Őszinte megrökönyödéssel olvastam Szentpéteri Nagy Richard személyemet súlyos vádakkal illető, a szerző szakmai inkompetenciájáról tanúskodó írását az európai alkotmánytervezet vallási dimenzióiról folyó vitáról (A preambulum Istene. Beszélő, 2003. július-augusztus). Közvetlenül az alkotmánytervezet – várhatóan igen küzdelmes – októberi minisztertanácsi vitája előtt elképzelhetetlennek tartom, hogy a nevezett írásban foglalt különös érvelés visszhang nélkül maradjon, s a Beszélő éppen az ebben foglaltakkal járuljon hozzá a magyar tárgyaló delegáció „szakmai” tanácsolásához.[1]
Mitisír a hogyishíjják?
Először röviden a vádakról. Szentpéteri egészen elképesztő dolgot vág a fejemhez. Nevezetesen, hogy „a kialakult vita hagyományában nehéz Buda Péterre hivatkozni, mert egyetértést és egyet nem értést kiváltó alapcikkében elmulasztotta megjelölni, hogy mely részeket vett át az Independent című brit napilap »egy« cikkéből, amelyre csak a lap címének megjelölésével hivatkozik”. A szerző ezután cikkemet idézve, nevem mellé zárójelben, kérdőjellel odateszi az Independent nevét is, imigyen utalva arra, hogy nem világos számára, végül is kitől származnak az írásomban foglaltak. Őszintén szólva ezen a ponton nem látok más kiutat Szentpéteri számára, mint olvasási kultúrájának elemi fejlesztését. Ominózus cikkemben ugyanis a legelemibb szinten teszem világossá, mely rész származik az Independentből: odaírom. Cikkem legelején, közepén és legvégén utalok egy-egy mondat erejéig a brit lapra. Írásom a következőképpen kezdődik:
„Kapjon-e Isten hivatalos helyet az Európai Unióban? Így fogalmazza meg a kérdést az Independent egyik cikkírója, mindjárt hozzátéve, hogy felettébb furcsán hangzik már maga a kérdés is. Mégis, erről folyik ma egyre élesebb vita az Európai Unió jövendő alkotmányát előkészítő Európai Konventben politikusok, egyházi emberek és civil szervezetek között. Ez önmagában is elég ok arra, hogy összegezzük az eddig történteket.”
Az idézet után új bekezdésben látok hozzá az „eddig történtek” összegzéséhez. Cikkem közepén és legvégén még ennél is „szembetűnőbb” eszközhöz folyamodok, ti. idézőjelbe teszem az idézett mondatokat, és meg is említem a forrásukat. Írásom, illetve az Independent idézett cikkének műfaja – lévén mindkettő napilapban megjelenő rövid publicisztika s nem tudományos igényű tanulmány –, illetve az idézett gondolatok írásomban elfoglalt szerepe a műfaji szabályok szerint szintén mellőzhetővé teszik az Independent megjelenési dátumának feltüntetését.(Szentpéteri kedvéért: The Independent, 2003. január 23.)
Szentpéteri számára csak cikkem közepe táján tűnik egyértelműnek, hogy most nem az Independentet idézem, ezen a ponton ugyanis végre – megfogalmazása szerint – közlöm, hogy „bizonyos Joseph Borrell Fontelles-től, a Konvent egyik spanyol tagjától származik az a gondolat”, mely szerint az emberi méltóság európai értékei többek között éppen az egyház intoleranciájával szemben fogalmazódtak meg. Hadd súgjam meg: sajnos most sem talált, ugyanis a gondolat nem Fontelles-től származik, ahogyan én sem ezt írom cikkemben. Ez egy történelmi tény, amelyről én teszek előbb említést írásomban, majd mondanivalóm alátámasztására, példálózva – a „például” szócska alkalmazása enged erre a szövegben következtetni – utalok a spanyol politikusra, aki szintén erre a tényre hívta fel a Konvent figyelmét egy hivatalos beadványában. Ennyit az „exegetikai” problémákról.
Szentpéteri személyemet illető következő kritikája már közelebb visz a tulajdonképpeni tartalmi tévedésekhez. A szerző azt a mondatomat kifogásolja, mely szerint elgondolkodtató, hogy a „Szentszék a mai napig nem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát és az Emberi Jogok Európai Konvencióját sem”. Szentpéteri gunyoros megfogalmazása szerint az volna elgondolkodtató, ha alá kellene írnia, hiszen a Szentszék egyik szervezetnek sem tagja. Ezen a ponton kezd komolyra fordulni a helyzet. Nyilvánvalóvá válik ugyanis az az írás egészén „átívelő” probléma, hogy Szentpéteri a téma alapvető tárgyi ismereteivel sem rendelkezik. Természetesen nem arról beszéltem én sem, hogy bármiféle jogi kötelezettség szorítaná arra az egyházat, hogy aláírja e dokumentumokat. Ilyen kötelezettség nyilvánvalóan nem létezik. Ez egyszerűen csak ildomos lett volna – lévén olyan dokumentumokról szó, melyek az alapvető emberi szabadságjogokról rendelkeznek, azokról a szabadságjogokról, melyeknek egyik vehemens ellenfele köztudottan éppen az egyház volt az európai történelem folyamán. Ezen a történelmi háttéren különösen elgondolkodtató, mi még az akadálya annak, hogy ezekhez az egyház is csatlakozzon. (Hasonlóan ahhoz, ahogyan más témával foglalkozó nemzetközi egyezményekhez csatlakozott.) Ha Szentpéteri elemi szinten tájékozódott volna a témában, tudná, hogy mi ennek a tényleges oka. Ugyanis ezt a Szentszék soha nem rejtette véka alá. (Noha tény, hogy nagyon nem is reklámozta.) Ahogyan Edward J. Gratsch, a téma egyik „egyházközeli” szakértője fogalmaz: „A fő ok az volt, hogy [az ENSZ Deklaráció] nem utalt Istenre, mint az emberi jogok alapjára. (…) A pápa teljesen tudatában volt az ENSZ hiányosságainak. A világszervezet ugyanis nem ismerte el a Teremtő legfőbb tekintélyét az egyéni és kollektív moralitás alapjául.”[2]
És itt van a kutya elásva. Ez a tét, erről van szó az európai alkotmánytervezet ügyében is, nem pedig az alkotmányozók Szentpéteri-féle magasztos érzületeiről, pusztán valamiféle „veretes preambulum” és „emelkedett, fennkölt, ünnepélyes nyelvhasználat” lelki igényéről. (A szerzőnek az „alkotmányozók lelkéről” írt fura mondataihoz nehéz bármilyen kommentárt is fűzni. A „homlokát ráncoló Jeffersonról” és az „önbizalom vérsejtjeiről” szóló fejtegetések valami elképesztő módon nem kapcsolódnak a témához, azaz tulajdonképpen semmihez sem.)
Szezon és fazon
Szentpéteri írásának egyik súlyos problémája az is, hogy következetlenül keveri a dolgokat (szezont & fazont) – vagy rosszabb esetben szándékosan csúsztat. Míg egyfelől megnyugtat bennünket, „magyar liberálisokat” (azt nem tudom honnan veszi, hogy ez ateistát, ne adj’ Isten, „egyházgyűlölőt” is jelent),[3] hogy nem kell félnünk pusztán attól, ha az alkotmányozók az alkotmányba fogalmazzák a lelküket szorongató ünnepélyes felelősséget Isten nevét segítségül hívván, máshol már kijelenti, hogy Isten nevének az alkotmányba foglalása az alkotmányos értékek – igaz, szerinte: csupán – forrását hivatott megjelölni. Vagy egy helyütt azt is elismeri, hogy „a katolikus egyház már régóta próbálkozik a vallási dimenzió »közjogiasításával«”, s – igaz, szerinte: csupán – ennek része az alkotmány körül folyó vita is. Mi, „magyar liberálisok” éppen ez utóbbiaktól, s nem például egy nem éppen jogi relevanciájú költemény (lásd a Szentpéteri által az alkotmány és a Himnusz közé állított párhuzamot) magasztos nyelvezetétől tartunk. Ahogyan mindazok – köztük vallási szervezetek, hívő emberek –, akik Európában és szerte a világon felemelték szavukat az alkotmány vallási legitimációjával szemben! (Szentpéteri állításával ellentétben ugyanis a legkomolyabb vitát nem Magyarországon, hanem a nyugati államokban kavarta ez a kérdés. Azok a Szentpéteri által dicsért „mértéktartó polgárok”, akik nem tulajdonítottak jelentőséget ennek az ügynek, nem azért tettek így, mert valóban nincs is, hanem mert egyszerűen nem tudtak a vitáról, vagy – a szerzőhöz hasonlóan – megfelelő ismeretek hiányában nem tudták felmérni annak súlyát.)
A politikai rend új szakralizációja
Ahogyan arra fentebb már utaltam, a Szentszék jelenlegi álláspontja az EU alkotmányának ügyében valójában tudatosan feszeget egy nagyon is kényes kérdést: vajon elismerheti-e egy állam, illetve egy nemzetközi szervezet „a Teremtő legfőbb tekintélyét az egyéni és kollektív moralitás alapjául”? Fontos látnunk, hogy e kérdés köré épül maga a katolikus társadalmi tanítás is. Érdekesen veti fel ezt a problematikát megválaszolatlanul hagyott kérdésével a neves katolikus teológus, Gremillion, mikor az egyház társadalmi tanításának végső céljait firtatja: „…ez vajon egy elmozdulás a szekularizációtól a temporális rend új szakralizációjának irányába – talán egy új Konstantinianizmus és az egyház és állam közötti csatározások kiújulása felé?”[4]
Tény, hogy a hivatalos egyházi tanítás messzemenőkig igazolja egy ilyen kérdés felvetésének jogosságát. A katolikus társadalmi tanítás központi eleme a politikai, illetve társadalmi rend fundamentumának kérdése, végső soron a politikai rend és az „objektív isteni rend” viszonya. A hagyományos egyházi felfogás szerint szintézisnek kell fennállnia a temporális rend értékei és az „isteni törvény” között. Az évszázadok folyamán e szintézisnek a megfogalmazására az egyház a természetjog sajátos értelmezését hívta segítségül. Szemléletesen képviseli a zsinat előtti felfogást XII. Pius pápa „Summi pontificatus” kezdetű enciklikája, ahol egyebek mellett kimondja, hogy a kor társadalmi és politikai válságának oka annak „tagadása és elutasítása, hogy létezik egy egyetemes erkölcsi norma mind az egyéni és társadalmi, mind a nemzetközi kapcsolatokra nézve”. Ez az egyetemes erkölcsi norma „maga az Istenben gyökerező természetjog” – állítja. (n. 28.) A „teremtő akarata” az volt ugyanis – folytatja Pius –, „hogy a polgári hatalom a társadalmi életet egy egyetemes elveiben változatlan rend követelményeihez szabottan irányítsa”. (n. 58.) Hogy pontosabban mire gondol a pápa, nyilvánvalóvá válik a modern kor liberális politikai filozófiájának elítélésekor. Pius szerint ez „Isten tekintélyének és az ő törvénye uralmának megtagadását” jelenti, amikor is a „nemzetek törvényét letépik az isteni törvénybe vetett horgonyról”. (n. 76.) Az egyház azt követeli tehát, hogy „az új világrendet, a nemzeti és nemzetközi élet új rendjét (…) a mozdíthatatlan alapra, a természetjog és az Isteni Kinyilatkoztatás szilárd sziklájára” alapítsák. (n. 82.) Pius gyakorlatilag szó szerint ismétli meg az egyház modern kori társadalmi tanítása atyjának tartott XIII. Leó pápa nézeteit, aki kijelentette, hogy föl kell számolni azt a fennálló helyzetet, melyben „az államok alkotmányában és igazgatásában a szent és isteni törvények tekintélyét figyelmen kívül hagyják”.[5]
A II. Vatikáni Zsinat tanítása gyakorlatilag szentesítette ezt az elméletet. A zsinat társadalmi tanításának egyik mérvadó egyházi kommentára szerint az „igazságot”, melyre a temporális rendnek alapulnia kell, „a kinyilatkoztatás, a természetjog és az egyházi tradíció írja elő számunkra”.[6] Ebben a tekintetben csakugyan találó megállapítás az, amit a neves katolikus hetilap, a The Tablet egyik vezércikke állít (egyébként II. János Pál pápaságának politikai törekvéseit elemezve): „IX. Pius modern kort elítélő Sillabuszának nyelvezete a szemétbe került, de alapvető okfejtését újrahasznosították”.[7] A zsinat valóban nem tett mást e téren, mint „átöltöztette” a zsinat előtti egyházi tanítást.
Noha e keretek nem teszik lehetővé, hogy mindezzel részletesebben foglalkozzunk, annyit mindenesetre érdemes megemlíteni, hogy az egyházi érvelésben fokozatosan mindinkább előtérbe kerül egyfajta természetjogi érvelés a korábban szokásos, felülről való, pusztán tekintélyelvi követelések helyett. Ennek az az oka, hogy az egyházi tekintély a múlt századok szekularizációs folyamatai hatására egyre inkább háttérbe szorult és közvetlenül egyre kevésbé érvényesülhetett. A természetjogi tanítás zsinati értelmezése a hangsúlyt a jog és erkölcs, a társadalmi rend és annak forrásának kérdésére tette, és ezen keresztül próbált közelíteni tulajdonképpeni – és mindenkori – célja, a „temporális rend új szakralizációja” felé. Az „idők szavára” hallgatva, a kor idiómáit integrálva, az emberi személy abszolút értékén, egy sajátos egyházi perszonalizmuson keresztül közelített céljához. Azonban itt sincs szó másról, mint korábban, csupán közvetettebb módon, a kor bevett eszméit felhasználva tűnik fel e cél. Az egyházi tanítás szerint a politikai, illetve jogi rend és az emberi jogok az emberi méltóság védelmét és teljessé tételét hivatottak szolgálni. Az emberi méltóság terminus azonban sajátos jelentéssel rendelkezik ebben az érvelésben. Minthogy e méltóság az ember Isten képére való teremtettségében gyökerezik, így védelme és kiteljesítése nem önkényes emberi elképzeléseket, illetve pozitív jogi értékeket, hanem az Isten által megszabott elveket kell hogy alapul vegyen. Következésképpen a „társadalmi rend alapja Isten igazsága kell hogy legyen” – mondja ki a fentebb idézett kommentár.[8] „Isten törvénye” – vagy az egyházi tanítás által alkalmazott váltófogalma szerint –, az „objektív erkölcsi törvény” így kerül ismét a „helyére”, mint a politikai rend egyház által felállított alapja. És ez az a lépcsőfok, ahonnan még egy lépést téve visszatérünk az egyházi tekintély politikai szupremációjához. Ismét a fentebbi kommentár megfogalmazása szerint: „Egy Isten által alapított, az egyház által autoritatíven értelmezett objektív erkölcsi törvény az, amelyet a zsinat hirdetett”.[9] A katolikus hivatalos egyház-, illetve kinyilatkoztatástan, mely szerint az isteni kinyilatkoztatás egyedül hiteles képviselője és értelmezője a pápai tanítóhivatal, tulajdonképpen teljes harmóniában van ezen a ponton a természetjogi tanítás végső konklúziójával: a „természeti jog szervesen kapcsolódik az egyház isteni tekintélyének elvéhez, mely végső soron magába foglalja a természetjog értelmezését is”[10] – olvashatjuk a kommentárban, amely mindjárt hozzáteszi azt is, hogy ez a megállapítás „kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük a természetjogi koncepció egyházi használatát”. Voltaképpen tehát annak a „szakadéknak” az újbóli áthidalásáról van szó,[11] melyet az egyházi érvelés szerint a liberalizmus hozott létre a semleges állam koncepciójával és azzal a kitétellel, mely szerint az állam és a politikai rend ab ovo elutasítja valamiféle „objektív” – azaz szakrális – erkölcsi rend állami és politikai elismerését és manifesztációját: a politikai és jogi rend szakrális legitimációját.[12] Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa a fent vázolt tanításra utalt, amikor éles szavakkal ítélte el, hogy a „szakralitásnak nincs többé jelentése a jog számára; Istennek és a szent dolgok tiszteletének semmi áron sem akarnak jogi értéket tulajdonítani; mindezt felcserélik a korlátlan szólás- és gondolkodásszabadság állítólag fontosabb értékével”.[13]
E háttéren válik igazán világossá, hogy nagyon is súlyos eszmei oka volt-van annak, hogy a Szentszék nem csatlakozott az írás elején említett nemzetközi emberi jogi nyilatkozatokhoz. Az egyházi kifogás, mely szerint e dokumentumok nem „Istent” tették meg az emberi jogok, illetve az „egyéni és kollektív moralitás alapjául”, voltaképpen tehát arra utal, hogy a Szentszék egy emberi jogi fogalmakkal operáló, de a klasszikus liberális emberi jogi filozófiától lényegileg különböző, mondhatni azzal kifejezetten szembemenő koncepciót kíván érvényre juttatni. Malachi Martinnak, XXIII. János pápa egyik legközelebbi munkatársának, a terület egyik legavatottabb egyházi szakértőjének a témáról írt alapművében megfogalmazottak szerint: „a nyelvezetbeli hasonlóságok mögött hatalmas jelentés- és szándékbeli különbözőség rejlik”.[14] A liberális szabadságeszme fő eleme az, hogy az emberi szabadságjogokat nem korlátozhatja az állam semmiféle állítólagos szakrális-erkölcsi rend nevében – ilyen rend létezését a liberális állameszme nem ismeri el. Jogaink gyakorlásának csak mások jogai állíthatnak határt. A katolikus felfogás ezzel szemben egy objektív-szakrális erkölcsi rend keretei közé helyezi az emberi szabadságjogokat és a politikai rend működését is. Így célja tehát nem a liberális szabadságjogok magáévá tétele, hanem éppen ellenkezőleg, a politikai rend perszonalista-természetjogi alapokra helyezett „új szakralizációja”! A már többször idézett kommentár a következőképpen hangsúlyozza az alapvető szemléletbeli különbséget a liberális és egyházi szabadság-, illetve állameszme között:
„Arról van tehát szó, hogy az Egyház megkésve és a szekuláris világ nyomására magáévá tette volna a liberalizmus, a felvilágosodás és az Ész Korszakának eszméit? Sokan azt gondolják, hogy az Egyház a múltban az elnyomást támogatta és nem az intellektuális, spirituális és társadalmi szabadságot. Ha tehát most a szabadságért emeli fel a szavát, ezt azért teszi, mert sikerült meggyőzni korábbi tévedéseiről. A dokumentum [Gaudium et spes] érvelése és tartalma, nem beszélve a történelmi tényekről, aligha igazolják ezeket a vélekedéseket. (…) A Zsinat nem adta áldását a liberalizmusra. Az Isten törvénye által megszabott szabadságot állítja az emberek elé. (…) A liberálisok által képviselt szabadság abszolút egyéni autonómiát követelt és követel meg Isten kinyilatkoztatásán, az Egyház tanításán és e tanítás kontextusában értelmezendő természetjog által képviselt törvényével szemben. A Zsinat egyértelműen elutasítja ezt a fajta liberalizmust. A szabadság, amelyet tanít, az Isten törvénye által megszabott szabadság.”[15]
„Isten vigyázó tekintetének alávetett, egységes világrend ”
A Szentszék a fenti eszmei háttéren követeli azt, hogy „Isten és Isten előtti felelősségünk az európai alkotmány szerves része legyen”.[16] Ahogyan láthattuk, az „objektív erkölcsi törvény” és a jog, illetve a temporális rend viszonyának kérdése végső soron az egyházi tekintély és az állam közötti kapcsolat kérdését feszegeti. Ehhez kapcsolódik szervesen a társadalom organikus koncepciójának (organic concept of society) katolikus tanítása. E szerint az emberi társadalmak célja az ember Isten által elrendelt beteljesítésének szolgálata, a fentebb vázolt összhangban az emberi méltóság isteni törvényben lefektetett elveivel. A két legfőbb kormányzó elv ezen felül az egymáshoz szorosan kapcsolódó „közjó” és „szubszidiaritás” elve. Ezek jelentése azonban – az emberi jogi terminusokhoz hasonlóan – teljesen sajátos, és tulajdonképpen az „objektív erkölcsi törvény” koncepciójának a – nemzetközi – politikai rendről szóló egyházi tanításba való integrálását célozza. Önmagában mindegyik elv úgymond teljesen „szekuláris”. Arra utalnak ugyanis, hogy az emberi közösségek szerveződésének célja mindig a „közjó” lehető legtökéletesebb biztosítása, ennek érdekében egyfelől minden feladatot és hatáskört azon a szinten kell tartani, ahol az már ellátható, másfelől az emberi együttélés szervezett kereteit a lehető legszélesebbre kell tágítani, hiszen a közjó egyre általánosabb érvényű elve ezt kívánja meg, különösen egy amúgy is globálissá zsugorodott világban. Ennek megfelelően épül fel a katolikus nemzetközi társadalmi rend koncepciója a családból a településen át az államon keresztül a regionális és globális nemzetközi politikai világrendig.
Ez a nemzetközi rend azonban szigorúan hierarchikus, azaz a „népek családja” – vagy az „Európa ház” – kifejezés nagyon is szó szerint értendő. Mivel végső célja úgymond az emberi személy Isten szerinti beteljesítése, kormányzó elve az isteni törvény. E törvény érvényesítése az, amely a politikai hatalom létalapját adja, vagyis az „emberi család” egyre táguló szerveződései fölött minden szinten – a szubszidiaritás elvének megfelelően – egyre általánosabb tekintéllyel az „objektív erkölcsi törvényt” érvényesítő autoritás áll. Ennek megfelelően jelentette ki Jean-Louis Tauran érsek, II. János Pál pápának az ENSZ közgyűlése előtt 1995-ben elmondott beszédét magyarázva, hogy „a nemzetek közösségének egyre inkább organikus szintre kell emelkednie a jelenlegi szervezeti (organizational) szint helyett”, és végső soron „az ENSZ-nek egy olyan erkölcsi központtá kell válnia, ahol az emberi szívbe írt egyetemes irányelveket hirdetnek meg”.[17] János Pál megfogalmazása szerint végső soron egy olyan „egységes politikai közösséget” vagy „autentikus nemzetközi közösséget” kell felépíteni, melyben „mindenkinek Isten vigyázó tekintetének alávetve kell együtt élnie”[18]. Malachi Martin fentebb említett alapműve szerint „[II.] János Pál célja az, hogy létrejöjjön a nemzetek közösségének egy olyan geopolitikai struktúrája, mely a római pápa mint Krisztus földi helytartója által tanított és meghirdetett keresztény etikai elvek és doktrinális normák szerint ölt testet és működik”.[19]
„Európa és a katolikus egyház egy és ugyanaz”
Egyetemes geopolitikai struktúra megteremtéséről van tehát szó, melynek regionális leképezése – a társadalmi rend organikus koncepciójának megfelelően – az európai egység egyház által elképzelt célja. Ahogy Chiara Lubich fogalmaz: az „Európai Unió nem pusztán embereknek, hanem Istennek a terve!” Malachi Martin fentebb említett könyvében egyenesen a következőt jelenti ki a Szentszék európai céljairól: „Európa önazonossága a pápaságban áll. Civilizációjának egyesítő alapelvét a pápai primátus egységes elismerése biztosítja.” Az európai egység műve a modern kori pápák törekvései között mindig is az egyik legfontosabb helyet foglalta el. Az egyház politikai rend feletti szupremációját nyíltan hirdető XII. Pius pápa ezzel kapcsolatban képviselt véleménye kísértetiesen hasonlít a Szentszék jelenlegi álláspontjára. Pius 1948-ban, a Hágai Kongresszus alkalmából kiadott határozattal kapcsolatban elégedettségét fejezte ki, hogy az említi a „keresztény civilizáció közös örökségét”, de hozzátette, hogy „mindez nem elég Isten és törvénye jogainak kifejezett elismerése nélkül”.[20] Az 1999-re összehívott, Európa jövőjével foglalkozó rendkívüli szinódus előzetes irányelvéül készült dokumentum[21] is gyakorlatilag e hagyományt vállalja föl, amikor VI. Pál pápa „Európa lelkéről” vallott szavait idézi. A pápa ugyanis köztudottan a zsinat előtti korszak – fentebb vázolt – megközelítését tette magáévá e kérdésben. Az alábbi szavai különösen emlékezetesek e tekintetben: „Ha Európa egy nap megtagadná alapvető ideológiai örökségét, megszűnne önmaga lenni. Az angol történész, Belloc látszólag paradox szavai, melyekkel egyenlőséget tesz a Katolikus Hit és Európa között, ma is igazak.”[22]
A VI. Pál által említett történész könyve – Európa és a Hit[23] – szimbolikus jelentőségű alapmunkának számít e kérdéskörben. A pápa által idézett sorai a következőképpen hangzanak:
„Marad a történelmi igazság: ezt a klasszikus antikvitásra épült európai struktúrát a Katolikus Egyház formálta, általa létezik, vele azonos és csak benne marad fönn.
Európa visszatér a Hithez, vagy elveszik.
A Hit Európa. És Európa a Hit.”[24]
E mondatok a könyv utolsó mondatai, mintegy összegzéseként egy olyan eszmefuttatásnak, melynek célja annak kimutatása volt, hogy „a Római Birodalom soha nem pusztult el, csak átalakult; hogy az a Katolikus Egyház, melyet a Birodalom az érettség megfelelő fokán elfogadott segítette a túléléshez, és hogy így kezdetben az Egyház volt és azóta is ő maradt a nyugati civilizáció lelke”.[25] Röviden: „Európa és a katolikus egyház egy és ugyanaz”.[26]
A „katolikus hit és Európa közé egyenlőségjelet tevő”, Európa politikai egységének ügyét a pápa tanítói tekintélyének alávetett geopolitikai struktúra szerves részének tekintő katolikus koncepció meghatározó befolyással volt az európai integrációs törekvések világháború utáni szárba szökkenésekor némelyik „alapító atya” gondolkodására is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Chiara Lubich a Robert Schuman boldoggá avatását előkészítő kanonizációs testület tagjaként, a néhai francia külügyminiszter tevékenységével kapcsolatban tette fentebb idézett kijelentését. („Az Európai Unió nem pusztán embereknek, hanem Istennek a terve.”) Schuman – politikusok esetében – kétségkívül szokatlan boldoggá avatásának terve – mely az elemzők szerint szentté avatását készíti elő – egyfelől azt jelzi, hogy a politikus távlati tervei összhangban álltak az egyházi koncepcióval, másfelől pedig, hogy az egyház rendkívül határozottan teszi le voksát e koncepció kortárs megvalósulása mellett. Sokak számára kétségkívül ismeretlen az a tény, hogy Schuman nem csupán buzgó katolikus volt, hanem vezető szerepet töltött be a Katolikus Akció elnevezésű egyházi szervezetben is. A Katolikus Akció működésének X. Pius adott eszmei kereteket „Il fermo propositio” kezdetű enciklikájával. Pius egyértelműen leszögezte, hogy a „politikát nem lehet elválasztani a hit és erkölcs pápa által képviselt kontrolljától”,[27] és a Katolikus Akció számára azt a célt tűzte ki, hogy – „tevékenysége minden pillanatában az egyházi tekintélynek alárendelve”[28] – a pápa morális fennhatóságát érvényre juttassa a politika felett. A szervezet feladata – a mai Opus Deihez hasonlóan – az volt, hogy a világi hívek közéleti pozíciókba juttatásával és ott az egyházi direktívák követésével érvényesítse az egyház politikai törekvéseit. Azaz, az eddigiekben vázolt egyházi koncepció gyakorlati megvalósítására nézve a Szentszék az európai egység ügyében a kezdetektől fogva nagyon konkrét lépéseket tett.
Schuman ismert volt arról, hogy a kontinens egységének megvalósulását – az egyházi tanítással teljes összhangban – fokozatosan, különböző fázisok természetes folyományaként képzelte el, melynek során a gazdasági egymásra utaltság tudatosítása és intézményesítése után lassan megteremtődnek egyfajta spirituális természetű közösség feltételei és szervezett struktúrái is. Nemrégiben Michačl Weninger, katolikus teológus, Romano Prodi vallásügyi politikai tanácsadója vázolta fel az európai integráció egymást követő fázisait. Eszerint az európai integráció történetében elérkezett a harmadik szakasz, melyben a Szén- és Acélközösség, majd a Gazdasági Közösség után egy új, vallási dimenziójú Uniónak kell létrejönnie.[29] A Weninger által ismertetett projekt szerint az Európai Bizottságnak gyökeresen meg kell változtatnia az EU álláspontját egyházi kérdésekben. Prodi tanácsadója kijelentette, hogy az egyház és állam következetes elválasztásának elve és a szekuláris állam koncepciója „működésképtelen”. Tervei szerint az Európai Bizottságnak tudomásul kell vennie, hogy Európa spirituális dimenziója – „lelke” – nincs megfelelően képviselve a jelenlegi EU intézményi struktúrájában, ezért szükség van a gazdasági és külügyi mellett egy harmadik, vallási pillérre is, hogy az EU intézményi struktúrája ténylegesen vallási dimenziót öltsön.
Ezek az elképzelések – az eddigiekben vázolt háttéren – különös súlyt adnak az alkotmány körül folyó vitának. Arról ugyanis sokan elfelejtkeznek (természetesen Szentpéteri sem szól erről egy árva szót sem), hogy nem csupán „Isten” nevének szerepeltetése vált ki komoly vitákat (noha ez is éppen elég súlyos kérdéseket vet fel), hanem az egyházi dimenzió Weninger által említett szerepeltetése az EU intézményes struktúrájának szintjén. Ami végül – noha erősen kompromisszumos formában, de – bele is került a jelenleg érvényes alkotmánytervezetbe.[30] A 37. cikkely szerint az „Uniónak rendszeres párbeszédet kell folytatnia ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel, elismerve identitásukat és az általuk biztosított speciális kontribúciót”. Azaz, az EU ezzel a paragrafussal voltaképpen arra kötelezné magát, hogy minden olyan kérdésben, melyet az egyházak saját kompetenciájukba tartozónak vélnek (elsősorban erkölcsi, illetve vallási implikációjú ügyek, azaz: a véleménynyilvánítás szabadságának „erkölcsi” keretei, reproduktív jogok, állam és egyház viszonyának kérdései stb.), a törvényalkotás szerves folyamataként egyeztessen az egyházakkal – és fogadja el, „ismerje el” az általuk képviselt értékeket (contribution). Vagyis tulajdonképpen az állam és egyház közötti fal, a szekuláris állam eszméjének „vitatérbe” tolásáról van szó, ami nyilvánvalóan azt eredményezi, hogy az egyházak fel lesznek „hivatalosan” is jogosítva ezen kérdések és elvek megkérdőjelezésére és az EU törvényhozási szintjén történő vitatására. A cikkelyt hasonlóan értékeli a Christians for Europe elnevezésű szervezet is: „az Európai Alkotmánytervezet 37. cikkelye jelentős lépés a jó irányba, habár nem ismeri el teljes mértékben az alkotmány vallási dimenzióját” – áll a Vatikáni Rádió jelentésében.[31]
Nem kérdés, hogy ez a helyzet leginkább a Szentszék törekvéseinek kedvezne. Malachi Martin hívja fel a figyelmet arra, hogy a Szentszék politikai érdekérvényesítő képességei minden más egyházat, illetve vallási csoportot felülmúlnak. Egyedül a katolikus egyház rendelkezik ugyanis azokkal az eszközökkel és sajátosságokkal, melyek elengedhetetlen eszközök egy geopolitikai küzdelemhez: az Egyház lényegében egyedülálló saját, határok nélküli, hierarchizált rendszerrel és intézménnyel, és központi autoritással rendelkezik. Tömören: „Egyedülálló georelígiózus és geopolitikai hatalom”.[32]
Új medievalizmus
„II. János Pál ennek a geopolitikai struktúrában testet öltő georelígiónak a feje. (…) Politikai céllal és struktúrával? Igen, geopolitikai céllal és struktúrával. Végső soron ugyanis II. János Pál mint a Krisztus helytartója cím jogos birtokosa az államok közössége mint közösség feletti végső ítélőbírói címre tart igényt” – írja Malachi Martin.[33] E geopolitikai hatalom célja a nemzetközi közösség átalakítása saját, organikus koncepciója szerint, ami törvényszerűen a nemzetállami rendszer, az abszolút állami szuverenitás fokozatos megszüntetésével, bizonyos értelemben a pre-westphaliai korszak jellegzetességeihez való visszatéréssel jár együtt a nemzetközi kapcsolatokban.[34] A jelenlegi globális helyzet e téren rendkívül kedvező lehetőséget kínál mindehhez.
A különböző globalizációs folyamatok olyannyira kicsivé zsugorították a nemzetközi közösséget, hogy a kölcsönös egymástól való függés (gazdasági, politikai, katonai, környezeti, kulturális síkon egyaránt) alapvetően kérdőjelezi meg az abszolút állami szuverenitás westphaliai eszméjét. A nemzetközi kapcsolatok egyik legfőbb hajtómotorjának tekintett gazdaság, saját ésszerűségi törvényeit követve, keresztül-kasul hatol a nemzetállami kereteken, s saját hatalmi aktoraiként a multinacionális gazdasági társaságokat – egyedülálló módon, nem-állami szereplőként – a világpolitika döntő befolyással bíró, nemzetek fölötti tényezőivé teszi. Mindennél élesebben vetődik fel eközben egy hatékony, a globalizációs folyamatokat és a nemzetközi kapcsolatok nemzetállami rendszeréből való fokozatos átalakulást szervezett és legitim módon levezényelni képes nemzetközi autoritás létének igénye. Ezt az igényt csak sürgeti az az éppen napjainkban realizálódó felismerés, mely szerint a különböző etnikai és vallási gyökerű vagy színezetű konfliktusok által szétszabdalt nemzetközi közösség egyben tartása pusztán szuperhatalmi pozícióból, gazdasági és katonai diktátumok útján lehetetlen vállalkozás. Noha ez mind biztonságpolitikai és környezetvédelmi, mind gazdasági ésszerűségi és profitmaximalizálási szempontok által elkerülhetetlen kényszernek tűnik.
Mindezek hátterén Hedley Bull nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó híres „új medievalizmus”-elméletének posztmodern újragondolása egy olyan elméletet tár elénk, melyben az „egyetemes politikai rend” koncepciójával való szakítást megvalósító westphaliai rendszert felváltja egy új, a pre-westphaliai koncepcióra emlékeztető viszonyrendszer a nemzetközi kapcsolatokban.[35] A pre-westphaliai paradigma alapvető attribútuma, a politikai rend egyetemessége alapvetően áll szemben a nemzetközi kapcsolatokat ma uraló elvvel, az abszolút állami szuverenitás elvével. Míg manapság nem létezik olyan nemzetközi autoritás, melynek a nemzetközi közösség minden tényezője feltétlen engedelmességgel tartozik – ez csak önkéntes alapon működik – addig a pre-westphaliai időszakban – elméletben – a „nemzetközi” közösség szigorúan hierarchikusan szerveződött, a kor egyetemes autoritásának alávetve. És itt húzódik meg az a tényező, melyet a Szentszék nagyon kedvezően értékel geopolitikai törekvései érvényre juttatása szempontjából. A pre-westphaliai egyetemes politikai rendszer ugyanis egy egyetemes vallási-szakrális rend tételezésén nyugodott. Azaz, lételeme volt a szakrális és a temporális rend szerves kapcsolata, hiszen minden politikai tekintély végső legitimációs forrása a szakrálisban, a kor „egyetemes” vallásában állott fenn. Ahogyan Martint idéztük: „Európa önazonossága a pápaságban áll. Civilizációjának egyesítő alapelvét a pápai primátus egységes elismerése biztosítja.” Miként a westphaliai fordulat e vallási-politikai egység széttöredezésével együtt ment végbe, akként épít most a Szentszék ennek ellenkezőjére: arra, hogy a jelenlegi, bizonyos értelemben „pre-westphaliai” irányba mutató exigenciák az ő fent vázolt georelígiózus-geopolitikai szerepét és koncepcióját is újra felértékelik. A kényszerhelyzetek megfelelő összejátszásának nyomása alatt sokak hajlamosak elfelejteni a történelem tanulságait, hogy egy már kipróbált, kézenfekvő recepthez nyúljanak. Ahhoz, melyet Gilsen tömören így fogalmaz meg: „Egységes Világot lehetetlen létrehozni Egy Isten és Egy Egyház nélkül”.[36] Természetesen korántsem lenne mindez szükségszerű. A megfelelő háttérismeret és történelmi analógiák közötti tájékozódási képesség nélkül azonban nehéz a nyilvánvaló geopolitikai csapdákat elkerülni. Ismét elgondolkodtatóak Martin szavai:
„Létezik egy hallgatólagos megegyezés a nagy nemzetközi politikai és pénzügyi vezetők között, mely szerint mindazok az attribútumok, melyek a Szentszék georelígiózus hatalmát és képességeit adják, ugyanezt a hatalmat és képességet biztosítják politikai téren is. Világi szemekben a Római Egyház gyakorlatilag egyedül áll – s nem csupán a vallási és etikai csoportosulások között – mint az első megvalósult, működő és teljes mértékben független geopolitikai hatalom a jelenlegi nemzetközi politikai arénában. És a pápa mint a Szentszék intézményes struktúrájának kizárólagosan törvényes vezetője – az egyedüli, aki irányt szab ezen intézmény törekvéseinek – a világ első, minden ismérvnek megfelelő, teljhatalommal rendelkező geopolitikai vezetője.”[37]
E törekvések kétségkívül szokatlan, sokak számára hihetetlenül hangzó volta voltaképpen éppen sikerüknek kedvez. Lehetővé teszi azt, hogy a nélkül jussanak a megvalósulás komoly fázisába, hogy széles tömegek egyáltalán tudomást vennének róla. Sajnálatos módon Magyarország éppen azon országok közé tartozik, ahol az erről a témáról nemzetközi szinten folyó, komoly egyházon belüli vita megfelelő egyházi fórum híján nem kap nyilvánosságot. Így azok, akik minderre felhívják a figyelmet, az „egyházellenesség”, „ateizmus” suta vádját kapják homlokukra. Ezt elkerülendő, egy egyházi lapból, a már említett Tablet írásából idéznék tömör kritikát a Szentszék geopolitikai törekvéseiről:
„A követelés, miszerint a társadalmat szent irányelvek kell hogy irányítsák, ismét a középpontba került (…) a pápaság politikai dominanciájának fölélesztésén fáradozik egészen a középkorban játszott ítélőbírói előjogai visszaszerzéséig. A pápát most is, mint VIII. Bonifác idejében »mind a politikai, mind a lelki szférában az uralkodók ítélőbírójának« tekintik (…) mostanra, több mint egy évszázaddal a pápai állam bukása és az uralkodó-pápa politikai szuverenitásának megszűnte után egy új pápai központosítás eszméje került az első helyre. Ez a kor követelményeihez igazítja és feléleszti Nagy Gergely pápaságának igényeit, miszerint a pápának egy „a rendszeren kívüli uralkodónak” kell lennie… Ez a nyelvezet azt a keresztény visszahódításra irányuló tervet visszhangozza, mely X. Pius, XI. Pius és XII. Pius pápaságát uralta a huszadik század első felében. (…) Tagadhatatlan azonban, hogy egy olyan felhívás, mely a vallás közéleti szerepének elismerésére szólítja fel a modern társadalmat, rendkívül kétes jelentéssel bír. Ugyanis ez annak az elmúlt évszázadokat uraló teológiai és egyházi rendszernek a tipikus eszméje, melynek döntő eleme a vallásra alapozott társadalom koncepciója.”[38]
Szentpéteri a hívő alkotmányozók lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartása miatt tartja egyebek mellett szükségesnek Isten nevének alkotmányba foglalását. Azonban Szentpéteri – ahogyan mindazok, akik ezt követelik – nem értik a semleges állam eszméjének lényegét. Az „alkotmányozók lelke” nem sérül azzal, hogy nem tesznek említést Istenről az alaptörvényben. Mint ahogy az ateisták lelke sem sérül azzal, hogy istentagadásukról sem emlékezik meg az alkotmány. Ugyanis vegyük észre, hogy éppen ez történik: az alkotmány egyszerűen nem foglal állást ebben a kérdésben! Mert nem feladata. Tömören: igaz, hogy nem tesz említést Istenről, de ördögről sem. Isten nevének hiánya az alaptörvényben nem ateista államot jelent. Hanem azt, hogy az alkotmány, az állam számára ez a kérdés, a világnézeti kérdésekben való bármilyen szinten történő megnyilvánulás elképzelhetetlen, értelmezhetetlen. Az állam ebből a szempontból pusztán egy adminisztráció. Azaz az állam egy semleges, színtelen, szagtalan közeg. Éppen azért nem foglal állást e kérdésekben, hogy az állampolgárok szabadon állást foglalhassanak. A történelem tanulsága az, hogy ez csak ezen a módon biztosított. Az állam feladata pusztán az, hogy biztosítsa azokat a kereteket, melyek tiszteletben tartásával – azaz embertársaink jogai által határoltan – mi magunk „tölthetjük meg” értékekkel a társadalmat – ha ugyan van mivel. Mindazok a kísérletek ugyanis, melyek arra irányulnak, hogy ezt a feladatot is paternalista módon az államra testálják, pótcselekvésnek számítanak. Arról tanúskodnak, hogy mi magunk képtelenek vagyunk értékeket alkotni, felismerni, és azokkal, a bennük rejlő meggyőző erő folytán s nem a hatalom eszközeivel átitatni környezetünket. Pedig Európa alkotmányos szakralizációját csupán egyetlen tényező gátolhatja: az autonóm, szuverén gondolkodású – és mások jogait kategorikus imperatívuszként szem előtt tartó – egyén.
Jegyzetek
[1] Szentpéteri Népszabadságban megjelent, a témával jóval rövidebben foglalkozó cikkére a szerző által szintén kritizált Gábor Györggyel közösen írt válaszunk a Népszabadság 2003. augusztus 12-ei számában jelent meg, természetesen szintén hasonló, rövid terjedelemben.
[2] Edward J. Gratsch: The Holy See and the United Nations 1945–1995. New York (N. Y.), Vantage Press, 1997. 64. „A világ akkor fog csak békét és rendet élvezni, ha (…) a pusztán emberi moralitás elégtelenségét felismerve [a nemzetek vezetői] elfogadják a Teremtő legfelső tekintélyét az egyéni és kollektív moralitás alapjául – és ha azzal a hódolattal illetik az Atyát, amelyet ő megkíván. (…) Csak akkor lesznek e vezetők képesek arra, hogy létrehozzanak és tökéletesítsenek egy stabil és hasznos szervezetet, (…) egy szervezetet mely – mivel tiszteletben tartja Isten jogait – biztosíthatja a nagy és kis nemzetek kölcsönös függetlenségét, számon kérheti az egyezményekhez való hűséget és védelmezheti az emberi személy valódi szabadságát és méltóságát.” (XII. Pius pápa szavai Haiti vatikáni különmegbízottjához.) In ibid. 61.
[3] Megint csak minden kritikán aluli, amit Szentpéteri a „liberális” oldalról állít. Az a kijelentése, mely szerint a liberálisok azok, akik a portán hagyják világnézetüket a szavazás előtt (lásd: „konzervatívok, kereszténydemokraták, néppártiak” azok, akik „világnézetüket nem képesek a portán hagyni szavazás előtt”) úgy gondolom, amellett, hogy rendkívül – enyhén szólva is – sekélyes gondolkodásról és a semleges állam eszméjének – egy alkotmányjogász esetében – ijesztő mértékű félreértéséről, illetve nem értéséről tesz bizonyságot, kifejezett sértés is. Amit a szerző a liberálisok állítólagos „egyházgyűlöletéről” ír, megint csak avíttas sztereotípia: ezzel az érzelmi töltetű kifejezéssel csak a tényleges problémáról kívánja elterelni a figyelmet.
[4] Joseph Gremillion (ed.): Gospel of Peace and Justice: Catholic Social Teaching Since Pope John XXIII. New York, Orbis, 1975. 133–134, 137.
[5] XIII. Leó: Annum sacrum. n. 10.
[6] Rodger Charles, S. J.–Drostan MacLaren, O. P.: The Social teaching of Vatican II. Its Origin and Development. Oxford, Plater Publications; San Francisco, Ignatius Press, 1983. 211.
[7] Giancarlo Zizola: The Power of the Pope. The Tablet, 1998. október 18.
[8] Charles–MacLaren: The Social Teaching…, 88.
[9] Ibid. 365.
[10] Ibid. 71.
[11] Ezzel kapcsolatban lásd még: J. Leon Hooper, S. J. (ed.): Bridging the Sacred and the Secular. Selected Writings of John Courtney Murray, S. J. Washington D. C., Georgetown University Press, 1994.
[12] A nyilvánvaló tudatosságra világít rá Charles–MacLaren idézett műve (363.): „…a természetjog nélkülözhetetlen a szilárd jogtudományhoz és egy működőképes emberi jogi filozófiához. Amikor a katolikus gondolkodók saját hagyományukba ötvözték ezt az eszmét, előrebocsátották, hogy az Egyház a természetjog hiteles értelmezője, mivel ő birtokolja azt az isteni tekintélyt, mellyel mindenek fölött ítélkezhet e földön az Isten törvényéhez való kapcsolata fényében.”
[13] A beszéd elhangzott a LUMSA Jogtudományi Fakultása díszdoktori címének átvételekor Rómában, 1999. november 10-én. Forrás: Zenit News Agency, hivatalos honlap: http://www.zenit.org [2], Róma, 1999. november 15.
[14] Malachi Martin: The Keys of This Blood. The Struggle for World Dominion Between Pope John Paul II, Mikhail Gorbachev and the Capitalist West. New York, Simon and Schuster, 1990. 19.
[15] Charles–MacLaren: The Social Teaching…, 13–14.
[16] Joseph Ratzinger bíboros nyilatkozata, 2001. március. Forrás: Zenit News Agency.
[17] Jean-Louis Tauran érseknek, a Szentszék „külügyminiszterének” szavai II. János Pál pápának az ENSZ Közgyűlése előtt 1995-ben elmondott beszédéről tartott szemináriumon, New York, 1995. május 8. Forrás: a Szentszék ENSZ Állandó Megfigyelői Missziójának hivatalos honlapja: http://www.holyseemission.org/index2.html [3] (Kiemelés tőlem – a szerző.)
[18] II. János Pál pápa üzenete a Béke Világnapja alkalmából, 2000. január 1., és pápai beszéde a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testületekhez, 2000. január 10.
[19] Martin: The Key of This Blood, 455.
[20] Idézi: Goldie Von Rosemarie: The Idea of Europe and the Catholic Laity. A Backward Glance (1948–1966). In Herbert Schambeck (ed.): Pro Fide et Iustitia. Festschrift für Agostino Kardinal Casaroli. Berlin, Duncker & Humblot, 1984.
[21] Synod of Bishops II Special Assembly for Europe, ‘Jesus Christ Alive in His Church, The Source of Hope for Europe’, Lineamenta. Forrás: a Szentszék hivatalos honlapja: http://www.vatican.va [4]
[22] VI. Pál pápa szavai a FUCI-nál (Itáliai Katolikus Egyetemi Szövetség) tett első látogatása alkalmával. Italian Catholic University Federation, 1963. szeptember 9. Idézi: Von Rosemarie Goldie: The Idea of Europe…, 139.
[23] Hilary Belloc: Europe and the Faith. London, Constable and Company Limited, St. Thomas's Historical Society, 1921.
[24] Ibid. 331.
[25] Ibid. 331.
[26] Ibid. 32.
[27] X. Pius pápa Konzisztóriumi beszéde, 1903. november 9.
[28] X. Pius: Il fermo propositio.
[29] University of Newcastle Conference „Structured Pluralism and a Practical Legal Framework for Faith in the European Union”, 2002. október 29. A Brit Szekuláris Társaság főtitkára, Keith Porteous-Wood személyes jegyzetei alapján.
[30] Megjegyzendő, hogy ez a követelés már Jacques Santer bizottsági elnöksége idején is nyilvánosan megfogalmazódott a katolikus egyház részéről. Akkor Josef Homeyer püspök, az Európai Püspöki Konferenciák (COMECE) elnöke a beszámolók szerint „mélyebb párbeszédet sürgetett az egyház és az európai intézmények között”. Szavai szerint az egyház és az EU közötti kapcsolat „nélkülözte az intézményes, strukturális kereteket”, amelyek „valódi befolyást biztosítottak volna az egyháznak az EU politikai mechanizmusaiba”. A COMECE követelésének célja a szorosabb, intézményesített kooperáció, strukturált párbeszéd volt, melynek alapjául a fentebb említett rendkívüli szinódus által megfogalmazottak voltak hivatottak alapul szolgálni. (Catholic International, 1998. szeptember.)
[31] Zenit News Agency, 2003. április 6.
[32] Martin: The Keys of This Blood…, 88.
[33] Ibid. 375.
[34] Az Egyház georelígiózus karakteréről és annak geopolitikai relevanciájáról lásd bővebben: ibid.
[35] Bull eredeti koncepcióját l. Hedley Bull: The Anarchical Society: a Study of Order in World Politics. London, Macmillan, 1979. Jellemző gondolata: „Elképzelhető, hogy a szuverén államok el fognak tűnni, és nem egy világkormány váltja fel őket, hanem a modern és szekuláris megfelelője annak az egyetemes politikai szerveződésnek, amelyben a nyugati kereszténység [Christendom] létezett a középkorban”. 254.
[36] „One World is impossible without One God and One Church.” Etienne Gilson: Forward, The Problem of a Universal Society; The City of God and Universal Society; Christian Wisdom and a World Society. In St. Augustine: De Civitate Dei. Washington, St. Catholic University of America Press, 1977. XCVII–XCVIII. Lásd ezen a ponton még XII. Pius pápának a 2. jegyzetben idézett szavait.
[37] Martin: The Keys of This Blood…, 143.
[38] Zizola: The Power of the Pope.
- Játéktér [9]