1.
A Plai cu Boi című bukaresti folyóirat[1] 2000. februári számának üdvöskéje egy bizonyos Brianna Caradja hercegnő. A középső oldalakon elhelyezett, lágy tónusú képek a hiányosan vagy bőrökbe öltözött hercegnőt különféle testtartásokban ábrázolják, amint éppen alázatos, félmeztelen parasztokat idomít. A jobbágyingre vetkőztetett (férfi) alattvalók belegebednek a munkába: fát vágnak, szánt húznak vagy éppen egy rozsdás gőztraktornak feszülnek, miközben Brianna princessz (szemmel láthatóan az „igazi” nő), korbáccsal a kezében, buján szétterül bundájában, s megvetően néz a férfiakra és a kamerába – mindezt egy olyan falusi díszletben, amelyet mintha Woody Allen Szerelem és haláljából varázsoltak volna elő.
Akár méltányolni is lehetne. Csakhogy a Plai cu Boi főszerkesztője, Mircea Dinescu, az ismert író és kritikus, nem Hugh Hefner. A leírt képsornak szellemesen fanyar mellékjelentése van: gúnyt űz a román nacionalisták parasztokhoz, földhöz és idegen kizsákmányolókhoz fűződő rögeszméjéből. Brianna hercegnő az arisztokratikus gőg és tobzódás groteszk és eltúlzott megtestesítője: a számtalan történelmi megaláztatást elszenvedett nemzet bundás Vénusza. A kéj, a kegyetlenség és egy rozsdásodó traktor ironikus összekapcsolásától persze jellegzetes helyi ízt kap az egész. Ilyesmit Európa egyetlen más újságosstandján sem találnánk. Prágában sem, még kevésbé Bécsben. De még Varsóban sem. Románia egészen más.
2000 decemberében a románok a szavazóurnák elé járultak. A posztkommunista éra e rémálomba illő, politikai mélyrepülésének végén két lehetőségük maradt: vagy Ion Iliescu volt kommunista apparátcsikot, vagy Corneliu Vadim Tudor fanatikus nacionalistát választják meg elnöknek. Az összes többi jelölt már az előző körben kiesett. Az 1996 óta kényszerű koalícióban kormányzó középpártok a hozzá nem értés, korrupció és viszontvádaskodások miatt hitelüket vesztették (vezetőjük, az egykori egyetemi rektor Emil Constantinescu még csak nem is vette a fáradságot, hogy ringbe szálljon egy második ciklusért). Iliescu végül kétszer annyi szavazatot söpörhetett be, mint ellenfele – azaz minden harmadik szavazó Tudor mellé állt. Tudor nyíltan antiszemita mozgalma az irredenta nosztalgiát a – 23 millió lakosból mintegy kétmilliónyi – magyar kisebbség elleni támadásokkal ötvözi. Az őt támogató sajtóorgánumok rendszeresen közölnek magyarokat, zsidókat és cigányokat becsmérlő, ocsmány karikatúrákat. Egyes nyugati demokráciákban biztosan betiltanák őket.
Mind Tudor, mind Iliescu hosszú múlttal rendelkezik a román politikai élet 1989 előtti időszakából. Előbbi Nicolae Ceausescu legismertebb irodalmi talpnyalója volt, aki vezére dicsőségét ódákban énekelte meg, majd 1991-ben, a nemzeti kommunizmust egy könnyed fordulattal ultranacionalizmusra cserélve megalakította – emigránsok pénzén – a Nagy-Románia Pártot. Utóbbi azon magas rangú pártfunkcionáriusok egyike, akik Ceausescu ellen fordultak, és a gyanús körülmények között megrendezett forradalmat a saját hasznukra fordították. Ion Iliescu, aki már a 2000-es választások megnyerése előtt, 1990-1996 között is betöltötte Románia elnöki tisztét, igen népszerű vidéken, különösen szülőföldjén, Moldvában, ahol képe mindenütt látható. Még a városi liberálisok is, igaz: orrukat befogva és annak tudatában, hogy Tudor az egyetlen alternatíva, rá adták szavazatukat. Valamennyi kelet-európai országban találunk hozzájuk hasonló politikusokat, de csak Romániában voltak ilyen sikeresek.[2] Miért?
Bárhonnan nézzük, Románia az európai rakás legalján van. 1998-ban a román gazdaság, az egy főre eső bruttó hazai termék alapján, a világranglista nyolcvanhetedik helyén tanyázott Namíbia mögött, éppen csak megelőzve Paraguayt (Magyarország az ötvennyolcadik volt). A várható élettartam Romániában alacsonyabb, mint bárhol Közép- és Délkelet-Európában: a férfiaknál mindössze 66 év – ez kevesebb, mint 1989-ben, és tíz évvel az EU-átlag alatt van. Becslések szerint öt románból kettő kevesebb mint 30 dollárból él havonta (szemben, mondjuk, Peruval, ahol a havi minimálbér ma 40 dollár). Hagyományos szempontok alapján Románia ma leginkább a volt szovjet tagállamokhoz mérhető (kivéve a sokkal fejlettebb Baltikumot); még Bulgária is jóval előbbre tart nála. A The Economist 2000. évi felmérése szerint Románia, az „életminőség” tekintetében, valahová Líbia és Libanon közé rangsorolható. Az Európai Unió hallgatólagosan tudomásul vette: az Európai Parlament Külügyi Bizottsága utolsónak tartja a tagjelöltek között Romániát, amely gyorsan kicsúszhat a bővítésből.[3]
Ez nem volt mindig így. Románia egykor nemcsak virágzó olajiparral, és gazdag, változatos mezőgazdasággal rendelkezett; az ország kozmopolita ambíciókat is dédelgetett.
A Bukarestbe látogató még ma is talál olyan maradványokat, amelyek egy jobb múltról árulkodnak. Az 1870-es évek és az első világháború között a város csaknem kétszeresére nőtt, az akkor és a két háború közt épített sugárutak némelyike, például a központi fekvésű Calea Victoriei, méltó másolata volt a modellként szolgáló francia bulvároknak. Bukarest agyonreklámozott igénye a „Kelet Párizsa” címre nem volt teljesen megalapozatlan. A román fővárosnak előbb volt olajüzemű közvilágítása, mint Bécsnek, és az első utcai villanylámpákat, jóval megelőzve ezzel több nyugat-európai várost, 1882-ben állították fel. A fővárosban és egyes vidéki nagyvárosokban (Jászváros/Iasi, Temesvár) a régi villák hanyatló bája és a közparkok, noha éppen csak, de túlélték a kommunizmus pusztításait.[4]
Hasonló terminusokban beszélhetnénk Prágáról vagy Budapestről is. Csehország és Magyarország azonban, akárcsak Lengyelország, Szlovénia és a balti államok, váratlanul gyorsan magukhoz tértek az évszázadnyi háborúból, idegen elnyomásból és diktatúrából. Miben különbözik Románia? Első látásra talán semmiben; ugyanolyan – csak sokkal rosszabb. A mély megosztottság és ellenségeskedés valamennyi posztkommunista társadalom velejárója volt; de csak Romániában vezetett komolyabb erőszakhoz. Először is, ott volt a Ceausescu-ellenes fölkelés, amelyben százak estek el; majd 1990 márciusában következtek az interetnikai összecsapások Marosvásárhely utcáin, amikor a helyi magyar kisebbség ellen szított akcióban nyolcan meghaltak és vagy háromszázan megsebesültek. Később, az év júniusában (ugyanaz a) Ion Iliescu elnök Bukarestbe szállíttatta a Zsil-völgyi bányászokat, hogy ellássák a tüntető egyetemisták baját: huszonegy halálos áldozatot és mintegy 650 sebesültet hagytak maguk után.
Minden posztkommunista országban akadtak a régi nómenklatúrának olyan káderei, akik befolyásos pozíciókba küzdötték vissza magukat. Ők azonban Romániában sokkal „zökkenőmentesebbé” tették az átmenetet, mint egyebütt. Egykori KB-titkárként Iliescu vezényelte le a Ceausescu házaspár trónfosztását; alakította meg és vonta saját vezetése alá a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Frontot; a „jó” kommunista képében tért vissza (szemben a „rossz” Ceausescuval); és szorgalmazta a közelmúlt mielőbbi elfelejtését. Lengyelországhoz, Magyarországhoz vagy Oroszországhoz képest Romániában nemigen erőltették a kommunista múlt nyilvános föltárását – a Securitate tevékenységét vizsgáló román „Gauck-bizottság”-nak (a Stasi-archívum vizsgálatára létrejött német modell szerinti) fölállítását célzó erőfeszítéseket rendre a legmagasabb kormányzati szintekről akadályozták és befolyásolták.
Sehol nem volt egyszerű feladat, hogy a rosszul működő, állami irányítású gazdaságokat valamiféle normális, emberi termelésre átállítsák. Romániában ez még sokkal bonyolultabbnak bizonyult. Míg más, kései kommunista rezsimek külföldi kölcsönökből vásárolt fogyasztási cikkekkel próbálták lekenyerezni a lakosságot, addig Ceausescu végnapjaira a (Lengyelországban és másutt csak 1989 után alkalmazott) sokkterápiának egy szélsőséges változata már majd egy évtizede divatban volt. A románok annyira szegények voltak, hogy nem maradt nadrágszíjuk, amin szoríthattak volna; így aligha lehetett őket a hosszú távú fejlődés ígéretével kábítani. Románia – Albániához és Oroszországhoz hasonlóan – a piac azonnali „bevezetésének” csapdájába esett: így indultak el a piramisjátékok, amelyek rövid távon, kockázat nélkül busás nyereséggel kecsegtettek. Az egyik ilyen játéknak, az 1992 áprilisa és 1994 augusztusa között futó Caritasnak, legjobb időszakában talán négymillió résztvevője is volt – azaz majdnem minden ötödik lakos. A „törvényes” privatizációhoz hasonlóan e piramisjátékok többnyire azt a célt szolgálták, hogy magántőkét juttassanak az egykori pártkörökből és a volt titkosrendőrségből verbuválódott maffiáknak.
A kommunizmus mindenütt ökológiai katasztrófával járt, de nyomainak eltakarítása Romániában még a szokásosnál is nehezebb. Erdély iparvárosaiban – például Vajdahunyadon vagy Nagybányán, ahol az Aurul aranybánya derítőjéből a Tiszába került cián a közép-dunai ökológiai rendszer jó részét megfertőzte –, amint azt legutóbbi ottjártamkor tapasztaltam, harapni lehet a szennyeződést a levegőben. A környezeti katasztrófa súlyossága talán Németország keleti vagy Csehország északi részeihez mérhető, de kiterjedése nagyobb: a füstölgő, rozsdásodó acélművek, elhagyatott petrolkémiai kombinátok és omladozó cementgyárak teljes országrészeket lepnek el. A veszteséges állami vállalatok privatizálása is akadozik, egyrészt, mert a jól menő cégeket a volt kommunisták maguknak adták el, másrészt, mert a szennyezett víz és a fertőzött talaj megtisztításának költségei megfizethetetlenek, és eltántorítják azt a kevés külföldit is, aki netán érdeklődést mutatna.
A kommunizmus vége sokfelé egyben az emlékezés kezdetét is jelentette. A legtöbb országban ez a prekommunista időszak gyógyhatású dicsőítésével indult, de idővel a nemzeti múlt olyan, politikailag kényes témáinak körültekintő tisztását is meghozta, amelyekről a kommunisták ugyanúgy hallgattak, mint a nacionalisták. A legfájdalmasabb mind közül a második világháború és a németekkel történő – főként a zsidók kiirtásában megnyilvánuló – helyi együttműködés tapasztalata volt. Lengyelországban folyik minderről a legszélesebb körű nyílt vita; Romániában viszont alig kezdődött el.
A második világháború korai szakaszában Románia formálisan semleges volt; 1940 novemberében azonban, Ion Antonescu marsall katonai diktatúrája idején, az ország szövetségre lépett Hitlerrel, és lelkesen részt vett a Szovjetunió náci lerohanásában: a románok több csapatot adtak és vesztettek el, mint Németország bármely más európai szövetségese. 1946 májusában, amikor Románia már teljesen szovjet gyámság alá került, Antonescut háborús bűnösként bíróság elé állították, és kivégezték. Személyét a posztkommunista román társadalom bizonyos köreiben nemzeti hősként értékelték újra: tiszteletére szobrokat állítottak és emléktáblákat avattak. Ezt sokan nem nézik jó szemmel; de csak kevesen törődnek azzal, ami, szinte mindenütt máshol, Antonescu hírnevének megalapozásában a legkínosabb lenne: a zsidókérdés Végső Megoldásában játszott szerepével.[5]
A hagyományos román álláspont sokáig az volt, hogy Antonescu – bármi más bűne is volt – megmentette a romániai zsidókat. Az igaz, hogy az 1942. áprilisi népszámláláson összeírt 441 000 zsidó nagy része életben maradt – köszönhetően annak, hogy Antonescu megkésve, de felismerte: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és emiatt elodázta a haláltáborokba való deportálásukat. Ebbe azonban nem tartozik bele az a több százezer zsidó, akik az 1940 júniusában Sztálinnak megalázó módon átengedett és 1941. június 22-e után a román (és német) csapatok által győzedelmesen visszafoglalt Bukovinában és Besszarábiában éltek. E területeken ugyanis a románok együttműködtek a németekkel, sőt még túl is szárnyalták őket a fennhatóságuk alá tartozó zsidók deportálásában, kínzásában és legyilkolásában. 1941 októberében román katonák égettek meg élve tizenkilencezer zsidót Odesszában; ők lőttek le további tizenhatezret a közeli Dalnicban; és szintén ők bántalmaztak a Dnyeszteren át keletre szállított zsidókat oly kegyetlenül, hogy azt még a németek is szóvá tették.[6]
A háború végére a román állam kiirtotta vagy deportálta a fennhatósága alá tartozó zsidók több mint felét. Ez tudatos politika eredménye volt. 1943 márciusában Antonescu kijelentette: „A műveletet folytatni kell. Bármennyire nehéz is a jelen körülmények között, meg kell valósítanunk a teljes elrománosítást. A háború végéig be kell fejeznünk.” 1941. június 29-30-án szintén Antonescu engedélyezte a jászvárosi pogromot, amelynek során legkevesebb hétezer zsidót gyilkoltak meg. Ugyanő rendelte el 1941 júliusában, hogy minden, a partizánok által megölt román katonáért ötven „zsidó kommunistát” kell kivégezni. És a meg nem szállt Románia volt az egyetlen, amely lépést tartott a nácikkal a Végső Megoldás kivitelezésében, a jogi szabályozástól az vagyonelkobzáson és deportálásokon át a tömeges kiirtásig.[7]
Hogy Románia alig hajlandó a holocaustban játszott szerepével foglalkozni, az nem csak annak tudható be, hogy a múlttal való szembenézés terén az ország néhány évvel lemaradt Európa többi részétől. Hanem annak is, hogy Románia valóban más egy kicsit. A zsidóktól való megszabadulás terve szorosan összefüggött az ország „elrománosításának” ősrégi és olyan intenzív igényével, amely nem volt jellemző a régió egyetlen más antiszemita rendszerére sem. A románok többsége a zsidóságban látta az országot fölemésztő identitásválság okát, amelyért a történelem és a földrajz egyaránt hibáztatható volt.
2.
A mai Románia területén és környékén már hosszú ideje éltek románul beszélő parasztok. A román állam azonban viszonylag új. Évszázadokon át három nagy birodalom uralkodott felváltva a románokon: az orosz, az osztrák-magyar és az oszmán. A törökök fennhatósága alá tartozott Havasalföld (ahol Bukarest is van) és Moldva északkeleti része. A magyarok és (később) a Habsburgok Észak-Erdélyben uralkodtak, és 1775-ben megszerezték a törököktől a szomszédos (addig Moldvához tartozó) Bukovinát is.
Az oroszok rákényszerítették a gyengülő Oszmán Birodalmat, hogy e stratégiailag fontos terület fennhatóságát átadja, I. Sándor cár pedig az 1812-es bukaresti békekötés során arra kötelezte II. Mahmud szultánt, hogy átengedje Besszarábiát is, amely akkoriban Kelet-Moldva része volt („Románia” ekkor még csak földrajzi kifejezésként sem szerepelt). 1859-ben, kihasználva a törökök további hanyatlását és az oroszok legújabb vereségét a krími háborúban, Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségek néven egyesült, amelyet aztán 1861-ben Romániára kereszteltek át. Teljes függetlenségét azonban csak 1878-ban, a törököknek egy, az oroszoktól elszenvedett veresége után nyerte el Románia, és további három évet kellett várni, amíg a nagyhatalmak is elismerték létezését.
1881-től a versailles-i békéig tehát az Ó-Román Királyság (vagy Regát) Havasalföldből és Moldvából állt. 1920-ban azonban, a három kelet-európai birodalom első világháborús vereségét követően, Románia megszerezte Besszarábiát, Bukovinát és Erdélyt, valamint Bulgária északi részét. Az ország területe így 138 000-ről 295 000 négyzetkilométerre, lakosainak száma pedig kétszeresére nőtt. Beteljesült tehát – ahogy azt nemzeti költőjük, Mihai Eminescu megfogalmazta – a „Dnyesztertől a Tiszáig” (azaz Oroszországtól Magyarországig) terjedő Nagy-Románia álma.
Románia a régió egyik legkiterjedtebb országa lett. De álmuk valóra váltásán túl a nacionalisták mást is kaptak a versailles-i békekötéssel: minden oldalról bosszúszomjas, irredenta szomszédokat és nagyszámú, magyarok, németek, ukránok, oroszok, szerbek, görögök, bolgárok, cigányok és zsidók alkotta kisebbségi lakosságot (akiknek aránya 8-ról 27 százalékra ugrott hirtelen). Némelyeket közülük a határváltozások vágtak el szülőföldjüktől, másoknak meg nem volt hazájuk, ahová mehettek volna. Akárcsak az újonnan alakult Jugoszlávia, Románia is éppen olyan vegyes volt etnikailag, mint bármelyik előző birodalom. A román nacionalisták azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy az országot etnikailag homogén nemzetállamként definiálják. A nem román lakosok – hétből ketten – „idegen”-nek számítottak.
Mindez egy, az identitáskérdésen alapuló, sajátosan román rögeszméhez vezetett.[8] Minthogy a kisebbség jelentős része városban élt, és kereskedett vagy más foglalkozást űzött, a nacionalisták a román életformát a paraszti léttel azonosították. Mivel a nyelv, az etnicitás és a vallás minden kisebbségnél szorosan összefüggött egymással (jiddisül beszélő zsidók, katolikus és lutheránus magyarok, lutheránus németek, stb.), az igaz románságot a nacionalisták az (ortodox) kereszténységgel kapcsolták össze. És mert Nagy-Románia legékesebb szerzeményében, Erdélyben, hosszú idők óta együtt éltek magyarok és románok, a nacionalisták (s nem csak ők) előszeretettel kérkedtek ókori „dák” eredetükkel.[9]
A zsidókérdés gyakorlatilag megoldottnak tekinthető: az 1930-ban Nagy-Romániában élt 760 000 zsidóból mára néhány ezer maradt.[10] A német kisebbséget Ceausescu eladta Nyugat-Németországnak, életkor és képesítés függvényében fejenként 4000 és 10 000 német márka közötti áron; 1967 és 1989 között mintegy 200 000 német távozott ily módon Romániából. Csak a kétmillió magyar (hivatalosan ma Európa legnagyobb kisebbsége) és ismeretlen számú cigány maradt.[11] De a két világháború közötti „Nagy-Románia” keserű öröksége makacsul tovább él.
Adrian Nastase jelenlegi miniszterelnök a Le Monde-ba írt minapi cikkében, amely a sokatmondó „Európa: a román többletérték” címet viseli, az európai, de elsősorban is a francia kultúrát gazdagító híres románokat magasztalja, az olyanokat, mint Eugene Ionesco, Tristan Tzara, E. M. Cioran, Mircea Eliade.[12] Cioran, és különösen Eliade azonban az 1930-as években a román szélsőjobb kiemelkedő értelmiségi képviselői és Corneliu Zelea Codreanu Vasgárdájának aktív támogatói voltak. Álnokul szelektív emlékirataiban Eliade még csak utalás szintjén sem tanúsít semmiféle megbánást. Így hát nem túl szerencsés őt egy lapon emlegetni azokkal, akik valóban Románia nemzetközi hírét öregbítik.
Nastase nem veszi védelmébe Eliadét. A maga esetlen módján csak arra próbálja emlékeztetni nyugati olvasóit, hogy mennyire európai is Románia valójában. De az igencsak árulkodó, ahogy, nagy igyekezetében, gondolkodás nélkül odaírja Eliade nevét is. Eliade, akárcsak Mihail Sebastian zsidó származású naplóíró, nagy csodálója és követője volt Nae Ionescunak, a román fasiszták újjászületési miszticizmusát hirdető, két világháború közötti gondolkodók legbefolyásosabbikának.[13] Ionescu volt az, aki 1935 márciusában találóan borítékolta a mai Románia kulturális paranoiáját: „A nemzetet a barát-ellenség összefüggés határozza meg.” Egy másik követője Constantin Noica világtól elvonult filozófus volt, aki megérte Romániában a Ceausescu-korszak javát, és akinek csodálói vannak a legismertebb mai román tudósok és írók között. Noica is agyonhallgatta harmincas évekbeli vasgárdista múltját.[14]
A színlelésnek ez a hagyománya sok tanult románt bizonytalanított el kulturális öröksége értékét illetően: ha Eliade az európai kultúra emblematikus figurájának számít, miért baj az, hogy tartott a harmóniában élő nemzeti közösséget fenyegető, nem-keresztény veszélytől? 2001 márciusában Jászvárosban „Európá”-ról beszéltem egy diákokból, tanárokból és írókból álló, művelt közönség előtt. Egy idősebb úr, miután megérdeklődte, hogy kérdését olaszul is fölteheti-e (a beszélgetés angolul és franciául folyt), a következőre volt kíváncsi: vajon egyetértek-e azzal, hogy Európának csak akkor van jövője, ha azok kezében marad, „akik hisznek Jézus Krisztusban”? Azt hiszem, ez nem egy olyan kérdés, amelyet Európa más vidékein fel szoktak tenni manapság.
3.
A kommunizmus alatt a románok problémája nem oldódott meg, inkább összetettebb lett. Ahogyan a román politikusok és értelmiségiek bizonytalanok, paranoiások és sértettek voltak hazájuk világbeli helyét illetően – azt azért tudni vélték, hogy a zsidók, a magyarok vagy az oroszok esküdt ellenségeik, és ki kell irtaniuk őket –, ugyanúgy a Román Kommunista Párt, még a kelet-európai kommunista pártokhoz viszonyítva is, bizonytalan és paranoiás volt.
Ebben az esetben maguk a kommunisták voltak túlnyomó többségükben magyarok, oroszok és/vagy zsidók.[15] Gheorghe Gheorghiu-Dej 1944-es megválasztásáig a pártnak nem volt román nemzetiségű vezetője – és a frissiben hatalomra jutott román kommunisták, mintegy kárpótlásként, szinte azonnal magukra öltötték a nemzeti köpönyeget. Dej első ilyen lépése az volt az ötvenes évek végén, hogy a román érdekekre hivatkozva eltávolodott a szovjetektől, amit az őt 1965-ben követő Ceausescu csak továbbfejlesztett.[16]
Ez olyan végkifejlethez vezetett, amelyért a Nyugatnak valamelyes felelősséget kell vállalnia. Romániában a kommunizmus – Dej alatt inkább, mint Ceausescu idejében – kegyetlen és elnyomó volt: Pitesti és Sighet börtönei, a Duna-delta büntetőtelepei és a kényszermunka-táborok a Duna-Fekete-tenger-csatorna mentén sokkal rosszabbak voltak, mint bármi más hasonló Lengyelországban vagy akár Csehszlovákiában.[17] De a nyugati kormányok, ahelyett, hogy elítélték volna a román diktátorokat, minden támogatást megadtak nekik, mert Bukarest autokratáiban egy új Titó lehetőségét látták.
Richard Nixon volt az első amerikai elnök, aki egy kommunista országba látogatott: 1969 augusztusában érkezett Bukarestbe. 1978-as román útja során George McGovern szenátor, Nicolae Ceausescu bűvöletében „a fegyverzet-ellenőrzés egyik fő kezdeményezőjé”-nek titulálta vendéglátóját; a brit kormány még ugyanabban az évben állami látogatásra hívta Ceausescuékat; és 1983 szeptemberében, amikor a szomorú igazság Ceausescu rendszeréről már széles körben ismert volt, George Bush amerikai alelnök „Európa egyik jó kommunistájá”-nak nevezte őt.[18]
Ceausescu számára a nemzeti kommunizmus („Lehet, hogy komcsi, de a mi komcsink”) kifizetődőnek bizonyult, és nem csak azért, mert Richard Nixonnal és Erzsébet angol királynővel bratyizhatott. Románia volt a Varsói Szerződés első tagállama, amely beléphetett a GATT-ba (1971), a Világbankba és a Nemzetközi Valutaalapba (1972), és megkapta az Európai Unió kereskedelmi kedvezményeit (1973), valamint a legnagyobb kedvezmény elvét az USA-tól (1975). A nyugati támogatás úgy, ahogy volt, aláásta a román ellenzék törekvéseit. Egyetlen amerikai elnök sem követelte Ceausescutól, hogy hagyja: „Románia legyen Románia”.
Nem valószínű az sem, hogy a Nyugat részéről bármi támogatást kapott volna – ha létrejön – a Szolidaritás egy román változata. Mivel a román vezér élvezettel szidta az oroszokat, és kiküldte tornászait a Los Angeles-i olimpiára, az amerikaiak, de mások sem tették szóvá otthoni gaztetteit (legalábbis Mihail Gorbacsov színrelépéséig, miután a Nyugatnak nem volt többé szüksége különutas, szovjetellenes diktátorra). Tény, hogy amikor a nyolcvanas évek elején Ceausescu elhatározta, hogy a hazai fogyasztás visszaszorítása révén kifizeti Románia tetemes külföldi adósságait, a Nemzetközi Valutaalap nem győzte őt eléggé dicsérni.
A románok igen nagy árat fizettek Ceausescu korlátlan garázdálkodásáért. 1966-ban, a lakosság számának növelése (egy hagyományosan az elrománosítással kapcsolatos rögeszme) érdekében, betiltotta az abortuszt a négy gyermeknél kevesebbel rendelkező, negyven év alatti nőknél – ezt 1986-ban negyvenöt évre emelték. 1984-ben a házasságkötési korhatárt nőknél tizenöt évre csökkentették. Az abortuszok megelőzése végett kötelezővé tették a szülőképes korú nők havi orvosi ellenőrzését; a terhesség-megszakítást, ha egyáltalán engedélyezték, csak egy pártalkalmazott jelenlétében lehetett elvégezni.[19] Csökkenő születési mutatókkal rendelkező körzetekben az orvosok fizetéselvonásra számíthattak.
A lakosság száma nem nőtt, viszont az abortuszok miatt bekövetkező halálesetek aránya valamennyi európai országét meghaladta: a születésszabályozás egyetlen eszköze lévén, az illegális abortuszokat, gyakran megdöbbentő és veszélyes körülmények között, széles körben végezték. Az 1966-os törvény huszonhárom év alatt legalább tízezer nő halálát okozta. Az újszülöttek halálozási aránya olyan magas volt, hogy 1985 után újszülöttet csak akkor anyakönyveztek, ha megérte a negyedik hetet – a tények fölött is uralkodó kommunizmus legnagyobb dicsőségére! Mire a Ceausescu-rendszer megbukott, az újszülöttek halálozási mutatója 25 százalékos volt, az intézetekben nevelt gyermekek száma pedig a százezer felé közelített – utóbbi máig változatlan maradt. A délkeleti Constant, a megye költségvetésének 25 százaléka például az elhagyott, alultáplált és beteg gyermekekre megy el.[20]
E nemzeti tragédia hátterében egy olyan gazdaságot találunk, amelyet szándékosan hiánytermelésre rendeztek be. Ceausescu, hogy nyugati hitelezőit kifizethesse, arra kényszerítette alattvalóit, hogy exportáljanak minden lehetséges hazai előállítású terméket. Otthon a lakosság negyvenwattos égőkkel világított, hogy az áramot Olasz- és Németországba lehessen küldeni. A hús, a cukor, a liszt, a vaj, a tojás és még sok minden más fogyasztását fejadagrendszer szabályozta. Vasár- és ünnepnapokon megszabott mennyiségű közmunkát (corvée, ahogyan a francia ancien régime-ből ismerjük) kellett végezni. A benzinfogyasztást minimálisra csökkentették, és a motor hajtotta járművek alternatívájaként 1986-ban lótenyésztési programot vezettek be.
Ennek következményei Moldvában vagy erdélyi falvakban ma, tizenöt évvel később, nagyon is szembeszökőek: a leggyakoribb közlekedési eszköz a lovas szekér, az aratást pedig sarlóval és kaszával végzik. Minden szocialista rendszer a következetesen gerjesztett hiány központosított ellenőrzésén alapult. Romániában a felesleges nehézipar túlfejlesztéséből élő gazdaság egyik napról a másikra alakult át egy preindusztriális-agrár, szükségletre termelésen alapuló gazdasággá. A visszaút igen hosszú lesz.
Ceausescu gazdaságpolitikája, amelynek egy kevésbé drasztikus, helyi előzménye is volt a kommunizmus előtti időkben, nem nélkülözött egyfajta ördögi logikát – Románia végül is kifizette külföldi adósságait. Urbanizációs elképzelései azonban egyszerűen katasztrofálisak voltak. A kitervelt „szisztematizáció”, azaz a 13 000 romániai falu felének (főként kisebbségi településeknek) 558 agráripari várossá való átalakítása az ország maradék társadalmát is tönkretette volna. Bukarest mintegy Velence méretű részének lerombolása volt az ára a szörnyű városképnek: negyvenezer épületet dózeroltak le, hogy elegendő hely legyen a Nép Háza és az öt kilométer hosszú, százötven méter széles A Szocializmus győzelme sugárút megépítésére. Előbbi, amelyet Ceausescu személyes palotájának tervezett a huszonöt éves építész, Anca Petrescu, több mint giccs: maga az épület, amely előtt egy ormótlan, félmillió ember befogadására alkalmas, félkör alakú tér található, olyan nagy (a fogadóterme futballpályányi), ronda, súlyos, rideg és ízléstelen, hogy jellemezni is csak metaforikusan lehet.
A totalitarizmus urbanisztikáját tehát – amelynek műfajaiban eleddig Sztálin, Hitler, Mussolini, Trujillo és Kim Il Sung jeleskedett –, most végre Ceausescu is gazdagíthatta a maga groteszk román hozadékával.[21] A stílus nem eredeti és nem is idegen – mindenesetre csak látszat az egész. A Szocializmus győzelme sugárút vakítóan fehér homlokzatai mögött a megszokott, piszkosszürke beton bújik meg, miképp néhány száz méterrel odébb szánalmas tömbházakat és hepehupás utcákat találunk. De ez a látszat agresszívan, megalázóan és könyörtelenül egyhangú, mintegy arra emlékeztetve, hogy a totalitarizmus mindig az egyformaságról szól; talán ezért lehetett különös vonzereje egy olyan ország monomániás diktátora számára, ahol az egyformaság és „harmónia” – szemben az „idegen” különbözőséggel – mindig is politikai kérdés volt.
Hová illeszthető tehát Románia a dolgok európai térképén? Földrajzi értelemben nem tartozik Közép-Európához (Bukarest közelebb van Isztambulhoz, mint bármelyik közép-európai fővároshoz). Ugyanúgy nem része Milan Kundera „Közép Európá”-jának, a szovjet birodalomhoz tartozó, volt Habsburg területeknek sem (Magyarország, Csehszlovákia, Galícia – egy „elorzott Nyugat”). Erdélyben az utazó még ma is azt gondolhatja, hogy Közép-Európában van – az őshonos és szakrális építészet, a nyelvi kisebbségek jelenléte és egyfajta (nagymértékben relatív) jómód mind-mind azt a régiót idézik, amelyhez egykor tartozott. A Kárpátoktól keletre és délre: az már egy másik történet. Az egykori császárvárosok – például az ország nyugati csücskében levő Temesvár – lakóit leszámítva, „Közép-Európa” eszméje nem hangzik csábítóan a románok számára.[22]
A tanult románok számára Franciaország jelentette a Nyugatot. Ahogyan Rosa Waldeck 1942-ben megjegyezte: „A román láthatáron mindig is csak Franciaország látszott; nincs ott helye semmi másnak, még Angliának sem.”[23] A román nyelv latin eredetű; a közigazgatást napóleoni mintára tervezték; még a román fasiszták is Franciaországból importálták kulcsmotívumaikat, különös tekintettel a makulátlan parasztokra, etnikai harmóniára és egyfajta, Charles Maurras-t és az Action Française-t felidéző, instrumentalizált kereszténységre.
A Párizzsal való azonosulás őszinte volt – Mihail Sebastian rémületét, amelyet a franciák 1940-es legyőzésének híre váltott ki, sokan osztották. Ugyanakkor érezhetően egyfajta túlkompenzálást is jelentett Románia Európa peremvidékén elfoglalt helyéért, amit Sorin Antohi román történész „geokulturális bovaryzmus”-nak nevez – hajlam egy jobb helyre való menekülésre. A románok zsigeri félelmét, úgy tűnik, az táplálja, hogy az ország igen könnyen lecsúszhat a térképről, át egy másik kontinensre, feltéve, hogy ez még nem történt meg. 1972-ben E. M. Cioran, visszatekintve Románia nyomasztó történelmére, rátapintott a lényegre: „Ami a legjobban elkedvetlenített, az az Oszmán Birodalom térképe volt. Ránézve megértettem múltunkat és minden egyebet."
Dezertált magas rangú kommunisták egy csoportja 1989 márciusában, Ceausescunak címzett nyílt levelében, hasonló aggodalmakat fogalmazott meg: „Románia európai ország, és az is marad. [Ön] elkezdte átalakítani a vidék földrajzát, de Romániát nem teheti át Afrikába.” Ugyanabban az évben a drámaíró Eugene Ionesco úgy írt szülőföldjéről, mint amely „véglegesen kilépni készül Európából, ami egyúttal a történelemből való távozását is jelenti”.[24]
Az Oszmán Birodalomnak vége – talán nem is volt annyira rossz és mindenképp kevesebb látható nyomot hagyott Románián, mint máshol a Balkánon. Az ország jövője azonban továbbra is bizonytalan, és – mint mindig – megalázó módon függ a külföld jóindulatától. Az egyetlen hagyományos nemzetközi kezdeményezés, amelyet Románia felvállalhat, talán Besszarábia (1991 óta a független Moldova állam) visszaszerzése lehetne, de ezt ma csak C. V. Tudor követeli.[25] Egyébként Bukarest aktív politikusai mindent az Európai Unióra tettek föl. Románia először 1995-ben adta be csatlakozási kérelmét, amit két évvel később utasítottak el (egy újabb pofon, amely a NATO-tól kapott elutasítással együtt valószínűleg megpecsételte a jobbközép kormány sorsát). Az EU végül 1999 decemberében hívta meg Romániát (Bulgáriával, Máltával, Lettországgal, Litvániával, Szlovákiával és Törökországgal együtt) a csatlakozási tárgyalások megkezdésére.
Románia nehéz dió lesz Brüsszel számára, és a legtöbb eurokrata titokban abban reménykedik, hogy csak sokára fog csatlakozni. A nehézségek, amelyekkel az NSZK nézett szembe a volt NDK integrálásakor, eltörpülnek ahhoz képest, mennyibe kerül majd az EU-nak egy sokkal rosszabb állapotban levő, huszonkétmilliós ország befogadása és modernizálása. Románia tagsága a fejfájáson kívül nem sok mindennel kecsegteti az EU-t. A nyugati befektetők bizonyára ezután is Budapest, Varsó vagy Prága felé veszik útjukat, különösen, ha ezek az országok már biztos tagok lesznek. Ki vinne pénzt Bukarestbe? Ma csak Olaszország folytat számottevő kereskedelmet Romániával, a németek sokkal kevésbé aktívak, a franciák pedig – a sors iróniája – a sor végén kullognak.
Románia ma, Adrian Nastase erőfeszítései ellenére, nem sokat ad Európának. Bukarest, Budapesttel vagy Prágával ellentétben, nem része az egykor egyesített, de a történelem által szétválasztott Közép-Európának, és Varsóval vagy Ljubljanával ellentétben nem is a katolikus Európa előretolt állása. Románia a periférián van, és Európa többi része igen keveset nyerhet az ország uniós jelenlétével. Kihagyni igen kellemetlen, de veszélytelen. Viszont már csak emiatt is, Románia az Európai Unió igazi tesztkérdése.
Ez idáig az EEC/EC/EU-tagságot olyan országokra terjesztették ki, amelyeket amúgy is teljes mértékben európainak tekintettek. Finnország vagy Ausztria esetében az uniós tagság csak természetes helyük elismerését jelentette. És így lesz ez Magyarország és Szlovénia esetében is. De ha az Európai Unió ennél tovább akar lépni, és „európai”-vá akar tenni olyan országokat, amelyek nem azok – s ez egyértelműen kitűnik nemzetközi menetrendjéből és tagsági feltételeiből –, akkor foglalkoznia kell a nehéz esetekkel is.
A legnehezebb mind közül talán Románia, amely akkor léphet túl múltján, ha „európai”-vá válik, azaz, amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozik az Európai Unióhoz. Az országnak azonban kevés esélye van a tagsághoz szükséges feltételek csatlakozás előtti teljesítésére. Brüsszelnek tehát félre kell majd tennie jelenlegi elvárását, miszerint a jelentkező országoknak még a klubtagság előtt meg kell felelniük az „európai” normáknak. Románia esetében nincs más járható út. Románia fölvétele nagyon sok pénzébe fog kerülni a nyugat-európaiaknak; semmit nem segít majd az eurón; és beviszi az unióba (Távol)Kelet-Európa minden baját – egyszóval, nyilvánvalóan kollektív altruizmusból, de legalábbis szokatlanul felvilágosult önérdekből fakadó tett volna.
Ha azonban az unió nem volna hajlandó arra, hogy előnyeit azokra is kiterjessze, akiknek igazán szükségük van rá, léte szemfényvesztés volna: saját maga és a benne bízók becsapása. A csatlakozás puszta lehetősége, ha mégoly halovány is, javított az erdélyi magyarság helyzetén, és megerősítette a reformpártiak pozícióit – a román kormány például Brüsszel sürgetése nélkül soha nem változtatta volna meg a homoszexuálisok ellen hozott megalázó törvényeket – az ortodox egyház ellenkezése miatt. Románia – miképp a múltban is – a nemzetközi nyomás hatására jól viselkedett.[26] És miképp a múltban, a nemzetközi elégedetlenségnek otthon is meg lett volna az ára.
1934-ben a Délkelet-Európát kutató R. W. Seton-Watson történész a következőket írta: „Két generációnyi béke és hibátlan kormányzás földi paradicsommá változtathatná Romániát.”[27] Ez talán túlzott elvárás (egyúttal mutatja, milyen mélyre süllyedt az ország). Romániának azonban szüksége van egy kis fellélegzésre. Valós a félelem, hogy „hajótörést szenved egy balkanizálódott demokráciában, a történelem perifériáján” (ahogyan Eliade írta) – még ha tudjuk is, milyen visszás helyzetekbe sodorta az országot a múltban ez a félelem.
„Egyes országok – írta E. M. Cioran Románia huszadik századi történelmét áttekintve – különös kegyeltjei a sorsnak: minden a javukra válik, még balszerencséik és katasztrófáik is. Más országoknak semmi sem sikerül, még győzelmeik is bukások. Amikor kezükbe veszik sorsukat és előrelépnek, valami külső erő beavatkozása megtöri lendületüket, és visszafordítja őket a kiindulási ponthoz.”[28]
A legutóbbi román választás, amikor is a szavazatok harmadát Tudor kapta, figyelmezető jel volt. Ion Iliescut és miniszterelnökét csak Európa ígérete mentheti meg egykori nacionalista szövetségeseik karmaiból. Ha Románia nem akar a sértett reményvesztettség mocsarába (vagy még mélyebbre) süllyedni, akkor ezt az ígéretet teljesíteni kell.
Szilágyi Csaba fordítása
(Az írás eredetileg a The New York Review of Books 2001. november 1-jei számában jelent meg.)
Jegyzetek
[1] Rendkívül hálás vagyok Mircea Mihaies professzornak, amiért fölhívta figyelmem e folyóiratra. [Túl azon, hogy a Playboy-ra hajaz, a lap címe rendkívül leleményes; a plai vidéket, tájat, legelőt jelent – persze ennél sokkal többet is: a mindenkori román földet –, a boi pedig az ökör többes számú alakja. Magyarítása tehát körülbelül: legelő ökrökkel – ford. megj.]
[2] Tudor politikájáról kiváló elemzés, a Politica és a România Mare című újságok karikatúráiból pedig válogatás található Iris Urban „Le Parti de la Grand Roumanie, doctrine e rapport au passé: le nationalisme dans la transition postcommuniste” című írásában. In: Cahiers d’études, No. 1/2001. Bucharest: Institut Roumain d’Histoire Récente. Lásd még Alina Mungiu-Pippidi, „The Return of Populism – The 2000 Romanian Elections”. In: Government and Opposition, Vol. 36, No. 2, Spring 2001, 230–252. o. [Iliescu valójában a dél-romániai Oltenit,án született, amely Bukaresttől mintegy 55 km-re délre fekszik. Ettől függetlenül az északkelet-romániai Moldvában sem lehetett teljesen ismeretlen, hiszen 1974–1979 között az e terület legfontosabbikának számító Iasi megye tanácselnöke volt – ford. megj.]
[3] The Economist, „World in Figures” 2001.
[4] A Moldvával való 1920-as egyesülés utáni és a két világháború közötti bukovinai életről ír Gregor von Rezzori a The Snows of Yesteryear (Vintage, 1989) című könyvében.
[5] Az ukrán határ mellett lévő, máramarosi Sighet hírhedt börtönét múzeummá és emlékhellyé alakították, ahol rengeteg anyag található a kommunista Románia számtalan politikai elítéltjének szenvedéseiről. Kevés szó esik viszont a még ennél is obskúrusabb szerepéről, amit Sighet az Auschwitzba tartó erdélyi zsidók gyűjtőállomásaként töltött be. Ez nem a románok műve volt, az országrészt Hitler 1940 augusztusa után visszaadta Magyarországnak, de a hallgatás önmagáért beszél.
[6] „Egyes román katonák viselkedése, amint arra a jelentésben utaltunk, csökkenteni fogja mind a román, mind a német hadsereg tekintélyét a közvélemény [sic] előtt, itt és szerte a világban.” Vezérkari Főnök, XI. Német Hadsereg, 1941. július 14. Idézi Matatias Carp: Holocaust in Romania: Facts and Documents on the Annihilation of Romania’s Jews, 1940–1944. Bucuresti, Atelierele Grafice, 1946; reprint: Simon Publications, 2000, 23. o., 8. jegyzet. A bukovinai és besszarábiai zsidók deportálásáról, a jászvárosi pogromról és a román katonák viselkedéséről megrázó beszámoló olvasható Curzio Malaparte: Kaputt (Northwestern University Press, 1999; első kiadás 1946) című könyvében.
[7] Lásd Carp: Holocaust in Romania 42. o., 34. jegyzet, és 108-109. o. Korabeli becslésekre alapozva Radu Ioanid 13 266-ra teszi a jászvárosi pogrom áldozatainak számát. Lásd alapos és informatív munkáját The Holocaust in Romania: The Destruction of Jews and Gypsies Under the Antonescu Regime, 1940–1944. Ivan R. Dee, 2000, 86. o.
[8] Lásd Irina Livezeanu fontos könyvét, Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building and Ethnic Struggle , 1918–1930. Cornell University Press, 1995.
[9] Az utalás a Római Birodalom egyik tartományára, Daciára vonatkozik. Román régészek szerint bizonyos dák törzsek túlélték a római hódítást, és megszakítások nélkül fenntartottak településeket Erdélyben; a magyarok ezzel szemben azt állítják, hogy amikor a X. században e vidékre jöttek, az leginkább is lakatlan volt, és a románok csak sokkal később települtek be. A lényeget illetően valószínűleg mindkét fél téved. A Dacia autógyár pedig rendületlenül gyártja az 1300-as Daciát, a román autót (az első példány 1969-ben jelent meg), amely a középkorú francia férfiaknak a Renault 12-est juttathatja eszébe. A magyaroknak még megközelítőleg sincs ilyen „régiségük”, amivel fölvehetnék a versenyt.
[10] Akármiről szólt is a „zsidókérdés”, semmi köze nem volt a valós vagy képzelt gazdasági hatalomhoz. Besszarábia és Bukovina megszerzése 1920-ban Románia lakosságát több százezer zsidóval növelte, akiknek többsége szegény volt. A besszarábiai születésű Paul Goma írja, hogy apja a fasiszták azon követelésére, hogy „Le a zsidókkal!” így fakadt ki: „De kerülhet-e egy magunkfajta zsidó a falusi boltosságnál is lejjebb?” Lásd Paul Goma: My Childhood at the Gate of Unrest. Readers International, 1990. Mindamellett, Corneliu Zelea Codreanu (1927-ben a Vasgárda elődjének, a Szent Mihály Arkangyal Légiójának alapítója) szerint „Nemzedékünk történelmi feladata a zsidókérdés megoldása.” Codreanut Leon Volovici idézi a Nationalist Ideology and Anti-Semitism: The Case of Romanian Intellectuals in the 1930s (Pergamon, 1991) című könyvében. Codreanu gyilkos hajlamú és több mint őrült volt. Ennek ellenére sokan osztották nézeteit.
[11] A magyar parlament éppen ebben az évben fogadta el a státustörvényt, amely bizonyos nemzeti jogokat és kiváltságokat biztosít a határain kívül élő magyaroknak. Ez érthetően felkorbácsolta a román indulatokat, mert sokan Budapest feléledt irredenta ambíciói megnyilvánulásának tekintik. A erdélyi magyarok számára azonban a törvény valamelyes védelmet és identitásuk megőrzéséhez való jogot biztosít. Az identitásviták precíz elemzéséhez és posztkommunista politikai eszközként való felhasználásukhoz lásd Vladimir Tismaneanu: Fantasies of Salvation: Democracy, Nationalism and Myth in Post-Communist Europe. Princeton University Press, 1998, főképp a 3. fejezetet, „Vindictive and Messianic Mythologies”. 65–88. o.
[12] Adrian Nastase, „Europe: la plus-value roumaine”. Le Monde , 2001. július 23.
[13] Sebastianról, Eliadéról és a két háború közti bukaresti értelmiség antiszemita rögeszméiről lásd Peter Gay recenzióját Mihail Sebastian: Journal, 1935-1944: The Fascist Years (Ivan R. Dee, 2000) című könyvéről a The New York Review 2001. október 4-i számában. Eliade zsidókról vallott nézeteinek beszédes megnyilvánulását Sebastian naplójának 1939. szeptember 20-i bejegyzésében találjuk, amely egy vele folytatott beszélgetést felidézve megemlíti Eliadénak azt a mindenkori félelmét, hogy „Romániát ismét ellepik a bibsik” (238. o.). Sebastian naplóját érdemes együtt olvasni egy másik bukaresti zsidó, Emil Dorian följegyzéseivel: The Quality of Witness: A Romanian Diary, 1937–1944. Jewish Publication Society of America, 1982.
[14] Noicáról lásd KatherineVerdery, National Ideology Under Socialism: Identity and Cultural Politics in Ceausescu’s Romania (University of California Press, 1991) című könyvének 7. fejezetét, „The School of Constantin Noica”. Ionescut Sebastian idézi, Journal, 9. o.
[15] Ana Pauker, a Román Kommunista Párt egyik legfontosabb vezetője, előbb Moszkvában, majd 1952-es eltávolításáig Bukarestben, egy moldvai rabbi lánya volt. Lásd Robert Levy: Ana Pauker: The Rise and Fall of a Jewish Communist. University of California Press, 2000.
[16] Lásd Vladimir Tismaneanu átfogó elemzését, „The Tragicomedy of Romanian Communism”. In Eastern European Politics and Societies , Vol. 3, No. 2. Spring 1989, 329–376. o. Hruscsov, akinek kevés ideje jutott a románokra, valamiféle mezőgazdasági szerepet szánt nekik a nemzetközi kommunista munkamegosztásban; Dej és Ceausescu viszont a neosztálinista iparosítás révén akarta biztosítani a nemzet függetlenségét.
[17] A romániai kommunista börtönök sajátosan szadista világáról lásd Matei Cazacu: „L’Expérience de Pitesti”. In: Nouvelle Alternative, No. 10. 1988. június; Lena Constante, The Silent Escape: Three Thousand Days in Romanian Prisons. University of California Press, 1995; első kiadás francia nyelven, Éditions La Découverte, Paris, 1990.
[18] Az amerikai történetről lásd Joseph F. Harrington and Bruce J. Courtney: Tweaking the Nose of the Russians: Fifty Years of American-Romanian Relations, 1940–1990. East European Monographs-Columbia University Press, 1991. 1966 augusztusában még a The Economist is „Kelet-Európa De Gaulle-já”-nak nevezte Ceausescut. Ami pedig magát De Gaulle-t illeti, bukaresti útján 1968 májusában azt mondta, hogy míg Nyugaton Ceausescu kommunizmusa nem válna be, addig a románoknak tökéletesen megfelel: „Chez vous un tel régime est utile, car il fait marcher les gens et fait avancer les choses.” ["Önöknek hasznos ez a rendszer, mozgásban tartja az embereket és előbbre viszi a dolgokat."] Becsületére váljék, François Mitterrand elnök lemondta 1982-es romániai utazását, amikor titkosszolgálata a tudomására hozta, hogy a románok két Párizsban élő román disszidens, Paul Goma és Virgil Tanase meggyilkolására készülnek.
[19] „A magzat az egész társadalom szocialista tulajdona” (Nicolae Ceausescu). Idézi Katherine Verdery: What Was Socialism and What Comes Next? Princeton University Press, 1996, 65. o.
[20] Ezer élveszületésre ma Romániában még mindig 1107 abortusz jut, míg az Európai Unióban ugyanennyire 193, az USA-ban pedig 387.
[21] És Le Corbusier.
[22] Erdélyből nézve Bukarest „balkáni”, mitöbb „bizánci” város. Nagyon hálás vagyok Mircea Miha_ies professzornak, Adriana Babet,i-nek és a Temesvári Egyetem „Harmadik Európa” csoportjának a részletekbe menő beszélgetésért, amit ezekről a kérdésekről folytattunk 1998 októberében. A beszélgetés átirata tavaly jelent meg Vladimir Tisma_neanu nagyszerű bevezetőjével: Europa Iluziilor. Iasi, Editura Polirom, 2000. Lásd főként: 15-131. o.
[23] R. G. Waldeck, Athene Palace. Robert McBride, 1942, reprint: Center for Romanian Studies, Iasi, 1998. Az idézet a 10. oldalon található.
[24] E. M. Cioran, Oeuvres. Párizs: Gallimard, 1995, 1779. o.: „Ce qui m’a le plus déprimé, c’est une carte de l’Empire ottoman. C’est en la regardant que j’ai compris nostre passé et le reste.” A Ceausescuhoz írt levelet Katherine Verdery idézi: National Ideology Under Socialism, 133. o. Ionesco komor jóslatához lásd Radu Boruzescu: „Mémoire du Mal – Bucarest, Fragments”. In Martor: Revue d’Anthropologie du Musée du Paysan Roumain , No. 5. 2000, 182–207. o.
[25] Érdemes megjegyezni, hogy 1991-ben a jelenlegi miniszterelnök (akkoriban külügyminiszter) egy, „a német modellhez” hasonló esetleges újraegyesítés mellett kötelezte el magát. Hasonló szellemben, Ion Iliescu államfő 1990 decemberében elítélte „a román nép ellen [1940-ben] elkövetett sérelmeket”, és megígérte, hogy „a történelem megtalálja a módját annak, hogy a dolgokat ismét a helyes kerékvágásba zökkentse”. Lásd Charles King, The Moldovans: Romania, Russia, and the Politics of Culture. Stanford University Press/Hoover Institutiton Press, 2000, 149–150. o. A nyomorgó Moldova román ajkú lakossága nem is kívánhatna egyebet. Csakhogy Romániának most nem kell egy olyan ország, ahol jelentős orosz és ukrán kisebbség él, a havi átlagkereset huszonöt dollár (már amikor kifizetik), és az export húzóágazata a leánykereskedelem.
[26] A zsidóellenes törvények visszavonása volt az ára 1881-ben a frissiben függetlenné vált román állam nemzetközi elismerésének. 1920-ban a versailles-i hatalmak a zsidók és nem románok állampolgársági jogainak megadását szabták a trianoni egyezmény egyik feltételéül. A román állam egyik esetben sem tette magáévá a megegyezés szellemiségét, mindazonáltal olyan engedményeket és fejlesztéseket vezetett be, amelyek külföldi nyomás nélkül soha nem jöttek volna létre.
[27] R. W. Seton-Watson: A History of the Romanians. Cambridge University Press, 1934, 554. o. Szintén idézi King, The Moldovans, 36. o.
[28] E. M. Cioran, „Petite Théorie du Destin” (a La Tentation d’Exister-ből). In Oeuvres, 850. o. A francia eredeti így szól: „Il y a des pays qui jouissent d’une espece de bénédiction, de grâce: tout leur réussit, meme leurs malheurs, meme leurs catastrophes; il y en a d’autres qui ne peuvent aboutir, et dont les triomphes équivalent a des échecs. Quand ils veulent s’affirmer, et qu’ils font un bond en avant, une fatalité extérieure intervient pour briser leur ressort et pour les ramener a leur point de départ.”
- Játéktér [6]