Kölcsey Ferenc óta tudjuk, hogy nem árt, ha az ember sokat ír, ám arra is ügyeljen, hogy még többet olvasson, de a legeslegtöbbet a gondolkodásra szánja. Laci, rólad mindenki tudja, hogy nagyon sokat írsz, s ha lehet, még többet olvasol. Jut-e időd a gondolkodásra? Vagy a Kölcsey-féle hierarchizálás esetedben tarthatatlan volna, amennyiben nálad ez a három tevékenység nem választható szét, sokkal inkább összefonódik és együttműködik?
Írás közben is, meg olvasás közben is szoktam gondolkodni. Írás közben olvasni, olvasás közben írni ez egy kicsit nehezebb, de maga a folyamat, amíg egy szöveg létrejön a papíron, vagy a papírra leírt szöveg megelevenedik az ember tudatában, az egyszersmind gondolkodói folyamat is. És ha ez nem így volna, akkor valószínűleg se írni, se olvasni nem tudnék, talán élni sem. Úgy is mondhatnám: vannak az ismeretségek, barátságok kialakulása, tönkremenése, utazások, történelmi tapasztalatok, álmok és rémálmok, döntések, konfliktusok, állásfoglalások, mámorok, betegségek, örömök, depressziók, életveszélyek, megrázkódtatások és más effélék: bizonyos értelemben ezek is olvashatók, nemcsak a szövegek.
Gondolom, arra is jut némi időd, hogy időnként újraolvasd önmagad, no persze nem valamiféle pszichoanalitikus elemzés jegyében. Szoktad a saját műveidet időről időre újraolvasni, illetve továbbírni?
Saját munkáimat nem szoktam olvasni, ezért újraolvasni sem szoktam őket. Annyi érdekesen jó vagy érdekesen rossz könyv van a világon, hogy fölösleges volna éppen azt a szerzőt fellapoznom, akit minden reggel láthatok a borotválkozótükörben. Újraírni sem szoktam saját munkáimat, másokéinak újraírásáról pedig – a színházi adaptációkra gondolok – leszoktam. Egy írásmű vagy sikerült, és akkor vállalható évek múltán is, hibáival együtt is, vagy nem sikerült, és akkor jobb elfelejteni. Kivéve azt az esetet, amikor valaki egy alapelgondolásra több, elvileg egyenértékű változatot hoz létre. De hát ilyesmit eddig még nem csináltam. Szerintem, ami készen van, az többek között attól van készen, hogy már nem lehet hozzányúlni.
Hány könyvet olvasol hetente?
Talán úgy kellene olvasni, ahogy Cholnoky Viktor novellájának hőse, Trivulzio felügyelt a maorikra a cukornádültetvényen. Bement a városba, hogy az ügyeit intézze, ám előtte kivette az üvegszemét, és mondta a maoriknak, hogy a szeme addig is nézni fogja őket. Nekem is kedvem volna otthagyni a szemüvegemet, hogy az olvasson helyettem, amíg én különböző kalandokba és viszontagságokba bonyolódom. Hogy hetente hányat? Nem is tudom. Talán ötöt. Vagy kilencet. Vagy kettőt. Néha arra gondolok, hogy egyetlenegy könyvet kellene elolvasni, de azt nagyon. Annyira, hogy az összes többi meglegyen benne. De hát ilyen könyv nincs, én legalábbis eddig nem találtam rá. Ezért is olvasom helyette a többit.
Az író tevékenységét nem csupán a Kölcsey-féle hármasság szerint lehet tagolni. Pályád során rendszeresen szembesülsz egy másik hármassággal, nevezetesen a líra, a dráma és az epika műnemi formáival. Beszéljünk először a líráról. Könyveidben bőven találhatók verses betétek, jóllehet szövegzárványokként, miközben nem vagy lírikus. Olykor viszont találkozol költőkkel, esszéíróként. Gondolok például a Petri Györgyről vagy Kukorelly Endréről írt kritikai esszéidre. Most azonban a Juhász Ferenccel való találkozásodat idézd fel! Miféle rálátást kínált neked Juhász a modern líra problémáira?
Ez két különböző kérdés. Kezdjük a költészettel. Gimnazista voltam, amikor megismerkedtem egy fiatal kritikussal. Persze az én szememben komoly, meglett férfinak látszott; én voltam tizenöt éves, ő huszonöt. Ő volt Reményi József Tamás, és igen határozottan lebeszélt róla, hogy verseket írjak. Szót fogadtam neki, és ma is azt gondolom, hogy igaza volt. Úgyhogy nem vagyok költő, soha nem is próbáltam az lenni, a költészethez való viszonyom alapvetően versolvasói viszony. Mint kívülállót élénken foglalkoztat, hogyan működik a költői fantázia és észjárás a hagyomány különböző rétegeiben. Nagy felfedezés volt számomra például, hogy Katona József drámai életműve leginkább a versei felől közelíthető meg. Vagy hogy Kölcsey, aki egy ideologikus gondolkodású személyiség volt, élete két-három szerencsésebb költői pillanatában hogyan szabadul meg a doktrinerségtől. Ugyanez vonatkozik a műfordításokra is. Eléggé sok verset és verses formájú költői művet fordítottam. Tudok verselni, tudok rekonstruálni költői attitűdöket anélkül, hogy én magam költő volnék. A vers szétszedése, majd összerakása egy másik nyelven tekinthető különösen intenzív versolvasásnak.
Juhász Ferencről csak röviden. A tízmilliárd éves szív című kötetről szóló kritikám 1989-ben jelent meg, a Holmi első évfolyamában. Akkoriban az Átkelés az üvegen című regényt írtam, és sokat gondolkodtam rajta, tud-e teremtő erőként hatni a költői képzelet. Úgy láttam: ha ezt hirdeti meg programjaként, mármint a teremtő erőt, akkor ez az erő biztosan nincs meg benne. Erre a következtetésre jutottam Juhász kötete kapcsán. Azt hiszem, ez az egyetlen elmarasztaló kritika, amit életemben írtam. Valószínűnek tartom, hogy a konkrét elemzések ma is megállják a helyüket, de tettem benne néhány túlzottan általános kijelentést is, ezeket ma már sajnálom. Annyi talán ma is kiderül ebből a kritikából, hogy Juhász költészete, a benne halmozódó megoldatlan problémákkal együtt, intenzíven érdekelt.
Térjünk át a drámára: Németh László...?
Egyszer írtam az Alföldben Németh László drámáiról. Azt gondolom, hogy Németh László drámái színházilag elég érdekesek, sok felfedezni való van bennük annak ellenére, hogy akciószegények, és ez mindig megnehezíti a rendezők dolgát. Amúgy nekem Németh László drámaírásához nem volt közöm, számomra esszéistaként volt fontos. Főleg a Minőség forradalma kötet írásaira gondolok. Nagyra becsülöm az Iszony című regényét meg az azt megelőző rövidebb regényeket, az Akasztófavirágtól kezdve egészen a Gyászig. Az Égető Esztert nem tartom olyan jó könyvnek, de az is rendkívül érdekes. A drámáihoz, azok történelem- és emberképéhez sok közöm nincsen. Ettől függetlenül: az én életemben a színházi korszak lezárult. Nekem a színházból, hogy röviden és sarkítottan fogalmazzak, elegem lett, hátat fordítottam neki. Éppen ezért nem is vagyok abban a helyzetben, hogy a mai magyar színházról, annak működéséről érvényes módon beszélni tudjak. Ma már csak néző vagyok, a néző pedig attól néző, hogy néz, vagyis nem lát. Tudomásul kellett vennem, hogy a drámaírás, miközben továbbra is irodalomként tartják számon az iskolákban és a konferenciákon, valójában – vagyis a színházban – nem számít irodalomnak, és az a drámaíró, aki saját elgondolásai szerint akar dolgozni, lesheti, hogy mikor mutatják be a darabjait. Így tehát azt a tíz-tizenöt évet, amíg színházzal foglalkoztam, kénytelen vagyok a veszteséglistára írni. Akkor is, ha sokat tanultam belőle. Elvesztegetett idő volt.
Ebből az egész időszakból, a Faust-fordításon kívül, egyetlen színpadi jellegű munkámat tekintem menthetőnek, ez pedig A nagyratörő című drámatrilógia, amely Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemről szól, aki súlyosan ellentmondásos személyiség volt. Írtam a kilencvenes évek elején, kötetként megjelent 1994-ben, Kolozsvárott az első részt bemutatták 1992-ben. Magyarországi bemutató lehetősége fel sem merült az elmúlt tíz év során. A kolozsvári előadás, Parászka Miklós rendezése, egyszer volt Magyarországon látható: 1993 tavaszán Debrecenben, a Fidesz-kongresszus alkalmából. Ott volt a színházban a Fidesz teljes akkori vezetősége. Az előadás után odavittek Orbán Viktorhoz, aki gratulált, majd mondott néhány szót a tizenhatodik századi politikusok hatalomvágyáról és gátlástalanságáról. Utóbb derült ki, hogy aznap voltak a Fideszben az első nagy összeveszések.
Visszatérve A nagyratörőre: mai szemmel nézve pályám első kiérlelt munkájának tartom. Írása közben jöttem rá, hogyan lehet a történelmi tény látomásos erejét mozgósítani, a tényekről alkotott különböző vélekedések feszültségét kihasználni, s hogyan lehet mindezt valamilyen teherbíró konstrukcióban elrendezni. Későbbi munkáimban ezt fejlesztettem tovább.
A történelem iránti kíváncsiság nálad látványosan átköltözött a történelmi regényformába. Kifejtenéd véleményedet a „gárdonyizásról”, az olyan típusú szerzői viselkedésről, amelynél már a könyv legelső oldalain kiderül, hogy hol terem a magyar vitéz?
A magyar prózában a történelmi hagyomány meglehetősen egysíkúan jelenik meg, általában illusztrációként vagy illusztráció ürügyeként. Nem sok olyan szerzőt ismerek a magyar irodalomból, aki ezt másképpen gondolta. Legjelentősebb kivétel Kemény Zsigmond, aki azonban éppen bonyolultsága és problematikájának súlyossága miatt, amihez a nyelvezet nehézkessége is párosul, nagyon kevéssé van a mai napig befogadva, és a maga korában sem volt népszerű író. Kicsit másképpen látta ugyanezt a dolgot Mikszáth Kálmán, de hát Mikszáth Kálmánnál tulajdonképpen példázatossággá nőtte ki magát a történelmi tárgy a Beszélő köntöstől A fekete városig. Másképpen látta Móricz Zsigmond is, de őnála, mondjuk a történelem dímóniája túlságosan meg van terhelve magánéleti problémákkal. A régebbiek közül ők azok, akiknek valami jelentős, attól az egysíkú románcosságtól -- Jókaitól Gárdonyiig terjedő románcosságtól -- eltérő mondanivalójuk volt. Engem a történelem úgy önmagában véve mint történelem, nem túlzottan érdekel. Engem mindig az érdekel, hogyan lehet működőképes elbeszélő formákat létrehozni, és ezt milyen közegben lehet megjeleníteni. Az, hogy a történelem példákat hoz, megtörtént esetekről beszélünk, hogy garantálják a történelmi források, hogy amiről beszélnek, annak különböző szintű valóságreferenciái vannak, ez olyan mozgásteret és játékteret nyújt a szerzőnek, aki erre odafigyel, amit kár volna kihagyni. Nem is beszélve arról, hogy az időperspektíva, az évszázadok, amik időközben elteltek a jelzett esemény óta, megint csak kitágítják a játékteret, mert közben megváltozott a nyelv, megváltozott az emberek gondolkodásmódja, megváltozott a tárgyi környezet és a kultúra. Önmagunk előzményeire ismerhetünk rá, és a szerző mindig eldöntheti, hogy éppen az azonosságot, a ráismerhetőséget vagy a másságot közli-e az olvasókkal. De azt hiszem, hogy a történelemmel való foglalkozás is csak egy szakasza az én pályámnak, mert én mindig is arra törekedtem, már amikor elkezdtem írni akkor is, hogy ugyanazt az eljárásmódot ne ismételjem meg. Ha egyszer valami sikerült, akkor az azt is jelenti, hogy többet nem lehet ugyanúgy megcsinálni. A prózának az az előnye, különösen a nagyepikának, a regénynek, hogy mindig újra kell gondolni a belső feltételrendszerét. Már csak azért sem hiszem, hogy hagyományos értelemben vett, „igazi” történelmi regényeket írok, mert nem különösebben érdekelnek a kiemelkedő szerepet játszó személyiségek, sem az úgynevezett fontos események. Miféle regényhőst formálhatnék Julius Caesarból vagy Napóleonból, vagy akár Zrínyi Miklósból is? Az ő nevükhöz jól ismert közhelyek tapadnak, amelyeket cáfolni sem érdemes. Ezzel szemben képzeljük el a daruvári kocsmárost, aki Zrínyitől bérli a kocsmáját, ugyanakkor összeveszett a vejével, és van egy görög rézáru-kereskedő ismerőse, aki higanycsempészéssel is foglalkozik: ezzel már lehet kezdeni valamit, és ezen keresztül – mellesleg – a fontos emberről és koráról is több minden kiderül, mint a patetikus vagy ironikus olajnyomatokból. Félreértések elkerülése végett: eszem ágában sincs regényt írni a daruvári kocsmárosról, ez csak úgy hirtelen eszembe jutott. Meg hát a téma nem fontos, illetve nem önmagában véve fontos.
A nagyratörő és most készülő történelmi regénytrilógiád mellett még mely korábbi műveidet tartod igazán sikerültnek, vállalhatónak?
A nagyratörő előtti írásaimat magam mögött hagytam, ezért nem nagyon tudok mit mondani róluk. Ezt részben sajnálom. Nem tartom követendő példának az olyan írókat, akik leszólják a korábbi teljesítményeiket, vagy éppen egyáltalán nem vállalják őket. Szeretném úgy alakítani a pályámat, hogy az az ember, aki most beszél, több mint két évtizedes írói gyakorlat után, még mindig ugyanaz legyen, aki volt a kezdetekben, de hát közben azért mégis magam mögött hagytam egy csomó mindent. Én azt gondolom, hogy A nagyratörővel kezdődött el az a pályaszakaszom, ami még most is tart, és a korábbi könyveimtől eltávolodtam. Különben is úgy gondolom, hogy egy író nem lehet saját maga olvasója. Emlékszem, milyen kritikákat kaptak ezek a könyvek, meg tudom mondani, melyiknek volt jó fogadtatása, még talán azon is el tudnék gondolkodni, hogy megérdemelték-e ezt a jó fogadtatást. Az első elbeszéléskötetem vagy a Menedék című regény, ezek jártak a legjobban. Az Átkelés az üvegennek külön fogadtatástörténete van, ennek te is szereplője vagy, nem is egy írásoddal, hanem legalább kettővel. Ennek a könyvemnek nagyobb, vagy legalábbis terjedelmesebb visszhangja volt, mint az első két kötetnek együttvéve. De így utólag visszatekintve túlságosan is külsődleges problémákra, nevezetesen a befogadhatóság, megérthetőség problémáira koncentráltak azok, akik beszéltek róla. Ma már úgy látom, az Átkelés az üvegenből tanultam meg, hogyan kell egy működő, bonyolult regényformát létrehozni, és volt egy első változat, amit kidobtam. Aztán elkészült és megjelent a második változat, amely magán viseli ennek a küszködésnek összes erényét és hibáját. De nyilvánvaló, ha ma elkezdenék egy ilyen nagy, bonyolult regényt felépíteni, ami nem történelmi regény, hanem fantasztikus regény, egészen másképp fognék hozzá, sokkal nyugodtabban, nagyvonalúbban, sokkal inkább tisztában volnék az alapelgondolással, és a részletek kidolgozását nem annyira görcsösen csinálnám, mint akkor csináltam. De hát ennek a regénynek még mint kezdő író fogtam neki 1983-ban, már nem teljesen kezdőként fejeztem be 1991-ben, közben még a rendszerváltás is végbement. Amikor elkezdtem írni, politikai okokból semmi esély nem volt rá, hogy egy ilyen könyv megjelenhet, amikor befejeztem, akkor kisebb zökkenőktől meg nehézségektől eltekintve semmi különösebb akadálya nem volt a megjelenésnek. De hát ez már nagyon régen volt.
Egy pillanatra azért még maradjunk a tanulóéveknél, amelyeknek gyümölcseit megtagadni nem tudod, és nem is akarod, noha ma már számodra idegenek. De nem csak számodra. A Menedék például hasonlóképpen volt idegen a már említett Petrinek, ahogyan erről be is számol pályatársához, Várady Szabolcshoz írt levelében. Mennyire látsz itt a nemzedéki idegenségen túl valamiféle esztétikai nézeteltérést?
Az esztétikai különbséget inkább Petritől kellene megkérdezned egy spiritiszta szeánszon. A sírból jövő elutasítással nem tudok mit kezdeni, mert ez esetben eleve ki van zárva a párbeszéd, a vita vagy legalább a válaszadás lehetősége. Petri egy magánlevélben fogalmazta meg lesújtó véleményét, valamikor 1985-ben. Ez a levél már a halála után jelent meg, a Holmi 2000. decemberi számában. Tizenöt év alatt lett volna ideje nyíltan elmondani, mit gondol rólam, ezt azonban nem tette meg. De nem akarom túlbecsülni ennek az apró mulasztásnak a jelentőségét. Már csak azért sem, mert ami magát a Menedéket illeti, Petrinek tulajdonképpen igaza van. Magam sem szeretem ezt a könyvemet. Van egy erős, allegorikus vagy emblematikus alapötlete, az, hogy valaki eltéved a saját szívében, és nem találja meg a kivezető utat, ám ezt a keretet képtelen voltam kitölteni, ehelyett üres és frivol ötletek vannak egymáshoz fércelve. Azt hiszem, az ember 25 éves korában még nem tud a szívről igazán sokat, főleg, ha igazából nem is érdekli. Ennyiben Petri ellenérzése jogos. Amit az újkonzervativizmusról meg az én állítólagos Trianon-nosztalgiámról mond, az egyszerűen ostobaság. Néha még egy olyan okos ember is leír butaságokat, mint amilyen Petri volt. Ez a példa, más példák mellett, arról is tanúskodik, hogy a demokratikus ellenzék tagjai sem voltak annyira toleránsak, mint amilyennek hitték magukat. Nem mindegyikük fogadta el, ha valaki inkább esztétikai, mint politikai okokból utálta a Kádár-rendszert. Engem többek között ez tartott távol a demokratikus ellenzéktől. Meg persze az, ne szépítgessük, hogy hiányzott belőlem a bátorság ahhoz, hogy nyíltan, nevemet vállalva részt vegyek a munkájukban, noha rokonszenveztem célkitűzéseikkel. Azonkívül nemzedéki okok is közrejátszottak. Tíz-tizenöt évvel idősebbek voltak nálam; nagyon meg kellett volna erőltetnem magamat, hogy a puszta tudomásulvételen túl bármi jelentőséget tulajdonítsanak nekem.
Ha már szóba került a politika: pályád a nyolcvanas években indult, majd a kilencvenes években teljesedett ki. Éppen akkor tehát, amikor sokak szerint valami fontos – közösségiség, szolidaritás vagy morális biztonság? – kiment az irodalom alól, valami, ami a nyolcvanas években még megvolt. És ha valami kiment alóla, akkor mi maradt helyette? De ha nem maradt semmi, akkor például hogyan tudod te ezt a hiányt a magad írói gyakorlatában körüljárni, feldolgozni?
Szerintem félrevezető dolog irodalomról beszélni jelen időben. Az irodalom mindig egy elmúlt dolog, egy elmúlt dolognak az összefoglalása. Kortárs viszonyokat nézve mindig csak szerzők vannak, és művek vannak, meg intézmények vannak, meg események vannak, és az ember megelőlegezi azt a feltételezést, hogy majd ebből is irodalom lesz utóbb, és körülbelül el is tudja képzelni, hogy miként válik ez irodalommá, és ezért kicsit leegyszerűsítve a mai magyar vagy élő irodalomról beszél. De pont amikor ilyesmiről van szó, hogy az irodalom alól kicsúszott-e valami, vagy maradt-e valami helyette, akkor látszik, hogy ez félrevezető dolog, mert először is ezt minden író másképpen éli meg, azonkívül itt megint csak a nemzedéki tapasztalatok különbözőségével kell számolni. Egészen másképp látják ezt a dolgot azok, akik a kilencvenes években, tehát a rendszerváltás után kezdték a pályájukat, egészen másképp azok, akik már középkorú, esetleg idős szerzőknek számítottak már a nyolcvanas években is, és bizonyos beidegződéseiktől nem tudtak megszabadulni. Biztos, hogy az irodalmi élet szereplői jelentősebbnek érezhették magukat a nyolcvanas években, amikor a diktatúra már felpuhulóban volt, amikor a szólásszabadság már kezdett érvényesülni, de ugyanakkor a politikai viszonyok még a régiek voltak, és sokan hittek olyasmit, hogy a kulturális elit folyamatosan képes a szolidaritás reflexeit mutatni, vagy hogy az irodalom, a költészet, a kultúra a nemzet lelkiismereteként jelenhet meg, ne adj' Isten párbeszédet folytathat „a nép” nevében „a hatalommal”. Itt nagyon sokféle elképzelés volt, ezek mai szemmel nézve mind-mind illuzórikusnak bizonyultak egyfelől, másfelől ki lehet mutatni egész pontosan gyökereiket a felvilágosodástól meg a romantikától kezdve, meg a módosulásaikat a Monarchiában meg a két háború között. Ez megszűnt, mert erre ma már egész egyszerűen nincs szükség, és ezt nagyon sokan úgy élték meg, hogy az irodalom elveszítette belső jelentőségének nagy részét. Én inkább úgy érzem, hogy tehermentesült, és hogy végre az írók tényleg azt írhatják, minden külső és belső kényszer nélkül, amit tapasztaltak, amit átéltek, ami belőlük jön, a saját személyiségükből, és ők maguk eldönthetik, hogy akarnak-e lenni valamilyen eszménynek vagy ügynek elkötelezve, vagy netán csak a szövegért magáért írják a szövegeiket. Én ezt kifejezetten a lehetőségek bővülésének látom. Szerintem ez egyik magyarázata annak, hogy a mai magyar irodalmi élet annyira gazdag és színes, és hogy elég sok érdekes meg jelentős mű jelenik meg. Más kérdés persze, hogy az államilag támogatott könyvpiac vagy könyvkiadás, a terjesztési rendszer majdnem összeomlott a kilencvenes évek elején, és azóta sem épült ki újra. Az is igaz, hogy kevesebb olvasó van, mint azelőtt. Ezek inkább irodalomszociológiai kérdések. Szerintem sehol sincs előírva, hogy egy írónak húszezer vagy százezer olvasója kell, hogy legyen, az a lényeg, hogy valahány olvasója legyen. És én úgy gondolom, hogy az én könyveimet olyan két-háromezren olvashatják, nem tudom elképzelni, hogy kik az én olvasóim, ismerek egy párat személyesen, de tudom, hogy vannak, és ez bőven elég, és nekem nem hiányzik az, hogy minden könyvesboltban kupacokban álljanak a könyveim, ez inkább nyomasztana. Lehet, hogy száz vagy százötven év múlva alig lehet majd megtalálni az olvasók rejtőzködő szektáját, de még nem tartunk ott. Ez különben nevelés kérdése. Ám nevelniük a tanároknak, a szülőknek és a nevelőtiszteknek kell, nem az íróknak. Még kevésbé az irodalomnak.
A nagy szavak és eszmék egységes és közös teherviselése volna tehát, amitől a kilencvenes években mentesültünk. Következésképpen felszaporodtak a személyre szabott lehetőségek, amelyek közül te a mögékerülés technikáját választottad, amennyiben mindig a szociológiailag előálló irodalmi helyzet mögé kerülsz. Felveszed például a párbeszédet régebbi korokkal, régebbi hagyományokkal, mondjuk a barokkal, amely életművedben újra meg újra visszatér, akár a történelmi korfestés, akár a szerzői látásmód értelmében. Alkatodban felfedezhető a barokk színpadiassága, egyáltalán, megjelenésedben van jókora teatralitás. Nem véletlen, hogy egyik darabodban, a Lepkék a kalaponban színészként is felléptél. De túl az alkati determináción, ha körülnézel, látsz-e a magad theatrum mundijában, tehát a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar valóságában, vagy akár manapság valami barokkosat, valamit, amit akár újbarokknak is nevezhetnénk?
Sajnálom, de nem látok magamban semmi barokkot vagy barokkosat. Függetlenül attól, hogy mások esetleg látnak. És függetlenül attól is, hogy egyáltalán nem magától értetődik, hogy létezett-e valaha is barokk, vagy ha létezett, akkor mit értsünk rajta. A hagyomány, azon belül a XVII. és XVIII. századi európai kulturális és történelmi hagyomány nem egygyökerű, hanem nagyon sok gyökerű. Ha valami jellemző rám, akkor ennek a felismerésnek az érvényesítése. Meg az, hogy valamikor nagyon régen, húsz-huszonkét évvel ezelőtt német barokk költők verseit fordítottam, Andreas Gryphius verseiből meg is jelent egy vékony kis kötet 1984-ben. Ennyi a barokk. Rám tett hatását nem becsülném túl, mert nagyon sok másmilyen hatás is ért, és nem szerettem volna, ha érdeklődésem csak erre az egy irányra korlátozódott volna. Történetesen az utóbbi két regényem, Jacob Wunschwitz igaz története meg a Károlyi Sándor-trilógia, mind a kettő a XVII. században játszódik. Azt lehet hinni, hogy ez is egyfajta barokk iránti érdeklődés megnyilvánulása, én azonban nem így gondolom. Időszemléletem igen erőteljesen megváltozott. Kezdő koromban a XVII. századi stílusjegyek inkább dekoráció-ként voltak jelen írásaimban, retorikai jegyekként, most pedig az eltelt időnek a formaképző jelentősége érdekel inkább, és szerintem ez egy nagyon fontos különbség.
Három nevet mondok: Luther, Novalis, Kleist. Beszélnél róluk?
A Luther-kötet volt első nagyobb fordítói munkám, Asztali beszélgetések a címe. 1982-ben csináltam, még egyetemistaként. Közeledett Luther születésének ötszázadik évfordulója, és a Helikon Kiadó, amely akkoriban vált önállóvá, szerette volna kiadni valamelyik munkáját, csak nem volt egészen világos, hogy mit. Mondtam Zirkuli Péternek, aki ott dolgozott a kiadóban, hogy az Asztali beszélgetésekből kellene készíteni egy bő válogatást. Luther egyik fontos bevételi forrása volt, hogy a felesége húsz-harminc személyre főzött, főleg diákokra, akik ezért fizettek, és együtt ebédelhettek a nagy emberrel. Ő viszont egyfolytában beszélt a legkülönfélébb dolgokról: hol a pápát szidta, hol természeti vagy csodás jelenségeket világított meg, teológiai kérdéseket fejtegetett, anekdotákat mesélt és így tovább, a diákok pedig jegyzeteltek. Ezeket a feljegyzéseket aztán összegyűjtötték, és Luther halála után kiadták, ennek a kiadásnak a fakszimiléje megvan a Széchényi Könyvtárban, abból dolgoztam. Tudniillik a kiadó rám bízta a válogatást is meg a fordítást is. Így utóbb egy kicsit csodálkozom rajta, hogy meg tudtam csinálni, de tény, hogy sikerült. A munka java részét a telkibányai turistaházban végeztem, ahol a korlát vaspálcikái ötágú csillagot formáztak, és az odalátogató szerelmespárok azt hitték az útszéli forrásról, hogy csőrepedés. Szótáram nemigen volt, talán csak egy kézi Brockhaus. Ezzel szemben nem akárki volt a kontrollszerkesztő: a fordítást az eredetivel Radnóti Sándor hasonlította össze. Akkoriban, ellenzéki szereplése miatt nem volt sem állása, sem szerződéses munkaviszonya, nem is publikálhatott, tehát ilyesféle munkákból élt. Azt kell mondanom, kiváló kontrollszerkesztő volt. Jó szeme volt, remek érzéke volt a nyelv legfinomabb árnyalatihoz, és nem hiányzott belőle egyfajta visszafogott pedagógiai hajlandóság sem. És persze tudott németül, hogy mást ne mondjak, Walter Benjamin írásain edződött. Utóbb még három vagy négy nagyobb fordításomat kontrollszerkesztette, köztük Novalis Heinrich von Ofterdingen című regényét. Igazán nem sajnálom, hogy néhány év múlva abbahagyhatta a kontrollszerkesztést, viszont a közös munkák jóvoltából sokat köszönhettem neki.
Még egy szót Lutherről: az ő kötete hozta meg számomra az áttörést. Huszonhárom éves voltam, saját írásaim nem jelentek meg, viszont ezt a könyvet fel tudtam mutatni. Sokan elolvasták, számomra fontos emberek is, és kezdtek íróként is tudomást venni rólam. Például Mészöly Miklós. Vagy Nádas Péter. Egyszer felmentem hozzá: intett, hogy maradjak csendben, és nézzek be a szobába. Ott könyökölt a felesége, Magda, és annyira belemerült Lutherbe, hogy minket észre sem vett. Nádas aztán bele is írt egy Luther-szöveget az Emlékiratok könyvébe, erre nagyon büszke voltam. Arról nem is beszélve, hogy közel férkőztem Luther doktorhoz, mind a háztartásához, mind a gondolkodásmódjához. Mondhatnám úgy is, hogy megszereztem a telefonszámát, és időnként felhívtam. Később ugyanígy felhívtam Novalist is, még később Goethét és Heinrich von Kleistet. Amikor csináltuk a Kleist-kiadást Földényi Lászlóval és Forgách Andrással, akkor én már nagyon hosszú ideje nem írtam elbeszélő prózát, ez volt az én színházi korszakom, az Átkelés az üvegen után nem volt kedvem újabb prózába belevágni, és Heinrich von Kleist írói egyénisége meglehetősen szuggesztív volt, mind a hárman elég erősen a hatása alá kerültünk, és ez a hatás egy idő után nyomasztó volt, és meg kellett szabadulni tőle. És ez volt az a hatás, amit ő gyakorolt rám íróként, mert rájöttem, hogy csak úgy tudok Heinrich von Kleist szellemétől, ha úgy tetszik kísértetétől megszabadulni, ha nem az ő fordítója vagyok többé, nem ez határozza meg a hozzá való viszonyomat, hanem írótársaként érvényesülök, és írok valami olyan prózai munkát, amiben ezt kifejezésre is tudom juttatni, és ez volt a Jacob Wunschwitz igaz története. Itt közrejátszanak a keletkezési körülmények is, tudniillik én olyan történetet kerestem, aminek valami köze van Kleisthez, de nem közvetlen köze. Például egy olyan eset, amiről ő egész biztos tudhatott, de nem írt róla. És ilyen volt Jacob Wunschwitz kelmefestő esete, amely egy olyan kiadványban szerepelt, amelyben szerepelt ugyanaz a krónika is, ami a történeti Kohlhaasról szólt. Ezt a kiadványt Kleist biztosan olvasta, és amikor megtaláltam, mert nem volt könnyű ebből példányt felhajtani, akkor világossá vált számomra, hogy ez az én történetem, amit én fogok megírni, és ami némiképpen a Kohlhaas Mihály ellendarabja lesz. Ráadásul Berlinben találtam meg ezt a példányt, a Porosz Állami Titkos Levéltár könyvtárában, közben a Wannsee partján laktam, kétszáz méternyire attól a helytől, ahol Kleist agyonlőtte magát, és ráadásul ez a hely nagyon közel van ahhoz a Kohlhaasenbrück nevű faluhoz, ahol a történeti Kohlhaas űzte gaztetteit, rablásait és gyilkosságait, és mindez együtt már elég ahhoz, hogy valamifajta közvetlen hatásnak is nevezzük.
Nos, térjünk végre arra a pályaszakaszra, amely igazán közel áll hozzád, olyannyira közel, hogy nyakig benne vagy. Jó ideje olyan könyveket írsz, amelyekben – a korábbi manierista vagy barokk nehézfegyverzetet letéve – igencsak előzékeny vagy olvasóidhoz. Történetekkel, hősökkel kedveskedsz nekik, az önmagukat befelé tükröző barokkos víziók helyett lineárisan kifelé táguló világokat kínálsz fel számukra. Ilyen munkáid például a Jacob Wunschwitz igaz története és az Árnyas főutca.
Az az igazság, hogy én így erre soha nem gondoltam. Mondom, egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy korábban nem tudtam, hogyan kell regényt írni, most meg valami elképzelésem lett róla, éppen az Átkelés az üvegen tanulságai alapján. De ezeket is kellett egy pár évig érlelni. Az Átkelés az üvegent 1991 elején fejeztem be, és öt évvel később kezdtem el a Wunschwitzot írni, közben semmi említésre méltó prózát nem írtam. Én tulajdonképpen nem is szoktam munka közben megfogalmazni, hogy mi működtet egy regényt, illetve azt tapasztaltam, hogy ha írás közben megpróbálom megfogalmazni, az félrevezet. Utólag viszont érdemes, amikor készen van egy munka. Például a Jacob Wunschwitz igaz története esetében. Nem mondanám azt, hogy itt lineáris történetszervezés érvényesül, ez csupán a látszat. Tényleg, elindul valahol a történet, nevezetesen a szőlősgazdák elégedetlenségétől, és befejeződik valahol, méghozzá azzal, hogy Jacob Wunschwitz fejére lesújt a balta. De nem ez a fontos benne, hanem az, hogy ott azt találtam ki, hogy az idő valahogy rétegesen helyezkedik el a regényben, méghozzá úgy, hogy minden egyes mondat egy-egy kisebb időutazás legyen. És a mondatokon belül is, mert elkezdődik egy mondat jövő időben, és befejeződik múlt időben, elkezdődik kijelentő módban, befejeződik feltételes módban vagy kötőmódban, ami azt jelenti, hogy valakinek a szavait függő beszédben adom vissza. Ugyanez az egyes epizódokban is megvan, és az egyes epizódok elég határozottan hátat fordítanak egymásnak. Ez a formai problémának a váza, egyébként pedig mondjuk a műnek az az alapelgondolása, hogy mi mondható el valakiről igaz történetként, mi tesz egy történetet igazzá, függetleníthető-e a történet igazsága a történet, mondjuk így, hogy belső jelentőségétől, függetleníthető-e az a belső jelentőség a korabeli politikai vagy későbbi szemmel nézve történelmi jelentőségtől. Ilyesmiken gondolkodtam, csak éppen nem esszét írtam erről vagy nem tanulmányt, hanem kitaláltam egy történetet, és ezt a történetet, ahogyan elkezdtem írni, kiderült, hogy nem függetleníthető ezernyi más történettől. Akkor viszont az a probléma merült fel számomra, hogyan lehet mégis egy jól lezárt, formailag tagolt regényt írni ahelyett, hogy milliószámra hemzsegnének a történetek, és egyáltalán a történetek befejezhetetlen és végtelen sokasága táruljon az olvasó elé. És ezt valahogy megoldottam. A Károlyi Sándor esetében egészen más kérdések vetődnek fel, mégpedig az, hogy mi teszi az embert önmagává, hogyan lehet egy embert azonosítani, mi a mi viszonyunk a saját magyar történelmi hagyományainkhoz, ezen belül a kulturális hagyományokhoz. Ellentétben a Jacob Wunschwitzcal, itt ezt részben előre végig is gondoltam, és külön írtam egy tanulmányt róla, ez a Kitaposott zsákutca, amit kifejezetten a Károlyi Sándor-regényre való felkészülésként írtam meg. És felvetődik persze a kérdés, hogy egy regény megírásának ideje mennyi, vagy mi tartozik a regény megírásához. Hogy csak az a regény megírása, amikor egy író ott ül a gépénél, akár írógépénél, mint én, akár számítógépnél, mint mások, és írja a szöveget, vagy esetleg a felkészülés ideje is beszámítódik, és mi tekinthető a felkészülés idejének. Egészen konkrétan azt a Waltherz Imre-cikket, ami a Századokban jelent meg, én A nagyratörő írása közben találtam meg. Miközben A nagyratörőre készültem, ez pedig 1991-ben volt, akkor rengeteg mindent végigolvastam. Találtam ezt a történetet, és felfigyeltem rá, hogy milyen érdekes. Először arra gondoltam, hogy ebből is egy darabot kéne írni, aztán rájöttem, hogy arra nem jó, aztán nagyon hosszú időre elfelejtettem, mert más kötötte le a figyelmemet, ami nevezetesen a drámatrilógia megírása. De A nagyratörő írása közben is csináltam mást, például akkor fordítottam Goethe Faustját is. Ez a kettő együtt ment. Különféle okokból ráadásul úgy éltem át ezt a néhány évet, mint életem rossz időszakát, miközben nagyon produktív volt. Aztán ezt követette egy olyan időszak, amikor nem nagyon tudtam prózát írni a színházzal való foglalkozás miatt, de közben sokat járt az eszem Károlyi Sándor történetén. Debrecenben találkoztam Kovács Ágnes történésszel, aki írt egy monográfiát Károlyi Sándorról, sokat beszélgettem R. Várkonyi Ágnessel, meg egy fiatalabb történésszel, Erdősi Péterrel. Akkor mentem el először a Károlyi Levéltárba, ez 1995 őszén volt, aztán megint leálltam, mert megírtam a Jacob Wunschwitzot, ami nem volt egy hosszú időszak, mert eléggé váratlanul találkoztam ezzel a történettel, tán két hónapig gondolkoztam rajta, hogyan kéne írni, ezenközben gyűjtöttem az anyagokat kint Berlinben, és háromnegyed év alatt megírtam az egészet. Ez gyorsan ment, szerencsém volt vele. Ennél is gyorsabban ment az Árnyas főutca, amit gyakorlatilag két hónap alatt megírtam, legfeljebb három hónapig tartott, viszont a Károlyi Sándor-történet elhúzódik, mert ha az effektív megírást nézzük, akkor is 1998 őszén kezdtem el, azóta eltelt négy év, és még mindig csak a második rész jelent meg, a harmadik rész még nagyrészt hátravan. Tehát ha csak a szorosan vett megírást nézzük, akkor is legalább öt vagy hat évig eltart. És nem mondható az, hogy nagy visszaesés lett volna a megírás ütemében, mert folyamatosan dolgoztam, csak ez nem egy olyan egy tömbből faragott és gyorsan készülő munka, hanem menet közben is sokat kell töprengeni rajta. Ez megmutatkozik a formában is. Külön fejezetek vannak, és minden fejezet önmagában megálló történet, és minden fejezetnek más-más a felépítése, ha tetszik más a poétikai problematikája. De azt gondolom, hogy fura módon ezáltal is elérhető a mű egysége.
Még egy pillanatra térjünk vissza az Árnyas főutcához. Miként lehetséges a nyelv jóvoltából közel kerülni a nyelvileg megragadhatatlan tényekhez, jelen esetben az 1944-es nyilas diktatúrához?
Az Árnyas főutcában megint az a kérdés, hogy léteznek-e a tények magukban, nyelvtől függetlenül. Én nem annyira a tények tiszteletéről beszélnék, inkább arról a felismerésről, amire rájöttem írás közben, hogy a fantázia működése nem lehet független a tények referenciájától. Magyarán, minél több tényt vagy ténynek mondott dolgot ismer az ember, annál nagyobb mozgástere van a fantáziának, mégpedig ezektől függetlenül. De maguk a tények, azok eléggé bizonytalan dolgok. Mi csak azt tudjuk, hogy léteznek kijelentések bizonyos tényekről, hogy felismerhetők ezek esetleges belső ellentmondásai. Kikövetkeztethetők a retorikai stratégiák az önigazolásra, mások igazolására való törekvések, ferdítések, hazudozások, elszólások és még sorolhatnám, és ezekből lehet a történésekre következtetni. De az ember, amikor ezt a következtetést elvégzi és esetleg formába önti, akkor megint csak kijelentéseket tesz, és megint csak nyelvi formációkat hoz létre. És ha valaki nem kifejezetten szolipszista, vagy nem azt a játékot akarja eljátszani, amin a kijelentések szétforgácsolják önmagukat, akkor ennek megint csak le kell vonni a nyelvi forma valamilyen radikális formai konzekvenciáját. Az Árnyas főutca esetében két dolog foglalkoztatott. Az egyik az, hogy az elbeszélő, miközben elbeszél, tudja-e befolyásolni a történéseket, a másik pedig az, hogy milyen másféle időformációkat lehet létrehozni. A Wunschwitz kapcsán már beszéltem a mondatonkénti vagy epizódonkénti időutazásról. Itt viszont arra voltam kíváncsi, hogy el lehet-e mondani mondjuk egy évtizednek a történetét úgy, mintha egy évnek a történetét mondanám el, és el lehet-e mondani egy évnek a történetét úgy, mintha egy napnak a történetét mondanám el. Tehát nem az 1944-es év eseményeiről, nem a deportálásokról van itt szó, különben is a történet 1944 februárjában, még a németek bevonulása előtt véget ér, hanem pont az ezt megelőző tíz évről van szó, és miközben ennek a tíz évnek az eseményeit sorolja félig-meddig lázas önkívületben a narrátor, közben kiderül a történet elején, hogy tavasz van, aztán nyár lesz, aztán ősz lesz, aztán véget ér a tél. Másrészt kezdődik a történet reggel, aztán délelőtti, déli, délutáni jelenetek jönnek, és a végén éjszaka van. És arra voltam kíváncsi, hogy össze lehet-e préselni ezeket a napokat így, és hogy egy ilyen időrétegegységben miféle teret lehet létrehozni, és ebben hogy lehet mozgatni a két főszereplőt meg a többi epizodistát. El lehet mondani ezt másképp is, el lehet ezt mondani úgy is, hogy mik voltak ennek a személyes vonatkozásai, de akkor az nagyon szubjektív dolog lenne.
Javaslom, hogy pihenésképpen játsszunk egyet a fantázia és a valóság egymásrautaltságának előterében! Mi jut eszedbe Leibniz elhíresült gondolatáról, miszerint valóságos világunk a lehetséges világok legjobbika?
Ebben az állításban a felvilágosodás óta a fennálló hatalmi viszonyok igazolását szokás hallani. Én sem vagyok képes mást hallani benne, akkor sem, ha tudom, hogy maga Leibniz nem így gondolta. Szót fogadok neked, behelyettesítem a világ szót valami mással. Mondjuk így: „Ez a világháború a lehetséges világháborúk legjobbika.” Vagy legyünk szerényebbek: „Ez a magyar kormány a lehetséges magyar kormányok legjobbika.” Magyar kormányból persze több is volt már, össze lehet hasonlítani hatékonyságukat vagy politikai stílusukat, sőt világháborúból is volt már kettő, de általunk ismert világ csak egy van. Továbbá anya is csak egy van.
Tehát téged nem is az izgat, hogy most a világunk jó-e vagy rossz, hanem hogy miként lehet azt értelmezni, hogyan lehet ebből a jó-rossz alapanyagból minél több lehetséges világot teremteni. Erről is szól készülő történelmi regénytrilógiád. De miért pont három a sok lehetséges kötet közül?
Nem vagyok híve a világok – azon belül az elbeszélői világok – szaporításának. Elbeszélőként úgy gondolom, hogy egy művön belül egy írói világ lehetséges, több nem. Más kérdés, hogy a történet szereplői esetleg nem így gondolják. Még az is elképzelhető, hogy az ő téveszméik valószerűbbnek hatnak az elbeszélő józan megfontolásainál. Arról nem szólva, hogy egy irodalmi művön belül elgondolhatók más – megírt vagy meg nem írt – művek is, megannyi külön világ. Ettől függetlenül az a véleményem, hogy az elbeszélőnek hinnie kell a világ egységében, mert különben nem tudom, hol vagyunk a mű olvasása közben: talán a Marson, vagy az Óperenciás-tengeren is túl. Hogy miért éppen három kötet? Mert jobb három kis kötet, mint egy nagyon nagy. Jobb ma három veréb hat szemmel, mint holnap egy túzok vakon. Két évvel ezelőtt a Jelenkor Kiadó igazgatója, Csordás Gábor kérdezte, hogyan állok a regénnyel, szerette volna minél hamarabb megjelentetni. Kérdezte, hogy mikor leszek készen. Mondtam, hogy három vagy talán négy év múlva. Kérdezte, hogy előreláthatólag mekkora lesz a regény terjedelme. Mondtam, hogy talán hétszáz oldal. De az is lehet, hogy kilencszáz. Ettől ő egy kicsit elkomorult. Végtére is egy kilencszáz oldalas könyvvel leginkább agyonütni lehet valakit. Gondoltam, bontsuk részekre. Ebben a könyvben a fejezetek világosan elkülönülnek egymástól, mindegyik többé-kevésbé önálló elbeszélői egység. Ahogyan sorra vettem a már meglévő és a még tervezett részeket, kezdett kirajzolódni három nagyobb tömb. Egyszerre csak láttam magam előtt a három részt. Láttam, hogy mindhárom hat-hat fejezetből áll, mindhárom esetben az utolsó fejezet lesz a kötet címadója, és így tovább. Azt hiszem, bonyolult szerzői elgondolások esetében szükség lehet egészen egyszerű, külsődleges, mechanikus fogódzókra is.
A lehetséges regénytrilógiák közül megírsz egyet, a lehetséges regényhősök közül kiválasztasz egyet, Károlyi Sándort, és az ő életszakaszaiból kiválasztasz egyet, ami nem éppen jellemző rá.
Honnan tudod, hogy nem jellemző rá?
Én most közhelyekben gondolkodó olvasó vagyok, akinek Károlyi Sándorról egy negatív pillanat, a szatmári béke…
Biztos vagy benne, hogy ez negatív pillanat? Van egy ilyen álláspont, amely szerint ez nemzetárulás volt, más történészek ezt nem így gondolják, és nem biztos, hogy az egyik álláspontnak igaza van a másikhoz képest.
Akkor ne minősítsük negatívnak vagy pozitívnak ezt a lépést, viszont szögezzük le gyorsan, hogy amiről te beszélsz, az éppenséggel a Károlyi Sándorról kialakult közvélekedés marginális mozzanata. Egyáltalán van-e jelentősége annak, hogy a szatmári békét megkötő Károlyi Sándor legtöbbünk számára ismeretlen előtörténetét írod meg, írod át?
Ha valakit emberileg komolyan veszünk, akkor tudomásul kell venni, hogy nemcsak az életrajz utóbb elhíresült pillanatai léteznek, hanem léteznek kevésbé híres pillanatok is, és számára esetleg azok voltak fontosak. Engem egy olyan privát történet érdekelt, amelynek a szereplője történetesen az az ember, aki később majd Rákóczi generálisa lesz, még később a szatmári béke tető alá hozója, és még harminc éven át egy aulikus nagyúr. Mondjuk el az olvasók kedvéért, hogy miről van szó. Ez a történet Károlyi Sándor életének egy ifjúkori epizódja. Találkozik halottnak hitt bátyjával, hazaviszi Bécsből, majd megérlelődik benne az a sejtelem, hogy mégsem a bátyja, hanem egy csaló, és akkor kezdetét veszi egy per, amelyet Károlyi Sándor meg is nyer, de mire megnyeri, addigra ezt az embert, aki vagy bátyja, vagy nem, agyonverik a saját jobbágyai, így lehet ezt röviden összefoglalni. Még rövidebben úgy, hogy a trilógia első részében találkozik vele Bécsben, a második részben hazaviszi, a harmadik részben pedig pert indít ellene. Csak persze egy hatszáz vagy hétszáz oldalas regénytrilógiát nem kell megírni egy ilyen sovány cselekmény érdekében, egész más dolgokról is szól ez a történet. Például arról szól többek között, hogy mi van akkor, ha egy történelminek mondott vagy történelmileg dokumentált eseménysorban egyszerre csak felbukkannak fiktív szereplők, mondjuk egy regény szereplői, akik a regényen belül is regényszereplők, akik úgy járnak-kelnek, mintha hús-vér emberek volnának, csak éppen nem hús-vér emberek, mert egy író képzeletének szülöttei. Ez az író Menander, aki a Kártigám nevű török kisasszony regényét írta, és nem azonos azzal a szerzővel, aki én vagyok, és aki a Károlyi Sándor-történetet találta ki. Itt igazából nem a világok száma nagy, hanem a szerzők száma nagy. Van ez az említett Menander, vagyok én, aki ezt a regényt írom, és van egy nem létező XIX. századi regény, amelyről szintén sok szó esik, és amelyet mondjuk Mikszáth Kálmán kortársa írhatott volna ugyanerről az esetről. Elég sok szó esik arról, hogy az például hogyan mondaná el ezeket az eseményeket. És ez része a cselekménynek, mert egy csomó olyan cselekményelem van, amit ebben a nem létező XIX. századi regényben olvashatnánk csak, ha ezt megírta volna valaki. Zárójelben mondom, hogy Mikszáth Kálmán tényleg meg akarta írni Károlyi Sándor esetét, A fekete város egy fejezetében utal is rá, másfelől Takáts Sándor történész egy cikkében elmeséli, hogy ő sok tanácsot adott Mikszáthnak meg segített az anyaggyűjtésben, de aztán meghalt, és nem tudta kidolgozni. Történetesen Takáts Sándornak nagyon pozitív véleménye van Károlyi Sándorról, a szatmári békét is beleértve. Ő úgy látta, hogy ez egy nemzetmentő béke volt, amely a harcokban megfáradt, kimerült magyar nemzetet megóvta a megsemmisüléstől, ráadásul az alkotmányosság helyreállításával járt, és utat nyitott egy újfajta békés fejlődésnek. Ez homlokegyenest más vélemény, mint amit a kortárs Thaly Kálmán képviselt, aki megalkuvót és árulót látott Károlyi Sándorban. Én külön neheztelek rá, mert kezei között volt egy Károlyi Sándor által írt elbeszélő költemény, amely ezt az esetet, az állítólagos bátyjának felbukkanását dolgozta fel, és ezt nem adta ki teljes terjedelemben, hanem csak kivonatolva közölte, és aztán kézen-közön elsikkadt ez a vers, holott ez nekem nagyon sok segítséget jelentett volna, ha meglett volna. De ezt csak zárójelben mondom.
Azt azért mondhatjuk, hogy regényednek lehet az egyik járulékos gyümölcse, hogy kissé árnyalja, differenciálja a szélesebb olvasóközönség történelemfelfogását. Nem ez a célja, de ez is következhet belőle.
Ennek egyik feltétele az, hogy ne pozitív vagy negatív hősöket gondoljon el az olvasó, hanem lássa a korszak embereit a maguk dilemmáival meg a maguk teljes bizonytalanságával. Nem láthatták előre, miféle események részesei és alakítói lesznek, és azt sem tudták előre, hogy milyen szerepet fognak játszani, miközben voltak elveik, voltak nagyon határozott elképzeléseik a szándékaikról. És én pozitív hőst sem akarok Károlyi Sándorból csinálni, meg a többiekből sem, hanem pont ezt a bizonytalanságot igyekszem megjeleníteni. Tudom, hogy ezt sokan kárhoztathatják, mert éppen a történelem kapcsán mindig pozitív példákról, eszményekről beszélnek, illetve ilyeneket kívánnak. Ami nem más, mint kegyes csalás. Továbbá leckefelmondás. Fel lehet mondani a leckét, de a dolog úgy áll, hogy a hősök hősiessége és a kiváló emberek kiválósága nem utolsósorban belső ellentmondásaikból adódik. Lehet, hogy nekem ez az alkatomból fakad, én nem is tudom másképp látni ezeket, sőt kifejezetten gyanakszom, ha túlságosan ellentmondásmentesre sikerül egy kép.
A te utóbbi években hozott választásaid tehát látványosan liberalizálnak bizonyos margóra szorult szempontokat, periferiális figurákat és gondolatokat. És így leszel a nyolcvanas években kissé háttérbe szorult történelmi regényforma kilencvenes évekbeli liberalizálásának, sőt konjunktúrájának az egyik legaktívabb résztvevője.
A történelem csakugyan előtérbe került az újabb magyar prózában, ám ez több okból sem konjunktúra. Egyrészt azért nem, mert nem irányzatosan jelentkezik. Azokkal értek egyet, akik tagadják, hogy a történelmi perspektívát alkalmazó szerzők munkái közös prózapoétikai nevezőre hozhatók. Háy János egészen mást gondol az elbeszélői technikáról, és persze az időről, azon belül a történelemről is, mint Darvasi László. Benedek Szabolcs mást gondol a személyiség megjelenítéséről, mint én; érdemes összehasonlítani az ő Báthory Zsigmond-képét az enyémmel. Láng Zsolt mást gondol a történelmi tájról, annak fiktív vagy imaginárius jellegéről, mint Szilágyi István. Nem is beszélve Rakovszky Zsuzsa új regényéről, amelyben az indulatok heve elhamvasztja az amúgy gondosan, pontosan megrajzolt időperspektívát. Mindez nem valamiféle konjunktúra jele, sokkal inkább a nemzeti hagyományokkal való foglalkozás liberalizálódását jelzi. A magyar irodalom sokat emlegetett nagykorúsodásának egyik velejárója. A nagykorúságnak pedig nincs konjunktúrája. A mai magyar prózában a történelem – végre valahára – megszűnt egységes hivatkozási alapnak lenni. Paradox módon éppen ezáltal lehet komolyan venni a történelmi időt, vagy akár a közösségi történelmi tapasztalatokat is. Az íróknak többé nem kötelező a nemzet lelkiismeretét képviselniük; annál többet bízhatnak a saját lelkiismeretükre, és persze képzeletükre, valamint ember- és országismeretükre is. A történelmi tárgy kapcsán nem kell kényszerűen választaniuk a heroikus demagógia és az ironikus pitiánerség között. Rengeteg más lehetőség is van, például a játék és a komolyság összeegyeztetése, vagy a tények tiszteletéből következő agnoszticizmus. Nem hiszem, hogy ez a liberalizálódás értékzavarhoz vagy értékközömbösséghez vezetne. Szerintem ellenkezőleg, a tündér változatok műhelyében a minőségérzék javulása várható, a minőség pedig a szellemi tekintély garanciája. Más kérdés, hogy nem vagyok határtalanul optimista. Az irodalmi beszédmód a közbeszédnek csak egy elenyészően kis részét alkotja. Ugyanez a helyzet a tudománnyal, a magyar történészszakma árnyalt és példásan tárgyszerű beszédmódjával is. Ennek a politikai közbeszédre jóformán semmilyen hatása nincs. A politikában a nemzeti hagyományokról vagy hallgatni lehet, vagy egyneműsítő, kisajátító közhelyeket lehet mondani róluk. Illetve így már csak róla. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt négy évben komoly kísérletek történtek a kortárs művészetek közvetett vagy közvetlen bekapcsolására a politikai diskurzusba, valamint a bekapcsolhatatlan részek palackba gyömöszölésére és ledugaszolására. Bármilyen furcsa is, magamról jelenleg nem tudom megállapítani, hogy palackban vagyok-e, vagy sem. Pillanatnyilag nem is ezen gondolkodom, hanem a regénytrilógiám harmadik részén. Meg nem is akarom a palackmetaforát túlerőltetni. De azért ebben az értelemben is említhető a trilógia első részének címe: Kényszerű szabadulás.