Temetés, 1953
Szvjatoszlav Richter visszaemlékezése
Részlet Bruno Monsaigeon Beszélgetések Richterrel című könyvéből. A könyv a Holnap Kiadó gondozásában jelenik meg 2003 áprilisában. Rácz Judit fordítása.
„Azok az abszurditások, amelyeket rólam írnak, néha valóban túlmennek minden határon, és nem egyebek, mint a valós tényekből szőtt képzelgések. Néhány francia firkászt olvasva azt hinné az ember, hogy az egész időmet a Sztálin elleni tiltakozással töltöttem. Honnan ásták elő ezeket a bárgyúságokat, miközben soha nem érdekelt a politika, és soha a legcsekélyebb kapcsolatom nem volt ezzel világgal, amely visszataszít? Ezek az újságírók elterjesztették, hogy »játszottam Sztálin temetésén« – ez igaz, játszottam –, »és szándékosan egy hosszú Bach-fúgát választottam a diktátor elleni tiltakozásul«. Ugyan hogy választhattam volna bármit is, amikor a Kulturális Minisztérium különbizottsága állította össze a programot, és minden jelen lévő művésznek nyilvánvalóan ehhez kellett tartania magát? Állítólag »a közönség kifütyült engem«. De miféle közönség fütyülhetett volna Sztálin temetésén? A ravatal az Oszlopcsarnokban állt, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a hivatalos személyiségek. Az újságírók szerint megtagadtam, hogy félbeszakítsam Bachot – »Bachot nem szakítjuk félbe!« kiáltottam állítólag –, a rendőrség elvonszolt a zongorától, és megfenyegettek, hogy agyonlőnek...! Valójában egy mélyedésben ültem, körülöttem a zenekar, és nem is igazi zongorán játszottam, hanem egy szörnyű kis pianínón, és egyébként Beethoven Pathétique-jének második tételét. Olyan szorosan voltunk, hogy senki nem tudott volna kivonszolni onnan.
Nagyon is jól emlékszem ezekre a részletekre. Ma már semmi jelentőségük ugyan, de belevésődtek az emlékezetembe.
Tbilisziben turnéztam, amikor egy táviratban kaptam a hírt a diktátor haláláról, s egyben utasítottak, hogy azonnal menjek Moszkvába. Ez elég bonyolultnak bizonyult: förtelmes idő volt és már nem volt több repülőjárat. Végül benyomtak egy repülőbe, ami tömve volt halotti koszorúkkal! Egyedül tettem meg az utat, halotti koszorúkkal borítva.
A rossz idő miatt le kellett szállnunk Szuhumiban, a Fekete-tenger mellett, ott tudtam meg, hogy meghalt Prokofjev. Egy éjszakát a repülőtéren töltöttünk, majd újra felszálltunk Moszkva felé. Közvetlenül az Oszlopcsarnokba mentem, ahol már ott volt Ojsztrah, Nyikolajeva, a Beethoven Kvartett, Melik-Pasajev, a karmester és egy teljes szimfonikus zenekar, mindenki, és várt. Ott maradtunk bezárva két napon keresztül, ameddig a ceremónia zajlott; lehetetlen volt eljönni.
A koporsó magasan a fejünk fölött volt. Az elhunytat nem nagyon lehetett látni, én biztosan nem néztem. De emlékszem, ott volt... hogy is hívják?... Malenkov… Látszott, hogy halálosan retteg. Biztosan megvolt rá az oka. Rögtön azt gondoltam: »Aha, most aztán fél, hogy megölik.« Ő volt az esélyes utód.
Nem ölték meg, de nem is kapta meg Sztálin posztját.
Az egyetlen, ami távolról hasonlít egy incidensre, az volt, hogy amikor elkezdtem játszani, észrevettem, hogy a pianínó pedálja nem működik. Nyikolajeva játszott előttem, és észre sem vette! Azt gondoltam: csak nem fogok pedál nélkül játszani! Fogtam egy adag kottát és megkértem valakit a zenekarból, segítsen a pedál alá tenni őket, hogy azért többé-kevésbé működjön. Ekkor nekem már Bach d-moll zongoraversenyének lassú tételét kellett volna játszanom. Miközben éppen a pedál javításán ügyködtem, felnéztem és láttam, hogy a karzaton az emberek futva menekülnek. Biztos azt hitték, hogy bombát teszek éppen a pianínó alá. Botrányból összesen ennyi volt.
Mindenesetre játszani kellett, és ez nagyon visszataszító volt számomra. Ráadásul az egész nagyon kényelmetlen volt, mert borzalmas huzatban ültünk. Valaki meg is halt a csatlós országok vezetői közül, hacsak nem megölték... Egy cseh, Klement Gottwaldnak hívták.
A tömeg egyre özönlött az épületbe. Olyan hideg volt, mintha kint volnánk az utcán. Nagyon fel voltak kavarva, még mindig annak a bálványozott embernek a bűvkörében éltek. Szerintem igazából azért jöttek, hogy megbizonyosodjanak, hogy »ő« tényleg meghalt. Mindenki a saját szemével akarta látni. És hány embert tapostak halálra ezekben a napokban a ravatal körül? Ma sem tudni.
Utólag lerajzoltam, amit a terem ablakából láttam. A Dimitrov utcát a félárbocra engedett zászlókkal, a járdára szorított, vonuló tömeget, amelyet rendőrök tereltek. Egyszerű pasztellrajz, elég jó lett, a hangulat ott van rajta. Abban az időben sok pasztellt készítettem.
Emlékszem még egy epizódra, amely különösen taszított – művészi szempontból, persze. Már csaknem éjfélre járt, amikor készülődtek, hogy elvigyék Sztálin holttestét. De mivel még volt hátra pár perc, nekünk tovább kellett játszani. Melik-Pasajev, a karmester tehát újra beintette Csajkovszkij Hatodik szimfóniáját. Éppen amikor elért a kidolgozáshoz, a zeneileg legalkalmatlanabb pillanatban le kellett állnia, mert a katonazenekar rázendített Chopin gyászindulójára! Ez nagyon feldühített, de mivel semmi különös rokonszenvet nem éreztem az elhunyt »Uraság« iránt, azt gondoltam: »Azt kapja, amit érdemel!« A szertartás után, amikor végre elhagyhattam az Oszlopcsarnokot, hallottam, ahogy bömböl a rádió az utcai hangszórókból: Egész Moszkvában mást sem lehetett hallani: »Az új vezéreink...« »Berija! Bulganyin!« Meg a másik: »Malenkov!« Egyszóval: »Meghalt a király! Éljen a király!«
Utáltam Sztálint, de ettől felfordult a gyomrom.
Hazamentem. Csak arra vágytam, hogy végre lezuhanyozzam.”
Gyász, 1953
Néhány példa a Szovjetunióból, amelyek az „Apánk” elvesztése miatt érzett spontán népi gyász megnyilvánulásait illusztrálják.
A Moszkva-Habarovszk között közlekedő vonat utasainak távirata a szovjet kormányhoz és a Legfelső Tanácshoz
1953. március 4.
„Mi, a 15-ös vonat első vagonjának utasai, a szabad országok népei vezérének és atyjának megbetegedésével kapcsolatban arra kérjük a rádióbizottságot, hogy a rádióműsort ennek megfelelően változtassák meg. Apánk súlyosan beteg.”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
A sziranszki vodka- és likőrgyár munkásnőinek levele a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségéhez
1953. március 8.
„Mi, az üzem munkásnői, akik a Nemzetközi Nőnap megünneplésére gyűltünk össze, mély fájdalommal értesültünk szeretett vezetőnk, Joszif Visszárionovics Sztálin haláláról. […] Az Októberi Szocialista Forradalomnak és a forradalom vezetőinek, a nagy Leninnek és Sztálinnak köszönhető, hogy mi, nők, végleg elnyertük a férfiakéval egyenlő, teljes szabadságot.”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
Batajev, a kujbisevi erőmű munkásának levele a Legfelső Tanácshoz
1953. március 7.
„Sztálin csak azok számára halt meg, akik várták a halálát. Sztálin csak azok számára halott, akik úgy hitték, halála pánikhoz vezet, és fölforgatja a Szovjetunió rendjét. De Sztálin nem halt meg, örökké élni fog a nép szívében.”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
Szolovjov, közgazdász doktor, 1913 óta párttag kézzel írott naplójából
1953. március 8.
„Ma elmentem az Oszlopcsarnokba… Sztálin elvtárs koporsójához… Borzalmas tülekedés. A tolongásnak áldozatai vannak. Mindent elárasztó bánat. Nemritkán hisztérikus sírás és jajveszékelés.”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
Perek, 1953
A Szovjetunióban és szerte a régióban számos izgatási per indult olyan kijelentésekért, viccekért, amelyeket a hatóságok tiszteletlennek vagy gyalázkodónak ítéltek. Az Igazságügy-minisztérium számára 1954-ben készült összegzés szerint (Magyar Országos Levéltár, XX-10-k-001065-1954. sz. irat) csak Magyarországon 200-nál több esetben indult eljárás, illetve hoztak elmarasztaló ítéletet. Talán a legrosszabbul az a fiatal hentessegéd járt, aki kijelentette, hogy abban az esetben, ha őrá bíznák a SZU vezetését, akkor ő ki is csontozná, továbbá hozzátette, hogy a kommunistáknak már csak 75 napjuk van hátra, és a helyi párttitkár lesz az első, akit majd fölakaszt. Három és fél év börtönre ítélték.
Az alábbiakban két szovjet ügyészségi jelentésből idézünk, illetve egy magyar eset bírósági ítéletéből emelünk ki szemelvényeket.
Szovjet ügyészségi jelentésekből:
N. I. Kozak esete:
„1953. március 10-én a helyi faliújságra kitették az ukrán Pravda számát. A képen Sztálin látható, amint a koporsóban fekszik. Az egyik dolgozó megjegyezte, hogy fiatalabbnak látszik a koránál. Mire Kozak, önuralmát vesztve kifakadt: »Biztos ő is krumplit evett savanyú káposztával és hozzá port nyelt, akárcsak te meg én.«”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
A. N. Kotljarszkij esete:
„Az 1953. március 6-ai gyászülésen Kotljarszkij fölszólalt, és a szovjethatalom ellenségeiről beszélt. Miután a fölszólaló hosszasan ecsetelte, hogyan, milyen következetességgel harcolt ő (vagyis Sztálin) a nép és a szovjethatalom ellenségeivel szemben, Sztálinra utalva hozzátette: »Elvesztettük drága és szeretett ellenségünket.«”
Forrás: Az Orosz Föderáció Állami Archívuma, Moszkva
Zirigh Károly esete. Történeti Hivatal, V-122190. számú vizsgálati dosszié alapján
Részletek a Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1954. március 11-én hozott ítéletéből.
„Indoklás
[…] A Legfelsőbb Bíróság az idézett törvényes rendelkezések értelmében, az iratok alapján hivatalból az alábbi kiegészített, illetőleg helyesbített tényállást.
1. A vádlott 1953. február elején, Somogy megyében, az apósánál tett látogatása alkalmával hallotta azt a valótlan hírt, miszerint Rákosi és Gerő elvtársakat házi őrizetbe vették, továbbá azt, hogy Rákosi vagy Gerő elvtársnak torokgyíkja van és kiszökött Svájcba […]
2. Ezenkívül a vádlott 1953. március 6-án az említett (inotai November 7. Erőmű szakszervezeti vagy bérelszámoló helyiségében) több más személy […] előtt kijelentette: »Ma ünnepelni fogunk!«. F. A. azon kérdésére pedig, hogy miért? »Majd később meg fogják tudni az okát.«
Ugyanez alkalommal a fent nevezett tanúk előtt… a vádlott elmondotta még, hogy előző éjjel érdekes álma volt, álmában egy dombtetőn fekvő holttestet látott, akiben Sztálin elvtársat ismerte fel, a holttestet egy alacsonyabb és egy magasabb férfi balzsamozta, és amikor a halott arcához értek, az felült, de a balzsamozók egy súlyos tárggyal fejbe ütötték, s azt mondták: »Te már meghaltál, maradj halva!«
Ami a vádlottak Rákosi és Gerő elvtársakkal kapcsolatos cselekményét illeti, a vádlott olyan rosszindulatú, valótlan hírt terjesztett, amely – az érintett személyek kimagasló jelentőségére és a cselekmény időpontjára és egyéb körülményeire, illetve vonatkozásaira tekintettel – a köznyugalom zavarásának igen erős lehetőségét rejtette magában. Más szóval a vádlottnak ez a cselekménye kirívóan aljas és veszedelmes rémhírterjesztés volt, amellyel a vádlott a BHÖ 6. pontjának (1) bekezdésében foglalt bűntettet valósította meg.
Az álomra hivatkozással tett kijelentései által pedig a vádlott a világtörténelem egyik legnagyobb alakjának az egész haladó emberiség részéről mélységesen fájlalt, megrendítő elhunytával kapcsolatban kárörvendő, gyűlölködő érzéseit, vagyis örömét, megvetését és bizonyos reakciós változáshoz fűzött reménységét juttatta kifejezésre. Ez nyilvánosan, több személy előtt történt, és alkalmas volt arra, hogy a hallgatóságban hasonló érzéseket ébresszen.”
Zirigh Károlyt a bíróság 2 év három hónap börtönbüntetésre és 5 év közügyek gyakorlásától való eltiltásra ítélte.
Budapest, 1953
A Szabad Európa Rádió a nyugati menekülttáborokban létesített irodán rendszeresen készített interjúkat a vasfüggöny mögül érkezett menekültekkel. Az alábbi két összegzés a spontán budapesti reakciókról árulkodik.[1]
Reakciók Sztálin haláláról
Sztálin betegségének és halálának híre reményt, örömet és felcsigázott hangulatot keltett a lakosság túlnyomó többségében. A kommunista pártfunkcionáriusok és az állami hivatalok kommunista vezetői körében megdöbbenés volt észlelhető, különösen az első napokban. A temetés és a sima „hatalomátvétel” óta a kommunista vezetők lelki egyensúlya mintha ismét helyreállt volna. Egyesek szerint ez a nyugalom csak látszólagos, s a pártban dermedt várakozás előzi meg a fejleményeket. Nem maradt hatástalanul a magyarországi moszkovitákra, hogy alig hunyta le Sztálin a szemét, nagyarányú átszervezést és személycserét hajtottak végre a Kremlben, amely sok vonatkozásban ellentmond az októberi pártkongresszus határozatainak. Sokan úgy vélik, hogy az átszervezés és a személycserék hullámai a csatlós kormányokat bizonyos idő múlva fogják elérni, de hogy változásokra sor kerül magyar vonatkozásban is, azt biztosra veszik.
A magyarországi közhangulatra jellemző, hogy már a betegség közzétételekor, de különösen a halálhír publikálása után régen nem lehetett Budapesten annyi vidám, örömtől sugárzó arcot látni, mint ezekben a napokban. A jó hangulat emelkedő görbéje a halálhír közlésének napján érte el a tetőpontját. A kicsordult jókedvet némileg megnyirbálta és visszaszorította az a hír, hogy a kommunisták a „kegyeletsértők” ellen erélyes rendszabályokat alkalmaztak. Köztudomásúvá vált, hogy a Váci úti Csavargyárban három munkást letartóztatott a rendőrség, mert „kegyeletsértő” kijelentést tettek Sztálin halálával kapcsolatban. (A kegyeletsértő kijelentés viccelődésből állt.)
Általános például Pesten a következő Sztálin-vicc: „Sztálin csak tetszhalott! Hogyhogy? – Mert mindenkinek tetszik, hogy meghalt.” Az Elektromos Művek egyik tisztviselőjét azonnali hatállyal elbocsátották állásából, mert Sztálin halálhírét a „nemzeti gyászhoz” nem illő megjegyzéssel kommentálta.
A Szabad Európa Rádió adásait és kommentárjait a moszkvai eseményekkel kapcsolatban mindenki dicséri – az állásfoglalás hangját igen jónak és megfelelőnek tartják.
Bizonyos megdöbbenést és elkeseredést keltett ezzel szemben az amerikai és az angol rádió több megnyilvánulása, továbbá a nyugati kormányok egy részének itteni szemmel nézve túlzottan lojális, szinte „bensőséges” részvétnyilvánítása. Ezek az állásfoglalások azt a benyomást keltik itt, hogy a nyugat Sztálinban – jó és rossz tulajdonságait, tetteit egybevéve – az emberiség jótevőjét, korunk egyik nagy államférfiját látja. Ezt az álláspontot a magyar közvélemény nem osztja. Eltekintve a kommunista klikkektől és az elvakultak kis csoportjától, az egész magyar közvélemény egységesen azt a véleményt vallja, hogy Sztálin a magyarság egyes számú közellensége, tömeggyilkos gazember, akinek igazi érdeme abban rejlik, hogy elég kíméletlen és kegyetlen tudott lenni, hogy összes riválisát eltegye láb alól (a hatalom útjából).
Ezért hallatlan visszatetszést keltett, hogy a francia középületeken félárbocra eresztették a zászlót, és az olasz parlament szünetet rendelt el, még az is rosszul esett itt mindenkinek, hogy a pápa imádkozott a lelke üdvéért.
Az esemény várható hatása tekintetében a közvélemény nagy többsége higgadtan ítéli meg a helyzetet. Nem vár azonnali változást, csodát, összeomlást a kommunista diktátor halálától, de biztos benne, hogy Sztálin elmúlása a viszálykodás, az egyenetlenség, a hatalmi torzsalkodás csíráját vetette el, és ha ez pillanatnyi változást nem is jelent, a kommunista frontot semmi esetre sem erősítette, hanem ellenkezőleg, gyengítette azt.
ITEM No. 02981/53. Magyarország 1953. március 21.
A budapesti gyásznagygyűlés, 1953. március 9.
Példátlan fejetlenséggel, rendezési zűrzavarral, botrányos tülekedéssel végződött a Sztálin téren, a Sztálin-szobor előtt, március 9-én megrendezett gyászünnepség. Becslés szerint közel 200 ezer embert csődítettek ki Sztálin temetésének napján a városligeti szobor elé Budapest valamennyi állami üzeméből, hivatalából, iskolájából. A kirendelt csoportok felvonulása a szokott rendben, fásult, egykedvű hangulatban zajlott le. Zokszó nélkül hallgatta végig a tömeg az ünnepi beszédek áradatát is. Délután fél 6-kor megkezdődött a Sztálin-szobor megkoszorúzása. A hangszóró sorjában közölte, hogy kik helyeznek el koszorút a szobor talapzatán. Ebben a pillanatban, mintegy varázsszóra, a tömeg megunta a hosszas és unalmas várakozást, és oszlani szeretett volna. A térséget azonban sűrű rendőrkordon zárta körül. Egyedül a Hősök tere, a Sztálin út irányában hagyták szabadon az utat. A tömeg ebben az irányban próbált utat törni. Rövid percek alatt példátlan tumultus keletkezett. A megmozdult tömeg egymást taposva, kiabálva, szitkozódva gördült a szabadon hagyott kijárat felé. A gyermekek és nők sikoltozása, a férfiak kiabálása elnyomta a hangszórók hangját.
Közben kifogyott a koszorúzók sora, és a hangszórókon felcsendült a szovjet himnusz. A tülekedő tömeg ügyet sem vetett rá. Tovább tartott az ordítozás, lárma, sikoltozás. A szovjet himnusz után felcsendült az „Isten áldd meg a magyart…” A felbomlott tömeg az első akkordoknál egy pillanat alatt megdermedt. Megszakadt a tülekedés, ott, ahol éppen állt, mindenki némán, mozdulatlanul, fedetlen fővel hallgatta a magyar himnuszt. Az utolsó akkordok elhangzása után az előbbinél is nagyobb erővel tört ki az emberekből a türelmetlenség. A zenekar már az Internacionálé hangjait intonálta, ez azonban éppúgy nem akasztotta meg egy pillanatra sem a felbomlott rendet, mint a szovjet himnusz. Senki sem állt meg kalaplevéve, még a katonák, katonatisztek sem álltak ellen az áradatnak, amely feltartóztathatatlanul hömpölygött a Hősök tere irányába.
Az idejekorán felbomlott rend csattanósan fejezte ki a 200 ezernyi tömeg csömörét és mély utálatát az egész mesterséges kommunista gyászpompa, az unalomig és undorig agyondicsőített Sztálin iránt.
A Sztálin téri botrány kínos visszhangot keltett a kommunista pártközpontban.
Még aznap, március 9-én este, rendkívüli értekezlet volt az Akadémia utcában, ahová berendelték a rendőrség vezetőit, és felelőssé tették őket a felbomlott rendért és a tömeg kegyeletsértő, botrányos viselkedéséért.
A rendőrség azzal védekezett, hogy az ünnepség méltóságteljes és komoly hangulatát az ellenség „tudatos provokációja” bontotta meg. A védekezést azzal támasztották alá, hogy az Államvédelmi Hatóságnak sikerült a tömeg soraiból néhány hisztériát keltő „ellenséges ügynököt” tetten érnie és ártalmatlanná tenni.
ITEM No. 02982/53. Magyarország 1953. március 21.
Grúziai események, 1956
1956. február 25-én, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusának zárt ülésén Hruscsov a nevezetes titkos beszédben „leplezte le” a sztálini személyi kultuszt és Sztálin pártellenes bűneit. A beszéd, amely a szovjet párton belüli korlátozott nyilvánosság előtt elsőként bírálta nyilvánosan Sztálin tetteit és politikáját, hatalmas megdöbbenést keltett. Külön figyelmet érdemel a beszéd hatása Grúziában, hiszen Sztálin grúz születésű volt. A grúzok jelentős része megdöbbenéssel és elutasítással reagált Hruscsov, Sztálin emlékét szerintük „megbecstelenítő”, beszédére. Sztálin halálának harmadik évfordulójához kapcsolódóan, 1956 márciusában, Tbilisziben, valamint Goriban, Sztálin zarándokhellyé átépített egykori szülőfalujában tömeges tüntetéseken fejezték ki rosszallásukat és hűségüket a halott diktátor emléke iránt. Az alábbiakban rövid részleteket közlünk a grúziai eseményekkel kapcsolatos intézkedésekről, illetve a megindított rendőri eljárásokról.
A Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságának állásfoglalása és intézkedési terve az 1956. március 8-ai eseményekkel kapcsolatban. Részlet.
„A rendkívüli állapottal kapcsolatos rendfenntartó intézkedésekről.
A Tbiliszi Városi és Kerületi Pártbizottságokat kötelezni kell:
1956. március 10-én 7 órától minden munkahelyen és oktatási intézményben pártgyűléseket kell tartani. El kell ítélni a provokátorok, a szovjetellenes elemek és huligánok magatartását, fel kell olvasni a Grúz Kommunista Párt és a Grúz Komszomol Központi Bizottságának felhívását.
Minden kerületben minimum 2 ezer kommunistát készenlétbe kell állítani, rendfenntartási célokra.
Az oktatási miniszter gondoskodjon arról, hogy minden felsőoktatási intézményből el kell bocsátani az igazolatlanul hiányzó hallgatókat.”
Letartóztatási parancs – 1956. július 19.
Bolkvadze G. E. 1956. július 12-én részegen randalírozott a kolhoz könyvtárában, levette Sztálin portréját a falról és csókolgatni kezdte, majd fordítva akarta visszaakasztani, de összetörte, és vérző kezével a portrét is összevérezte. A többi pártvezető ugyancsak a falon függő képét káromkodás kíséretében összetörte.
Le kell tartóztatni, és házkutatást kell elrendelni nála.
Beruasvili S. D. 1956. március 9-én délután Sztálin emlékművénél, a halálának harmadik évfordulóján rendezett tüntetésen beszédet tartott, szovjetellenes, provokatív, támadó kijelentést tett a Szovjet Párt és Kormány vezetői ellen. Vád alá kell helyezni.
Sztálin és Picasso
Picasso Sztálin halála alkalmából küldte el Sztálint ábrázoló portréját a francia kommunista párt hetilapjának, a Les Lettres françaises-nek. A portrét a címlapon hozták, és azonnal óriási botrányt keltett. A közönség úgy érezte, a portré méltatlan Sztálinhoz. A szövegben olvasható Picasso védekezése, amely a maga vulgáris és keresetlen módján, de mégis pontosan ragadja meg a problémát: lehetetlen feladat megörökíteni egy olyan figurát, akit évtizedeken át testetlen, örökkévaló félistenként ábrázoltak, anélkül, hogy rávilágítanánk az ábrázolás hamisságára.
Részlet Utley, Gertje R. Picasso: The Communist Years című könyvéből. (Yale University Press, New Haven and London, 2000. 184–188.)
„A rajz március 12-én reggel, valószínűleg percekkel lapzárta előtt érkezett a Les Lettres françaises-hez. […] (Pierre) Daix (a folyóirat szerkesztője) elvetette a »Sztálin örök ifjúsága« és az egyéb, hasonló képaláírási javaslatokat, és a sokkal semlegesebb »Pablo Picasso: Sztálin. 1953. március 8.« mellett döntött. […]
Az első negatív reakció az épületet a Les Lettres françaises-zel megosztó két másik lap, a France Nouvelle és a L’Humanité munkatársaitól érkezett. A dolgozókat megdöbbentette ez az általuk Sztálin-ellenesnek vélt támadás.
A rajz láttán Elsa Triolet (Louis Aragonnak, a folyóirat főszerkesztőjének a felesége), aki igazi mozgalmár volt, azonnal belátta, maga a tény, hogy Picasso meg merte rajzolni Sztálint, fel fogja bőszíteni az elvtársakat, és a festőt katasztrófa fenyegeti. Megértette, hogy a rajzon szereplő fiatal grúz férfi és az elhunyt szokásos megjelenítési formái (»a bölcsesség, a bátorság, minden jó emberi tulajdonságnak a megtestesítője, a győztes hadvezér, megmentőnk«) közti különbség a hithű kommunisták számára túl szembeszökő lesz. […] A háború utáni években Sztálint istenségként tisztelték. […] Mi sem érzékeltethette volna jobban ennek a Sztálint övező, szinte vallásos kultusznak a kiterjedését, mint az a tiltakozáshullám, amelyet a portré gerjesztett. 1953. március 18-án a következő nyilatkozat jelent meg a L’Humanité hasábjain, A Francia Kommunista Párt Titkárságának Közleménye címen. »A Francia Kommunista Párt Titkársága kategorikusan tiltakozik a Nagy Sztálin Picasso elvtárs által festett portréjának a Les Lettres françaises március 12-ei számában való megjelentetése ellen.« […]
Aragont kötelezték, hogy a teljes közleményt a Les Lettres françaises következő számában hozza le, és hogy gyakoroljon önkritikát a L’Humanitében is. […] A fő szemrehányás az volt, hogy a portré nem tükrözte az emberek érzéseit, »a szeretetet, amelyet a munkásosztály érzett a megboldogult Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránt«, és hogy méltánytalanul bánt Sztálin morális, szellemi és intellektuális személyiségével. […] A növekvő botrány hevessége, amely most is élénken él az akkortájt aktív tagok emlékében, ma szinte felfoghatatlan. […] Még a kirakatperek és a Sztálin halála utáni leleplezések sem osztották meg annyira az embereket. […]
A Pierre Daix-val folytatott beszélgetés során, akit Aragon a festő megbékítésére küldött, Picasso ekképp morfondírozott: »El tudod képzelni, mit kaptam volna, ha az igazi Sztálint festem meg, ahogyan halálakor kinézett, a ráncaival, táskákkal a szeme alatt, a bibircsókjaival… Hogy tépnék a szájukat… Eltorzította Sztálint. Megöregítette…« Majd sikamlósabb vizekre evezve így folytatta: »Aztán azt mondtam magamnak, miért is ne lehetne Sztálint hősies meztelenségében ábrázolni? Igen, a meztelen Sztálin, de mi a helyzet a férfiasságával? [...] Olyan kicsi… És hát Sztálin mégiscsak egy igazi férfi volt, egy bika. Viszont, ha egy bika falloszát rajzolom neki, akkor az eredmény: egy kicsi Sztálin hatalmas szerszámmal. S az emberek rögtön felkiáltottak volna: De hisz ez egy szexmániást csinált belőle! Egy szatírt! Ha igazi realista festő vagy, fogsz egy mérőszalagot, és akkurátusan leméred. De ez, ha lehet, még rosszabb, mert Sztálint így közönséges emberré teszed. Ha pedig kész vagy feláldozni magad, csinálsz egy gipsznyomatot a saját szerszámodról. Na, ez a legrosszabb. Hogyan merészeled te a nagy Sztálinhoz mérni magad? [...] Végül is, Sztálinnak valószínűleg folyton erekciója volt, mint az antik görög szobroknak… Mondd, szerinted mi az igazi szocialista realizmus: Sztálin erekcióval vagy anélkül?«”
Jegyzetek
[1] Két „Item” a budapesti Nyílt Társadalom Archívum gyűjteményéből. Information (Evaluation) Items 1951-1956 from the collection of the Open Society Archives. Records of Radio Free Europe/Radio Liberty Research Institute, 1949–1994.
HU OSA 300-2 East Europe Research and Analysis Area Department, 1951–1982.
- Sztálin [5]