1999. június 28-án hétfőn a gyulai kórházban meghalt Faragó Zsigmond kétegyházi lakos. Az 57 éves férfi három nappal korábban, szombaton, unokája kerékpár-csomagtartóján utazott. A sorompónál lévő kocsmánál meg akart állni még egy fröccsre, unokája azonban úgy gondolta, hogy nagyapja már úgyis kapatos, nem kéne többet innia, és ezért tovább hajtott. Nagyapja ekkor leugrott a kerékpárról, elesett, és beütötte a fejét. Pillanatnyi bódultság után felkelt, még bement a kocsmába, lekérte a fröccsét, ám mivel rosszul lett, a kocsmában levő rokonai hazavitték, és felesége lefektette. Az esetnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a család, a rosszullétet részegségnek tudták be. A férfi az éjszaka hörgött és jajgatott, mint máskor, ha részegen került ágyba. Sem másnap reggel, sem délelőtt nem kelt fel, ezért fiai bevitték Gyulára a kórházba. A kórházban kétszer is megműtötték, de már végig kómában volt, és úgy halt meg, hogy nem beszélt családjával.
Faragó Zsigmond Faragó József és Faragó Etel nyolcadik gyereke volt. Testvérei mind Kétegyházán élnek, egyedül Grigor bátyja halt meg pár évvel ezelőtt. Amikor 1993-ban egyik nővére bemutatta családját, úgy mondta: „Zsiga, vagyis Bubi a szegény, mert neki kellett a legtöbb gyereket kiházasítani.” Zsigának hét gyermeke van, három fia és négy lánya. 1975-ben költözött az Újfaluba (a vasúton túli részre), a faluszéli Nagy Sándor utcába. Ma hat gyermeke ugyanebben az utcában lakik, mind önálló házban, illetve háztartásban, csak egy lánya került el a faluból, Kevermesre ment férjhez. Zsiga 14 éves korában kezdett dolgozni, előbb vízhordó volt a Bánkúti Állami Gazdaságban. Dolgozott mezőgazdasági munkásként a Gyulai Állami Gazdaságban, majd a Békéscsabai Hűtőházban és végül a Békéscsabai Agro Iparnál. Ennek felbomlásával bocsátották el, innentől vált munkanélkülivé. Megélhetését gyógynövény-gyűjtögetés (kamilla, gyermekláncfű, hársfavirág, bodza, makk), csigázás, a betakarítás után kint maradt termés mezgerelése, a parasztoknak végzett napszámos munka, libatartó gazdaságban végzett libatépés biztosította. Foglalkozott lótartással is, ám ennek inkább csak a fuvarozásban látta hasznát.
Faragó Zsigmonddal 1992 szeptemberében ismerkedtünk meg. A helybeli fiatalok egy konfliktust követően három cigány család házát rongálták meg, Kamazzal bedöntötték a kerítést, és benzines palackot – Molotov-koktélt – dobtak a házra. Kilenc fiatalt a rendőrség letartoztatott. A falubeliek szervezkedni kezdtek, és a kultúrházban tartott népgyűlésen a vizsgálati fogságban tartott fiatalok szabadon bocsátását és a három cigány család kiköltöztetését követelték.
Aláírásgyűjtő ívet szerkesztettek, azt akarták elérni, hogy a cigányok aláírásukkal követeljék – az amúgy velük rokonsági kapcsolatban lévő – Csurár család elűzését (lásd bővebben: Szuhay, 1993). Hűségnyilatkozatként értelmezték volna, ha a helyi cigányok legitimálják követelésüket. Faragó Zsigmondtól azt várták, hogy mind családja, mind pedig az Újfaluban lakó többi cigány család körében szerezze meg az aláírásokat. Később Zsigáék halogatással elérték, hogy az aláírás-gyűjtési buzgalom elüljön, és a helyi romák szignójukkal ne kompromittálják magukat a faluból kivert testvéreik előtt.
Ekkortól datálódik kapcsolatunk. Ha a faluban jártunk, elsőként őt kerestük fel. Meghívott fiának esküvőjére, és együtt vettünk részt rokonsági körében több családi összejövetelen. Mindig ügyelt arra, hogy a másokkal való kapcsolatunk rajta keresztül bonyolódjon. Testvérének tekintett bennünket. Bátyjának hathetes pománáján említette először, hogy ha meghal, szeretné, ha ott lennénk a temetésén. Hat héttel halála előtt – utolsó találkozásunkkor – elmesélte álmát. Azt álmodta, hogy meghalt, és mi nem voltunk ott a temetésén. Megesketett minket, „ha a világ végén vagytok is, el kell jönnötök a virrasztalásomra és temetésemre”. Megesküdtünk.
1999. június 30-án, halála után két nappal csöngött a telefon. „Meghalt a testvéretek.”
Csütörtök
Csütörtök este érkeztünk a virrasztalóra. A ház udvarán négy asztalból egy hosszú asztalsort alakítottak ki, amit abroszokkal takartak le. Az asztalok mellett padokat, lócákat és támlásszékeket helyeztek el. A bútorokat, az evőeszközöket, tányérokat, abroszokat főleg Zsiga gyerekei és szomszédai hordták össze. Az udvarra bevezető kétszárnyú vaskaput sarkig kitárták, és a járdán túli gyepre a fűz és szilvafák alá szintén ülőalkalmatosságokat helyeztek el. Az érkező vendégeket, akik pálinkát, sört vagy bort hoztak, az asztalnál ültették le, és vacsorával kínálták. A ház előtti udvaron asztalok álltak. Itt főzték az aznapi vacsorára szánt birkapörköltet. A virrasztásra érkezett vendég körbe kínálta a szomszédjait az általa hozott pálinkával. Az első kortyot gondosan a földre löttyintette, majd Zsiga emlékére ivott asztaltársaival. Az ételt fogadott szakács készítette, Zsiga középső fia, Csabi felügyeletével. A krumplit a menyek főzték, és ők hordták fel folyamatosan az asztalra a pörköltet is, meg a savanyút is. A virrasztásra jövők érkezési sorrendben ettek, majd helyüket átengedték az újonnan jövőknek. Miután befejezték az étkezést, kiültek a ház elé. A vacsora utáni sört a vők hordták fel az asztalra és a fa alatt üldögélőknek. A férfiak és nők kisebb csoportokban beszélgettek, énekeltek. A csoportok rendre átszerveződtek, Zsiga gyermekei azonban főleg az asztalnál foglaltak helyet. Csütörtökön este Jánosé, a legkisebb fiúé volt a főszerep. Aznap adta el házát, hogy a temetésre tamburás zenekart fogadjon fel. Hat héttel korábban büszkén mutatta a házat, amit pár hete vett, és maga újított fel: tapasztotta, meszelte. Apja halálakor már mintegy két éve nem ivott. Átkot tett magára, hogy többet nem fogyaszt alkoholt. Az első virrasztaló estén oldotta fel magát fogadalma alól, és ebben megerősítették anyja és testvérei is.
Zsiga halála a család életében egy időszak lezárását és egy új időszak kezdetét jelentette. Ebből és a gyászból következően szinte előírássá vált, hogy a virrasztalóban inni kell, ami automatikusan magyarázatul szolgál az eddigi megtartóztatás megváltoztatására. (Számtalan korábbi látogatásunk során sosem fordult elő, hogy békés hétköznapi alkalomkor – akár Zsigánál, akár bármelyik gyerekénél – ital lett volna otthon, vagy ők maguk alkalom híján ittak volna. Ha azonban falun kívüli rokon vagy ismerős érkezett, italt szereztek, vagy a kocsmába mentek, hogy az ivással is megtiszteljék egymást.)
János, mint a legkisebb fiú, és mint aki fizikai felépítésében leginkább hasonlít apjára, apja szerepét vette át ezen az estén. (Apját becsülték a faluban szép énekléséért.) A három fiútestvér közül János a legjobb énekes, és ezen az estén apja örökségét akarta megszerezni. Rendre apja hallgató nótáit énekelte, és velünk is úgy próbált beszélni, mintha ő maga lett volna Zsiga. Zsiga távoli anyai ági rokonán és közeli barátján, Lemezen kívül szinte alig engedett mást énekhez-szóhoz jutni. Vele lehetett, de nélküle nem lehetett énekelni. Lassan már minden vendég evett, így már a család tagjai is leülhettek a vacsorához. Vacsora után az udvaron többen rövidet aludtak, csak úgy az ülőalkalmatosságokon, vagy kint a fa alatt a gyepen.
Péntek
Másnap már kora reggel, ahogy virradt, beindult az élet. Úgy tűnt, mindenki tudja, hogy mi a dolga. A család úgy tudta, hogy délelőtt adják ki Zsigát a kórházból. Ezért Tutu, a legidősebb fiú elment Orosházára a megrendelt érckoporsóért, hogy azt majd a kórházba szállítsa. Gizi, Tutu felesége kísérte anyósát, Böskét a kórházba. Ezalatt otthon a menyek vásárolni mentek a boltba. A középső fiú, Csabi a disznóvágást vezényelte, amiben sógorai segédkeztek. A legidősebb lány, Roszka és férje, Pityu a sírhely elkészítését intézték, amiben nagy szakértelemmel vett részt Balla, Zsiga keresztfia, Zsiga bátyjának, Lajosnak gyermeke. A szőnyeget, falvédőt már az előző napokban megvásárolták. Most a téglákat szállították, hogy megépíthessék a sírkamrát. Elmesélik, hogy a sírkamra légmentes kialakítását Malgócs István cigány kőműves találta ki.
Az utcabeli romák, szomszédok, akiknek autójuk van, vállalták mind Roszka, mint Böske és Tutu szállítását. Minden olajozottan működik, nincs semmi pánik, nem sürgetik egymást, hiszen mindenki tudja, mi a dolga, és teljesen világos, hogy mindent meg fognak oldani. Készülődés közben átjárnak egymás házába, és öltözködés közben együtt idézgetik fel Zsiga utolsó napjainak történéseit, s ismétlik el egymásnak, mit is jelentett nekik Zsiga.
Mi Böskééket kísértük a kórházba. Böske előkészítette Zsiga jobb állapotú és kedvelt ruháit. Kiderült, hogy Zsiga kalapja elég megviselt állapotban van, pedig fontos viselet volt Zsiga számára. Iboly, az unokahúg egy szó nélkül megoldja a problémát, beáztatja egy vödör vízbe, „majd ráérünk ráadni, ha itt lesz a háznál”. A kórházba megérkezve, amikor beadták a ruhát, megtudták, hogy csak délig adják ki a halottat. Ha addig nem ér ide a koporsó, legközelebb csak hétfőn lehet elvinni Zsigát. Böske, Gizi és a szomszéd kint a padon ülve latolgatták, hogy mi is történt a műtéteknél, mit érezhetett szegény, amikor felnyitották a fejét. Azon aggódtak, nehogy a koponyájából kivegyék az agyát, mert akkor Zsiga teste már nem volna teljes értékű. Attól féltek, hogy szalmával tömik ki a fejét. Amikor a kórházból kiadják, félve nézik meg Zsigát, hiszen a műtét miatt levágták azt a gyönyörű, dús, mákos haját, bajszát és természetesen a vágás is nagyon látszik. Ez már nem is ő – mondták –, de Böske, minden félelme ellenére, azért mégiscsak megsimogatta.
Mire a ház elé fordultak az autók, már ott volt a család apraja-nagyja. A szobában ugyan már minden elő volt készítve Zsiga fogadására, de a halottszállítók a szűk folyosón sehogy se tudtak befordulni a koporsóval. Pillanatok alatt születtek a variációk, mit is szokás ilyenkor tenni. Ki kell bontani a ház falát! Kibontani nem lehet, mert az rosszat hoz. Az ablakon kellene bevinni, de ahhoz is bontani kellene az ablakot, különben sem szabad bevinni, mert az is rosszat jelent. Végül az udvaron fogadták a hazatért halottat, s feltették a koporsót az udvaron álló kocsira, amit hamarjában néhány virággal feldíszítették. Levették a koporsó tetejét, hogy mindenki láthassa Zsigát. Jó egy órát állt a koporsó a félárnyékban a kocsin, hogy mindenki meglátogathassa Zsigát a házánál. Mivel odakinn 38 fokos hőség volt, meg különben is gerenda alatt kell lennie a halottnak, kénytelenek voltak beletörődni, hogy Zsigát ki kell vinni a temetőbe, a ravatalozóba. Így hát a koporsót újból betették a halottaskocsiba, és kivitték a temetőbe.
A halottasházba, a „boncterembe” vitték a koporsót. A ravatalon Zsiga nyitott koporsóban feküdt, beborítva virágokkal, kezében a kalap. A délután során még csak néhányan jöttek hozzá elbúcsúzni, megköszönni, amit értük tett, felidézni közös szép emlékeiket.
Közben megérkezett Roszka, a legidősebb lány, aki eddig a sírkamrát intézte, és csak most szerzett tudomást arról, hogy apját nem tartják otthon a háznál a virrasztalásra. Számára ez valóságos tragédia volt, mert úgy élte meg, hogy a temetőben csak a szegényeket ravatalozzák (úgy is hívta: szegényház). Sírva okolta magát, hogy nem volt otthon, és vádolta a többieket, hogy szégyenbe hozták az egész családot. Vádolta anyját, hogy fél a halottól, azért tette ezt, és szidta bátyját Tutut, a legidősebb fiútestvért, hogy megengedte ezt a szégyent. „Hét gyermeked van, és egy sem vitt a házába, ez olyan szívfájdalom, hogy vigyél el engem is” – zokogta.
Ahogy sötétedett, egyre többen jöttek. Az aznap esti virrasztalást a ravatalozóban kezdték. Körülállták Zsigát, énekeltek, búcsúztak tőle. Fejénél felesége állt, s fiai, Tutu, Csabi és János. A fiúk feleségei a ravatal bal oldalán helyezkedtek el. A ravatalozó előtti padok is megteltek, előkerültek az italok, csendesen iszogattak, beszélgetek Odabent egyre nagyobb lett a kör Zsiga körül, Tutu vezényelte az éneklést, mellette Cseplin, a nevelt fiú és Lemez volt a hangadó. A ravatalozó előtt egyre közeledő énekszó hallatszott, lovas kocsi kanyarodott be, rajta Roszka és családja, állva énekelték szívfájdalmukat. Roszka megérkezésével ez az este a két testvér, Roszka és Tutu harcáról, versengéséről szólt. Ez a virrasztalás helyszínének problémáján túl a legidősebb testvér és a legidősebb fiú harca is volt, ami egyre drámaibbá vált. Hol Roszka kezdte az éneklést, hol Tutu, de mindketten fenntartották maguknak a jogot, hogy övék az elsőbbség. A többi testvér csak nagyon halkan próbálta őket nyugtatni. Roszka hosszú improvizált siratóénekben mondta el, hogy amikor kisgyermekek voltak, és szegénységben éltek, apjuk a faluba járt koldulni, hogy legyen a család számára betevő falat. Szemrehányást tett anyjának, hogy ő bezzeg ezt soha nem tette volna meg értük. Azt is felhánytorgatta neki, hogy az utóbbi időben rosszul bánt apjával, és ha részegen ment haza, nem engedte be őt, sőt még fiait is ellene heccelte. Ilyenkor apja lányainál, különösen nála talált menedéket. Azt bizonygatta, hogy az összes testvér közül ő szerette legjobban apját. Miközben simogatta, csókolgatta apját, arra kérte őt, hogy vigye magával, mert nem akar nélküle tovább élni. Roszka egyre jobban hergelte magát, rengeteg pálinkát ivott, és újra meg újra belekötött Tutuba. Böske Tutut próbálta nyugtatni, mert úgy gondolta, ha fia nem válaszol lányának, az talán megnyugszik, ezért azt őt ért sértegetéseket is lenyelte. A legkritikusabb ponton azonban Lemez bravúros ügyességgel oldotta meg a helyzetet, átvette az éneklést, és ettől hirtelen mind a két fél elcsitult, bár csak átmeneti időre és csak a halott mellett, mert a ravatalozó előtt a villongások még folytatódtak. Roszka, amikor éjfélkor a család, úgy döntött, hogy otthon folytatja a virrasztalást, alig akarta magára hagyni apját a „szegényházban”.
Otthon folytatódott a virrasztás. Lényegében ugyanabban a körben, mint a megelőző estéken. A vendégek felváltva ettek, mert nem tudtak mindenkit egyszerre leültetni az asztalhoz. Reggelig együtt maradtak, már alig énekeltek, inkább csak beszélgettek és bóbiskoltak.
Szombat
Szombat reggel elpakolták az udvarról az asztalokat és padokat, helyébe tolták Balla lovas kocsiját, amelyet virággal körbedíszítettek. A kitárt kapuban már ott állt a feldíszített lovas kocsi, amikor megérkezett a halottaskocsi Zsiga koporsójával. Áttették a koporsót a lovas kocsira, és levették fedelét. Közben az emberek folyamatosan mondták Zsiga nótáit. Megérkezett Balla, Zsiga keresztfia, aki aztán az egész temetést celebrálta, lévén, hogy övé a kocsi és az eléfogott egy pár fekete ló, különben is ő a testvére, Ádám temetése óta a cigány szokások és hagyományok nagy tudója. Minden az ő utasításaitól volt hangos. Ezt kizárólag arra az időre függesztette fel, amíg a pap elbúcsúztatta a háztól Zsigát. A görögkeleti papot és a kántort a család hozta autóval a házhoz 10 órára. A pap törve beszélte a magyart (lévén Romániából került a faluba), ezért a temetésen részt vevők alig értették szavát. A helyzet a papnak is kínos lehetett, ezért a búcsúztatót rövidre fogták. A család számára láthatóan fontos volt a pap jelenléte, de csak addig, amíg a kötelező szertartást nem végezte el.
Balla irányításával megindult a menet, ő ült a bakon. A kocsi mellett és után változó rendben a család, a gyerekek, unokák (beleértve a karonülő apróságokat és csecsemőket is), a testvérek, a szomszédok, barátok haladtak. A menetet póniló húzta kis kocsi zárta, rajta a folyamatosan kínált sörökkel, üdítőkkel. A menet végig énekelt. Mielőtt a köves útra rákanyarodtak volna, Balla megállt, és a ládákból elővett sörökkel körüllocsolták a kocsit. Néhányan a koporsóhoz mentek, ahol felváltva egy-egy résztvevő elénekelte Zsigának kedves nótáját. A söröket vagy a zsebből előhúzott pálinkákat körbekínálták. Mindenki ivott, kilöttyintve természetesen az első kortyokat Zsigának. Néhány száz méter múlva a következő állomásnál, Zsiga kocsmájánál álltak meg, ahol a tragikus baleset történt. A nővérek a lovak előtt fölhöz verték a pálinkát, és a borral körbelocsolták a lovak körül az aszfaltot.
Félórás tartózkodás után újból megindult a menet. Majd a Fő úton Balla házánál is megálltak. A ház előtt italokkal megterített, virágokkal feldíszített asztal és egy szentképekkel és szobrocskákkal megrendezett oltár várta a menetet. Köré székeket helyeztek el. Itt ültek Balla szülei: Zsiga bátyja, Lajos és felesége, Picis. Zsiga fiai már nehezen állnak a lábukon, láthatóan arra törekszenek, hogy fájdalmukban részegségig igyák magukat. Többen leheverednek a fűre, de közben mindig van valaki, aki Zsiga koporsójánál énekel. Arra is van idő, hogy Balla néhány szomszéd faluból jött cigánnyal üzletelni próbáljon, lovat eladjon vagy cseréljen.
Balla házától a temető bejáratáig már csak néhány száz méter az út. Ennek megtétele azonban újabb egy órába telt. Amikor mindenki megérkezett, bevonultak a ravatalozó elé. A lovas kocsit befaroltatták a ravatalozó, közvetlenül az ott emelt tábori oltár elé. A család által megírt búcsúszöveget itt énekelte el a kántor. Zsiga név szerint elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, vejeitől, menyeitől, unokáitól, azok házastársaitól és gyerekeitől, testvéreitől, azok házastársaitól és gyerekeitől, unokatestvéreitől, azok házastársaitól és gyerekeitől, barátaitól és szomszédaitól. A nagy hőségben mindenki árnyékot keresett, így az egyházi szertartásban az emberek kevésbé vettek részt, mondhatni átengedték Zsigát a „hivatalos eljárásnak”. A számukra unalmas egyházi szertartást követően egy időre ismét elküldték a papot. A temetés résztvevői ismét menetté szerveződtek, a ravatalozótól a sírhelyig tartó úton több halott rokon sírjánál megálltak, ahol Zsiga nevében mintegy elbúcsúztak a már korábban elhunytaktól, így kötve össze a még átmeneti állapotban lévő Zsigát a már örökre eltávozottakkal. Zsiga sírhelyénél a koporsót levették a kocsiról, két pallót fektettek a tisztaszobának berendezett sírkamra felé, és erre tették a koporsót. A sírt körbeülték, és órákig énekeltek, de immár együtt, közösen. Innentől kezdve elmaradtak az egyéni búcsúzkodások, és mindenki eggyé vált a közös éneklésben. Két óra elteltével többen azon voltak, hogy eresszék már le a koporsót, de Balla nem engedte. Teljesen átvette az irányítást Zsiga gyerekeitől és vejeitől. Amikor azonban a pap megérkezett, megtört az ellenállása, és nagy gonddal leeresztették a koporsót a sírkamrába. Ekkor még hosszú vita folyt arról, hogyan kell az örökös lakást berendezni. A sírkamrát előzőleg már körbeszőnyegezték, asztalt és két széket tettek bele. Amikor a koporsót leeresztették, akkor rendezték el a gyerekek és testvérek művirág csokrait, és terítették meg az asztalt italokkal. Gizi még lemászott a sírba, hogy kioldja Zsigán a gatyamadzagot és cipőfűzőjét, eltegye magának a szemfedőjét. Ő helyezte el a rokonok Zsigával küldendő pénzét is. Amikor úgy érezték, hogy tökéletesen berendezték a sírt, többek irányítása mellett a sír falára ráhelyezték a betongerendákat, s közé béléstesteket tettek. Ezt lefedték padlószőnyeggel, és beborították nejlonfóliával, majd ráhúzták a földet. A pap röviden megáldotta a sírt, és már azt sem várta meg, hogy a keresztet kitűzzék. A kitartó résztvevők még virágokkal feldíszítették a sírhantot, visszaültek a sír mellé, és folytatták a közös éneklést, kortyolgatták meleg sörüket. Esteledett, mire az utolsó férfiak Lemez, Balla, Zsiga gyermekei és vejei elmentek a temetőből. A temetést nem követte aznap este tor.
A temetésre hat héttel nagyjából ugyanazok, akik a temetésen is részt vettek, összegyűltek Zsiga házánál, hogy megtartsák a pománát. A lakomát megelőzően, akik levették a részleges gyászt, a háznál megborotválkoztak. Tyúkhúslevest főztek, tyúkot sütöttek és birkapörköltet készítettek a vendégeknek. Ebéd után kimentek a temetőbe, ahol néhány órát beszélgetéssel és énekléssel töltöttek. Emlékmisét nem tartottak Zsigáért. Magukban emlékeztek meg, többek között azzal is, hogy elmesélték álmaikat.
A temetés helyi mintája
Faragó Zsigmond temetésének előzményeit két forrásból fejthetjük meg. Egyfelől előképeket kereshetünk a korábbi temetésekben, amelyek egyes elemei például kínálkoznak e konkrét temetés megszervezése során. A falu román görögkeleti népességének temetési szokásai és a helybeli, illetve környékbeli oláh cigány temetkezési szokások egyaránt mintául szolgálnak.[1] Másrészt e temetés megszervezése nehezen értelmezhető a korábbi konkrét temetések ismerete nélkül.
1990 óta a cigány temetések egy részét videokamerával rögzítették, a felvételek ettől kezdve mind a legközelebbi, mind az azt követő temetéseket befolyásolhatták. A temetési kazetták kézről kézre jártak, főleg a temetésen részt vevő családokhoz kerültek, és a résztvevők közösen elemezték. Ilyenformán minden mozgóképen rögzített temetés zárt műalkotásként értelmezhető, amelynek egyes elemei egy következő temetést szervezők értékrendjében követendőnek vagy azt meghaladandónak számítanak.
A faluban élő görögkeleti románok temetése két korszakra oszlik. 1974-ig, amíg a ravatalozó nem épült fel, a románok is háztól temettek. A halál beállta és a temetés közötti időben a nagyszámú rokonsági, szomszédsági és ismerősi körben folyamatosan virrasztottak. A virrasztásban szalonnát, kolbászt, fánkot, valamint pálinkát és bort kínáltak a vendégeknek. Az éjszaka folyamán felváltva énekeltek egyházi énekeket és meséltek, beszélgettek a halott fölött. A halottat a pap vezetésével népes menet kísérte egyházi lobogókkal a temetőbe. A koporsót a sírba lebocsátva még hosszan imádkoztak, majd halotti tort rendeztek a halott házánál. A ravatalozó megépülésével a virrasztás helye a temetőbe került, ideje egy estére és azon belül néhány órára szűkült, a virrasztók köre pedig erősen lecsökkent. Az étel- és italfogyasztás szimbolikus mértékre zsugorodott, a virrasztók egy-egy stampedli pálinkát és pár darab fánkot kaptak. Megszűnt a halott fölött való mesélés, beszélgetés, és kizárólag csak egyházi énekeket énekeltek. A temetés menetének útvonala lerövidült a ravatalozó és a sírhely közötti útszakaszra. Elmaradt a temetés utáni tor is. Megmaradt ugyanakkor a halottas ruha időben való elkészítésének előírása, és a halottas textíliák gondos összekészítése. Mára a hangsúly a sírhelynek még a halált megelőző megszerzésére és a síremlék időállóságának megteremtésére összpontosul. A kétegyházi románok temetése a közösségi emlékezet gyakorlásának visszaszorulásával a szűkebb rokonsági kör szertartásává vált.
A cigányok az elmúlt évtized temetéseinek mintáit egyre inkább saját csoportjuk temetéseiből merítik. Világos, hogy a korábbi évtizedekben a görögkeleti román temetések régiesebb formája erőteljesebben hatott és épült be kulturális rendszerükbe, mint az elmúlt évtizedek látványosan változó rendje.
Az első mintaadó, videóra rögzített temetés Faragó Zsigmond unokaöccsének temetése volt 1990-ben. Faragó Ádámot saját apósa szúrta halálra. A 21 éves fiatalembert halála után két héttel december 24-én, Ádám és Éva napján temették el. A temetésen részt vettek olyan budapesti rokonok, akik videókamerát hoztak, s a temetést irányító testvérek instrukciói nyomán a halott házánál tartott búcsúztatástól a földbetételig tartott hosszú idő, illetve folyamat több állomását, a temetés folyamatát rögzítették mintegy három óra hosszúságban. Abból következően, hogy a temetés mások számára is visszanézhetővé vált, és ennek szertartásából meríteni lehetett, a következő temetéseket szervezők is tanultak és annak különböző elemeihez viszonyították saját családtagjuk temetését. Ennek természetesen feltétele volt, hogy Faragó Ádám temetése olyan „műalkotássá” sikeredett, amelyet mások értékeltek, elfogadtak, és a korábbi temetésekhez képest is tökéletesnek tartottak. A tökéletesség megítélése magában foglalja a tisztelet érvényesülését, a méltóság megvalósulását, a gyászban való osztozást és mintegy átfogóan a temetés szépségét. Ez az első rögzített temetés mintegy ideáltípusává is vált a későbbi temetéseknek.
Több – itt most nem részletezett – tényező közrejátszott abban, hogy a korábbi oláh cigány temetési szokásokat túlhaladó temetést rendeztek a megölt fiatalembernek, amelyen a család presztízsét és Ádám kiválóságát kellett demonstrálni. A faluban az oláh cigányok közül ez a család számított a legmegbecsültebbnek, és közülük is Ádám a legsikeresebbnek. A temetést megelőzően két héten keresztül virrasztottak, a temetési menet során szinte az egész falut végigjárták. Megálltak az elhunyt iskoláinál, kedvenc kocsmáinál, boltjainál, azoknál az intézményeknél, ahol rövid élete során megfordult, és amelyek élete fontos helyszínei voltak. Ezeken a helyszíneken a temetési menet résztvevőin túl megvendégelték az éppen ott tartózkodó parasztokat, és ahol elhaladtak, minden ház kapujába egy szál szegfűt tűztek ki. Így mutatták meg a parasztoknak gyermekük halála miatti fájdalmukat. A temetőben – a faluban az elsők között – a sírhelyet kriptává, „örökös lakássá” alakítottá ki. Fiukat üvegkoporsóba helyezték, hogy az utolsó pillanatig mindenki láthassa őt, és kezébe nagy köteg pénzt helyeztek, hogy mindenkit emlékeztessenek a sikerességére, arra, hogy milyen jól bánt a pénzzel, „hogyan tudott ötszáz forintból ötvenezer forintot csinálni”. A virrasztás tizennégy estéjén felszolgált ételek és italok, a temetési menetben elkínált pálinkák, sörök és borok mennyisége, a koporsó és a kripta költsége a család teljesítőképességén belül maradt (jóllehet több tehenet és lovat adtak el), mégis azt a falu nem cigány közössége hivalkodó, magamutogató temetésként értékelte, míg az oláh cigányok körében tiszteletet és megbecsülést vívott ki a család. Mind a távolabbi családtagok, mind pedig a halottal és családjával kapcsolatban álló oláh cigányok úgy értékelték a temetést, hogy az a halott érdemeit kifejező, szép, méltóságteljes és örök életre emlékezetes temetés volt.
Gázsók és romák a temetésről
A románok úgy értékelik saját temetéseiket, hogy az alapvetően az egyház előírásai és liturgiája szerint zajlik, míg a cigányok temetésében az egyház jelenléte csak formális. A románok virrasztásán – ami jó negyed százada már csak egy háromórás esti időszakra korlátozódik – a kántor vezetésével egyházi énekeket énekelnek. A temetés teljes időtartama alatt a pap és a kántor határozza meg a temetés szertartását. A cigányok ezzel szemben – noha bevonják az egyházat is – a maguk profán módján bonyolítják a virrasztást és a temetést. A virrasztáson egyáltalán nem vesznek részt egyházi személyek, és a temetésen is csak korlátozott szerepet játszanak. Vagyis a cigányok úgy használják az egyházat, hogy az általuk elképzelt temetés rendjében, az általuk elgondolt időpontokban bekapcsolódva szakralizálják a saját szertartásukat, és nem engedik, hogy az egyház ténylegesen szokásrendje szerint irányítson.
A cigány temetéseken a helyi egyház elfogadja alárendelt szerepét, amit nem tenne meg a román hívekkel szemben. Miként az önkormányzat tisztségviselői, úgy az egyház is gyermekded emberekként tekint a cigányokra, akiknek szokásait noha nem szereti, de elfogadja; eleve lemond arról, hogy velük szemben saját intézményi normáit érvényesítse, ezzel mintegy konzerválja a cigányok különállását.
A cigányok énekei profán dalok és nem egyházi énekek. Úgy tartják, hogy saját énekeikkel és az ivással tudják legjobban kifejezni a fájdalmukat. Az italnak a virrasztásban játszott szerepét abban is látják, hogy hozzásegít ahhoz, hogy a „népek” minél tovább együtt maradjanak. Akár a virrasztáson, akár a temetésen, engedélyezett – s ha talán nem is előírt, de megbocsátással kezelt –, ha valaki részegre issza magát. A részegség a komoly fájdalommal egyenértékű. A fájdalom kifejezése pedig erősíti az érzelmeket, így végső soron a fájdalom kifejezése magát a fájdalmat hivatott enyhíteni. Ők éppen a románokat ítélik el, mert temetésük szomorú és „lelketlen”, a temetésen csak sírás, jajgatás és imádkozás hangzik el, ezek pedig nem alkalmasak a halott megszólítására. Ugyancsak nem értik, hogyan lehet a virrasztást egy délután öt órától este nyolc óráig terjedő időszakban „letudni”. Hogyan lehet a halott lelkét magára hagyni, és a még földön töltött idejét az utolsó percig nem vele tölteni? Hiszen éppen a virrasztással lehet és kell is a halott lelkét „fenntartani”. Nem értik azt sem, hogy a virrasztást miért a lehető legszűkebb körben tartják a románok, hiszen ők úgy gondolják, hogy a közvetlen hozzátartozónak jó érzés az, ha minél többen vannak jelen, „jólesik az embernek, hogy egy ilyen helyzetben mellette állnak”. Minél többen emlékeznek meg a virrasztáson és a temetésen a halottról, annál könnyebb a hozzátartozóknak a fájdalmat elviselni.
Az örökös lakás
A gázsók a cigányok által emelt kriptákat, a gazdagon kidíszített „örökös lakást” szintén enyhe gúnnyal fogadják. Olyan értelmetlen költekezésnek tartják, amelynek egyetlen funkcióját a hivalkodásban és a magamutogatásban látják. Ezzel szemben a cigányok úgy gondolják, hogy ők „nem temetnek úgy el egy embert, mint egy kutyát vagy disznót, hogy csak földet húznak rá.” (Ez utalás arra, hogy a velük egy temetőben temetkező görögkeletiek a sírba leeresztett koporsóra visszahányják a földet, és hantot képeznek azon). A cigányok érvelése során elhangzott az is, hogy már a régi grófok is kriptába temetkeztek. Elgondolásaik szerint azért kell téglával kirakni a sírt és gerendát, pallót tenni a sírhely fölé, hogy ne érje föld a koporsót. A föld ne nyomja a halott szívét, lelkét ne nyomja a teher. Azért kell a sírkamrát kidíszíteni, hogy ne legyen bezártság, hanem vidámság legyen ott; a kripta azért örökös lakás, mert onnan már nem költözik az ember tovább sehová. Az egyik asszony a tisztaszobába való temetkezést azzal magyarázta, hogy a halott teste ne rothadjon el a földben, és „ne járják azt össze kígyók, békák, férgek és csúszómászók”.
A feldíszített kripta történetéről azt gondolják az oláh cigányok, hogy először mintegy harminc évvel ezelőtt épültek olyan sírok, amelyeket kitégláztak, pallóval fedtek, és erre húzták a földet. Ezek mérete megegyezett a normál egyszemélyes sírhely méretével (200 cm hosszú, 180 cm mély, 80 cm széles). Egyesek úgy tartják, hogy a kétegyházi oláh cigányok rokonsági rendszerében az első szőnyegezett sírkamra tizenöt éve épült. Az egyik falubeli ember Budapestről leköltözött anyját temették így egy Csongrád megyei faluban. E temetésen több kétegyházi ember is részt vett, és itt láttak először szobának berendezett kriptát, ez szolgált mintául, és hatott a későbbi temetésekre. Mások úgy vélik, hogy Kétegyházán 1990 decemberében, Ádám temetésére épült az első kriptaszoba, korábban ugyanis a fiatalember szülei a televízióban látták, hogy egy gazdag cigányember számára csináltak efféle sírhelyet. Az örökös lakás értelmezésének mintegy egységes magyarázata szerint a halottnak kijáró végső tisztelet megnyilvánulása a kriptaállítás, de általában véve is a szép temetés.
Amióta az örökös lakás – mint a temetés egyik legkitüntetettebb pontja – a kétegyházi oláh cigány temetés nélkülözhetetlen eleme, a sírba a halott mellé különféle tárgyakat helyeznek. Ezek egyik része eleve a szobajelleget hivatott megteremteni, így kerül a kripta belső falára falikárpit, falvédő, szőnyeg, és így kerül az aljára szőnyegpadló vagy szőnyeg. Rendszeresen elhelyeznek egy asztalt, két széket, az asztalt pedig megterítik virággal, italokkal, cigarettával, hamutartóval. A sírba kerülő tárgycsoport másik része a halott személyes használatára szolgál, így kerülhet a sírba ruha, kalap, lábbeli. A szobában, illetve a koporsóban elhelyezett tárgyak magyarázatául leginkább azt fogalmazzák meg, hogy ez ősi szokás, vagy csak azért csinálják így, mert így szép. Kevésbé hangzik el az a magyarázat, hogy a halottak ezeket valójában a későbbiek során használnák is. A kripta, illetve a szoba berendezésekor sokkal inkább az esztétikai teljesítmény, a szép és örökös tér megvalósítása a fontos számukra. Arra törekszenek, hogy ha a kriptát évtizedek múltán felnyitják, hogy abba egy új halottat helyezzenek el, akkor is minden eredeti szépségében táruljon az utódok elé.
Egyenlőség a halálban
A temetés egyfajta kompenzáció, hiszen ha a halott életében nem kapott meg minden jót, legalább halálában, illetve halála után legyen ez másképp. Levezethető ez abból az elképzelésből, hogy a lélek, noha a halál beálltával elhagyja a testet, de a test eltemetéséig jelen van a rokonok között, tehát látja és felfogja, hogy mi történik körülötte és vele. A tisztességes és szép temetés kijár annak, aki életében sikeres és megbecsült, gazdag ember volt, és annak is, aki szegénységben élt. A gázsók úgy tartják, hogy a cigányok erőn felül költekeznek, a temetés jóval meghaladja anyagi teherbíró képességüket, sőt ha lehet a szegénységből még jobban elszegényedni, akkor ez következik be náluk. Ezzel szemben a cigányok úgy gondolják, hogy a temetés – mint végső tisztesség – költségeit mindenáron elő kell teremteni, ami éppen hogy a későbbi anyagi gyarapodás motorja lehet. Az újonnan kialakult temetési rend mindenki számára erkölcsileg kötelező lesz. Ha a költségeket a közvetlen család (szülők, testvérek, gyerekek) nem tudja előteremteni, kölcsönökhöz folyamodik, illetve a tágabb rokonság, szomszédság és baráti kör a család segítségére siet, akár több tízezer forintos adománnyal ajándékozhatják meg a családot, mert úgy gondolják, hogy a közösség egyetlen tagja sem maradhat szégyenben, és nem lehet méltatlan a temetése, hisz minden falubeli oláh cigány tagja a tágabb testvéri körnek.
Ha a gázsókkal szemben bármelyik oláh cigány szégyenben marad, akkor ez a szégyen átszármazhat a többi oláh cigányra is. Az oláh cigányok közötti szolidaritás így elsősorban a gázsókkal szembeni viszonyrendszerben értelmezhető.
Kétegyházán az oláh cigányok úgy tartják, hogy a temetés felér a lagzival, sőt, a temetés fontosabb, mint a lagzi. Több olyan esetet említenek, amikor a család anyagi ellehetetlenülése miatt nem vállalják a lagzi költségeit, ezért a fiatalok eljátsszák a lányszöktetést, ami felmentést ad a lakodalom megtartása alól. Ezzel szemben semmiféle felmentés nem képzelhető el a temetés méltó megrendezése alól. A vagyoni különbségek nem befolyásolhatják a temetés és az azt megelőző virrasztás szépségét, a tisztelet maradéktalan érvényesülését. Vagyis a halálban a korábbi szegények és gazdagok mintegy egyenlővé válnak.
Zsiga temetése, majd hathetes és egyéves pománája alkalmával többen elmesélték, hogy miként foglalkoztatta saját majdani temetése. Többször megfogalmazta, hogy neki szép temetése legyen, és mint testvérei között a legszegényebb, ettől remélte a velük való egyenlővé válást. A társadalmi különbségek kiegyenlítődését tehát virrasztásától és temetésétől remélte. Valószínűleg ez a tudat segítette elviselni élete utolsó évtizedének – a korábbi időszakhoz képesti – szegénységét.
Az oláh cigányok gyakorta úgy emlékeznek a vándorlás utolsó évtizedeire, mint az egyenlőség korára, ami a letelepedést követően hamarosan szertefoszlott, és felgyorsult a családok rokonsági rendszere közötti társadalmi differenciálódás. A temetéssel így a régi idők feltételezett egyenlősége és az osztozkodás elvének utolsó újraélése valósul meg.
A temetés, illetve a temetés szokásrendjének cigányos elemeként emlegetik, hogy a halott koporsójának vagy szobájának környezetéből valamilyen emlékdarabot szoktak elhozni, amin rendszerint többen a legközelebbi hozzátartozók – elsősorban nők – osztoznak. Említik a gatyamadzag kihúzását, a szemfedő egy részének levágását vagy a halott zsebéből kivett papírpénz feldarabolását, amely tárgyak, illetve darabok mint ereklyék kerülnek a hozzátartozókhoz, akik megkülönböztetett óvatossággal őrzik, és e darabok emlékeztetik őket a halottra, segítségükkel élik át újra és újra a halotthoz fűződő emlékeiket.
Miközben maguk a romák tudják természetesen, hogy például a helybeli románok – miként a görögkeletiek általában – a temetést követő hatodik hétre pománát, vagyis gyásztort tartanak, és a gyászmunka során ők is erős hangsúlyt helyeznek a halott egykori személyes ünnepeire (névnapjára, születésnapjára), mégis a halottra, illetve a halottakra való emlékezés alkalmait, pontosan annak rendszerét maguk a romák cigány szokásnak tartják. (A kétegyházi roma pomána szokásáról lásd részletesebben korábbi közleményünket, amely jelen írás alapját képezi: Szuhay–Kőszegi, 2001.)
Többen is megemlítették, hogy idén volt egy olyan temetés a faluban, ahol a románok a cigányok példáját követték. Igaz, hogy virrasztani csak a halottasházhoz mentek, de a halottnak ugyanolyan szobát építettek, mint amilyet a cigányok szoktak. E tényt látható büszkeséggel mesélték, és úgy élték meg, hogy azzal, hogy a magyarok követik a cigányokat, a cigányok egyenlővé válnak velük. Szerintük a sarkadi romungrók már pár éve követik szokásaikat, ők is virrasztanak, italt szolgálnak fel rendesen, ám ételt nem adnak. E megállapítás egy újabb érv annak bizonyításában, hogy ők különbek, mint a magyar cigányok. Feléjük ez nem az egyenlőség demonstrálása, hanem a fölöttük állás kinyilvánítása, az etnikus küzdelemben aratott győzelem egyik forrása.
Az oláh cigány temetések egyedisége
Egyre több cigány közéleti személyiség, roma lapokban publikáló értelmiségi érvel úgy, hogy a cigányok temetése nemcsak hogy különbözik az őket körülvevő társadalom temetésétől, hanem egyenesen a temetésben érhető tetten a sajátos cigány kultúra lényege. Évekkel ezelőtt Choli Daróczi József fogalmazta meg kissé ironikus formában, hogy néhány évszázad múlva, amikor a régészek Magyarország területén ásnak majd, meglepődve fogják megállapítani, hogy a XX. század végén csak cigányok éltek, vagy csak nekik volt kultúrájuk Magyarország területén.[2] A nem cigányok, vagyis a gázsók után vagy nem marad semmi, hiszen sok halottat hamvasztanak, vagy ha testét el is temetik, a földbe, illetve a koporsóba nem kerül „sírmelléklet”, míg a cigányok sírkamráiban érc- vagy üvegkoporsót, benne mumifikálódott testet, s a koporsó körül számtalan tárgyat találnak majd. Olyan élményben lesz a régészeknek részük, mint elődeiknek volt akkor, amikor a honfoglaló magyarok sírjait tárták fel.
Glonczi Ernő (2000: 15–16. o.) egyenesen azt írja, hogy: „Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a sajátos kultúrát és megpróbálunk választ adni arra a kérdésre, hogy végül is miben más a cigány kultúra, miben tér el a legmarkánsabban az őt körülvevő kultúráktól, akkor talán nem járunk rossz nyomon, ha a halállal kapcsolatos hiedelmek mentén indulunk el. Ezek ugyanis az egyik legmakacsabb hiedelmek a cigányság körében, melyek függetlenül a cigányság belső tagozódottságától oly mértékben homogén összképet mutatnak, hogy az ember joggal feltételezheti, hogy az egyetlen valaha létező, de az idő sodrában darabokra hullt, egységes kultúra hordozója.” Míg Choli Daróczi József szellemes megjegyzése egy folyamat kezdetére utal, addig Glonczi Ernő megállapítása végeredményként könyveli el a cigány hiedelmek és temetések egységét, ősiségét és különállását. E törekvés nem előzmény nélküli. Rostás-Farkas György és Karsai Ervin több kézikönyvnek szánt, cigány kultúráról szóló kiadványban írt hosszabb-rövidebb tanulmányt a cigányok halotti szokásairól, ám ezek a szövegek sem terepmunkára, sem irodalomra nem hivatkoznak, és azt a képzetet keltik, mintha a cigányoknak egységes temetkezési szokásuk lenne, vagy legalábbis lett volna, és ebben a rendszerben az oláh cigány törzsek és csoportok képviselik a hagyományos kultúrát.
Az utóbbi fél évszázadban szórványosan rögzített etnográfiai és antropológiai tényekből ezzel szemben másra következtethetünk. Ha csak az oláh cigányok temetéséről és gyászáról szóló irodalmat tekintjük át, azt látjuk, hogy a temetés szokásrendje azért változik, és még az oláh cigány csoportokon belül is kisebb-nagyobb eltéréseket mutat.
Erdős Kamill (1958) békés megyei oláh cigányok (kherre törzs) temetési szokásait írta le. Az etnográfiai leírás nem a megfigyelés, hanem a kikérdezés módszerével készült, mégis néhány fontos dolgot rögzít, amelyek egy része azonos a négy évtizeddel későbbi kétegyházi temetés egyes elemeivel, míg más része attól eltér. Fontos szerepe volt már a virrasztásnak, a temetés során többen lerészegedtek, a koporsó mellett jellemző volt, hogy „ki-ki vérmérséklete szerint jajveszékel”, a temetést hathetes és egyéves pomána követte, a gyász alatt a férfiak nem borotválkoztak. Ugyanakkor miután a koporsót földbe eresztették és elhantolták, nem készült kripta, de még csak kitéglázott, ledeszkázott sírkamra sem. Szapu Magda (1984) kaposszentjakabi és Michael Stewart (1994) harangosi megfigyelései sem beszélnek sírkamráról, kriptáról. Szapu Magda ugyanakkor Szimőről egy olyan 1983. augusztusi temetésről számol be, ahol a halottat (a „vajdát") kicsempézett sírba eresztették, hogy ne érje a föld, és ahol a koporsót piros szalaggal engedték le, ahogy azt Brezsnyev szovjet pártfőtitkár temetésén látták.
Ha Rézműves Melinda (1992) tanulmányát is bevonjuk az összehasonlítási körbe számtalan további lényeges eltérést tapasztalhatunk. Ezek közül csak párat említve: az egyik variáció szerint a férfiak a halott házánál, a nők a szomszédban (tehát külön-külön) virrasztanak, s még a korcsoportok is elkülönülnek egymástól, míg egy másik variáció szerint mind a nemek, mind a korcsoportok elvegyülnek egymás közt. Egy típus szerint a virrasztáson főleg egyházi énekeket énekelnek, egy másik típus szerint nemcsak hogy világi dalokat énekelnek, hanem még táncolnak is, míg egy harmadik szerint hallgató- és mulatónótát lehet énekelni, de táncnótát nem lehet dalolni. Az egyik közösségben a temetésen az egyházi emberek játsszák a főszerepet, míg egy másik közösségben csak asszisztálnak a szertartás során. A felsorolást még akkor is lehetne folytatni, ha tudjuk, hogy a konkrétan leírt temetések elemszáma igen kevés, arra mégis alkalmas, hogy érzékeltessük, legfeljebb az egyes roma csoportok tudatában etnicizálódik saját temetésük, és legfeljebb roma értelmiségi mozgalmakban fogalmazódik meg a cigány temetés ideáltípusa.
Adott oláh cigány csoport temetését egyedül Michael Stewart próbálta a saját csoport kulturális rendszerén belül elhelyezni, a temetés értelmezését, világmagyarázatát megadni, és ábrázolni azt a cigányok, illetve a nem cigányok közötti viszonyrendszerben.
Michael Stewart abból indul ki – és ezt teljes mértékben igazolják a kétegyházi megfigyelések is –, hogy a cigányok „vallása”, közelebbről halotti szokásai a befogadó társadalomban elfoglalt helyük függvényében írhatók le, vagyis abban a viszonyrendszerben, ami a többség (a gázsók) és a cigányok között fennáll. A harangosi oláh cigányok marginális helyzetű nép, proletárok, de ezzel együtt romák, és a lóvásárok, a családi ünnepek, valamint az intenzív közösségi élet teszi őket romákká, azaz egyenrangú és független testvérek közösségévé. A jó cigány testvéreinek él, azokkal együtt énekel és iszik. A társadalom azonban e tiszta cigányélet mellett megteremti a cigányban lakozó másik lelket, a paraszthoz közeli, vagyis a gázsó énjét. E kettősséget a test kettéosztása szimbolizálja legjobban, és ez az elem az egyik sarkköve Stewart rendszerének, amely azonban a kétegyházi oláh cigányok körében nem vezethető le. A test felső része (deréktól felfelé) tiszta, vagyis cigány, alsó része pedig a tisztátalan, vagyis gázsó. Maga az élet is relativizálódik, annak van egy cigány része, amelyben az emberek megélik szolidáris testvériségüket, osztozkodnak a pénzen, közösen italoznak; és van egy gázsó része, amelyben az egyén és család iránti elkötelezettség az elsődleges, és ennek kifejeződése az otthon komfortossá tétele. Az igazi cigány lét a metaforikus törzsiségből vezethető le, ahol csekély jelentőséget tulajdonítanak az életkor, a nemzedékek, a szülő-gyerek kapcsolat fogalmának. A halotti szokásokról szóló elmélet egyik premisszája szerint a halál szertefoszlatja azt az illúziót, hogy örökké lehetséges a törzsiség transzcendens világában élni. A halotti szokások ezeket a feltételeket próbálják visszaállítani.
A cigányok tudatából hiányzik az életnek, mint a halál felé való menetelésnek a képzete, még akkor is, ha számtalan nyelvi formulában a halállal fenyegetőznek, esküjükben azzal büntetik magukat. Ez a haláltól való félelemről tanúskodik, és nem a halálra való készülésről.
A cigány temetés másik sarokköve a lélek és a test halál után bekövetkező szétválasztása, majd külön kezelése. A test a halál után már nem cigány: tisztátalanná válik. Ezért törekszenek arra a cigányok, hogy a haldoklót kivigyék lakásából, hogy a halál beállta után a testet lepecsételjék (az áll felkötése, a szemre helyezett pénz által), mert nem akarják, hogy a lélek visszataláljon a testbe. A halál szennye jelen van az élők közt. A közeli családtagok pedig úgy viselkednek, mintha a testi állapotuk az elhunytéhoz kötődne, nem borotválkoznak, nem fésülködnek, bizonyos színek viselése tilalmas, és megtagadják maguktól mindazt, ami pedig az igazi cigányélet lényege, az italozást, a mulatozást, a táncot, a testvériség megélését. Csak egy év múlva válnak ismét teljes értékű tagjává közösségüknek. Miközben a cigányok a rothadó testet a gázsó papok gondjára bízzák – és úgy temetkeznek, hogy a rothadás minél hamarabb bekövetkezzen –, a lelket megőrzik maguknak, hisz meg vannak győződve róla, hogy csak ők képviselik az igazi lelki létformát. A halott lelkétől ugyanakkor el kell venni erejét, mert annak akkor lesz része igazi pihenésben, ha elveszti kötődését a földi léthez. Ehhez az élőknek el kell venniük, ki kell sajátítaniuk azt a kulturális tőkét, ami az elhunyt tulajdona volt, éppen azért, hogy az élet folytatódhasson. Ennek egyik igen fontos eszköze az igaz beszéd, ebben is a közös éneklés, a dalok teszik ugyanis lehetővé a testvériség újrateremtését.
A temetés sarokpontja az az immár konklúzióként ható gondolat, hogy a szertartáson két társadalmi rend van képviselve. Az egyik társadalmi rend a cigányoké, akik egyfelől alternatív rendet hoznak létre a zátonyra futott élettel szemben, a másik a valójában a gázsókat képviselő romungróké (akik azzal nyerik el a gázsók képviseletét, hogy ők a gázsók szolgálói), akiknek a temetés során való legyőzése és velük szemben a fölény érzékeltetése beépül az oláh cigányok univerzumába, és így szimbolikus győzelmet jelent a gázsók fölött is. A két társadalmi rend temetésen való egyidejű jelenléte úgy is értelmezhető, hogy a lélek cigánynak való megőrzése szemben áll a cigányok közötti új divat kifejlődésével, amikor a sírban a tisztaszobát próbálják megrendezni, ami a cigányokban lakozó gázsó megjelenése.
Michael Stewart konstrukciójának lényege a tiszta-tisztátalan, a cigány-gázsó ellentétpárokban fejezhető ki. Lényegében mindent erre a kettős oppozícióra vezet vissza, és úgy tűnik, hogy ez már nem a gyöngyösi cigányok saját kultúrájukról szóló világmagyarázata, hanem az angolszász antropológusok cigányokról szóló gondolati konstrukciójának magyarországi példán való bemutatása.[3]
Oppozíció és típusos egybeesés
A kétegyházi oláh cigányok saját temetésének értelmezése más gondolati struktúrában helyeződik el, mint Michael Stewart filozofikus elmélete. Nem kétséges, hogy a gyöngyösi cigányok, miként a kétegyháziak is, erőteljesen etnicizálják saját temetésüket. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az antropológiai elemzés ne figyeljen a cigányokat körülvevő társadalom azon múltbeli kulturális teljesítményeire, amelyek meghatározhatják és befolyásolhatják a cigányok változó temetési szokásait. A cigányokat körülvevő paraszti társadalom az ipari civilizációt megelőző korszakban, de még közvetlenül a szocialista átalakulás előtti időszakban is a maihoz képest a temetés olyan archaikus rendjét működtette, amelyben hasonlóan a mai cigány temetésekhez, a helyi paraszti társadalom szinte egészének „testvériségét” demonstrálta, vagyis mind a virrasztáson, mind a temetésen jelen volt a rokonság és tágabb értelemben az adott társadalmi csoporthoz (mondhatni közösséghez) tartozó egyének és nemzedékek egésze[4]. A halálról és a halottról való gondolkodás hasonló gondolati struktúrák között mozgott: a hiány reprezentálása, a halott „szellemi tőkéjén” való osztozkodás, a halott eltávozásával keletkezett űr betöltése, illetve a csoporton belüli társadalmi rend újjászervezése ugyanúgy az emberi kultúra univerziáliái közé tartozik.
A cigányok által gázsónak nevezett nem cigányok temetési szokásainak változása a szokás közösségi jellegének individualizálódását jelenti, vagyis, hogy a valódi társadalmi csoport részvétele a család szűk körére korlátozódik. A korábbi paraszti temetési struktúrában a cigányokhoz hasonlóan a közvetlen családtagok életét is megváltoztatta a gyász időszaka, mert a gyász kulturális előírásai ugyanúgy megfosztották az embereket a normális élet élésének örömpontjaitól, hisz a gyászt tartók nem jártak bálba, lakodalomba, egyéb mulatságokba. Korábbi énjükhöz, a többi paraszthoz képest ők is valami mások lettek, de mégiscsak várták a kulturális konvenciók szerint kijelölt gyásszal töltött egy év elmúltát. Az oppozíció tehát látható módon azonos a közösségen belül a gyászolók és a nem gyászolók között a cigányok és az egykori parasztok esetében is.
A lélek és a test különválasztását szintén azonos módon fogják fel a cigányoknál és a parasztoknál. A halott testének tisztátalanságára vonatkozó elképzelések a kétegyházi oláh cigányok temetésében nem igazolhatók. Ellenkezőleg – immár egy évtizede – pont azt lehet látni, hogy éppen a testet akarják megőrizni, és örökkévalóvá tenni. Még ha igaz is az a megfigyelés, hogy az örökös szoba elrendezése a tisztaszoba elrendezésével párhuzamba állítható. Ez a helyi világmagyarázatban éppen a cigányok és gázsók közötti különbséget hivatott kifejezni, azt az elgondolást, hogy mi, cigányok szépen temetünk, megadjuk a tiszteletet, figyelünk a halottra, szemben a gázsókkal, akik éppen csak elkaparják halottaikat. Pont azáltal nem válunk gázsókká, hogy végigvirrasztjuk a haláltól a temetésig terjedő időt, és halottunkat örökös lakásban helyezzük el.
A temetés során a szépségre és a felhalmozásra való törekvés végső soron a cigány ember értékét adja meg, kifejezi önbecsülését és azt a törekvését, hogy míg ő a hétköznapi életben a táradalom alávetett, marginális csoportjába tartozik, olyan, akit a gázsók lenéznek vagy lesajnálnak, addig az utolsó út a cigány ember gázsókkal szembeni alkalmi győzelmét és fölényét jelenti.
Az egykor a paraszti társadalomra jellemző, Kunt Ernő által negyedik típusba sorolt hagyományos temetések megváltoznak, és falun is egyre inkább az első, illetve második típus lesz a meghatározó. Míg az általunk vizsgált kétegyházi oláh cigányok temetése a negyedik típushoz tartozik, amellyel megteremtődik az egykori paraszti temetésekkel strukturálisan azonos jelenkori cigány temetések oppozíciója a jelenkorra átalakult, egyszerűsödött paraszti temetésekkel szemben.
Mind a harangosi, mind a kétegyházi oláh cigányok temetése (tágabban értelmezve virrasztása, temetése és gyásza) alapvetően inkább az osztálykultúrából, az egykori paraszti (inkább a vallással, mint az etnikai hovatartozással megkülönböztethető) értékrendből vezethető le, mintsem egy nehezen meghatározható etnikus különállásból. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a temetés értelmezése a saját csoporton belül etnicizálódhat, amiben pont az a folyamat érdekes, hogy miként sajátítódnak ki egykorvolt, a társadalom nagy részére jellemző kulturális megoldások.
Jegyzetek
[1] . A több mint négyezer lelket számláló Kétegyházán többségében görögkeleti vallású, magukat románnak mondó emberek laknak. A románok mellett katolikus vallású magyar és német népesség él itt. A település mintegy tíz százalékát teszik ki a cigányok. Ők elsősorban – a másári, a kherári és a csurári törzshöz tartozó – oláh cigányok, bár a törzsi leszármazás elmesélése rendre bonyodalmakat, zavarokat és vitákat okoz akár a házaspárok, akár a testvérek vagy egyéb rokonok között. A falu oláh cigánysága egységesen a többi falubeli nem oláh cigány cigányt romungrónak nevezi, a nem cigányokat pedig gázsóknak vagy ezzel szinonim kifejezésként parasztnak mondják. Gázsó alatt egyaránt értenek magyart, románt és parasztot. Amikor a román kategóriát használják, konzekvensen román anyanyelvű és/vagy görögkeleti vallású emberekre gondolnak. Ha valakire a magyar megjelölést mondják, egyaránt gondolhatnak magyar és román nemzetiségű emberre is.
[2] . E fejtegetés elhangzott a cigány nyelvről és a cigány kultúráról szóló konferencián az Államigazgatási Főiskolán 1997-ben.
[3] . Michael Stewart elsősorban Okely (1984, 1991), Sutherland (1977) és Bloch (1988) elméletére utal.
[4] . A magyar halotti és temetési szokások konkrét leírásaiban nem igazán bővelkedünk. A rendelkezésünkre álló megfigyelések jobbára az etnográfia által a népi kultúra hagyományosnak tartott korszakára vonatkoznak. A néhány cigány temetési leírás ezzel szemben eggyel későbbi korszakra, az elmúlt fél évszázadra vonatkozik. A néhány összefoglaló jellegű munka (Tárkány Szűcs 1981, Tátrai 1982, Károly 1988) lényegében egységesen K. Kovács (1944), Kiss (1920) szakirányú tanulmányaira hivatkozik, utalva természetesen olyan táji és települési monográfiákra is, amelyek megemlítik a gyászt és a temetést is. Legteljesebb munkának Kunt Ernőnek a magyar parasztság halálképéről szóló tematikus monográfiáját tekinthetjük (1987). Ebben lépésről lépésre nyomon követhetjük a temetés menetének egészében a cigányok és a parasztok gyakorlata közötti analógiákat. Kunt Ernő (1981: 36) arról ír, hogy az ember, illetve az emberi társadalom halálhoz való viszonyát öt különböző típusba sorolhatjuk. Ezek közül korunk európai ipari-civilizációs világképe igyekszik a halált tagadni (első típus), a halál elutasításának koncepciója a zsidó–keresztény alapozottságú kultúránkban található meg (második típus), míg a negyedik típus, a „halál elfogadása, tudomásulvétele a keleti kultúrákban – bizonyos áttételekkel az európai parasztságnál is – általános”.
Irodalom
Bloch, Maurice, 1988: Death and the Concept of the Person. In: On the Meaning of Death. Eds. By S. Cederroth – C. Corlin – J. Lindstrom, eds. Uppsala: Acta Universitatis Upsaliensis.
Erdős Kamill, 1958: Cigány temetés. Néprajzi Közlemények 3 (1–2). 107–127. o.
Glonczi Ernő, 2000: Jegyzettömb. Phralipe 3.
Károly S. László, 1988: Siratóének. In: Magyar Néprajz V. Magyar Népköltészet: Folklór 1. 611–632. o. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Kiss Lajos, 1920: Hódmezővásárhelyi temetkezési szokások. Ethnographia. 80–94. o.
K. Kovács László, 1944: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár. Minerva, Erdélyi Tudományos Intézet.
Kunt Ernő, 1981: A halál tükrében. Magvető Kiadó, Budapest. 1987: Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Gondolat Kiadó, Budapest.
Okely, Judith, 1984: The Traveller Gypsies. Cambridge: Cambridge University Press. 1991: Szimbolikus határok. Café Bábel 1. 37–54. o.
Rézműves Melinda, 1992: A magyarországi oláh cigányok szokásai gyász idején. Phralipe 11. 20–25. o.
Stewart, Michael, 1994: A magyarországi oláh cigányok halotti szokásai. I-II. Cigányfúró 3. 18–23. o.; 4. 21–29. o.
Sutherland, Anne, 1977: The Body as a Social Symbol Among the Rom. In: The anthropology of the body. Ed. by John Blacking, London – New York – San Francisco: Academic Pres. 379–390. o.
Szapu Magda, 1984: Halotti szokások és hiedelmek a kaposszentjakabi oláh cigányoknál. Ciganisztikai Tanulmányok 1. Budapest: Néprajzi Kutatócsoport. 71 o.
Szuhay Péter, 1993: Ki az ember? Az 1992. évi kétegyházi „etnikai háború”. Regio 4. 31–54. o.
Szuhay Péter – Kőszegi Edit, 2001: Örökös lakás. Az etnikus egyediség és a kétegyházi Faragó Zsigmond temetése. Tabula2. 194–220. o.
Tárkány Szűcs Ernő, 1981: A halál. In: Magyar jogi népszokások. 179–198. o. Gondolat Kiadó, Budapest.
Tátrai Zsuzsanna, 1982: temetés (243–246. o.), virrasztás (572–573. o.) címszavak In: Magyar Néprajzi Lexikon V. Akadémiai Kiadó, Budapest.
- Roma-dosszié [7]