Bevezető[1]
A nyugati politikai elmélet és a kelet-európai etnikai viszonyok c. tanulmányában Will Kymlicka azt javasolja: fogadjuk el, hogy a nemzetépítő állam adottság, és korlátozzuk vizsgálódásainkat arra, hogy a különböző nemzetépítési stratégiák mit kezdenek az etnokulturális sokszínűség tényeivel. „Nem az a kérdés”, írja Kymlicka, „hogy az államok nemzetépítésre törekszenek-e, hanem az, hogy ezt miként teszik.”[2] Én nem így látom.
Igaz, minden modern társadalom politikai szerveződésének alapja, hogy a népesség írástudó legyen, képes legyen a közhivatalnokokkal szót érteni, legyen valamiféle közös azonosságtudata, és a sajátjának tekintse az intézményeket, melyek joghatóságot gyakorolnak fölötte. Nevezzük állampolgári közösségnek azt a népességet, mely rendelkezik a fenti tulajdonságokkal. Mivel az állampolgári közösség e jellegzetességei nem természettől adottak, ezért vagy még a politikai szerveződés előtt, vagy annak során, esetleg azt követően létre kell hozni őket: az intézmények autoritása alá tartozó népességet állampolgári közösséggé kell alakítani. A nemzetépítés ilyen folyamat. De ez csak az egyik lehetséges esete a közösségteremtésnek. Egy állampolgári közösség attól nemzet, hogy intézményi kerete a nemzetállam.[3]
Az utóbbi háromszáz évben a nemzetállam sikeresen szorította ki a politikai uralom premodern típusait. A korábbi államképződmények igényt tartottak ugyan valamely adott terület fölötti ellenőrzésre, de jogigényük nem közvetlenül a területre vonatkozott. Territoriális követeléseik azon alapultak, hogy az adott térség olyan emberek szülőföldje volt, akik az ő uralkodójuknak tartoztak hűséggel. A modern állam viszont területi alapon szerveződik. Törvényei azokra érvényesek, akik a területén tartózkodnak. Ahhoz, hogy az állami rendelkezések hatálya kiterjedjen rájuk, elegendő, hogy ott tartózkodjanak.
A modern állam, az uralom premodern formáitól eltérően, központosított szervezettel rendelkezik. A hierarchia csúcsán valamilyen szuverén instancia emelkedik, melynek az állam joghatóságán belül mindenki más alá van rendelve, s mely nincs alárendelve senki másnak. A hatalmi ágak szétválasztásának ebből a szempontból nincs jelentősége. Mindaddig egységes, központi kormányzatról beszélhetünk, amíg világosan elválasztják a különböző hatalmi ágak kompetenciáit, és szabályozott eljárás szerint döntik el, hogy konfliktus esetén melyik hatalmi ág rendelkezése élvez elsőbbséget. A hatalmi ágak legfőbb testületei együtt alkotják a központi kormányzatot. Minden modern államnak van központi kormányzata.
Végül a premodern államoktól eltérően a modern állam közvetlen kapcsolatban áll mindenkivel, aki joghatósága alá tartozik: az egyének alapvető jogait és kötelességeit a központi kormányzat szintjén határozzák meg, és a jogérvényesítést nem bízzák közbeeső testületekre. A közvetlen kapcsolat létét nem kérdőjelezi meg, ha az állam szervezete föderális. Kétségtelen, a szövetségi berendezkedés számos hatalmi jogosítványt a tagállamok vagy tartományok szintjére szállít le. De nem azt állítom, hogy a központi kormányzatnak minden politikai funkció kapcsán el kell érnie az egyént, hanem csak azt, hogy az alapvető egyéni jogok és kötelességeket a központi kormányzat szintjén határozzák meg és érvényesítik.
Területi elvű joghatóság, központosítás, közvetlen kapcsolat az állam alá tartozó egyénekkel: ezen tulajdonságok együttesével szokás jellemezni az államot a maga modern, kifejlett állapotában.[4] A nemzetállamot két további fontos vonása különíti el a modern államok lehetséges sokféleségén belül. Először, kizárólagos joghatóságra tart igényt a saját területe fölött. Két nemzetállam joghatósága elvileg nem fedheti át egymást (rendszerint nemzetközi konfliktusra, nem közös megegyezésen alapuló, szilárd állapotokra utal, ha két nemzetállam ugyanazon terület ellenőrzésére formál jogot). Másodszor, a nemzetállam az általános felfogás szerint szuverén. Sem távoli gyarmati metropolisznak, sem megszálló hatóságoknak nincs alávetve belső ügyeiben, és állam fölötti instanciák fennhatóságának sem rendelődik alá.
A nemzetállam olyan modern állam, mely kizárólagos joghatóságot gyakorol a területe fölött, és saját joghatóságán belül korlátozatlan szuverenitást élvez.
A nemzetállam mint politikai szerveződési forma és a nemzet mint az állam polgárainak közössége nevükben összekapcsolódnak, ám kapcsolatuk nem fogalmi természetű. Az állam akkor is gyakorolhat kizárólagos joghatóságot és akkor is lehet korlátlanul szuverén, ha nem valamely nemzet állama. Az itt adott meghatározott értelmében nemzetállamok voltak az abszolút monarchiák, noha alattvalóik nem alkottak politikai nemzetet. Mégis, a két sajátosság közt erős empirikus kapcsolat van. A nemzetállam létrejötte mindenütt óriási nyomást gyakorol az alattvalói népességre, hogy nemzetté egyesüljön.
Ahol az állam területi elven szerveződik, és a központi hatalom minden egyént közvetlenül elér, nehezen tarthatóvá válik az a képzet, mely szerint az állam egy uralkodó családé vagy uralkodó arisztokráciáé, az alattvalók pedig azáltal kötődnek hozzá, hogy személyes hűséggel tartoznak az uralkodóknak. A modern állam aligha igazolhatja másképp a területén élő egyének fölötti autoritásra támasztott igényét, mint azzal, hogy az ő összességüket szolgálja; nem ők az állam tulajdona, hanem az állam az övék: mindannyiuké, közös a vagyonuk. És aligha lehet mindannyiuk közös állama, ha ők maguk nem alkotnak valamiféle közösséget, ha nem fűzik őket egymáshoz a lojalitás horizontális kötelékei. A modern állam megkívánja, hogy a neki alárendelt emberek egymást ugyanazon állampolgári közösség tagjainak, az államot pedig saját politikai szervezetüknek ismerjék el. Ahol az állam nemzetállam, ott az általa létrehozott állampolgári közösség: nemzet.
A modern államrendszer nemzetállamok rendszereként alakult ki. Ezért a modern állampolgári közösség kialakítása terén a nemzetépítés modelljének lényegében nem volt versenyképes alternatívája.
A klasszikus nemzetépítés olyan helyzetből indított, amelyben az alattvalói népesség többszörös és egymást is átfedő csoport-identitások szerint oszlik meg. Az egyének más és más nyelveket és dialektusokat beszéltek, más és más vallások hívei voltak, mindennapi életüket más és más kulturális szokások, szabályok, vélekedések és meggyőződések szerint vezették. Ugyanaz az ember beszélhette A nyelv helyi dialektusát, tartozhatott olyan vallási közösséghez, amelynek gyakorlói túlnyomó többségükben B anyanyelvűek, és társadalmi-kulturális szokásaiban a lakóhelyén élők többségét kitevő, a C nyelv valamely dialektusát beszélő népesség szokásaihoz igazodhatott. Egyik identitása sem okvetlenül utasította maga mögé a többit, és egyik sem kötötte őt szükségszerűen azokhoz, akik az állam területének állandó népességét alkották.
A nemzetépítés feladata először is abban áll, hogy kiválasszon e sokféle kötelék közül némelyeket, s ezeket az egész államban uralomra juttassa: például irodalmi nyelvvel váltsa föl a helyi dialektusokat, mely azután az állam hivatalos nyelveként kanonizálódik, s kizárólagos szerepet kap a közoktatásban. Másodszor, a nemzetépítés során a politikai jelentőségre emelt kötelékeket elsődlegessé teszik az egyéb típusú kötelékekhez képest. Az állampolgári közösség előtti állapotban az etnikai csoportok egymásba érnek, szülőföldjeik átfedik egymást, a hozzájuk tartozó egyének egyszerre többféle etnikai identitással rendelkezhetnek. A nemzetek véget kívánnak vetni az átfedéseknek és megosztott identitásoknak, a népességet „ide tartozók” és „kívülállók” diszjunkt halmazaira választják szét, és kizárólagos politikai rendelkezésre törekszenek a szülőföldjükként azonosított terület fölött, s ezt éles határvonallal igyekeznek elkülöníteni más nemzetek szülőföldjétől.
A nemzetépítés uralkodó történeti modellje egységes nemzeti közösséget kovácsolt az egymást átfedő regionális, nyelvjárási és szubkulturális csoportok sokféleségéből. Pontosabban, az együtt élő etnikai csoportok egy részét nemzetté kovácsolta, a nemzetből kiszoruló etnokulturális csoportok tagjait pedig választás elé állította: vagy asszimilálódnak az uralkodó nemzethez, vagy elfogadják a másodrendű alattvaló státusát, vagy kivándorolnak – vagy pedig maguk is politikai szerveződésbe kezdenek azzal a távlati céllal, hogy előbb-utóbb megteremtsék a saját nemzetállamukat.
A nemzetépítésnek ezt az útját, az egynemzetű állam modelljét nevezik rendesen nacionalistának; ezt a modellt teszi bírálatának tárgyává Kymlicka. Kézenfekvő okunk van rá, hogy a nacionalizmust gyanakvással és fenntartásokkal kezeljük. Az állam belső stabilitását éppúgy veszélyezteti, mint a nemzetközi békét. Növeli az olyan konfliktusok veszélyét, melyek során a kisebbség a terrorizmus eszközéhez nyúl, amit a többség népirtással vagy etnikai tisztogatással próbál megelőzni vagy visszaszorítani. Ám a nemzetépítés nacionalista útja akkor is elfogadhatatlannak látszik, ha nem vezet ilyen végzetes következményekhez. Az egynemzetű állam modellje önmagában is igazolhatatlan. Ahol az állam autoritása alá egynél több etnokulturális közösség tartozik, az egynemzetű állam modellje nem felelhet meg azoknak a követelményeknek, amelyeket Kymlicka „etnokulturális igazságosság”-nak nevez. Méltánytalan hátrányokkal sújtja a kisebbség tagjait. Megfosztja őket az államalkotó közösség státuszától. Rontja esélyeiket az állam útján elosztott forrásokból való részesedésre. Kivált azokat a forrásokat vonja meg tőlük, melyek kultúrájuk megőrzéséhez és gyarapodásához szükségesek. Ez Kymlicka fő ellenvetése a nemzetépítés uralkodó modelljével szemben.
Vannak azonban a nemzetépítésnek más, kevésbé veszélyes és a kisebbségekkel szemben kevésbé igazságtalan változatai is. Ilyen lehetőség, Kymlicka szóhasználatával élve, a többnemzetű állam és a neki megfelelő nemzet létrehozása. A többnemzetű állam az egynemzetűvel ellentétben a kisebbségi csoportokat egyenrangú, államalkotó társként ismeri el, és biztosítja számukra a gyarapodásukhoz szükséges a jogokat és erőforrásokat. Az államot alkotó nemzet itt több etnokulturális nemzetiségből áll.[5]
A nemzetépítő állam többnemzetű válfaját jó okunk van előnyben részesíteni az egynemzetű állammal szemben. De más dolog ezt elismerni, és más dolog kizárni a nemzetépítő államtól megkülönböztethető alternatívákat. Ez talán (bár nem biztosan) elkerülhetetlen volt a múltban, ám a jelenben egyre kevésbé az.
A westfáliai békét követő évszázadban kialakult világrend nemzetállamokra épül, de a modern nemzetközi rendszernek nem ez az egyetlen elképzelhető modellje. A második világháború óta eltelt bő fél évszázadot az az egyértelmű irányzat uralja, hogy állam fölötti intézmények sokasága jön létre, melyek politikai autoritással és kényszerítő eszközökkel rendelkeznek, noha maguk nem államok. Némelyikük joghatósága területi elven nyugszik (ilyen például az Emberi Jogok Európai Bírósága), mások nem kötődnek területhez (mint a Világkereskedelmi Szervezet). Egyes intézmények közvetlenül elérik az egyéneket (ismét a nemzetközi bíróságok példáját említeném), mások (például az EBESZ) fennhatósága véget ér az államok szintjén. Némelyek szűk körre korlátozott funkciókat látnak el (gondoljunk az atomcsend betartását ellenőrző testületre), mások széles, és potenciálisan tovább bővíthető felhatalmazással és jogkörrel működnek (akárcsak az Európai Unió). Ám ezek a szervezetek együtt sem alkotnak valamiféle állam fölötti államot. Létezik ugyan globális felhatalmazású szervezet, az ENSZ, de az ENSZ nem valami világkormány, melynek minden állam fölötti instancia alá volna rendelve.
Az állam fölötti szervezetek politikai szervezetek: kötelező rendelkezéseket hozhatnak, némelyikük büntető szankciót is képes alkalmazni a rendelkezések megszegőivel szemben. De ha politikaiak is, államnak mégsem tekinthetők: vagy a területi joghatóság, vagy a központosítás, vagy az egyénekkel közvetítők nélkül fenntartott kapcsolat tulajdonságát (vagy a hármat egyszerre) nélkülözik. Mégis, minél több ilyen állam fölötti szervezet létezik, és ezek az államok belső életének minél több vonatkozását vonják a fennhatóságuk alá, annál kevésbé tartható a tézis, hogy a nemzetállamnak és a nemzetépítésnek ne volna alternatívája. Meglehet, a nemzetállamok alkotta világrend a vége felé közeledik.[6]
Ez a trend mindenesetre feltartóztathatatlanul halad előre, és a hetvenes évek táján látványosan felgyorsult. Mivel nem kevesebb feszültséget gerjeszt, mint annak idején a nemzetállamok fölemelkedése, ezért átmeneti megtorpanások és visszaesések kísérhetik. Mégis jó okunk van feltételezni, hogy a jövőben is folytatódni fog. A nagy nemzetközi cégek megjelenése és a globális tőkepiac kialakulása gyengítette a nemzetállamok szabályozásra és adóztatásra való képességét. A tőke globalizálódása abban is korlátozza az egyes államok kormányait, hogy önálló szociálpolitikát folytassanak. A munkaerő nemzetközi migrációja elmossa az éles határt az állampolgárok és a nem-állampolgárok között, s ezzel kétségessé teszi az állampolgárság hagyományos fogalmát. A modern technológiák, például az informatika, könnyedén átlépnek a helyi szabályozáson. Az egyik állam területén űzött gazdasági tevékenységek növekvő hatást – például környezeti hatást – gyakorolnak más államok polgárainak jólétére. Bármely kormány, sőt a kormányhoz nem kötődő terrorista csoportok némelyike is könnyedén hozzájuthat tömegpusztító fegyverekhez. Ember okozta éhínségek és járványok pusztítanak, nem tisztelve az országhatárokat. Rohamosan nő a különbség a gazdag és a szegény társadalmak között, és ezt egyre nehezebb nemhogy igazolni, akár csak elfogadtatni is: az egyenlőtlenség a nemzetközi stabilitást veszélyezteti.
Ezek a jelenségek – a globalizáció részint kedvező, részint kedvezőtlen velejárói -mind-mind nyomást gyakorolnak a nemzetállamokra. Az államok azzal válaszolnak a kihívásra, hogy újabb és újabb szuverén jogköreiket telepítik magasabb szintű politikai szervezetekhez. Ezt a tendenciát a globalizáció ellenfelei kárhoztatják ugyan, de a tényét nem szokás vitatni.[7]
Kevésbé nyilvánvaló az a lehetőség, hogy az állami szuverenitás elvének eróziójával párhuzamosan a kizárólagos joghatóság elve is erodálódhat. Írásom megpróbálja kimutatni, hogy erre is van esély. Minél messzebbre jut az állami szuverenitás korlátozása, minél jobban kiépül az egymást átfedő állam fölötti intézmények rendje, annál inkább elképzelhető, hogy szomszédos államok szükség esetén kiegyezzenek egymással a területi szuverenitás megosztásában. Megrendülnek a mai értelemben vett nemzetépítés alapjai.
A következő szakaszban megkísérlem kimutatni: ha az etnokulturális igazságosság elve valóban megköveteli, hogy az egynemzetű állam fokozatosan átadja a helyét a többnemzetű államnak, akkor – bizonyos helyzetekben – az elv azt is megköveteli, hogy a kizárólagos joghatóság rendszere teret nyisson az egymást átfedő joghatóságok előtt.
Ha ezt sikerül is megmutatni, ellene vethető, hogy gyakorlati jelentősége zéró. A nemzetállamok alternatívájának kidolgozása érdekes, ámde terméketlen vállalkozás. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy a globális intézményrendszer változása érzékelhető hatással legyen az állampolgári közösségek építésére vonatkozó, megszokott elképzeléseinkre. A magyar nacionalizmus legújabb történetének futó áttekintésével igyekszem bizonyítani, hogy ez a nézet téves. Az a felfogás, melyet a magyar nacionalizmus alkot a nemzet előtt álló stratégiai választásokról, alapvető változásokon megy keresztül. Ezeket a változásokat mindenekelőtt Magyarország új geopolitikai helyzete kényszeríti ki. A záró szakaszban röviden összefoglalom, hogy véleményem szerint mi várható hosszabb távon ettől a fejleménytől.
Határokon étívelő önkormányzat
Alább adottnak fogadom el Kymlicka tézisét, mely szerint vegyes népességű országokban az etnokulturális igazságosság egyebek közt kisebbségi önkormányzatokat kíván. Ám a kijelentés ebben a formában homályos. Nem ad választ a kérdésre, hogy milyen erős kisebbségi önkormányzat elégítené ki az etnokulturális igazságosság követelményeit. Az egyik tisztázandó probléma az önkormányzat vertikális hatósugarával kapcsolatos. A közhivatalok hierarchikus rendben működnek, s a kisebbségi önkormányzat a hierarchia különböző szintjeit érheti el. A kérdés az, milyen magasra kell jutnia a kisebbségi önkormányzatnak a kormányzati rendszer hierarchiájában ahhoz, hogy a kisebbség valódi autonómiával rendelkezzék.
Képzeljünk el egy országot, ahol az önkormányzati rendszernek három szintje van: helyi közösségek, megyék és régiók. Tegyük fel, hogy a népesség két nagy csoportra – egy etnikai többségre és egy etnikai kisebbségre – oszlik. Nevezzük a kisebbség szülőföldjének azt a földrajzi területet, ahol a kisebbségi lakosok számaránya átlép egy bizonyos küszöböt (legyen ez 50%). Továbbá tételezzük fel, hogy ez a szülőföld két megyére is kiterjed. A történet legyen a következő: a kisebbség petíciót nyújt be a törvényhozásnak, amelyben önkormányzat felállítását követelik. Az aláírások nagy száma kétségtelenné teszi, hogy a kezdeményezés a kisebbségi közösség túlnyomó részének akaratát képviseli. A kérdés a törvényhozás napirendjére kerül.
Tegyük fel, nincs képviselő, aki tagadná, hogy a kisebbségnek joga van a szülőföldje fölött önkormányzatot gyakorolni. Abban azonban nincs egyetértés, hogy a leendő önkormányzat milyen magasan helyezkedjen el a hierarchiában. A többséget képviselő pártok elvetik, hogy az önkormányzat egységbe fogja a két megyét. A kisebbségi politikusok viszont azt követelik, hogy a két megye külön közigazgatási régióban egyesüljön.
A kérdés az, alátámasztja-e az etnokulturális igazságosság követelménye a kisebbségi álláspontot. Elvárható-e az államtól, hogy teljesítse a kisebbségnek azt a követelését, hogy saját kormányt állíthasson föl az egész térségben, ahol többséget alkot.[8] Három erős megfontolás szól az igenlő válasz mellett.
Először: a magasabb szintű döntések korlátozzák az alsóbb szintű döntési lehetőségeket. Példának okáért, számos helyi önkormányzat képtelen arra, hogy új iskolát alapítson külső pénzügyi támogatás nélkül. Ha a közpénzek elosztásáról regionális szinten döntenek, akkor a kisebbségnek elemi érdeke, hogy regionális szinten jusson döntéshozó pozícióba. Sőt, a kisebbségnek akkor is elemi érdeke, hogy a szülőföldjét alkotó megyék magasabb szintű kormányzati egységgé egyesüljenek, ha az adott ország önkormányzati rendszerében egyébként nincs is regionális szint.
Olyan országban, ahol a népesség többségi és kisebbségi lakosokra oszlik, a politikai szerveződés előnyei és terhei eleve egyenlőtlenül oszlanak meg. A többségi nemzethez tartozó egyén induló előnyt élvez a közhivatalokért folyó versengésben, könnyebb boldogulnia, nagyobb részre számíthat a politikai csatornákon keresztül elosztott erőforrásokból. A kisebbséghez tartozó egyén mindezeken a területeken szisztematikus hátrányt szenved el – akkor is, ha nem sújtja jogi vagy politikai diszkrimináció. Az igazságosság azt követeli, hogy a közös állam előnyeiből egyenlő mértékben részesüljön minden polgár, és a terhek viseléséből is mindenki egyformán vegye ki a részét. Ezért azokat, akiket az együttélés strukturális okokból eleve hátrányosan érint, kárpótolni kell a hátrányaikért. A kormányzati intézményeket úgy kell kialakítani, hogy amennyire lehetséges, ellensúlyozzák a kisebbség induló hátrányait. Az egyik legfontosabb mechanizmus, amely képes lehet a hátrányok ellensúlyozására, a helyi önkormányzat. Így tehát kézenfekvő a feltevés, hogy az etnokulturális igazságosság megkívánja a kisebbség szülőföldjének autonóm, önkormányzati megszervezését, méghozzá a lehető legmagasabb szinten. Nem elég, hogy minden település önkormányzattal rendelkezzék. A teljes közigazgatási hierarchiának önkormányzat alá kell kerülnie.[9]
Másodszor, a társadalmi csoportok önszerveződésének egyik legfontosabb színtere a közhivatali intézményrendszer. Az a csoport, melynek számára az intézményrendszer eleve nyitott, az önszerveződés terén hatalmas előnyt élvez azokkal szemben, melyek ki vannak zárva az intézményekből . A liberális politikai stratégia hagyományosan úgy kezeli ezt a problémát, hogy szigorúan elválasztja a magánélet és a közélet területeit. Ezzel igyekszik elejét venni annak, hogy egy bizonyos csoport a kormányzati intézményeket saját magán szerveződése szolgálatába állítsa. Az elválasztás stratégiájának klasszikus paradigmája az állam és az egyház szétválasztása. Az etnikai megosztottság azonban nem kezelhető az elválasztási stratégiával. A kormány vallási ügyekben megteheti, hogy nem azonosul semmilyen vallási hittel vagy meggyőződéssel (beleértve a vallással kapcsolatos azon meggyőződést is, melyet ateizmusnak nevezünk). De legalább egy nyelvet az államnak hivatalossá kell tennie. Ki kell jelölnie a hivatalos ünnepnapokat, meg kell neveznie az állam alapító atyáit, meg kell emlékeznie az ország történetének legfontosabb eseményeiről, és így tovább. Egy bizonyos etnikai csoport szükségszerűen hozzáfér a közintézményekhez akkor is, ha ezeket szigorúan elválasztják a magán szervezetektől. Etnikai sokféleség esetén nem az a megoldás, hogy az állam szemet huny a különbségek fölött – ezzel csak azt segítené elő, hogy a legnagyobb etnikai közösség uralkodó pozícióba kerüljön. Az államnak arra kell törekednie, hogy lehetőség szerint minden népcsoport egyenlően férjen hozzá a közintézményekhez. Ha azonban bizonyos csoportok eleve hátránnyal indulnak, akkor az egyenlő hozzáférés csak úgy biztosítható, hogy ezek a csoportok kivételes bánásmódban részesülnek. Ha az állam beéri a magán- és a közszféra tiszta elválasztásával, ez csupán annyit jelentene, hogy fenntartja a többségi etnikum kiváltságos helyzetét. A szülőföld fölötti kisebbségi önkormányzat az egyik legfontosabb eszköz az intézményi egyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
A harmadik megfontolás a következő. Nemcsak az számít, hogy az egyes társadalmi csoportok szervezeti és anyagi forrásokhoz jutnak. A közintézményekben való részvételnek ezen túlmenően szimbolikus jelentősége is van: így válnak az állampolgári közösség egyenrangú, államalkotó tagjaivá. Ki tekintené a politikai közösség szerves részének azt a csoportot, mely nem vehet részt a közügyek intézésében, miközben ez a lehetőség más csoportok számára természetes módon adott. Ez a státushátrány még nem egyenlítődik ki, ha a kisebbségi polgárok mint egyének teljes jogú állampolgárok, és személyükben nem szenvednek el hátrányos megkülönböztetést. Más emberek hajlamosak úgy tekinteni az egyénre, mint etnikai csoportjának megtestesítőjére. Amilyennek a csoportot látják, olyannak nézik a csoporthoz sorolt egyént. Ha ez igaz, és ha az egyén olyan etnikai csoporthoz tartozik, mely nem egyenrangú a többivel, akkor nem számíthat arra, hogy hozzá magához mint egyenrangú félhez közelítenek. Az egyén joga az egyenlő bánásmódhoz csak úgy válhat valósággá, ha közösségét is az állampolgári közösség egyenrangú alkotó elemének ismerik el. Az állam egyenlő államalkotó tényezőként kell elismerjen minden etnikai csoportot, amiből az következik, hogy biztosítania kell az etnikai kisebbségek számára a részvételt a kormányzat lehető legmagasabb szintjein.[10]
Egyszóval, az etnokulturális igazságosság elve megköveteli, hogy a kisebbség – létszámának és területi koncentrációjának határai közt – a lehető legátfogóbb önkormányzattal rendelkezzék.
Tegyük most fel, hogy a két megye, mely együtt lefedi a kérdéses etnikai csoport szülőföldjét, két különböző ország területén fekszik. Tegyük fel továbbá, hogy az így megosztott közösség mindkét országban a jogok teljes körét élvezi, így önkormányzatuk is van. A közösség döntő többsége mégis petíciót intéz mindkét ország parlamentjéhez, amelyben azt követelik, hogy a két megye egyesült autonóm tartományt alkothasson. Változtat-e a követelés erkölcsi erején az a tény, hogy a két megyét nem belső, adminisztratív határ választja el egymástól, hanem egy államhatár? Elég nyomós indok ez a kisebbségi követelés súlytalanítására?
Hajlamosak vagyunk igennel válaszolni a kérdésre. Amikor egy kisebbség a belső adminisztratív határokat átszelő önkormányzatra támaszt igényt, csupán a kormányzati szervezet átrendezését igényli. Ha azonban az államhatárokon átívelő önkormányzatot kér magának, akkor olyasvalamit igényel, ami az államok szuverén joghatóságát kérdőjelezi meg. Két bevett módja van ennek: a kisebbség egyik alcsoportja elszakad a saját államától, és csatlakozik a másik államban élő csoporthoz, vagy mindkét csoport kiválik, és egyesülve létrehozzák saját, független államukat.
Az elszakadás olyan problémákat vet föl, amelyek nem jelentkeznek abban az esetben, amikor az államon belül hoznak létre autonóm területet. Az anyaállam kénytelen lemondani területeinek egy részéről és az ott található természeti erőforrásokról. Az elszakadó területen olyan lakosok is élnek, akik nem tartoznak a kisebbséghez – ők most vagy elhagyják a szülőföldjüket, vagy nem saját akaratukból kisebbséggé válnak egy másik államban. Ezek a körülmények már önmagukban is komoly aggályokat vetnek föl. Ha a kiválás aránytalanul összezsugorítja a területeket vesztett állam természeti kincseit, vagy ha aránytalanul nagy népességet tesz új kisebbséggé, vagy – különösen –, ha az új kisebbségek jogai nincsenek biztosítva, akkor a saját állam követelése erkölcsileg megkérdőjelezhető. További bonyodalmak is keletkezhetnek. A szakadár mozgalmak olykor erőszakkal lépnek föl, ami az elnyomás növekedéséhez, népirtáshoz vagy etnikai tisztogatáshoz vezethet. Polgárháború, sőt államok közötti fegyveres konfliktus robbanhat ki. Mindez együtt elég súlyos indok ahhoz, hogy leszögezzük: a kisebbség önkormányzathoz való joga önmagában nem elegendő az elszakadáshoz való jog megalapozására. Az elszakadás joga akkor sem következik automatikusan az önkormányzathoz való jogból, ha az önkormányzat csak ezen az úton teljesíthető ki. A puszta tény, hogy egy állam belső berendezkedése hátrányosan érint egy etnikai csoportot, még nem jelenti, hogy tagjainak joga lenne lakhelyével együtt kiválni az államból. A kiválás iránti igény csak olyan különleges körülmények közt számít eleve ellenállhatatlan erejűnek, amikor a kisebbség szisztematikus diszkriminációt és üldöztetést szenved el – olyan durva diszkriminációt és üldöztetést, ami az egyéni emberi jogok durva és tömeges sérelmével jár.[11] Minden más esetben a felek közti tárgyaláson és méltányos megegyezésen múlik a dolog.[12]
Ezért lényeges különbség van aközött, ha egy kisebbség egy adott állam határain belül követel autonómiát, és aközött, amikor az elszakadást követeli. De ez a megállapítás csak akkor ad végső választ a kérdésünkre, ha elfogadjuk, hogy az államhatárokkal megosztott kisebbség egyesítésének, a kisebbségi önkormányzat megteremtésének egyetlen lehetséges módja a kiválás az adott állam(ok)ból. Elgondolható azonban más lehetőség is: nevezetesen az, hogy a kisebbség szülőföldjét két vagy több állam közös joghatósága alatt egyesítik. Legalább egy ehhez közeli példát a mai Európában is találni már; az északír tartomány kialkudott önkormányzata az Egyesült Királyság és az Ír Köztársaság közös felügyelete alatt fog működni. Itt persze nem arról van szó, hogy egyazon népesség lakhelye országhatárokat szelne át. A két állam azért egyezett ki a közös fennhatóságban, mert a tartomány lakosainak kisebbik csoportja – a katolikus közösség – Írországhoz szeretne csatlakozni, a többségi protestánsok viszont ragaszkodnak Angliához, és konfliktusuk számára nincs más elfogadható rendezés, mint a fennhatóság megosztása. De az eszköz ugyanaz, mint az általunk vizsgált esetben volna, s ez itt a lényeg. Ha Észak-Írországban alkalmazható, miért ne volna alkalmazható másutt is; ha az Írországhoz lojális katolikusok és az Angliához lojális protestánsok együttélésére megoldást hozhat, miért ne hozhatna megoldást egy államhatárokat átszelő térség egymáshoz lojális lakosainak egyesítésére?
Azt válaszolhatja erre valaki: korai az optimizmus. Még nem bizonyosodott be, hogy az északír kísérlet sikerrel kecsegtet, s ha sikeres lesz is, nem biztos, hogy a minta követhető.
Nyomós érvek szólnak a bizakodás ellen. Először is, az az állam, mely megosztja joghatóságát egy másik állammal, kiszolgáltatja magát a társállam előre nem látható politikai fordulatainak. Másodszor, fennáll a veszély, hogy ha egy állam megosztja egy másik állammal a területe (vagy inkább annak egy része) fölötti joghatóságot, ez csak az az első lépés lesz az adott területrész teljes elvesztése felé.
Ezek az érvek megingathatók. Csak addig tűnnek kivédhetetlennek, amíg minden vizsgálódás nélkül adottnak fogadjuk el, hogy a világot egymás mellé rendelt nemzetállamok sokasága alkotja, s hogy ebbe a világrendbe illeszkednek a területi joghatóság megosztásának esetei. Ilyen körülmények közt valóban irracionális volna a joghatóság megosztásával kísérletezni; ha mégis sor kerülne efféle kísérletekre, a végeredmény nem igen lehetne más, mint hogy előbb-utóbb eldől, ki gyakorol hosszú távon kizárólagos joghatóságot az átmenetileg megosztott terület fölött. De már láttuk, hogy a nemzetállami világrend nem változatlan adottság. Tegyük fel, hogy a világ tovább halad az állam fölötti intézmények kiépülésének irányába. Ez a rend szabályok és eljárások, magasabb szintű döntéshozók és közvetítők sokaságát bocsátja az államok rendelkezésére, valahányszor ezek konfliktusba keverednek egymással. A hagyományos érdekellentétek békés elrendezését is megkönnyíti az új intézményi fölállás, és persze csökkenti a nem hagyományos megállapodásokban rejlő kockázatokat.
Képzeljük el, Franciaország és Spanyolország – mindkettő az Európai Unió tagja – megállapodik, hogy a Baszkföld egészét a két állam közös fennhatósága alá tartozó, egyetlen önkormányzat alatt egyesítik. A három közvetlenül érintett fél (baszkok, franciák, spanyolok) mellett az EU is megjelenhet pártatlan negyedik félként: szavatolja a megállapodás betartását, és közvetít a jövőbeni vitás kérdések rendezésében. Az EU egyfelől az ügyben közvetlenül nem érintett, részrehajlásmentes fél volna ebben a történetben, másfelől azonban nem valami távoli döntőbíróság, hanem államok gazdasági és politikai szövetkezése, melyhez valamennyi érintett fél ezer szállal kötődik. Nemcsak arra van lehetősége, hogy minden fél elfogulatlan ítélkezőnek ismerje el, hanem arra is, hogy szankciókat alkalmazzon és ezen túlmenően is nyomást gyakoroljon ítéleteinek – vagy a közreműködésével született közös döntéseknek – betartása érdekében.
Így hát leszögezhetjük: minél messzebb halad előre az állam fölötti intézmények kiépülésének folyamata, annál kisebb lesz a nemzetállamok világában még nagyon veszélyesnek számító megoldásokkal – így a joghatóság megosztásával – járó kockázat, annál jobbak lesznek az esélyek a kisebbségi kérdés nem konvencionális megközelítéseinek kipróbálására.
Ám ha a kockázat csökkenése az állam fölötti intézmények kiépülését tükrözi, akkor egy további ellenvetéssel is szembe kell néznünk. Immanuel Kanttól John Rawlsig a liberális filozófusok egyetértettek abban, hogy az államok összeolvasztását valamiféle „egyetemes monarchia” vinné végbe, ez viszont a kormányzat növekvő túlsúlya miatt előbb „lélektelen önkényuralom”-hoz vezet, majd „végül anarchiává fajul”.[13] Nem vagyok benne biztos, hogy a világállam működési logikájának e sötét jellemzése megállja a helyét (nem világos például, miért ne lehetne ez valamiféle laza föderáció). De akár helytálló a jóslat, akár nem, azok a folyamatok, melyeket írásom alapul vett, nem valamiféle világállam kiépülése felé mutatnak. Az alakulóban lévő állam fölötti intézmények nem integrálódnak egyetlen központi kormányzattá, inkább keresztezik és átfedik egymást. Bármennyi baj legyen is az új világrenddel, a mindenható Globális Leviatán létrejötte nem tartozik e bajok közé. Az állam fölötti döntéshozatal körülményes és lassú, a nemzetközi bürokráciák demokratikus felhatalmazása vitatott, kontrollja gyönge: ilyesmiben állnak a valódi gondok, nem abban, hogy valami egyetemes despotizmus volna kialakulóban, mely aztán egyetemes anarchiába csapna át és viszont.
Egyszóval, nincs okunk elfogadni, hogy a területi joghatóság megosztása eleve ingatag rendet teremtene, vagy hogy kizárólag egy despotikus világkormány stabilizálhatná. Ésszerű a feltételezés, hogy a szuverén állami jogkörök egy részének felfelé csúsztatása meghagyja az államok mozgásterét (mert nem egyetlen hierarchiában fogja össze az állam fölötti jogköröket), és ugyanakkor működőképessé teszi a területi joghatóság megosztását.
Ideje visszatérni kiindulópontunkhoz. Kymlicka azt állítja, a nemzetépítés stratégiája nem vitatható, csak az, hogy a kiépülő nemzet egy vagy több etnokulturális csoportra épül-e. Én kétségbe vontam ezt az állítást. Arra hivatkoztam, hogy a nemzetépítés a nemzetállam intézményi keretének felel meg; a nemzetállami rend meghaladása változást hoz az államot alkotó politikai közösség természetében is. Az eddigi lépésekben körvonalaztam az új nemzetközi rend intézményi sajátosságait, s jeleztem, hogyan változik az új rendben a politikai szerveződés mozgástere. Amellett érveltem, hogy a változás elmossa a hajdan éles különbséget aközött, hogy a kisebbség egyetlen állam határain belül tesz szert önkormányzatra, s aközött, hogy a kisebbségi önkormányzat átszeli az államhatárokat.
Most már rátérhetek a döntő kérdésre: igaz-e, hogy e változások módosítják az államalkotó politikai közösségek karakterét. Igaz-e, hogy az itt leírt fejlődés túlmutat a nemzetépítés hagyományos keretein.
A folyamatnak, melyről beszélünk, még a kezdeteinél tartunk. Aligha lehet részletekbe menően megjósolni a következményeit. De mégis van két nagy biztonsággal előre látható kísérő jelensége. A nemzetállam rosszul tűri, hogy kisebbségi polgárai mint egyének egyszerre legyenek lojálisak etnikai közösségükhöz és államukhoz, azt pedig végképp nem tűri el, hogy a kisebbség mint közösség egyszerre legyen lojális hozzá és egy másik államhoz. Ezt még a Kymlicka szívének kedves többnemzetű állam sem fogadja jól. Ha viszont két vagy több állam megegyezik abban, hogy közös fennhatóságuk alatt autonóm tartománnyá egyesítik egy adott kisebbség lakóhelyét, akkor természetessé válik, hogy mind a kisebbséget alkotó az egyének, mind közösségeik megosztják lojalitásukat az érintett államok között. Elpárolog a kizárólagos lojalitás követelménye.
A másik előre látható változás a következő. Ha egy állam magasabb szintű politikai szervezetek részesévé lesz, az államhoz tartozó kisebbségek (is) érdekeltté válnak abban, hogy keressék az intézményes kapcsolatot ezekkel a szervezetekkel. Megjelennek a nemzetközi jogvédő fórumokon, a régiók fejlesztését összehangoló testületekben, környezetvédelmi intézményekben, és így tovább. Mivel maguk ezek a fórumok és testületek nem területi államok, ezért nem válnak állampolgári közösség képződésének kiindulópontjává sem. A hozzájuk való kötődés nem valamilyen tágabb politikai közösség részesévé teszi a kisebbségeket.[14] Nem közös identitás keretéül szolgálnak ezek a szervezetek, hanem instrumentálisan használható politikai fórumokként, ahová az országon belüli érdekviták kivihetők, ahol új szövetségesek és új befolyásolási eszközök után lehet nézni.
Az, hogy a politika részben olyan színterekre tevődik át, melyekhez nem társul állampolgári közösség, aggályokat ébreszthet a demokrácia jövőjét illetően; ezek mélyreható, alapos megvitatást igényelnek. Ami azonban az etnikumok közti viszonyt illeti, belátható, hogy ebből a szempontból a politikai színterek megsokasodása és egy részüknek az állampolgári közösségekről való leválása egyértelmű előny. A közösségképző fórumokon nem az az első kérdés, hogy mit kapunk, hanem az, hogy kik vagyunk: kivel vagyunk azonosak, mi az alapja összetartozásunknak, és hol húzódnak a határai. Az ilyen kérdések sokkal nehezebben tűrik a kompromisszumot és engedményt, mint azok, amelyek kizárólag arról szólnak, hogy kinek mi jut. A többség és kisebbség egy államon való osztozkodása ilyen önazonossági kérdéseket vet föl. Az állam fölötti fórumokhoz való viszony nem vet föl ilyen kérdéseket. Ezért a világrend átalakulása nem csupán arra ad lehetőséget, hogy a kisebbség a saját államán kívül találjon ellensúlyokat a többség túlhatalmával szemben, hanem azáltal is csillapítólag hat az etnikumok közti feszültségekre, hogy olyan színtereket épít be a politikai folyamatokba, melyek nem tárgyai az identitásért vívott küzdelmeknek.
A fenti okfejtés középpontjában annak a lehetőségnek a vizsgálata állt, hogy két vagy több állam megosztja joghatóságát valamilyen terület fölött. Ez a lehetőség akkor nyer jelentőséget az etnikumok közti viszony szempontjából, ha egy etnikai csoport több ország határait átszelő területeket lakik. A francia és spanyol Baszkföldet említettem példaként. Az Európán kívüli világban talán Kurdisztán esete a legdrámaibb (s egyben a legreménytelenebb). De a határok nem mindig azért jelentenek problémát, mert ugyanazt a népet mindenütt kisebbséggé teszik. A magyarok problémája például az, hogy a versailles-i és a párizsi béke a történelmi magyar állam magyar ajkú lakosainak közel egyharmadát más országok lakosaivá tette. Erre a problémára a „baszk modell” közvetlenül nem alkalmazható. De a modell mögötti, tágabb megközelítés kiterjeszthető rá.
A magyar nacionalizmus az új világrendben
A hátralévő részében nem azzal foglalkozom, hogyan végezhető el a kiterjesztés. Inkább a másik oldalról indulok el a probléma felé. Korábban azt írtam: az itt vázoltaknak ellene vethető, hogy a való világban nincs politikai jelentőségük. Szeretném megmutatni most, hogy ez tévedés. Ez a feladat másfajta közelítést kíván, mint az eddigiek. Eddig elvont elemzésekbe bocsátkoztam arról, hogy az etnokulturális igazságosság elvei milyen intézményi megoldásokat igényelnek, s hogy a nemzetközi államrendszer fejlődése milyen intézményi megoldásokat tesz – most vagy a jövőben – hozzáférhetővé. Ebben a megközelítésben célszerű volt minél egyszerűbb képet adni a világban zajló átalakulásról. A napi politika esetleges tényeit ki kellett szűrni a vizsgálódásból. Most viszont ezekre összpontosítom figyelmemet. Megmutatom, hogy a változás a magyar politikát sem hagyta érintetlenül. A nacionalista politika is a hatása alá került. Szeretném érzékeltetni, hogy ennek messzire ható következményei lehetnek.
Az újabb kori magyar nacionalizmus traumatikus vonatkoztatási pontja az 1920. évi versailles-i békeszerződés. A területvesztésre az akkori magyar uralkodó osztályok kritikátlan irredentizmussal válaszoltak. A nem nacionalista politikai erők – szociáldemokraták, liberálisok, polgári radikálisok, kommunisták – elszigetelt, súlytalan tényezővé váltak. A két világháború közti hivatalos magyar nacionalizmus a „Csonka Magyarország nem ország” jelszavát harsogta, egészen az összeomlásig.
Egyetlen komoly kísérlet történt arra, hogy a nacionalista gondolkodást a szomszéd népekkel való megbékélés útjára vezessék, a népi írók mozgalmáé. A népiek azt szorgalmazták, hogy a keletről fenyegető „pánszláv” és a nyugatról fenyegető „pángermán” veszéllyel szemben fogjunk össze a Duna menti kis parasztnépekkel. Az első „bécsi döntés” nyomán fellángolt területszerző lelkesedés azonban elsöpörte a dunai összefogás eszméjét. Magyarország Hitler oldalán belekeveredett a Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni háborúba, ami aztán hazánk történetének legnagyobb katasztrófájához vezetett. 1944 tavaszán a német hadsereg megszállta az országot; a magyar hatóságok asszisztenciájával megkezdődött a – jogaitól már korábban megfosztott – zsidóság tömeges elhurcolása, nagy számban deportáltak romákat is. Ősszel a megszállók hatalomba segítették a nyilas söpredéket. A háború szörnyű pusztítást végzett. A rá következő párizsi béke újra elvette a Hitler kezéből visszakapott területeket, és Magyarország 45 évre szovjet megszállás alá került.
A szovjet uralom első évtizedeiben a két világháború következményeit nem lehetett nyilvánosan vitatni. A Szovjetunió nem engedte meg csatlósainak, hogy kétségbe vonják a második világháború után létrehozott status quót, vagy hogy akárcsak a status quo nem hivatalos kritikáját eltűrjék. Nyerteseknek és veszteseknek egyaránt hallgatniuk kellett a szomszédos országokban rekedt népességrészek sorsáról. Magyarországon a hatvanas évekig alig esett szó róla, hogy a határokon túl is élnek magyarok. A nacionalizmus újjászületése a hetvenes években kezdődött, a kisebbségi magyar kultúrák újrafelfedezésével. Az irodalmi folyóiratok romániai, szlovákiai és jugoszláviai magyar írók műveit kezdték publikálni. Hátizsákos fiatalok kezdték járni a határon túli magyarlakta területeket. A köztudatban lassan kirajzolódott az államhatárokat átszelő magyar nemzet képe.
A szomszéd országokban élő magyarok újrafelfedezéséhez a népi írók adták az ideológiát. Az új populizmust, akárcsak a régit, a magyarság puszta fennmaradásáért való aggodalom mozgatta. De ez mégsem egészen ugyanaz az aggodalom volt. A két világháború között a népiek legfőbb félelme az volt, hogy a megmaradt Magyarország léte kerül végveszélybe. A határon túli magyarok helyzetének fenyegetettsége csak ezután jött. A hetvenes évek népi mozgalma az ország létét (ha függetlenségét nem is) biztosítva látta. Félelmeit a szomszéd államok erőszakos beolvasztási politikája keltette föl. Erre sem a kisállami nacionalizmus, sem pedig a dunai népek összefogása nem kínált választ. A népi írók új nemzedékének le kellett válnia elődei hagyományáról.
Amíg a határon túli magyar jelenlét puszta feltérképezése folyt, az elmozdulás szükségessége nem vált világossá. De a hetvenes évek második felére a kisebbségi sors nyilvános vitatása elérte a politikai kérdések szintjét.[15] Innentől fogva két lehetőség állt a népi mozgalom előtt. Vagy visszahátrálnak ahhoz, amit első nemzedékük undorral és megvetéssel utasított el: a háború előtti uralkodó osztály magyar szuprematizmusához és irredentizmusához. Vagy előrelépnek a kisebbségi kérdés modern, emberjogi felfogása felé. A nyolcvanas években mindkét lehetőség komolyan felmerült. Az előbbivel Csurka István kezdett kísérletezni.[16] Az utóbbival Csoóri Sándor.[17]
A Duray Miklós önéletrajzához írott előszóban Csoóri a kommunista totalitarizmust tette felelőssé a kisebbségi helyzet drámai romlásáért. Azt írta, hogy a többpártrendszer, a magántulajdon és az egyházi autonómia felszámolása fosztotta meg a kisebbséget az intézményes önvédelem lehetőségétől. Amiből egyenesen következett, hogy a megoldás a demokrácia, a magántulajdon és az autonóm egyházi élet helyreállításában keresendő. Hasonló szellemben foglalt állást Csoóri a monori tanácskozáson is.[18] A magyarság számára alapkérdés a magyar kisebbségek megmaradása, mondta itt, és ez demokrácia nélkül nem lehetséges. Tehát demokráciára van szükség. Kenedi János érzékeny szemmel vette észre, hogy a demokrácia Csoóri gondolkodásában eszköz, nem cél.[19] De Csoóri megállapítása így is mérföldkő volt a magyar nacionalista gondolkodás fejlődésében. Akkor is jelentős tett volt, ha maga Csoóri közben erősödő idegenkedéssel tekintett a modernitás világára, ami érthetővé teszi, hogy később gyorsan kiábrándult a valóságosan létező demokráciából.
A kommunista rendszer utolsó évtizedében arra is történtek kísérletek, hogy a határok által megosztott magyar nemzet együvé tartozásának gondolatát összeegyeztessék a határok elfogadásával. A gondolati eszközöket a kulturális nemzet és az államnemzet régi – a 19. századi német történetírásból származó – megkülönböztetése kínálta. Ha a kettő fogalmilag nem azonos, akkor a terjedelmüknek sem kell egybevágnia. A magyar kulturális nemzet egységet alkothat anélkül, hogy egyetlen állam alatt egyesülne – így szólt a konklúzió.[20]
Így hát az újjászülető magyar nacionalizmus komoly tanulási folyamatba kezdett, és ez már ekkor, a rendszerváltás előtti időkben sem volt független a nemzetközi viszonyok alakulásától. Nevezetes cikkében Illyés Gyula azzal különböztette meg a patriótát a nacionalistától, hogy „A nacionalista jogot sért – a patrióta jogot véd.” Csakhogy a jogot védő patrióták szellemi mozgalmat alkottak egy totalitárius birodalom peremvidékén; nem rendelkeztek politikai hatalommal. Ezért óhatatlanul föl kellett tenniük a kérdést, hogy kihez forduljon a „jogot védő”, akiben volna erő és hajlandóság rászorítani a szomszéd államokat a kisebbségi jogok tiszteletben tartására. Próbálkoztak Kádárékkal – nem sok sikerrel.[21] A Szovjetunió segítségére aligha gondolhattak komolyan. Nem maradt más, mint a nyugati hatalmak.
A Nyugat éppen ezekben az időkben jelent meg a kelet-európai színtéren mint politikai tényező. Amerika és európai szövetségesei bonyolult játszmát játszottak a Szovjetunióval, aminek része volt a különutas politikát űző romániai diktátor kedvezményes elbírálása is – ez persze nem sok jóval kecsegtetett. Bíztató volt viszont, hogy a Helsinki Zárónyilatkozat elfogadása után lehetőség nyílt a kirívó emberjogi visszaélések számonkérésére, és a nyugati hatalmak élni kezdtek a lehetőséggel. Civil szervezetek is létrejöttek az emberjogi egyezmények betartásának ellenőrzésére, elsőként a New York-i székhelyű Helsinki Watch. A demokratikus országok közvéleménye érzékennyé vált a Szovjetunió és a függő államok által elkövetett jogsértésekre, s a kormányok nem maradhattak közönyösek a közvélemény ítélete iránt. Egyre világosabb volt, hogy ott, Nyugaton van az az erő, melyet a magyar kisebbség ügyében mozgósítani lehet.
Ám a nyugati közvéleményt és politikai vezetőket történelmi sérelmekre hivatkozva nem lehetett megszólítani. Érzéketlenek, sőt ellenségesek voltak a határrevízió ötletével szemben. Csak az emberi jogok nyelvét beszélték. A demokratikus ellenzék jól beszélte ezt a nyelvet, és sikerrel alkalmazta a sok szereplős nemzetközi játszmában. A népieknek is el kellett kezdeniük beletanulni.
Nem volt ez a folyamat egyenes vonalú, s amikor a kommunista rendszer válsága megnyitotta a közvetlen politikai cselekvés lehetőségét, a népi mozgalom hamar levedlette magáról az előző másfél-két évtizedben tanultakat, és szédületes iramban sodródott a háború előtti hivatalos nacionalizmus álláspontja felé. De ezzel egy időben el is vesztette meghatározó szerepét. A tanulási folyamat pedig új szereplőkkel újraindult.
A harmadik köztársaság születésekor az ország politikai arculata alapvetően különbözött a két világháború közöttitől. Mindenekelőtt: azok a nemzedékek, melyek közvetlenül átélték a trianoni traumát és felnőtt fejjel érték meg a második világháborút, 1990-ben túl voltak a nyugdíj korhatáron. Másodszor: a régi uralkodó osztályok folytonossága megszakadt, a magyar társadalom szerkezete időközben roppant változásokon ment át, kiegyenlítettebbé, városiasabbá és tanultabbá vált. Harmadszor: a liberális demokrácia fasiszta és kommunista vetélytársai eltűntek az ország külső környezetéből; a szovjet világrendszer összeomlása után nem maradt más, mint a nyugati világrendszerhez felzárkózni, és nem volt komoly politikai tényező Magyarországon, mely nyíltan szembefordult volna a NATO-ba és az Európai Unióba való belépés gondolatával. Végezetül: a nem nacionalista pártok – eltérően az 1920 és 1945 közötti negyedszázadtól – számottevő parlamenti erőt képviseltek és képviselnek (a mandátumok mintegy 40%-át birtokolták 1990-ben, mintegy 70%-ot 1994-ben, és ismét 40%-ot 1998-ban).
Az első demokratikus kormány feje, Antall József választási győzelmének éjszakáján azt mondta magáról, hogy ő „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke”. Hadügyminisztere, Für Lajos kijelentette, hogy a magyar biztonságpolitika feladata az egész Kárpát-medence biztonságának szavatolása. Az Országgyűlés elnöke, Szabad György a versailles-i békekötés hetvenedik évfordulóján egyperces néma felállásra vezényelte képviselőtársait. A törvényhozás a magyar állam hagyományos területi igényeit megjelenítő koronás címert fogadta el az ország címeréül. Hogy ezek az önmagukban pusztán szimbolikus jelentőségű gesztusok gyakorlatiasabb politikai szándékokat is rejtettek, azt jól érzékeltette az új kormány szomszédságpolitikai doktrínája, mely a környező országokhoz való viszonyt az ott élő magyarokkal való bánásmódtól kívánta függővé tenni. S ennél is több derült ki abból a híradásból, mely szerint Antall József 1991 júliusában közölte az olasz miniszterelnökkel, hogy Magyarország déli határait nem a Szerbiával kötött szerződés garantálja, hanem az a két békeszerződés, amelyet Versailles-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, Párizsban pedig Jugoszláviával kötöttünk. Ennélfogva – vetette föl Antall – Jugoszlávia felbomlása esetén a Vajdaság hovatartozása nyitott kérdéssé válik.[22]
Antall eltökélt atlantista volt, Magyarország helyét a nyugati szövetségi rendszeren belül képzelte el. Mégis úgy tűnik, kormányzása első időszakában elképzelhetőnek tartotta, hogy a térség növekvő instabilitását kihasználva megpróbáljunk visszaszerezni valamennyit az elvesztett területekből. Ugyancsak 1991-ben az Antall-kormány tudtával egy magyar cég titkos fegyverszállítmányokat juttatott Horvátországba, nem sokkal azelőtt, hogy kitört a délszláv háború. Nagyon valószínű, hogy erre az akcióra a Jugoszlávia felbomlasztásában aktív szerepet játszott német kancellár, Helmuth Kohl bátorította Antallt. De akár így volt, akár nem, a háború kitörése után Németország sürgősen abbahagyta balkáni különjátszmáját, és a magyar vezetőknek be kellett látniuk, hogy az Európai Unió nem támogat semmiféle törekvést, mely a status quo felborításával fenyeget. Mi több, a délszláv háborúból tanulva az unió egyértelművé tette, hogy a kommunizmusból jött országok csak akkor remélhetnek befogadtatást, ha előbb rendezik egymással közös dolgaikat.
A határkérdés feszegetésére Európa „nem”-et mondott. De üzenete nem merült ki a tagadásban. Kínált is valamit azoknak, akik számára a kisebbségek sorsa fontos politikai ügy. Nemzetközi jogi normák egész tárházát ajánlotta föl, köztük a kisebbségi jogokra vonatkozó ajánlásokat, továbbá nemzetközi fórumokat és eljárásokat, melyek a kisebbségek védelmében igénybe vehetők. Különösen az Európa Tanács volt aktív ezen a téren.[23]
Ez arra ösztönözte az Antall-kormányt, hogy az európai intézményekben és az európai intézmények által használt nyelven vesse föl a kisebbségi kérdést. Új szótárának kulcsszavai az anyanyelv használatához és az anyanyelvi oktatáshoz való jog, valamint a kulturális és területi autonómia lettek. Nemcsak a retorikát és az elveket vette Európából, hanem a mintákat is: a trieszti rendezés, a finnországi gyakorlat lett a hivatkozási alap. Új stratégia kezdett körvonalazódni.
1992-ben az Antall-kormány alapszerződést kötött Ukrajnával. Ebben Magyarország elismerte a közös határ sérthetetlenségét, cserében a kisebbségnek tett ukrán engedményekért. Igaz, a szerződés parlamenti vitájában Antall kijelentette, egyszeri kivételnek tekinti a keleti szomszéddal kötött megállapodást. Később sem mondta ki soha, hogy a korábbi szomszédságpolitikai doktrína immár ne volna érvényes. A magyar-ukrán alapszerződéssel mégis eltért ettől a doktrínától. Hisz nem a magyar kisebbség helyzetének előzetes rendezésétől tette függővé a közeledést, hanem a közeledés folyományaként próbált elérni javulást a magyar kisebbség helyzetében. S ezzel mintát teremtett a Szlovákiával és Romániával kötendő alapszerződésekhez, melyeket már a szocialista-liberális kormány kötött meg.
A magyar–szlovák megállapodás a francia miniszterelnök nevét viselő Balladur-terv hozadéka volt. Balladur elgondolása az volt, hogy alapszerződések rendszerével stabilizálják az egykori szovjet világrendszer európai térségét. Az EU hatalmas nyomást gyakorolt a felekre, hogy hozzák tető alá a megállapodást: Magyarország ismerje el a határokat, Szlovákia pedig az ott élő magyar kisebbség jogait. A melléklethez csatolták az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a kisebbségi jogokról szóló 1201. számú ajánlását. Hasonló szerkezetű megállapodás született Romániával is; ezúttal azzal az értelmező megszorítással, mely szerint az 1201-es ajánlás nem olvasandó úgy, mint ami az egyéni jogokon túlmenő kollektív jogokról beszél.
A nacionalista ellenzék mindkét alapszerződést élesen támadta. Kevesellték a szerződésekbe foglalt kisebbségi jogok körét; különösen azt nehezményezték, hogy a magyar fél egyik esetben sem szabta feltételül a területi autonómiához való jog rögzítését. A Romániával kötött szerződés kapcsán élesen támadták a kormányt amiatt is, hogy az 1201-es ajánlás a mondott megszorítással került a csatolt dokumentumok közé. A parlamenti vitában hazaárulásról szónokoltak; egy Orbán Viktor által jegyzett újságcikk pedig egyenesen a világosi fegyverletételhez hasonlította a szerződés aláírását.[24]
Ha azonban a retorika mögé nézünk, azt találjuk, hogy a szembenálló elgondolások között nem volt áthidalhatatlan szakadék. Az ellenzék nem mondta azt, hogy nem kell folytatni az alapszerződések politikáját, bár kifogásolta, hogy a kormány Meciarral és Iliescuékkal kötötte meg az alkut. A csörgősipkában ágáló Torgyán Józsefet leszámítva azt sem állította senki a parlamentben, hogy nem kell kötelezettséget vállalni a határok tiszteletben tartására. Abban sem képviselt az ellenzék gyökeresen mást, mint a kormány, hogy milyen típusú ellentételezést kell a magyar államnak kérnie. A nacionalista ellenzék is a „kisebbségi jogokat a határok szavatolásáért cserébe” formulában gondolkodott, csak kevesellte azt, amit a kormány a tárgyalásokon elért. Ami az ügy érdemét illeti, mindkét alapszerződésről olyan vita folyt a parlamentben, amilyen a demokratikus államok kormányzati és ellenzéki oldala közt zajlani szokott.[25]
Az alapszerződések sok tekintetben új politikai helyzetet teremtettek Szlovákiában és Romániában. Egyebek közt segítettek a magyar pártoknak abban, hogy kilépjenek a politikai karanténból, és koalíciós partnerré váljanak a következő – liberálisabb és demokratikusabb – kormányokban. Ezzel alakot öltött a közeledésen és együttműködésen alapuló, új kisebbségi politika.
Amikor a nacionalista jobboldal újra kormányra került, az együttműködési politika lerombolását tűzte célul maga elé. Romániában is és Szlovákiában is látványos támogatást nyújtott a többség pártjaival való együttműködés ellenzőinek; világossá tette, hogy nem Markó Bélát és Bugár Bélát tekinti elsődleges partnerének, hanem Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. De az alapszerződések felmondása szóba sem jöhetett. Mint ahogy arra is csak a kormánykoalíción kívüli MIÉP gondolhatott, hogy a Koszovóért indított háborút Magyarország területszerzésre használhatja ki. A Fidesz-kormány egészen mással próbálkozott. Orbán – az Észak-Atlanti Szövetségbe frissen fölvett ország miniszterelnökeként – mindenben elébe ment a NATO vezérkar kívánságainak, sőt maga tett ajánlatokat. Majd így szerzett pozícióját arra próbálta kihasználni, hogy rávegye a NATO-t: a háború utáni rendezés során Koszovó autonómiájának ügyét kapcsolják össze a Vajdaság autonómiájának ügyével. Területi autonómiát próbált szerezni a jugoszláviai magyarok szülőföldjének, nem területeket Magyarországnak.
Orbán megnyilatkozásait az ellenzék – kivált a liberális ellenzék – hevesen támadta. Veszélyesnek ítélte meg, s véleményem szerint joggal, a kísérletet Koszovó és a Vajdaság ügyének összekapcsolására. Koszovó ügyében a NATO azért indított háborút, mert a jugoszláv állam népirtásba és etnikai tisztogatásba fogott a tartomány albán lakossága ellen. A beavatkozást az emberi jogok szélsőséges és tömeges megsértése, egy egész etnikai népesség végveszélybe kerülése igazolta. Hasonló szükséghelyzet a Vajdaságban nem állt elő. A két ügy összekapcsolása kérdésessé tehette volna, hogy a Nyugat valóban a létében fenyegetett albán közösség védelmében fogott-e fegyvert, vagy csak a zavarosban próbált halászni. Magyarország helyzetét pedig különösen rontotta volna, ha tovább erőlteti az árukapcsolást. Ez olyan benyomást keltett volna szomszédainkban, hogy nem a NATO által meghirdetett, legitim célokért vettünk részt a háborúban, hanem önös érdekeink érvényesítéséért.[26]
A drámai helyzet a vitának is drámai dimenziót adott, de az 1999-es összeütközés nemcsak ebben – más tekintetben is nagyon hasonlított az 1995-ös és 1996-os erőpróbákhoz. Ahogy az akkori, nacionalista ellenzék nem kívánt túlmenni az autonómia követelésén, a mostani, liberális és szocialista ellenzék sem kívánt visszalépni az autonómia követelése mögé. A vita arról folyt, hogy az adott pillanatban mit és mennyit követelhet a magyar kormány.
A taktikai nézetkülönbségek mögött mély szemléletbeli ellentétek húzódnak, persze. A Fidesz-kormány sem érzelmileg, sem politikailag nem határolódott el a MIÉP képviselte szélsőjobboldaltól. Nem zárt annak antiszemitizmusával és romaellenességével szemben. Szívesen hallgatja az életforma-kisebbségek elleni hangulatkeltést. A kollektív kisebbségi jogok igénylését nem párosítja az egyéni emberi jogokra érzékeny politikával. Szótárából hiányzanak a szabadság, egyenlőség, az egyenlő emberi méltóság kifejezései. Mindez arra vall, hogy a kisebbségi jogok politikája taktikai alkalmazkodás dolga a számára, nem elvi meggyőződésé.[27]
Zárómegjegyzések
De ha a taktikai alkalmazkodás hosszú ideig tart, elvezethet-e végül az elvi azonosulásig? Ez egyáltalán nem lehetetlen. Amikor Nacionalista Jobboldalt mondunk, nem egy N. J. nevű egyénről beszélünk, hanem egy embersokaságról, melynek összetétele időben változik. Az új nemzedékek számára a nemzetközi jogi és politikai normák már pályájuk kezdetén adva lesznek, ezek közt kell a mindenkori politikai lehetőségekről gondolkodniuk, ezek fényében kell lépéseiket igazolniuk. Van rá esély, hogy a magyar nacionalizmus bevett retorikája lassan elhalványuljon. Az persze valószínűtlen, hogy a nacionalista hagyomány egyszerűen eltűnjék. Alighanem velünk marad mint a politikai jobboldal egyik meghatározó tradíciója. De lehetséges, hogy a gyakorlati cselekvés számára más vezéreszméket adjon, mint a múltban. Alighanem olyan témái lesznek, mint a bevándorlás korlátozása, az idegenek távol tartása, a nemzeti identitás megőrzése – nem a történelmi Magyarország visszaállításáról fog szólni.
Hogy a magyar nacionalizmus megteszi-e az utat a taktikai alkalmazkodástól az elvi azonosulásig, ez elsősorban azon múlik, milyen alternatívákat állít a világ a magyar politika elé. Ha a közeli jövőben bekerülünk az Európai Unióba, akkor jó esély van rá, hogy a nacionalista jobboldal előbb-utóbb magáévá tegye a magyar nemzeti kérdés demokratikus és alapjogi szempontú megközelítését. Ha a belépés folyamata elakad, akkor a magyar nacionalizmus átalakulása is megtörik és visszájára fordul.
Tegyük fel, ez a kép eléggé pontos. Alátámasztja-e az írásom korábbi szakaszaiban kifejtett tételt? Első pillantásra úgy tűnik, nem igazán. Ott a nemzetállami keretek átalakulásáról volt szó, itt csak a nemzetállami kereteken belüli átalakulásokról.
De a történet nem ér véget ezen a ponton. Az előző szakaszban a magyar nacionalizmus politikailag mértékadó tényezőiről beszéltem. Nem hoztam szóba olyan nacionalizmusbarát szerzőket, akiknek a szava ma nem mérvadó. Ebben a külsőbb körben már megjelent a gondolat, hogy a „magyar kérdés” megoldását a nemzetállamon túlvezető fejlődéstől kell várni. A legvilágosabban Molnár Gusztáv képviseli ezt az eszmét. Molnár bírálja a magyar nacionalizmust, mert ez nem veszi tudomásul, hogy az állami szuverenitás korlátozása nemzeti szempontból előnyökkel is jár. Az Európai Unióhoz csatlakozó magyar állam jogköreinek egy részét fölfelé, az európai intézményekhez fogja delegálni, más részüket viszont lefelé, regionális szintre adja le. És ez hasonlóképpen lesz a szomszédainkkal is. A régiók pedig átszelik az országhatárokat, s a Kárpát-medence természetes régiói megfelelnek a magyar népesség földrajzi eloszlásának. A régiók szintjén valósulhat meg a magyarság újraegyesítése; ehhez azonban le kell mondani a közigazgatás állami szintű központosításáról. Így Molnár.[28]
Ez jelenleg marginális gondolat. De ha az unióhoz való csatlakozás nyomán valóban leértékelődik a központi államhatalom szerepe és felértékelődik a régióké, akkor ennek a gondolatnak a mainál jobb esélye lesz a meghallgattatásra. S ha így lesz, akkor mi magyarok megkezdjük a kilábalást a hagyományos nemzetállamból és a hagyományos nacionalizmusból.
Ez optimista megállapítás, semmi kétség. Hogy a derűlátást kissé lehűtsem, hozzáteszem: ne nem az volt a szándékom, hogy megjósoljam, mi fog történni. Még csak nem is azt akartam jelezni, hogy valószínűleg mi történik. Csak azt akartam megmutatni: lehetséges, hogy ilyesvalami történjék. És ha van rá esély, hogy a nacionalista gondolkodás fejlődése ebbe az irányba mutasson, akkor a nem-nacionalisták jól teszik, ha ezt az esélyt komolyan veszik, és tőlük telhetően igyekeznek előmozdítani.
Fordította: Mink András
Függelék
Ez az írás 1999 és 2000 fordulóján született; ezért a státustörvény ötletének fölbukkanásával és pályafutásával nem foglalkozik. Mivel azóta magáról a törvényről egy nagyobb tanulmányban fejtettem ki a véleményemet,[29] elegendőnek érzem, hogy itt egy-két rövid megjegyzést tegyek.
A státustörvény alapeszméjében modern és retrográd elemek keverednek. Modern az a felismerés, hogy az államok megoszthatják egymással szuverén jogköreik egy részét. Ebben az esetben nem terület fölötti fennhatóságon való osztozkodásról volna szó, aminek lehetőségét írásom vizsgálta, hanem arról, hogy az egyik állam (a magyar) más államok (Románia, Szlovákia stb.) polgáraival személyi elvű kapcsolatot teremt, anélkül, hogy bármi módon hozzáférne a területhez, melyen a vele kapcsolatra lépő egyének élnek. Ez olyan intézményi megoldás, melynek véleményem szerint helye lehet a jövő nemzetállamon túli világában.
Ugyanakkor a törvény elgondolása veszedelmesen retrográd is. A szuverén jogkörök bármiféle megosztására csak akkor kerülhet sor, ha az a felek közti megállapodáson alapszik. A státustörvényben azonban a másik állam egyáltalán nem jelenik meg önálló félként. A Fidesz-kormány úgy hozta létre a szomszédok szuverenitását érintő jogintézményt, mintha kizárólagos magyar belügyről lett volna szó. Ez leleplezi a mentalitását uraló hagyományos nacionalizmust: célja nem az, hogy a szomszéd országban élő magyarok nyelvi és kulturális összetartozásukat megőrizve, magyarként váljanak államuk egyenrangú honpolgáraivá, hanem az, hogy szimbolikusan semmivé tegye odatartozásukat. Egy kritikusa „puha irredentizmus”-nak nevezte ezt, szerintem joggal.[30]
Különösen szembeszökő a törvénynek ez a sajátossága, ha belegondolunk, hogy a külhoni magyar státus létrehozását mennyire sovány kedvezmények kísérik. A nemzetállami kereteket átszelő intézmények létrehozását a funkciójuk igazolja: olyan feladatokat látnak el, melyek más módokon nem teljesíthetők. A „magyar igazolvány” intézménye jószerivel funkciótlan – leszámítva a puszta birtoklását, azt tehát, hogy birtokosát a magyar államhoz köti.
Ezért írtam tanulmányom vége felé, hogy a státustörvény nem haladás, hanem visszaesés a magyar nacionalizmus fejlődésében. Magyarországnak választania kell az alapszerződések politikája és a státustörvény politikája között, és az volna a jó, ha az alapszerződések politikáját választaná.
Jegyzetek
[1] Cikkünk eredetileg „Nation-Building and Beyond” címen jelent meg a Will Kymlicka és Magda Opalski szerkesztette kötetben: Can Liberal Pluralism Be Exported? Oxford: The University Press 2002.
[2] W. Kymlicka: „Western Political Theory and Ethnic Relations in Eastern Europe”, l. Kymlicka és Opalski: Can Liberal Pluralism Be Exported?
[3] A nemzetállamok létrejöttéről és a folyamat meghatározó vonásairól lásd: C. Tilly: On the History of European Sate-Making. Tilly (ed.): The Formation of Nation-States in Western Europe. Princeton, NJ.: The University Press 1975.
[4] Ld.: S. W. Morris: An Essay on the Modern State. Cambridge: The University Press 1998, különösen a 2. fejezetet. A politikai szerveződés itt adott, általános fogalma magában foglalja a jogos erőszak alkalmazásának a monopóliumát, amit Marx és Weber állított az elemzés középpontjába. A központi kormányzatnak, ha közvetlenül hozzáfér a területén tartózkodó minden egyénhez, monopóliuma van annak meghatározásában, hogy ki, milyen körülmények között, és kivel szemben alkalmazhat jogszerűen erőszakot. De a modern állam e jellemzője nem játszik szerepet az érvelés további menetében.
[5] Kymlicka különbséget tesz a többnemzetű állam és a polietnikus állam között. A „nemzeti kisebbségek” az ő meghatározása szerint olyan népcsoportok, melyek generációk óta folyamatosan az adott állam területén élnek. Az „etnikai kisebbségek” viszont friss bevándorlók, akiket összeköt egymással sajátos etnokulturális identitásuk. A továbbiakban ezzel a distinkcióval nem foglalkozom. Erre két indokom van. A „polietnikusság” fogalma Magyarországra és szomszédaira nem jól alkalmazható. Másodszor: a nemzetállami rend szempontjából a „polietnikus állam” ugyanolyan, mint a „multietnikus állam”. Ezért úgy érzem, mindkét csoportot nevezhetem „etnikai” vagy „etnokulturális” kisebbségnek.
[6] A tendenciáról lásd: Jürgen Habermas: Die postnazionale Konstellation und die Zukunft der Demokratie. In Habermas: Die postnazionale Konstellation. Frankfurt/Main: Suhrkamp 1998, különösen a 107-109. old.
[7] Kiegyensúlyozott képet ad e folyamatokról Eric Hobsbawm: „The Nation and Globalization”. Constellations 5, 1998, 1-9.
[8] A területi önkormányzat csak az egyik lehetséges formája a kisebbségi autonómia biztosításának. Vannak kisebbségek, melyek sehol nem alkotják a népesség relatív többségét. Számukra feladathoz kötött, funkcionális önkormányzati hatalmat lehet létrehozni, például a kisebbségi oktatás területén, vagy a kisebbségi kulturális intézmények üzemeltetésében és fönntartásában. Olyan eset is lehetséges, mely a területi és a funkcionális önkormányzat kombinálását teszi szükségessé: területi önkormányzatot ott, ahol a kisebbség adja a helybéli többséget, funkcionális önkormányzatot a kisebbségi szórványok számára.
További fontos lehetőség, hogy a kisebbség különleges jogosítványokat – határesetben vétójogot – kap olyan törvényhozási ügyekben, melyek speciális módon érintik. Írásom azonban nem a kisebbségvédelem eszköztárának áttekintésére vállalkozik.
[9] A fenti két bekezdésben kifejtett gondolatmenet Kymlicka okfejtését követte. Will Kymlicka: Liberalism, Community and Culture. Oxford, Clarendon, 1989, 187 skk.
[10] A fenti érv Kymlicka ismert gondolatmentére alapul. Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon, 1995. 26., 75. és 108.
[11] Az itt kifejt érveléshez lásd: A. Buchanan: Secession. The Morality of Political Divorce from Fort Sumter to Lithuania and Quebec. Boulder, Colo: Westview, 1991; továbbá uő: „Theories of Secession”. Philosophy and Public Affairs 26 (1997), 31–61. old.
[12] Lásd a Québec-i szeparatista mozgalom hosszú, máig lezáratlan történetét.
[13] Immanuel Kant: „Az örök békéről”, Kant: Történetfilozófiai írások. Szeged: Ictus é. n., 285. (Mesterházi Miklós fordítása.)
[14] Egy fontos kivételt ismerek: az EU tagállamainak polgárai az Unió egész területére kiterjedő jogokat élveznek; státusuk valamilyen közös európai állampolgárság felé tart.
[15] Illyés Gyula: „Válasz Herdernek és Adynak” című kétrészes írása (Magyar Nemzet, 1975. december 25. és 1976. január 1.) tette nyilvánvalóvá, hogy a magyar kisebbség ügye immár politikai ügy.
[16] Csurka István: „Levél az Írószövetség elnökéhez”; valamint: „Új magyar önépítés”. L. Csurka: Minden, ami van. Összegyűjtött politikai beszédek és írások. Budapest: Püski, 1998, I. kötet.
[17] Csoóri Sándor: „Előszó”. L. Duray Miklós: Kutyaszorító. New York: Püski 1983.
[18] A Monori Tanácskozás Jegyzőkönyve I. Az előadások. Budapest 1985. (Stencillel sokszorosított szamizdat kiadvány.)
[19] Uo.
[20] L. Kiss Gy. Csaba: „Párbeszéd Európáért”. Hitel, 1990, 38–40. old.
[21] 1984-ben Csoóriék mintegy húszan levéllel fordultak Kádár Jánoshoz, egyebek közt arra kérve őt, hogy karolja föl a határon túli magyar kisebbségek ügyét. Kádár elhárította a közeledést.
[22] Antall felvetéséről kabinetfőnöke ezt nyilatkozta a Magyar Távirati Irodának: „A békeszerződések a Vajdaság területét nem tekintik automatikusan Szerbia részének.” Magyar Hírlap, 1991 július 9.
[23] Lásd az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1134. (1990), 1177. (1992), 1201. (1993) és 1203. (1993) számú Ajánlásait, melyeket még az Antall kormány hivatali ideje alatt fogadtak el, valamint a későbbi, 1255. (1995) és 1285. (1996) számú Ajánlásokat.
[24] Orbán Viktor: „Temesvár vagy Világos”. Magyar Nemzet, 1996. szeptember 14. (Az alapszerződést 1996-ban Temesváron írták alá a felek.)
[25] A parlamenti vita némileg elfogult, mégis informatív áttekintését adja Jeszenszky Géza: „Vita a Magyar-román alapszerződésről”. Magyarország politikai évkönyve, 1997.
[26] Bauer Tamás: „Kétséges egység”. Népszabadság, 1999. május 22.
[27] Az Orbán-kormány antiszemita beütéseiről lásd: Sajó András: A Kövér László kérdés. Népszava, 1999. augusztus 27. A romák iránti közönyre jó példa a családtámogatási rendszer átalakítása, amely szembetűnően hátrányosan érinti a romákat. Riba István: „Padra fogva”. HVG, 1999. szeptember 9.
[28] Molnár Gusztáv: „A történelmi Magyarország kísértése”. Világosság 39 (1998), 73–77. old.
[29] Kis János: „Státustörvény – Magyarország válaszúton”. Beszélő, 2002. március.
[30] L. Papp László Tamás: „Puha irredentizmus”. Élet és Irodalom, 2002. január 4.
Kapcsolódó cikkek
- Játéktér [7]