népi érzület. Nem mindenki potenciális terrorista, sőt valószínűleg csupán maroknyian vannak, akik indulataikat öngyilkos merényletek útján óhajtják kifejezni. De láttuk, hogy maroknyi merénylő mire képes. Fölösleges szemérmesen hallgatni arról, hogy Amerikát, a nyugati civilizációt az utca embere Isztambultól Dzsakartáig, általában nem kedveli. A The New York Times november 6-i számában az egyik publicista rosszkedvűen ismertette a vezető egyiptomi kormánypárti napilap cikkét, amelyik tömören azzal vádolta az amerikaiakat, hogy az Afganisztánba küldött segélycsomagok mérgezett élelmiszert tartalmaznak. Egyiptom az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségese a térségben, az országot és kormányát Amerika dollármilliárdokkal támogatja. Ha a kormánylapban ezt olvassa az egyiptomi polgár, akkor miről cikkeznek az ellenzéki lapok? Hasonló benyomásokról számol be a The New York Review of Books vagy a Foreign Affairs novemberi számában többek között Orban Panuk és Fouad Ajami.[1]
Az Amerika-ellenesség vészes terjedése az utóbbi tíz évben tapasztalható. A jelenség elemzésébe hozzáértés híján nem bonyolódnék bele. Csak arra hívnám föl a figyelmet, hogy mindezért nem elsősorban Amerika vagy az amerikai külpolitika a felelős, hanem az iszlám világot ma irányító politikai elit. A kritikátlan Nyugat-imádattal éppenséggel nem vádolható Edward Said nemrégiben azt írta a terrortámadások kapcsán: hányan vagyunk, akik felelősséget érzünk a társadalmainkban uralkodó nyomorért, tudatlanságért és politikai elnyomásért, az iszlám vallás politikai manipulásáért, miközben fennhangon átkozzuk a cionizmust és az imperializmust?[2] Bernard Lewis, a princetoni egyetem történészprofesszora négy évvel ezelőtt a Foreign Affairs-ben közölt tanulmányában írta: az utóbbi másfél évszázadban az iszlám vezetők, látván a Nyugat katonai és technológiai fölényét, fölismerték, a modernizáció elkerülhetetlen. De úgy mazsoláztak a nyugati civilizáció kínálatából, mint az egyszeri fogyasztók a szupermarketben: kiválogatták, és hazavitték, amiről azt gondolták, hogy szükségük van rá, a többit otthagyták a polcon. Nyugati uniformisba bújtatták és alaposan fölfegyverezték a hadseregeiket, de a szabadság, a demokrácia és a közoktatás intézményei csekély érdeklődést keltettek bennük. A többségében tekintélyuralmi rendszereket vagy iszlám teokratikus államokat, monarchiákat üzemeltető mai politikai elit azóta is idegenkedik a polgári modernizáció ezen politikai és kulturális „melléktermékeinek” meghonosításától. Így váltak elkerülhetetlenül ezek a rezsimek a modernizáció torz és féloldalas melléktermékeivé. Pedig nem is olyan régen, a XVI. századig, írja Lewis, az iszlám világ civilizációs fejlettségében és kultúrájában messze felülmúlta Európát. Az iszlám évszázadokkal azelőtt ismerte a jogállamiságot – az uralkodó nem áll fölötte a törvénynek, az éppúgy vonatkozik rá, mint bármely földi halandóra –, mint hogy arról Európában egyáltalán elkezdtek volna gondolkodni. A megrekedés okai nehezen megfoghatók. Lewis több tényezőt említ, de mint írja, ezek részleges magyarázatok: rabszolgaság fenntartása, a nők társadalmi szerepének korlátozása, geográfiai tényezők.[3] A modern kori demokratikus fejlődés egyik legfőbb akadálya pedig Lewis szerint maga az olaj. Az olajüzletből fakadó biztos és bőséges állami jövedelem fölöslegessé tette az adóztatást, ezáltal kivonta az államot az alattvalók ellenőrzése alól. Az amerikai forradalmárok jelmondata a XVIII. század végén az volt: politikai képviselet nélkül nincs adófizetés. A XX. századi közel-keleti autokratikus rezsimekben ennek a fordítottja érvényes: nincs adó, de nincs beleszólás sem.
Mindehhez még hozzájön az, hogy ezekben az országokban az uralkodó elit kettős játékot játszik. E rendszerek legitimációja, demokratikus intézmények híján, történelmi, vallási, kulturális és ideológiai elemekre, illetve ezek változatos keverékére épül. Ezeknek szinte nélkülözhetetlen adaléka, a Nyugat-ellenes retorika naconalista-nemzetiszocialista, általában az iszlám zanzásított változatával vegyítve, még az úgynevezett mérsékelt iszlám országokban is. Az izraeli-palesztin konfliktus pedig sajnos kimeríthetetlen példatárat kínál ehhez. Nem minha az arab vezetőket különösebben érdekelné palesztin mostohatestvéreik sorsa: negyven éve nem engedik ki őket a menekülttáborokból, amit jóhiszemű taktikai-politikai megfontolásokkal már nemigen lehet igazolni. A palesztinokra a cionizmus és a nyugati-amerikai imperialista elnyomás folyamatosan meggyalázott áldozatának szerepét osztották. A palesztinügy nekik arra kell, hogy odahaza mutassák, ők legalább annyira állhatatosak, mint alattvalóik, nem az istentelen nyugati konzumkultúra helyi megbízottai. Az iszlám fundamentalizmusban megnyilvánuló elégedetlenséget és türelmetlenséget, ami eredetileg és elsősorban ellenük irányulna, igyekeznek kifelé, a Nyugat felé hárítani. Ezen országok többségében a hivatalos állapont ma is az, hogy a holokauszt humbug, és a zsidó államnak semmi keresnivalója a Közel-Keleten. Azt persze tudják, hogy ez játék a tűzzel, hiszen az így fölcsiholt iszlám fundamentalizmus mindenekelőtt őket veszélyezteti. Minél inkább kötődnek politikailag vagy gazdaságilag a nyugati világhoz, otthon annál népszerűtlenebbek. Mégis: inkább vállalják ezt a kockázatot, mint hogy hozzákezdenének országaik megreformálásához.[4] Amivel már lehet, hogy el is késtek. Lehet, hogy már végzetesen csapdába ejtették önmagukat is anticionista és Nyugat-ellenes retorikájukkal. Ha így van, abból nem sok jó fog kisülni.
De talán mégsem így van. A Foreign Policy novemberi számában Ray Takeyh arról ír, hogy az iszlám fundamentalizmus, a szeptember 11-i látszattal ellentétben, leáldozóban van.[5] Iránban a iszlám forradalom lassacskán kihuny, és az sem véletlen, hogy Oszama bin Ladennek, miután kidobták Szudánból és Szaúd-Arábiából is, a világ eme eldugott sarkába, a közhatalommal és kormányzattal lényegében nem rendelkező Afganisztánba kellett menekülnie. Takeyh fölveti azt a lehetőséget, hogy az iszlámban magában benne rejlik a kellő demokratikus potenciál. Az iszlám demokrácia persze leginkább gazdasági szempontból lenne hasonlatos a nyugatihoz, hiszen a kereskedésről nem emlékszik meg elítélőleg a Korán, de mégiscsak egy stabil, hosszú távon kiszámítható és prosperáló világ lesz. Sőt, mivel az iszlám világ „elnyugatosodása” a kulturális és vallási különbségek okán kizárható, az iszlám demokrácia az egyetlen lehetséges alternatíva. Erre most többet nemigen lehet mondani: neki legyen igaza!
Lewis igazságtalan, mert nem beszél a gyarmatosításról. Kétség nem fér hozzá, hogy az európai nagyhatalmak, mindenekelőtt Anglia, Franciaország és Oroszország, oroszlánrészt vállaltak a térség hagyományos politikai kereteinek és kultúrájának szétverésében, miközben saját, féloldalas és őszintétlen civilizatórikus projektjük kudarcba fúlt. A gyarmatokról távozván pedig olyan zűrzavart hagytak maguk után, amibe bele volt kódolva a nyomor, az etnikai konfliktusok, a nemzeti és a vallási radikalizmus lángra lobbanása. Amit ma látunk a Közel-Keleten, Afrikában, az részben ennek is a mérgezett gyümölcse.
De hogyan keveredett ebbe bele Amerika? Amerikának elvileg ma sem lenne szüksége a közel-keleti olajra, legfeljebb néhány nagy olajvállalatnak. A kaliforniai biztonságpolitikai kutatóintézet, a RAND Corporation két elemzőjének 1997-es tanulmánya szerint az USA évente hatvanmilliárd dollárt költ a közel-keleti országok támogatására, és csapatokat állomásoztat a támogatott rezsimek stabilitásának biztosítására, miközben maga alig harmincmilliárd dollár értékű olajat importál onnan. A befektetés haszonélvezői a japánok és Nyugat-Európa, amelyek így jutnak olcsón és biztonságosan olajhoz. (Mi remekül elvagyunk az orosz olajjal, amelynek Csurka István, ha jól értem, örül.) Az árat viszont Amerika fizeti meg, dollármilliárdokkal, és legfőképpen azzal a biztonsági kockázattal, amit az jelent, hogy olyan rezsimeket támogat, amelyek otthon egyre népszerűtlenebbek, többek között az USA-hoz való kötöttségük miatt is. Így Amerika a helyi elégedetlenkedők dühének kézenfekvő tárgyává válik.[6]
Pedig az Egyesült Államok soha nem volt gyarmattartó hatalom. Az utóbbi 50 év közel-keleti politikájának mérlege alapján másfelől éppenséggel lehetne kicsit népszerűbb is az iszlám világban. A holokausztról nem ők tehetnek, de azt sem mondhatni, hogy különösen szorgalmazták volna Izrael állam létrejöttét Palesztinában. 1948-ban kissé vonakodva, Marshall külügyminiszter távollétében szavazták meg Izrael elismerését. 1956-ban Eisenhower elnök parancsolta vissza a brit-francia expedíciós haderőt Egyiptomból. Az izraeli-palesztin konfliktus rendezésével ők próbálkoztak (és próbálkoznak most is) a legszívósabban. Ezek ismertek a Camp David-i megállapodástól a stockholmi egyezmény kicsikarásán át egészen a legutóbbi időkig, Clinton elnök sikertelen kísérletéig 1999-ben. Nem ők tehetnek arról, hogy nincs megegyezés, legfeljebb arról, hogy Izrael megszüntetését nem tartják elfogadható tárgyalási alapnak.
Boszniában és Koszovóban muzulmán kisebbségeket segítettek. Kuvaitból ők kergették ki az irakiakat, a tizedik évforduló alkalmából mindenütt ott vannak a washingtoni metróban azok az óriásplakátokat, amelyek a kuvaitiak köszönetét hirdetik. De mindez kevéssé számít.
A világ csendőre
A most zajló történéseket számtalan keretben lehet elemezni. Vizsgálhatók a modernizáció és a globalizáció nézőpontjából. Vagy a kultúrák összecsapásának tézise alapján. (Szomorú lenne, ha ebből a kétes hitelű elméletből önbeteljesítő jóslat lenne.) Értelmezhető a modern kori nacionalizmus és vallási radikalizmus szociológiai, szociálpszichológiai elméleteinek segítségével. Elemezhetjük a terrorizmus új formáit az internet kínálta új lehetőségek szempontjából (bár a földalatti szervezetek már az internet előtt is például az izolált, sejtszerű szerveződést preferálták, csak ez most könnyebb). Talán nem teljesen indokolatlan a pszichiátria eszköztárának bevetése sem. És elemezhetjük a közelmúlt történelmének, vagyis a hidegháborúnak a nézőpontjából is. Lehet, hogy nem ez a legtermékenyebb megközelítés, de tanulságai ennek is vannak.
Az afgánügy és Oszama bin Laden ezer szállal kötődik a hidegháborúhoz. Az 1979-ben kezdődő afgán háború a hidegháború utolsó felvonása volt. Oszama bin Laden ennek köszönhette nemzetközi terrorista karrierjét. Az Al-Qaida terrorszervezet csírája a pakisztáni Peshawarban működő toborzó- és közvetítőiroda volt, amelyik az iszlám országokból érkező önkénteseket közvetítette Afganisztánba. Az irodát – a CIA-nál Office of Services, Szolgáltató Iroda volt a fedőneve[7] – bin Laden működtette, saját erőből, az iszlám oszágokból érkező adományokból, és a CIA hathatós támogatásával. Végül: az Egyesült Államok a hidegháború következtében lett a világ csendőre. Nem mintha nagyon törekedett volna erre a szerepre. Ám a bűnbeesést szinte lehetetlen volt elkerülni. Mindaz, ami most folyik, jelentős részben a hidegháború következménye.
A hidegháború eredetének sokat vitatott kérdése nem lényegtelen történetünk szempontjából. Az ortodox amerikai megközelítés szerint a hidegháború oka egyértelműen az volt, hogy a Szovjetunió a második világháború után azonnal szembefordult háborús szövetségeseivel, először rejtett, majd egyre nyíltabb és erőszakosabb eszközökkel látott neki a kommunizmus kiépítéséhez az általa megszállt országokban, Németországot szovjet égisz alatt kívánta újraegyesíteni, és támogatta a veszedelmesen befolyásos olasz és francia kommunista pártot, ami azt a veszélyt keltette, hogy a második világháború után néhány évvel lényegében egész Európa szovjet befolyás alá kerül, és kommunista lesz. Ez az értelmezés, amely a hatvanas évekig szilárdan tartotta magát a nyugati történeti irodalomban, lényegében megegyezik az amerikai politikai elemzők, nemzetbiztonsági főtanácsadók helyzetértékelésével 1946-tól.
1945 után az amerikai politikai vezetőknek valójában halvány elképzelésük sem volt arról, hogy mi várható a háború utáni Szovjetuniótól. Nem tudták, hogy folytatódhat-e az az összezördülésektől nem mentes, de alapvetően mégiscsak konstruktív együttműködés, amelyet Roosevelt alakított ki Sztálinnal, vagy a szovjetek „bevadulnak”, és Németország legyőzése után azonnal nekilátnak a sokkal ambiciózusabb cél, a világforradalom megvalósításának. Számos aggasztó jel volt. Görögországban polgárháború folyt, a kommunista gerillákat, akiket Tito támogatott, csak katonai intervencióval lehetett megállítani. Azután az iráni válság: a jaltai megállapodások ellenére a szovjetek mintha vonakodtak volna kivonulni Iránból a rögzített határidőre. Rossz hírek érkeztek Kelet-Európából is. Az, hogy a Szovjetunió azonnal visszakebelezte a balti államokat, még nem volt sem meglepő, sem aggasztó. De ott volt a lengyelkérdés, amelyben a szovjetek kezdettől merev álláspontot tanúsítottak, megakadályozták a londoni emigráns lengyel kormány visszatérését. A kelet-európai országok nem kommunista vezetői pedig folyamatosan panaszkodtak a szovjetektől elszenvedett atrocitásokra, hogy a szovjetek folyamatosan beavatkoznak a belpolitikai ügyekbe, mindenféle eszközzel, zsarolással, politikai nyomással vagy katonai erőszakkal segítik a helyi kommunista pártok hatalmi térnyerését, akadályozzák a polgári pártok működését, képviselőiket, vezetőiket elüldözik, vagy egyszerűen elviszik. Az amerikaiak mindezt a saját szemükkel is láthatták a megszállt Ausztriában és Németországban: a szovjet zónából egyre-másra érkeztek a hírek a politikai atrocitásokról – és érkeztek a menekültek. Miközben a szovjetek akadályozták a szövetségesek mozgását a szovjet zónában, a szovjet politikai és katonai rendőrség zavartalanul akciózott a szövetségesek zónáiban, és nácítlanítás címén polgári politikusokat, értelmiségieket tartóztattak le és hurcoltak el.[8] Ezt a történetet Kelet-Európában nagyon jól ismerjük. Kelet-Európa politikusai és lakói saját tapasztalataik alapján voltaképpen a legborúlátóbb várakozásokat tudták megerősíteni akkor, és visszamenőleg is. Itt ugyanis pontosan az történt, amit az ortodox tézis állít.
De Truman elnök és tanácsadói sokáig nem tudták eldönteni, hogy ez mit jelent, és mit is lehet ellene tenni. Dilemmáikra Moszkvából érkezett válasz. George Kennan 1946-ban írott híres „hosszú táviratában” elemezte a szovjet politikai stratégiát, és figyelmeztetett a veszélyre: a szovjetek igenis a világkommunizmusra törnek, ami végveszélybe sodorja az Egyesült Államokat. George Kennan 1946-ban a nagykövet távollétében a moszkvai amerikai nagykövetség ügyvivője volt, és már régóta formálódott benne a gondolat, hogy figyelmeztetnie kell Amerikát a szovjet veszedelemre. Diplomatakarrierjét a harmincas években kezdte Moszkvában. Tanúja volt a sztálini koncepciós pereknek, és végigélte azt is, ahogyan a szovjet-amerikai viszony háború előtti megromlásával, amely a koncepciós pereket kísérő antiimperialista és Amerika-ellenes propagandával volt összefüggésben, az amerikai kolóniát Moszkvában szinte házi őrizetben tartották. Nem csoda, ha Sztálinról és a Szovjetunióról minden rosszat el tudott képzelni. Kennan táviratában úgy érvel: ha az Egyesült Államok nem tartóztatja föl a szovjet terjeszkedést, akkor elvesztheti befolyását Európa fölött, hosszú távon olyan küzdelemre kényszerül, amely aláássa a gazdasági prosperitást, és a növekvő fenyegetés nyomása alatt olyan politikai változások is bekövetkezhetnek, amelyek aláássák a szabadságjogokat és az amerikai alkotmányosság alapintézményeit. Ez végső soron a Egyesült Államok gazdasági és politikai összeomlásával, a szabadság és a demokrácia összeroppanásával fenyeget. Nem szabad felrónunk Kennannek, hogy őt elsősorban az Amerikát fenyegető veszedelmek izgatták. Arra is fölhívnám a figyelmet, hogy érveinek fókuszában viszont nem elsősorban az USA hatalmi érdekei állnak, hanem az amerikai demokrácia hagyományos politikai elvei és értékei.[9]
Washingtonból nézve minden jel arra mutatott, hogy Kennan leírása megfelel a tényeknek, Sztálin mindenre képes, és nem válogat az eszközökben, és végső célja Amerika, és az általa megtestesített „imperializmus” lerombolása. Az 1947 és 1949 közötti fejlemények, Kelet-Európa szovjetizálása, az első berlini blokád, Mao győzelme Kínában, ezt a benyomást jószerivel vitathatatlanná tették. És mindezt megfejelte a koreai háború kitörése. Ezzel együtt nem lehetetlen, hogy az egész alapvetően félreértésen alapult.
A hatvanas évek közepétől számos tanulmány jelent meg, amely alapjaiban vitatta a hidegháború eredetével kapcsolatos hagyományos értelmezést. A kérdés újratárgyalása természetesen nem független az újbaloldali gondolatkör és mozgalmak fellendülésétől, és nem független azoktól az averzióktól sem, amelyeket a hidegháború logikája által inspirált amerikai külpolitikai akciók keltettek a nyugati és amerikai közvéleményben. Elég csak Vietnamra gondolni. A radikális revizionista álláspont szerint a hidegháború szándékosan keltett hisztéria volt. A különböző üzleti körök által szított és támogatott amerikai politika valódi célja a szovjet rendszer megbuktatása volt, amely utat nyitott volna a világ totális gyarmatosítához.[10] A radikális álláspont bízvást nevezhető ostobaságnak. A mérsékeltebb változat megelégszik annyival, hogy a szovjeteket a második világháború után az amerikaiak hisztérikus szovjetellenes reagálásai késztették Kelet-Európa bekebelezésére. Nem a Szovjetunió világforradalmi ambíciói vezettek a hidegháborúhoz, hanem fordítva, a trumani politika provokálta ki a Szovjetunió alapvetően önvédelmi reakcióit Kelet-Európában, amelyek viszont ideológiai köntösben jelentkeztek. Ez vezetett a térség szovjetizálásához. Van néhány körülmény, amit valóban nem lehet figyelmen kívül hagyni. A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől fellépő, szintéziskereső posztrevizionista álláspont is ezekre összpontosított.[11]
A második világháború következményeként a szovjet csapatok Európa közepéig jutottak. A kelet-európai országokban és Németországban nagy létszámú, a többi szövetséges erőt messze felülmúló megszálló hadsereget állomásoztattak. A szovjet csapatokkal mindenhová megérkeztek a kommunista pártok is. Ezek a pártok szovjet támogatással néhány hónap alatt nagyméretű tömegszervezetekké váltak, és megszerezték a kulcspozíciókat a helyi kormányokban, az államapparátusban, a gazdaságirányításban, a rendfenntartó szervekben, és a hivatalos meghirdetett cél szerint eredetileg a nácik és háború bűnösök után nyomozó politikai rendőrségben. Olyan hatalom összpontosult a kezükben, amely lehetővé tette volna, hogy lényegében bármikor, akár már 1945-ben is bevezessék a proletárdiktatúrát. Miért vártak akkor 1947-48-ig? Más jele is volt annak, hogy a szovjetek, bármit is forgattak titkon a fejükben, óvatosak voltak. Görögországban Sztálin cserbenhagyta a kommunista gerillákat (az első oka Tito és Sztálin összezördülésének). A türelmetlenkedő kelet-európai kommunista vezetőket Moszkvából türelemre intették. Tito azért is megrovást kapott, mert Jugoszláviában túl gyors volt a kommunizmus bevezetése. Az iráni válság megoldódott: a szovjetek kivonultak. Utólag azt is nehéz eldönteni, hogy ezt a nyomatékos amerikai és brit felszólításra tették-e, vagy már maguktól is mentek, és azok a csapatmozgások, amelyekből a nyugati hírszerzők arra következtettek, hogy nem akarnak kivonulni, valójában a kivonulást készítették elő. Még ma sem könnyű eldönteni, hogy valójában mit forgattak fejükben a szovjet pártvezetők és Sztálin. Meglehet, akkor még ők sem tudták pontosan, mit is akarnak. Egy dolog azonban biztos: hatalmas fegyverben lévő hadserege ellenére a Szovjetunió a legkevésbé sem volt abban az állapotban, hogy háborút kockáztasson a Nyugattal, különös tekintettel az amerikaiak nyomasztó gazdasági fölényére és atomfegyver-monopóliumára. Ezzel nemcsak Sztálin, hanem az amerikaiak is tisztában voltak, mint ez a Külügyminisztérium és a Nemzetbiztonsági Bizottság korabeli stratégiai elemzéseiből kiderül. (Az amerikai Külügyminisztérium stratégiai elemző osztályának – Policy Planning Staff – ekkor már George Kennan volt a vezetője.) Akik ekkor már gőzerővel dolgoztak a feltartóztatásnak nevezett (containment), valójában már kezdettől a visszagöngyölítést (rollback) célzó politikán.[12] E stratégia legfontosabb kezdő lépései a Nyugat-Európa stabilizálását célzó Marshall-segély, a francia és olasz kommunista pártok választási győzelmét megakadályozó 1948-as CIA-akciók és a Szabad Európa Rádió felállítása voltak. A szovjetekről viszont nagyjából elmondható ugyanaz, ami az amerikai döntéshozókról: alapvetően fogalmuk sem volt az amerikaiak szándékairól és politikai húzásaik motivációiról. Ha Washingtonban azt látták, hogy Sztálin fittyet hány a jaltai megállapodásra, és a világforradalom előmozdításán mesterkedik, akkor Moszkvában azt láthatták, hogy az új amerikai szovjetellenes politika és retorika megkérdőjelezi a számukra biztonsági szempontból oly fontos kelet-európai pozícióikat. Amit egyik fél sem látott, az az, hogy a másikat alapvetően a félelem készteti agresszívabb fellépésre – érvelnek a posztrevizionisták. Ilyen helyzetben a legbiztonságosabb stratégia a legrosszabbat feltételezni a másikról. Ami viszont sorozatosan olyan lépésekhez vezet mindkét fél részéről, amelyek kölcsönösen megerősítik és igazolják a félelmeket. Minden körülmény adva volt a kölcsönös hidegháborús paranoia kifejlődéséhez.
A félreértésnek lehetett egy mélyebb, strukturális oka is. Az első és a második világháború megerősítették az amerikaiakat abban a régi meggyőződésükben, hogy a konfliktusok kiváltó oka, hogy a nagyhatalmak vagy azok csoportjai egymástól elzárkózva, gazdasági és politikai blokkokba tömörülve igyekeznek érvényesíteni érdekeiket a többi hatalommal szemben. Ez vezet a zárt érdekszférák kialakulásához. A nemzetközi politika ebben a közegben nulla összegű játék, az egyik fél vagy csoport térnyerése a másiknak veszteség. Ezért is ellenezték mindig a gyarmati uralmat. A megoldás a tömbösödés megakadályozása, aminek feltétele a gazdasági korlátok lebontása, az áruk és eszmék szabad áramlásának biztosítása. Ennek legmegfelelőbb kerete pedig egy kollektív biztonsági rendszer. A második világháború utáni korszakban ezt a szerepet szánták az ENSZ-nek. Régi eszme ez, a skót felvilágosodás klasszikusainál vagy Kant Örök békéjében olvashatunk hasonlókat. Manapság globalizációnak hívják. A legnagyobb jóindulattal is csak eufemizmusnak nevezhetjük azonban azt a revizionista/posztrevizionista érvet, hogy a szovjet vezetők azért nem érték föl ésszel ezt a nagyszerű eszmét, mert ők a hagyományos, territoriális biztonságpolitikában tudtak csak gondolkodni. Nagyon is fölérték ésszel, hogy amiről Roosevelt elnök és az amerikaiak beszélnek, nem kompatibilis a szovjet rendszerrel magával. Azt is fölmérték, hogy lehet, hogy ezzel mindenki jobban járna (feltéve, ha a kommunizmus világtörténelmi célkitűzéseit zárójelbe tesszük), de Amerika járna a legjobban.
Arról bizonyára sok vita lesz még, a lassanként napvilágra kerülő szovjet források alapján is, hogy miként is kezdődött a hidegháborús paranoia: hogy Kelet-Európa szovjetizálása reakció volt-e a Marshall-segélyre, vagy a Marshall-segély volt reakció a folyamatban lévő szovjetizálásra; hogy a szovjetek szeme előtt a kommunizmus világméretű győzelme lebegett, vagy csak saját biztonsági megfontolásaik érdekelték őket, amint azt még egy 1946-os amerikai katonai hírszerzési elemzés is állította.[13] Lehet, hogy a szovjet rendszer bevezetésére mindenképpen sor került volna, meglehet később, több fokozaton keresztül, és kevesebb brutalitással. Az is lehet, hogy Kelet-Európa megúszta volna nagyjából annyival, mint Finnország, amiben oly sokan reménykedtek a háború után. Ha így van, akkor a hidegháborúval Kelet-Európa rosszabbul járt a lehetségesnél, és ezért részben az amerikai politika okolható. Ha ez nem igaz, akkor csak az történt, ami mindenképpen történt volna. De ha már úgy esett, ahogy esett, az is nyilvánvaló, hogy a hidegháborús légkör és retorika, amely fontos eleme volt a Nyugat önmeghatározásának, másfelől az egyik legfőbb akadályává lett annak, hogy a szovjet rendszer képes legyen valamiféle belső evolúcióra, képes legyen adaptálódni, újradefiniálni, megreformálni önmagát: nem adhatták föl a harcot az imperializmus ellen, amíg a másik oldal nem adta föl a harcot a kommunizmus ellen. A hidegháborús nyomás saját ideológiai kereteik csapdájába zárta őket. Ez meggyorsította a Szovjetunió bukását és Kelet-Európa fölszabadulását. Hogy ezzel hosszú távon jól jártunk-e mégis, azt csak akkor tudjuk megmondani, ha a kezdet kérdésére választ adunk.
Bárhogyan is kezdődött, a hidegháború legkésőbb 1947-ben menthetetlenül és visszavonhatatlanul elkezdődött. Azon nem volt vita, hogy az Egyesült Államoknak egy különösen veszélyes és merőben új típusú kihívással szemben kell megvédenie nemzetbiztonsági érdekeit. Csak az nem volt világos, hogy mi számít nemzetbiztonsági érdeknek, azaz mi számít olyan veszedelemnek, amely Amerika érdekeit közvetlenül és súlyosan sérti. Ez elméletileg alapvetően attól függ, milyen körben határozzuk meg az érdekeket, és miként vélekedünk az ellenfél természetéről, képességeiről és áldatlan tevékenységének hatósugaráról. Valamint attól is, hogy miként vélekedünk saját teherbíró képességünkről. Gaddis egy 1987-es tanulmányában írja: minél nagyobb tehervállalásra érezzük képesnek magunkat, annál szélesebb körben vagyunk hajlamosak meghatározni érdekeinket.
Voltak adottságok. A második világháború végeztével az Egyesült Államok abban a helyzetben találta magát, hogy hadserege és haditengerészete lényegében ott volt a világ összes kontinensén és összes tengerén. Ennek ellenére azt senki nem gondolta komolyan 1947-ben sem, hogy az egész világ virtuálisan az amerikai érdekszférához tartozik. De már a kezdet kezdetén ez volt a legnehezebb kérdés a nemzetbiztonsági kabinet számára: hogy akkor pontosan mi. Kennan már említett cikkében a nemzetbiztonsági politika hatósugarát úgy próbálta meghatározni, hogy az ellenséges hatalmakat távol kell tartani a világ minden fontos katonai-gazdasági csomópontjától. Ezek az iparilag fejlett térségek, Nyugat-Európa és Japán. És a Közel-Kelet, mint e két térség legfontosabb olajforrása. A Közel-Kelet elvesztése végzetesen kiszolgáltatottá és sebezhetővé tenné e két térséget, amint erre James Forrestal hadügyminiszter, aki a legelejétől a vehemens szovjetellenes tábor egyik fő hangadója volt a Truman-kormányzatban, már 1945 szeptemberében figyelmeztette Byrnes külügyminisztert.[14] Ám attól a pillanattól kezdve, hogy a szovjet fenyegetést globálisnak tételezték, hiszen sajátos természetének csak így lehetett értelmet adni, a sort a végtelenségig lehetett folytatni. Ha csak Kelet-Európa lett volna a kérdés, valljuk meg, az nem nagyon izgatta volna őket. De Kelet-Európán (és a közel-keleti olajforrásokon) keresztül vezetett az út Nyugat-Európába, Kínán és Koreán keresztül Japánba, és így tovább, és így tovább. Bekövetkezett az, amit az amerikaiak el akartak kerülni: a hidegháború logikája egy csapásra ismét nulla összegű játékká züllesztette a nemzetközi politikát, és már ők is csak ebben a keretben tudták értelmezni a világot. A hidegháborús paranoia a dominóelvhez vezetett: minden pont, ahonnan visszaszorulnak, nyereség a másik félnek. És mindehhez hozzájárult az érdekeltségi kör meghatározásának paradoxonja: ha nem tesszük világossá, mi fontos számunkra, mi az a határ, amin túl a szovjet térhódításra háborús fenyegetéssel kell válaszolni, és ezzel rettenteni el az agresszort, akkor potenciálisan a világ minden pontja annak számít. Ám ez képtelenség, messze túlmegy az Egyesült Államok teherbíró képességén. Ha viszont megmondjuk, hol a határ, és ezt nyilvánosan deklaráljuk, akkor a világ többi részét, amely a körön kívül esik, mintegy fölkínáljuk az ellenfélnek.[15] A paradoxon nem absztrakt spekuláció: ez történt Koreában, és ez történt 1956-ban Magyarországon, legalábbis amerikai nézőpontból.
Az amerikai hidegháborús politika mindazonáltal nem volt sikertelen. Azokban a térségekben, ahol ők voltak kapun belül, vagy ahová idejekorán betették a lábukat, ez a politika minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. Japán, Nyugat-Németország és Nyugat-Európa vagy Dél-Korea példája önmagáért beszél. Ahol a szovjetek voltak domináns pozícióban, ott az amerikai fellazító politika lényegében hatástalan volt, hacsak azt nem vesszük, hogy a Szovjetunió és a blokk lassú eróziójához közvetve mégis hozzájárult. A harmadik világban azonban az amerikaiak mérlege saját érdekeik szempontjából a legtöbb esetben kontraproduktív, Amerika megítélése és presztízse szempontjából pedig egyenesen katasztrofális volt. A dominóelv szem előtt tartása számtalan olyan vállalkozásba rángatta bele őket, amelyek sem sikeresnek, sem méltóságteljesnek nem voltak nevezhetők.
Ezen vállalkozások ismertetésére itt nincs mód. Közös vonásuk, hogy az amerikai kormányzat és a CIA elegánsnak éppen nem nevezhető akciókkal sorozatban buktatott meg olyan kormányokat, amelyektől azt gyanította, hogy szovjet vagy kommunista befolyás alá kerülnek. Sokszor éppen a gyanakvás szülte ellenséges amerikai politika késztette a kommunistasággal gyanúsított helyi politikai vezetőket, hogy valóban a szovjeteknél keressenek támogatást, ezzel visszaigazolva a gyanút. Ha pedig a puccs sikeres volt, akkor az amerikaiak hátrahagytak egy jobb esetben konszolidált, de népszerűtlen és illegitim kormányt, rosszabb esetben valami rémes diktátort. Ez történt Guatemalában, Iránban, a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Kongóban, Chilében.[16] Természetesen nem mindenért és mindegyikért csak az amerikaiak felelősek, és különösen nem felelősek mindenért, amit pártfogoltjaik ezekben az országokban műveltek. Mindegyik akció jogosultsága vagy jogosulatlansága külön mérlegelendő a hidegháború akkori állásának kontextusában. De az biztos, hogy ezek az akciók mérhetetlen és sokszor előre nem is látható kárt okoztak ezeknek az országoknak, és mérhetetlen kárt okoztak az USA megítélésének. Ha mással nem, azzal, hogy az Egyesült Államok pont olyannak mutatkozott bennük, mint amilyennek bírálói és engesztelhetetlen ellenségei lefestették: arrogáns, erőszakos, gátlástalan, felelőtlen és cinikus imperialista nagyhatalomnak. Az is nyilvánvaló, hogy amikor választaniuk kellett egy helyi emberevő között, mert csak az állt rendelkezésre, aki viszonylagos stabilitást ígért, és garantálta a szovjetek távol tartását, illetve a demokratikus elvek és eszmék között, akkor mindig az előbbit választották. Amerika a hidegháborúban elvesztette ártatlanságát. És a bélyeget, mint szeptember 11-én láthattuk, még mindig magán hordja.
Az afgán háború
Az afgán háború[17] a hidegháborús paranoia iskolapéldája volt. Az ország a 60-as években Mohamed Zahir Shah király uralma idején lassan prosperáló, a mostani állapotokhoz képest egyenesen virágzó ország volt. A király, aki a Sorbonne-on tanult, óvatos modernizációs politikát folytatott. Szoros kapcsolatot ápolt a térség másik fölvilágosult monarchájával, Reza Pahlavi iráni uralkodóval, akit az amerikaiak helyeztek vissza hatalmába, miután 1953-ban megbuktatták a választásokon győztes Muszadagh miniszterelnök kormányát. Az iráni sah emiatt hazájában nem volt népszerű. Zahir Shah 1946-ban Kabulban egyetemet alapított, az iszlámhoz mérten jelentős női emancipációs politikát folytatott. Afganisztánban a nőknek 1959-től nem kellett csadorban járniuk, és 1965-től állami hivatalt is vállalhattak. A király 1964-ben liberális alkotmányt vezetett be, és a körülményekhez képest biztosított volt a sajtószabadság is. Országába szovjet, nyugatnémet, amerikai és japán tanácsadókat invitált a gazdaság, főképp a mezőgazdaság modernizálására. Az irániakon kívül jó kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval is. Az afgán értelmiség és tisztikar jelentős hányada Moszkvában tanult.
Az afgán értelmiség és tisztikar ennek következtében közelebbi ismeretségbe került a kommunizmus eszméivel. A marxizmus-leninizmus a hatvanas évek második felében népszerű volt a kabuli diákság körében is. Az egyetemen hódító másik politikai eszme az iszlám fundamentalizmus volt. Addig azonban nem volt baj, amíg a király unokaöccse és volt miniszterelnöke, Mohamed Daoud a kommunizmussal szimpatizáló tisztikar és államapparátus segítségével 1973-ban meg nem buktatta és el nem üldözte a királyt. Daoud kormánya így kommunista befolyás alá került, de az adott pillanatban ez kizárólag az ország vidéki lakosságát érdekelte, akik sérelmezték az afgán kommunista párt által erőltetett társadalmi reformokat, és hagyományaikból, mindenekelőtt az iszlámból merítettek erőt az ellenálláshoz. A növekvő népi ellenállást látva már Daoud is szabadulni akart a kommunistáktól, de elkésett: 1978-ban a kommunisták buktatták meg őt, majd kivégezték.
A kabuli események akkor Washingtonban még nem keltettek különösebb figyelmet. A térség stabilitása szempontjából kulcsfontosságú Iránt szilárdan a kezükben tudták, Afganisztán tökéletesen érdektelen volt számukra. Moszkvában pedig a kommunista forradalom inkább zavart és ijedelmet okozott. Első pillantásra ez meglepő lehet, hiszen Afganisztánban végül is spontán módon, szovjet közreműködés nélkül került hatalomra a kommunista párt, ami igazán ritka eseménynek számított a második világháború után. Kevésbé meglepő, ha alaposabban vizsgáljuk a szovjet vezetés motivációit. A térségben nekik három dolog volt fontos: a nyugalom; az, hogy az iszlám fundamentalizmust távol tartsák a déli szovjet köztársaságoktól; és hogy az amerikaiak ne szerezzenek újabb pozíciókat a térségben. Egy el nem kötelezett, rendezett és a Szovjetunióval barátságos viszonyt ápoló Afganisztán, amilyen a király idején volt, tökéletesen megfelelt ezeknek a kívánalmaknak. A világforradalom előmenetele ehhez képest marginális ügy volt. A kommunista puccs Kabulban viszont mindhárom stratégiai célt veszélybe sodorta. Afganisztán déli vidékein Daoud hatalomátvétele és az általa hatalomba került kommunista frakciók tevékenysége már a hetvenes évek közepétől jószerivel polgárháborús helyzetet idézett elő. Az erősödő népi ellenállást a vallási érzelmek fellángolása kísérte, ami az iszlám fundamentalizmus terjedéséhez vezetett. Az instabilitás és a polgárháború pedig utat nyithatott az amerikaiak előtt.
A szovjetek nem bíztak a kommunista párt vidéki frakciójának radikális vezetőjében, Hafizullah Aminban sem. Amolyan potenciális Pol-potot gyanítottak benne, aki intranzigenciájával csak tüzeli a nép ellenállását, és arról sem voltak meggyőződve, hogy ha bajba kerül, nem fordul-e végső esetben Washingtonhoz.
Márpedig a kabuli kommunista kormány nagyon hamar bajba került. Bázisa kizárólag a bomlóban lévő, dezertáló hadsereg maradékára korlátozódott, alig néhány nagyobb várost tudtak az ellenőrzésük alatt tartani. 1979 elejétől a kabuli kommunista vezetés folyamatosan zaklatta a szovjet pártvezetőket, hogy küldjenek csapatokat és fegyvert a forradalom megmentésére. A szovjetek azonban vonakodtak. Érdemes hosszabban idézni azt a telefonbeszélgetést, amely 1979. március 18-án zajlott Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök és Nurr Mohamed Taraki afgán miniszterelnök között:
„Koszigin: Kérdezze meg [ez a tolmácsnak szól] Taraki elvtárstól, hogy talán tudná vázolni, hogyan is alakul a helyzet Afganisztánban.
Taraki: A helyzet rossz, egyre rosszabb.
Koszigin: Van támogatottságuk a munkások, a városi lakosság, a kispolgárság és a munkásarisztokrácia körében? Van egyáltalán még bárki, aki még támogatja magukat?
Taraki: A lakosság részéről semmiféle aktív támogatást nem kapunk. Lényegében mindenki a síita jelszavak hatása alá került.
Koszigin: Sok munkás van az országban?
Taraki: Nagyon kevés, talán 1000 és 2000 között összesen.
(...)
Koszigin: Tisztek százait és százait képeztük a Szovjetunióban. Ők hol vannak most?
Taraki: A legtöbbjük ma muszlim reakciós. (...)”
Taraki azonnali katonai segítséget, fegyvereket és szovjet csapatokat kért. Koszigin katonai nehézségekre és a várható nemzetközi reakcióra figyelmeztetett. Taraki erre még azt is fölvetette, hogy a szovjet csapatok civil ruhában jöhetnének, lehetőleg az üzbég és tadzsik szovjet köztársaságból, és mivel ezek az etnikumok Afganisztánban is nagy számban találhatók, így talán senki nem veszi észre, hogy ők valójában szovjet csapatok. Koszigin természetesen kapásból elvetette ezt a hagymázos elképzelést. Érdemes arra is figyelni, ahogyan Koszigin a kommunista kormány támogatottságát firtatta, különös tekintettel az afgán munkásosztályra. Rajtakaphatjuk ugyan az idős bolsevikot azon, hogy csak ideológiai fogalmakban tudott gondolkodni, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy Koszigin a kételyeit fejezte ki a kommunista forradalom perspektívái iránt egy olyan országban, ahol nincsenek is munkások. Magyarán: az ideológia fegyverével igyekezett lebeszélni az afgán elvtársakat a kommunizmus erőltetéséről.
1979 tavaszán és nyarán a szovjet vezetés még elutasította, hogy csapatokat küldjenek Afganisztánba. Küldtek fegyvereket, alkatrészeket, szállítóeszközöket, gabonát, de a hadsereg kivezénylésétől elzárkóztak. Nem utolsósorban azért, mert a hadsereg vezetői, mindenekelőtt Szergej Ahromejev marsall, eleve reménytelennek ítéltek bármiféle katonai beavatkozást Afganisztánban egy olyan kormány mellett, amely semmiféle tömegtámogatást nem élvez. A Politikai Bizottság Afganisztánról folyó vitáiban ideológiai érvek, például a kommunizmus előmozdításának eszméje, még hébe-hóba is alig bukkantak föl. A fő szempontok mindig a stabilitás, a biztonsági kockázat és a várható nemzetközi reakció voltak. Eközben a kabuli kormány egyre kilátástalanabb helyzetbe került.
1979 őszén azonban fokozatosan változott a szovjet attitűd. A Politikai Bizottságon belül voltak támogatói is a beavatkozásnak, mindenekelőtt az ideológiai ügyeket irányító Szuszlov és Ponomarjov. Ők afféle második Mongóliát láttak Afganisztánban: néhány szétszórt törzs, elmaradottság. Vagyis szerintük ideális terep a kommunizmus bevezetésére. Sem az afgán törzsi hagyományok erejéről, sem az iszlám erejéről és befolyásáról nem volt halvány elképzelésük sem. Ennél azonban fontosabb volt a KGB-nek, illetve vezetőjének, Andropovnak a betegeskedő Brezsnyevre gyakorolt befolyása. Andropov 1979 októberében hírszerzési jelentésekre hivatkozva arról tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy az amerikaiak a zűrzavart kihasználva máris kapcsolatot keresnek a iszlám lázadókkal, sőt nem lehetetlen, hogy a Hafizullah Amin vezette frakció maga is az amerikaiakhoz fordul segítségért. Olyan titkosszolgálati jelentések is érkeztek, miszerint az Egyesült Államok máris katonai bázisok kiépítését tervezgeti Afganisztánban, legalábbis Andropov tálalásában. A döntő fordulat az volt, amikor 1979 decemberében a szovjetek szemében amúgy is gyanús Hafizullah Amin megbuktatta pártvezetőtársát, a Moszkvából frissen hazaérkező és Moszkvában inkább bizalmat élvező Tarakit, és egyedül vette át a hatalmat. Moszkvában a Politikai Bizottság egy szűkebb köre ekkor döntött a csapatok küldéséről.
A szovjet haderő első ténykedése az volt, hogy egy kommandó Kabulban sürgősen meggyilkolta Amint, és a prágai emigrációban tartalékolt, mérsékeltebb kommunista vezetőt, Babrak Karmalt tette a helyébe. A szovjet csapatoknak eleinte nem volt felhatalmazásuk harci cselekmények végrehajtására. Feladatuk a járőrözés, a kormány megvédése és a rendfenntartás voltak. A csatázás elvileg az afgán hadsereg dolga lett volna, ám az afgán hadsereg a szovjet bevonulás után még gyorsabb ütemben széledt szét, illetve állt át a felkelőkhöz. Így a szovjetek heteken belül egyre súlyosabb összecsapásokba bonyolódtak. Már egy évvel a bevonulás után is világos volt a szovjet katonai és pártvezetők számára, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni. Hiába voltak katonai értelemben sikeresek az akcióik, amint kitették a lábukat egy területről, az azonnal a felkelők kezére jutott. A városokon kívül gyakorlatilag az egész ország az ellenállók kezén volt. De nem volt visszaút. A kivonulás a vereség beismerését, és hatalmas presztízsveszteséget okozott volna. A győzelemre nem volt esély. A Szovjetunió csapdába esett.
Charles Bohlen egykori moszkvai amerikai nagykövet már 1951-ben azt írta (ekkor a fellazító politika és a szovjet atomfegyver az amerikaiakat a stratégiájuk újragondolására késztette), hogy a szovjet vezetőktől semmilyen olyan agresszív lépés nem várható, amely az ország stabilitását, és ezzel saját hatalmukat veszélyeztetné. Bohlen ezzel azt akarta mondani, hogy a világkommunizmus fenyegetése nem akut veszély, a Szovjetunió egyelőre nincs abban az állapotban, hogy ilyen típusú vállalkozásokba fogjon. Ezt feltehetően a szovjet vezetők még nála is jobban tudták. Afganisztán esetében azonban vétettek az aranyszabály ellen.
A végzetes szovjet döntést elsősorban az amerikai térnyeréstől való félelem motiválta. Érdemes tehát rövid pillantást vetni arra, mit is tettek, illetve gondoltak az amerikaiak. 1979-ben az amerikaiak számára is drámaian megváltozott a közel-keleti helyzet: Iránban győzött az iszlám forradalom, az amerikaiak pártfogoltját, Reza Pahlavi sahot elüldözték. Az esemény valóságos pánikot okozott Washingtonban, hiszen a térség stabilitása és biztonsága szempontjából legfontosabb szövetségesét vesztette el. Azonnal új partner után kellett nézni, és erre a szerepre egyedül Pakisztán kínálkozott, amely már évek óta hiába próbálta fölhívni az amerikaiak figyelmét az Afganisztánban zajló aggasztó eseményekre. A hetvenes évek közepe óta Pakisztán afgán menekültek százezreit fogadta be, és az afgán ellenállók, Hekmatyiar, Rabbani, a „peshawari hetek” pakisztáni területről szervezték az ellenállást először a kommunista kormány, majd a szovjetek ellen. Az adott pillanatban Afganisztán az amerikaiak számára is értelemszerűen felértékelődött. Carter elnök már 1979 júliusában, tehát a szovjet bevonulás előtt utasítást adott a Taraki-Amin-kormány ellen harcoló afgán iszlamista felkelők korlátozott és titkos támogatására. Többek között ez váltotta ki a szovjetekben azt a félelmet, hogy az USA döntő pozíciókra tör a térségben, támaszpontok létrehozásán ügyködik. A szovjet katonai beavatkozásban viszont az amerikaiak láttak új, minden eddiginél veszedelmesebb fenyegetést: Irán kicsúszott a kezükből, a Szovjetunió pedig látszólag azonnal kihasználta az alkalmat, és a Perzsa-öböl felé tört. Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó úgy érvelt: a szovjetek ugródeszkának akarják használni Afganisztánt, ahonnan tovább terjeszkedhetnek az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl felé. A CIA legnagyobb szabású titkos akciója indult a hidegháború történetében. Dollármilliárdokat költöttek a pakisztáni bázisú afgán mudzsahedinek támogatására. A 80-as évek közepére a CIA iszlamabadi irodája az amerikai főhadiszállás után a szervezet második legnagyobb kirendeltsége lett.
A katonai és pénzügyi támogatásokon kívül egyéb tervek is forogtak, például heroin osztogatása a szovjet katonák között, vagy nagy mennyiségű Korán becsempészése a Szovjetunió iszlám tagköztársaságaiba. William Casey, a második világháborús veterán OSS-tiszt, akkor a CIA igazgatója, egyenesen azon gondolkodott, hogyan lehetne a muzulmán világot a Szovjetunió elleni szent háborúra mozgósítani, és hogyan lehetne iszlám felkeléseket kirobbantani a Szovjetunió iszlám tagköztársaságaiban.[18] Minderre már nem került sor. A szovjetek kivonultak. Ám az Al-Qaida ottmaradt. 1998-ban, az Al-Qaida első nagy Amerika-ellenes merényletei után Brzezinskinek föltették a kérdést a Le Nouvel Observateur-ben: nem gondolja-e, hogy hiba volt annak idején az iszlám szélsőségeseket és a tálibokat fölfegyverezni és támogatni a Szovjetunió ellen. Brzezinski visszakérdezett: vajon mi a fontosabb, a Szovjetunió összeomlása, vagy a tálibok? Néhány fölheccelt muzulmán, vagy a hidegháború vége, és Közép-Európa fölszabadulása? A volt főtanácsadó büszkén tette hozzá: komoly hatása volt Carter elnökre abban a döntésében, hogy a Szovjetuniót belerángassák az afgán csapdába. 1979. december 27-én azt írta Carternek: most megcsináljuk nekik az ő Vietnamjukat! Brzezinskinek sejtelme sem lehetett arról 1998-ban, hogy olyan szellemet segített ki a palackból, amely sokkal súlyosabb támadást intézett az Egyesült Államok ellen annál, mint amilyenre a Szovjetunió valaha is gondolni mert volna.
Nem tudom, mi lesz Afganisztánban, és azt sem, merre tart majd az iszlám világ. November 16-án Putyin elnök Bush elnöknél vendégeskedik, utóbbi texasi farmján. A történelemnek nincs vége, de a hidegháborúnak igen. Emberevőkre nincs többé szükség.
Jegyzetek
[1] Orban Panuk: The Anger of the Damned. The New York Review of Books, 2001. november 15. Fouad Ajami: The Sentry's Solitude. Foreign Affairs, 2001. november.
[2] Edward Said az Al-Ahram című hetilap 2001. szeptember végi számában. Idézi Tony Judt: America and the War. The New York Review of Books, 2001. november 15.
[3] Bernard Lewis: The West and the Middle East, Foreign Affairs, 1997. január.
[4] Erről a kockázatos játékról l. Fouad Ajami: The Sentry's Solitude. The New York Review of Books, 2001. november 15.
[5] Ray Takeyh: Faith-based initiatives. Can Islam Bring Democracy? Foreign Policy, 2001. október-november.
[6] Graham E. Fuller, Ian O. Lener: Persian Gulf Myths. Foreign Affairs, 1997. May/June. Fueller előző munkahelye a CIA volt, Lener pedig a külügyminisztérium Policy Planning Staff-jában dolgozott.
[7] Reuel Marc Gereth: Counterterrorist Myth. Athlantic Monthly, 2001. July/August.
[8] A háború utáni helyzetről érzékletes leírást ad: David E. Murphy, Sergei Kondrashev, George Bailey: Battleground Berlin. CIA versus KGB in the Cold War. Yale University Press, 1997. Murphy az amerikai titkosszolgálat főrezidense volt Berlinben.
[9] Kennan hosszú távirata számos közlésben olvasható. A szöveget Mr. X. álnéven, és tanulmány fomájában megjelentette a Foreign Affairs 1947/2-es számában
[10] Kolo és mások, Mitrovich jegyzeteiből.
[11] Alapvetően két szerzőre hivatkozom: Daniel Yergin: Shattered Peace. The origins of cold war and the national security state. Houghton and Mifflin, Boston, 1977. John Lewis Gaddis: The Strategy of Containment. New York 1982; Russia, the Soviet Union and the United States. McGraw Hill, 1976; Containing the Soviet Union. A Critique U. S. Policy. Pergamon, 1987.
[12] A containment kezdettől feltételezte az aktív felforgató politikát azokon a területeken is, ahol a szovjet befolyás érvényesült, így Kelet-Európában és a Szovjetunióban is. Erről l. a CIA korabeli tevékenységét vizsgáló Church-bizottság jelentését és a bizottság szakértőjének, Karakelasnak a tanulmányát. Church Committee Report, U. S. Senate, 1976 I–IV. Továbbá: Peter Grose: Operation Rollback. Houghton Mifflin Company, New York, 2000. Gregory Mitrovich: Undermining the Kremlin. Cornell University Press, Ithaca, 2000.
[13] A jelentést Yergin idézi, i. m. 165. l. Yergin az első álláspontot Riga-axiómának nevezi. Az elnevezés onnan ered, hogy a Szovjetunióra specializálódó amerikai diplomaták első generációja, George Kennan és Charles Bohlen, a húszas években a balti államokban igyekezett elsajátítani az orosz nyelvet, és így erőteljes antibolsevista légkörben szocializálódott. A második nézet az ún. Jalta-axióma: a Szovjetunió csak olyan nagyhatalom, mint a többi, célja befolyásának növelése és saját biztonságának megerősítése, a kommunista eszme csak amolyan dekoráció. Ezért veszélyessége is korlátozottabb. Az amerikai hidegháborús stratégia cikcakkjai 1946-tól az 1980-as évek elejéig e két álláspont közötti folyamatos ingadozásként is értelmezhetők.
[14] Ugyanerre jutott 1945. novemberi memorandumában Loy Henderson, a külügyminisztérium közel-keleti osztályának vezetője. L. Yergin, i. m. 172. l. Az amerikaiakat már akkor sem az olajüzlet érdekelte elsősorban, hanem stratégiai céljuk, Japán és Nyugat-Európa konszolidálása.
[15] Ez szinte állandó témája volt a nemzetbizottsági bizottság üléseinek. A legékesszólóbb dokumentumai ennek az ún. „Solarium Project” keretében készült vitaanyagok. National Archives and Records Administration, II, College Park, Washington. Record Group 59: General Records of the Department of the State, Records of the Policy Planning Staff Relating to State Department Participation in the National Security. Box 43.
[16] De Witte belga történész 1999-ben megjelent könyve nyomán jelenleg belga parlamenti bizottság vizsgálja Patrice Lumumba meggyilkolásának körülményeit, és a belga kormány és titkosszolgálat szerepét. Amerikai forrásokból ismert, hogy Lumumba meggyilkolását a CIA is tervezte. Erről és a többi gyászos akcióról könyvek garmadája szól. A vietnami háború sokkja után, 1975-ben kongresszusi vizsgálat indult a CIA rejtett akcióiról, a puccsokról és elrendelt vagy végrehajtott politikai gyilkosságokról, Frank Church szenátor vezetésével. Az ott feltárt tények és dokumentumok alapján számos különböző színvonalú könyv, valamint sok egykori CIA-tiszt beszámolója tárgyalja az amerikai hidegháborús külpolitika sötét oldalát. A legfontosabbak: Harry Rossizke: The CIA's Secret Operations. Readers Digest Press, New York, 1977; John Prados: President’s Secret Wars. William Morrow and Company Inc., New York, 1986; Roy Godson: Dirty Tricks and Trump Cards. Transaction Publishers, New Brunswick, 2001; Thomas Powers: The Man who Kept he Secrets. Richard Helms and the CIA. Alfred A. Knopf, New York, 1979; William Colby: Honorable Men. My Life in the CIA. Simon and Schuster, New York, 1978; John Jacob Nutter: The CIA’s Black Ops. Prometheus Books, New York, 2000; Burton Hersch: The Old Boys. Charles Scribners Son, New York, 1992; John Ranelagh: The Agency. Harper and Row, New York, 1986; Stephen Schlezinger, Stephen Kirzner: Bitter Fruit. The untold story of the American coup in Guatemala. Anchor Books, New York, 1982.
[17] Az alábbi ismertetés alapjául szolgáló dokumentumok és háttéranyagok a washingtoni The George Washington University keretében működő National Security Archives honlapján megtalálhatók: http//www.gwu.edu/~nsarchiv [2]. L. még ugyanott: Svetlana Savranskaya: The Soviet Experience in Afghanistan: Russian Documents and Memoirs; John Prados: U. S. Analysis of the Soviet War in Afghanistan; Steve Galster: Afghanistan: The Making of U. S. Policy. Továbbá: Pankaj Mishra: The Making of Afghanistan; és Tim Judah: With the Northern Alliance. The New York Review of Books, 2001. november 15.
[18] Pankaj Mishra: The Making of Afghanistan. The New York Review of Books, 2001. november 15. Bob Woodward: Veil: The Secret Wars of the CIA, 1981–1987. Simon and Schuster, New York, 1987.
- Idusról idusra [7]