Csoóri és a mocsár

Szalai Pál [1]

„Csehnek lenni a Monarchiában általában azt jelentette, hogy aulikusnak lenni a Habsburgokkal.
Magyarnak lenni: épp az ellenkezőjét jelentette ennek. Örökös dacot, szembeszegülést, merevséget.”


(Csoóri Sándor)

Hajdani cikkem áttanulmányozása után az utolsó mondat ragad meg bennem, melyet most nagy nosztalgiával idézek: „Tudomásul veszem, hogy van a magyar másként gondolkodáson belül egy olyan »vonal«, mely a határon túli magyar nemzetiségek kérdését teszi a megoldandó problémák közül az első helyre.”

Lényegében ez a felfogás állt az 1987 szeptemberében Lakitelken megalakult MDF szemléletének középpontjában: az alapítók nagy súlyt helyeztek a kisebbségi magyarság helyzetére, egyben a helyi önkormányzatok kibontakoztatása, a társadalom demokratizálása útján kívánták megszüntetni a diktatúra dekadenciajelenségeit. Úgy vélték: ehhez nem elégséges az emberi jogok helyreállítása, a gazdasági liberalizmus gátlástalan importja pedig kifejezetten káros lenne. Jellegzetesen harmadikutas, baloldali program volt ez, mely elsősorban Németh László, sőt: nem kis mértékben Bibó tanításaira támaszkodott. Számomra ez a kezdeményezés rokonszenves volt. Azon emberjogi-ellenzéki társaim gyanúját, akik az egész szerveződésben az antiszemitizmus feltámadását vélték látni – elutasítottam. Pozsgay és éppen Csoóri személyében garanciát láttam arra, hogy a mozgalom egy nemzeti színezetű demokratikus szocializmus medrében fog maradni.

Ó, régi napok, régi illúziók!

Az MDF már régen felbomlott. Egyik, magát kezdetben „lakitelkinek” és „plebejusnak” valló szárnyából létrejött az új nyilaspárt, a MIÉP. Az „úri” szárny jórészt a Fidesz jobbszárnyában (rejtett jobbszárnyában) megnyilvánuló új imrédyzmushoz csatlakozott. Túlzás ez a megnevezés? Nem hiszem, hogy túlzás, ha a Lovasok, Bayerek, Tőkéczkik elvetemült, aljas „publicisztikájára”, a Magyar Nemzet teljes elzüllésére gondolunk. Az „úri” szárny mérsékeltebb, európaibb része hiába próbálkozott valamilyen zárt politikai csoport létrehozásával.

Ebben a jórészt új-nyilas, új-imrédysta „felállásban” már nem sok helye van Csoórinak, fasisztáink nem kívánnak már „mögé bújni”. Tehetséges, sőt sokszor zseniális költő? Igen, de a magyar ellenforradalomnak nincs többé tehetségekre szüksége. Szellemi terrorlegényekre van szüksége (egyelőre csak szellemiekre, de vajon 2002 után is így marad ez?). Csoóri minden „antiliberális-antikozmopolita” elfogultsága ellenére sem alkalmas erre a szerepre. Túl jók hozzá a kvalitásai, és sok ellenforradalmár még mindig látja rajta a plebejus-demokrata „tojáshéjat”. Az ellenforradalom fojtogató légkörében Csoóri „magányos” lett.

Sajnálom ezért a költőt és közírót? Igen, de nem volt ártatlan benne. Fájdalom: ő írta le a Magyar Nemzetben a szégyenletes sorokat: számára 1945 Világossal és Segesvárral analóg. Kiben kellene mármost Kossuth Lajos analogonját látnunk? Hitlerben vagy Szálasiban? Azért Erdélyi József nem esett el „Budapest hősi védelmében” (ahogy ma mondani illik), némi bujkálás és börtön után beállt Rákosiék támogatójának.

Nos: nem. Én is nagyon elítélem azt, hogy a „malenkij robot” során már 1945-ben szovjet koncentrációs táborokba hurcolták ártatlan, a fasizmusban nem kompromittált emberek tízezreit is. A számlát ezért mindenekelőtt a jobboldal által vértanúvá avatott Bárdossynak kell benyújtani, de ettől még a tényt elítélem. De 1944–45-ben mégis összeomlott a magyar fasizmus és feudalizmus. A magyar zsidóság kisebb része és a nem zsidó magyar értelmiség nagyobb része megmenekült a teljes legyilkolástól. Csoóri Sándor osztálya, a magyar parasztság földet kapott. Igen, sajnos csak három évre, de ez is elég volt ahhoz, hogy 1948-ban elindítsa a magyar kommunista párt belső hasadását. Nagyon is el kell ítélnünk a kommunista mozgalmat és a magyar kommunista pártot, amiért az 1944–45-ben megkezdődött demokratikus folyamatot elfojtotta, 1947–48-ban – külföldi nyomásra vagy nem – átvette a hatalmat, új diktatúrát és új osztályuralmat vezetett be. (Most már mindenkinek magának kell eldöntenie és megítélnie: mennyire mutatkozott ellenállónak a diktatúra szellemi nyomásával szemben.) De az ítélkezésre csak akkor van jogunk, ha elismerjük 1945-öt annak, ami volt: legalábbis fél-felszabadulásnak. És távolról sem valami „jó ügy” vereségének, mert ez a magyar reakció és fasizmus igazolása. Csoóri – sajnos – ma már ezt teszi.

Megvolt a csírája ennek a torz fejlődésnek Csoóri monori beszédében? Általában nem: írásaiban láttam vitatható dolgokat, de ez nem változtat azon, hogy akkor még a magyar humanizmus frontvonalában küzdött. És mégis. Ott van utalása a „bűnös nép” állítólagos kategóriájára, amit a valóságban Rákosiék sohasem használtak (a „bűnös magyar úri osztályét” annál gyakrabban, de ha ezt a „keresztény” középosztályra értették [volna] és nem az arisztokráciára, akkor – finoman szólva – némi joggal). Sok mindennel meg lehet – jogosan – vádolni Rákosiékat, de eggyel nem: hogy valamiféle „nemzeti mazochizmus” álláspontjára helyezkedtek volna a szomszéd országoknak – az ottani kommunista pártok tevékenységében is tovább élő – magyarellenességével szemben. A magyar kommunista mozgalom 1919-ben az antant által inspirált „elő-Trianon” elleni tiltakozásból született meg. Rákosinak a bíróság előtt az utolsó szó jogán elmondott beszédeiből, valamint emlékirataiból kiviláglik: „a kommunizmus ügye” mellett fő szenvedélye a Trianon következményei elleni harc volt. Hogy ebből olyan ocsmányság született, mint az 1949-es, Gottwaldhoz intézett denunciáns levél? Hát – a sztálinizmus már csak ilyen. Paradoxonnak tűnhet, de Nagy Imre volt az, aki Rákosiékat ezen a ponton is megtámadta: ő nem kívánta a „trianoni ízű” kérdéseket a párt politikájának középpontjába állítani.

Fájdalom, az a szemlélet, amely utólag valami „nagy magyarellenes világ-összeesküvést” kíván konstruálni, mely világ-összeesküvésben bűnösek volnának a XV. századig visszamenően (!) az „atlanti hatalmak” (?! Makovecz mester dixit!), a környező népek és a kommunista világmozgalom, a hazai kozmopoliták és internacionalisták, és úgy tűnik, majdnem mindenki, csak éppen Hitler nem nagyon – nos, ez vezet el a mai Magyar Nemzet, a Magyar Fórum és a Magyar Demokrata piszkos mocsarába. Ennek a mocsárnak Csoóri már nem kell. De a jó ismeretség se ment fel alóla, hogy kimondjam: nem egészen ártatlan. Eddig hallgattam.

• Felülírás [7]