Torgyán József nehezen megoldható feladatokkal találta szembe magát, amikor elvállalta – kikényszerítette magának – a tárca vezetését. Azt is mondhatnánk persze, hogy még sokkal kedvezőbb helyzetben volt, mint a rendszerváltás óta bármelyik elődje: volt felhatalmazása arra, hogy megvalósítson egy programot – míg az elődjei kívülről voltak rángatva –, és támaszkodhatott a már hat éve új keretek között működő gazdasági szektor tapasztalataira. De hát nem volt az adott viszonyok közt értelmezhető programja. Így aztán kapkodta a fejét, amikor rázúdultak a többnyire méltányolható, de kielégíthetetlen igények, s a kormányzati működésből fakadó leckék.
Egy olyan gazdasági terület felelőse lett, amelyik az 1991–93 közötti visszaesés után csak 1996-ig tudott újra növekedni, s a nyolcvanas évek termelési szintjének 70 százaléka körül érte el a mai hazai termelési és világpiaci értékesítési viszonyok közt elérhető plafont. Így a gazdaság egyéb, államtól kevésbé függő területeinek lendületes növekedése miatt a mezőgazdaság és az élelmiszeripar súlya csökkent (s az elmúlt négy évben a nemzetgazdaságon belüli részesedésének csökkenése tovább gyorsult). A birtokformálódást, a földhasználatot, az együttműködési rendszerek tartós berendezkedést szolgáló és az igények szerinti termelést segítő újraszabályozására lett volna szükség ahhoz, hogy a gazdálkodás a kínálat újítására legyen képes, és így nyerjen piaci teret, és hogy az élelmiszeripar – a megújuló kínálatra és a szélesedő távlatos termelési lehetőségekre támaszkodva – újra jelentős beruházásokba merjen kezdeni.
Igaz, a mezőgazdaság beruházásai 1993 óta élénkültek az egyre nagyvonalúbb beruházásösztönző támogatási rendszer jóvoltából, és 1997-98-ra majdnem elfogadható szintet értek el. (Történt ez annak köszönhetően, hogy 1996-ban véget ért a zömmel külföldi befektetők által finanszírozott beruházási hullám az élelmiszeriparban. Ekkorra lefedték a megbízható beszállítói kört, ám azóta is várni kell ennek bővülésére.) Ahhoz persze a négy évvel ezelőtti beruházási szint is kevés volt, hogy az egyes gazdálkodási területeken akár tíz éven át is elmaradt tőkeújítást pótolni tudja, avagy, hogy a megváltozott birtokrendszer igényeit ki tudja elégíteni. A termelési szint fenntartásához szükséges eszközök és ültetvények pótlására azonban elég volt. Ám újuló minőségű és szerkezetű termelés érdekében akkor is és azóta is kevesen mertek beruházni. Tartósan stabil birtokok és együttműködési szabályok nélkül ugyanis nem lehet távlatosan befektetni. Így aztán a magyar mezőgazdaság mai kínálata lényegében olyan, mint húsz évvel ezelőtt. Csak kisebb. (Hál’ Istennek, az élelmiszeripar azonban jobbat tud kihozni ebből a kínálatból.)
Mivel az árviszonyok változása és a szektorból jelentősrészt kiáramló földbérleti díj miatt a mezőgazdasági jövedelmek összege tíz év alatt kevesebb mint felére csökkent (tehát a hozzáadott érték gyorsabban apadt, mint a termelés, bár nem gyorsabban, mint azok száma, akik a mezőgazdaságból reméltek és remélnek megélhetést), a szektornak a gazdálkodása és a tájvédelmi potenciálja fenntartása érdekében szüksége van támogatásra. Különösen akkor, ha elfogadjuk azt a célt, hogy majdan az unióban legalább az európai országokhoz mérten versenyképesen tudjuk kihasználni jelentős agrárpotenciálunkat. Ezen a belátáson alapul a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló 1997. évi törvény, amelyet az agrárszervezetek és a parlamenti pártok agrárius érdekeltségű tagjai közösen formáltak meg. Az FVM politikai vezetésének volt tehát értelmes érvrendszere és törvényben előírt kötelezettsége az (elsősorban a befektetést ösztönző és a tájgazdálkodást segítő) támogatások fokozására. Ám az Orbán–Torgyán-kormány idején szalonképtelennek számított egy előző ciklusban elfogadott törvényre való hivatkozás (talán még emlékszünk, nem a törvények uralma jellemezte ezt a parlamenti ciklust). E hivatkozás nélkül érvényesülni tudott a Pénzügyminisztérium józan tárcakorlátozó érvrendszere: mutassátok föl a világos eljárási szabályokba foglalt programokat, azok várható fejlesztési hatását, számoljatok be az eddigi eredményekről, és akkor majd kaptok újabb kereteket.
Így aztán a minisztérium (amely képtelen volt technikailag konzisztens programokat kiizzadni) annak ellenére sem jutott nagyvonalú forrásokhoz, hogy magához vonta az infrastruktúra minisztériumától a vidékfejlesztés eszközrendszerét. És mivel a megkapott támogatási kereteket sem a törvény koncepciója szerint költötte, a mezőgazdasági beruházások csökkentek. Csupán a nagyvonalúnak szánt 2001–2002-es dupla költségvetési évben közelítik meg újra a ’97–98-as szintet, beindítva ezzel egy újabb géppark-felújítási hullámot. Igaz, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1999-es és 2000-es év a Pénzügyminisztérium „csendes restrikciójának” ideje volt. A látványos költekezésbe fogott kormány miatt fenyegető egyensúlyromlást az állami finanszírozású beruházások visszafogásával akadályozták meg. Szünetelt az autópálya-építés (helyette az építési terveket vették újra elő, és reklámozták hangosan), leállították a 4-es metró építését, csökkent a lakásépítés.
A mezőgazdaságból nyerhető jövedelmek felére csökkenése elsősorban azoknak az egzisztenciáját fenyegette és fenyegeti, akik megfelelő szakértelem, tájékozottság és/vagy felszerelés híján váltak önálló gazdálkodóvá, és azokét, akik árutermelő gazdaságukat a ’70-es és ’80-as években a nagyüzemekkel való együttműködés keretében alakították ki. Bár e kisebb termelők zöme már 1993 és 1995 között lemondott arról, hogy a mezőgazdaságra alapozza jövőjét, jelentősebb – pár hektáros tulajdonra szert tett – részük kényelmes mellékjövedelemhez jutott, azért, mert a 1994–96-os időszakban átmenetileg kedvező világpiaci gabonaárak mellett megérte látszatgazdának lenni. Bérmunkával búzát vagy tengerit termeltettek a földjükön. Ám a gabonaárak csökkenésével ez a bolt is ráfizetésessé vált, és a komoly gazdálkodók is finnyásabbá váltak azt illetően, hogy hol és mekkora parcellákat hajlandók bérbe venni.
1998-ban a „búzabomba” – az értékesítési válság és gabonaár-zuhanás – akkor robbant, amikor Torgyántól hívei azt várták, hogy biztosítja jövedelmi esélyeiket. S aztán jöttek csőstül a gondok: az „almabomba” és az orosz piac összeomlása miatt a konzervgyárak, illetve a nekik szállító termelők sorozatos gondjai (ráadásul, zömében éppen Torgyán kortestáborán belül voltak az érdekeltek), a Mizo és több kisebb tejüzem, valamint húsfeldolgozó likviditási problémái, az olcsóvá vált takarmány miatt megnőtt gyenge minőségű és túlsúlyos sertésállomány beragadása a gazdáknál, stb. Pénz kellett hát a tűzoltásra, a „gondoskodó atya” imázsának fenntartására (s persze a hívek hűségének jutalmazására). S még a világpiac sem kedvezett: 1998–99-ben jelentősen nyílt az agrárolló: drágultak az eszközök, és csökkentek a terményárak. A lényegében 1998-as szinten maradt keretekből nem futotta rendszerépítésre és fejlesztésre.
Eredmények híján maradt az akaratos politikusok utolsó mentsvára, az „osztályharc élezése”, és ehhez az Orbán-kormány általános frazeológiája kedvező keretet adott. Az áldozatok már megint a téesz-tagok. Szüleik nagy részét a téesz-szervezéssel „büntették”, őket – mert nem futottak el sorsuk elől – kárpótlási kötelezettséggel, az ellenük faragott „átalakítási” törvénnyel, diszkriminatív támogatási rendszerrel és végül a külső üzletrész-tulajdonosok kifizetési kötelezettségével. Ez utóbbit végül az Alkotmánybíróság megvétózta, de a döntésig elakadt a hitelezés, és újabb vezetőknek jutott eszükbe, hogy kifizetődőbb felmondani a tagokkal való szolidaritást, és saját családjuk boldogulása után nézni.
A kormány végül is a sokasodó elégedetlenség miatt nem tehetett egyebet, mint hogy bővebben szórja a pénzt. A külső üzletrész-tulajdonosoknak szóló kárpótlásra is, és mezőgazdasági támogatásra is. Elsősorban épp az alacsony beruházási szint meglendítésére. Még többet is adott, mint amennyit a mai zavaros viszonyok mellett a mezőgazdaság 2001-ben fel tudott használni. Hiszen Torgyán távozása után is folytatódott az osztályharcos törvényhozás, a birtokok nagy része megint átalakulás előtt áll, s így nehéz beruházni.
A minisztérium politikai vezetésének nem csak az a feladata, hogy a mezőgazdaságban kialakult jelentős állami szerepvállalás bumeránghatása miatt bátorítsa, csitítsa, ösztönözze, valamint kárpótolja az agrárium szereplőit, és így pofozógépként beálljon az érdekcsoportok közé, hanem az is hogy kezdeményezőként részt vegyen egy tartósan működőképes agrárrendszer kialakításában, és hogy beillessze a magyar mezőgazdaság rendjét az unió rendtartásába.
1993 óta az agrártárca ennek érdekében kialakította a terméktanácsok rendszerét, az agrárkamarákat (mint a jövendő adminisztrációs és tanácsadási rendszer bázisintézményét), újjászervezte az állat- és a növény-egészségügyi rendszert, valamint a minőségi előírások és ellenőrzések rendszerét, megalkotta a hegyközségi törvényt, átalakította a bortörvényt stb. Amikor 1997 elején a regisztrációs rendszer kialakításába kezdett, a Kisgazdapárt az ellene lázadó tüntetők mellé állt, és idővel oda állt a polgári célokért való politizálásról lemondó Fidesz is.
Kormányra jutva azonban folytatni kellett ezt az építkezést. Igaz, az Orbán-kormány – felrúgván az Antall-kormány idején elkezdett szervezetépítési programot – kiiktatta az építkezésből a kamarákat és az érdekszervezeteket. Így az FVM súrlódásmentesebb környezetben, vezetői belátása szerint folytathatta a rendszerépítést. A regisztrációt csendben bevezette, a bor jövedéki rendszerbe emelésével megszigorította a hegyközségi és a bortörvényt. Ez már több súrlódással járt, és ezért is, az uniós intézményrendszer honosításának további lépései elakadtak. Pedig a kormány 1999-ben elfogadta az agrárkörnyezet-védelmi programot, amelyik a tájgazdálkodás logikájába illesztve tartalmazza a gazdálkodás szabályozásához és koordinálásához szükséges intézményeket, és a csatlakozási támogatások feltételeiként az unió is világossá tette, hogy a programalkotás és a fiskális ellenőrzés milyen rendszerét tartja kívánatosnak. A szavazatvásárlásra figyelő minisztériumi szabályozás és az osztályharc bűvöletébe süllyedt törvényalkotás azonban nem ért és nem ér rá odafigyelni e feladatokra. Így gyors csatlakozás esetén még felhasználni sem tudnánk azon támogatások jó részét, amelyek elnyerésért az unió kormányaival ma vitában állunk.
Mindennek ellenére a magyar mezőgazdaság ma nem sokkal van rosszabb helyzetben, mint négy évvel ezelőtt. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az élet, azaz a gazdálkodásból megélni akarók okosabbak, mint a jogalkotók és a politikusok. Gazdálkodásuk és koalícióik jogi képének igazítgatásával igyekeznek hasznosítani az épp elérhető támogatásokat, egyre jobban megértik és megtanulják, hogyan is lehet boldogulni a mai piacon. Az is segítségünkre jött, hogy a világgazdasági pozíciók nem csak azon múlnak, hogy mi mennyire vagyunk okosak, hanem, hogy a többiek mennyire ostobák. Így meglepő módon 2001-ben, amikor a húsciklus leszálló ágba érkezett, a piaci viszonyok lehetővé tették a sertésállomány csökkenésének megállását és a baromfiállomány növelését, így az újabb „búzabomba” negatív hatásainak enyhítését. Szerepet játszott ebben persze az is, hogy Romániában az 1996-os gazdaságpolitikai változások után fokozatosan összeomlott a hústermelés, és így ennek regenerálása érdekében most ránk kénytelenek támaszkodni, de szerepet játszott ebben a marhahúspánik és a távol-keleti piacok átrendeződése is.
A sorvadás tehát lassú. Egy új kormánynak a trendet akár meg is lehetne fordítani.
Hivatkozott cikkek
- Tárcatár [7]