A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségi Titkársága még 2002 őszén közbeszerzési pályázat útján megbízta a Vision Communications Hungary Kft.-t egy roma kiállítás megrendezésével, amelynek célja egyfelől a romák helyzetének bemutatása a nők szerepén keresztül, a romákkal kapcsolatos közbeszéd javítása és nem utolsósorban a roma integrációt szolgáló kormányzati munka „píárjának” javítása volt. Időközben a megrendelő titkárság Esélyegyenlőségi Minisztériummá nőtte ki magát, tehát mondhatni, a kiállítás is magasabb státuszba került. Olyanynyira, hogy egyenesen a Parlament adott néhány hétre otthont a bemutatónak. A figyelem középpontjába került tárlatot egy nemzetközi roma konferencia második napján, július 1-jén kormányfők részvétele mellett Lévai Katalin miniszter nyitotta meg.
A konferencia másnap véget ért, ám a kiállítás maradt, s a Parlament élete is visszatért a megszokott és kiszámítható kerékvágásba, vagyis ötpercenként indulhattak az előre bejelentkezett vagy szervezett csoportok a XII. kaputól, szakavatott, a szöveget már-már hibátlanul – akárcsak mintha Madáchot szavalnának – mondó idegenvezetők kalauzolásával. A kiállítás anyaga a Felsőházi Társalkodóba került, ahol a látogatók menetrend szerint öt percet tölthetnek, s ez most sem volt másképp. Tehát aki egyébként is a Parlamentben járt, hogy megtudja: hány tégla, hány lépcső, hány torony van ott, meg hogy meglássa a koronát, meg a szivartartókat, s meghallgassa a hozzávaló történeti elbeszélést, az most egy pillantást vethetett a mások, a nagyközönség számára láthatatlan kiállításra.
Amikor világossá vált, hogy a politikai reprezentáció igénye felülírta a kiállítás korábbi szándékát, vagyis hogy nyitott, széles közönség számára hozzáférhető kiállítás helyett protokollrendezvény díszlete lett a roma nők életét felvillantó tárlat, megfogalmazódott egy a magyarországi régiókat szeptembertől kezdődően végigjáró vándorkiállítás ötlete. Szeptember derekán azonban ez még nem indult útjára. S mert a kiállítás munkájában több, a Beszélőben is jelentkező szerző vett részt, nem érdektelen ennek a parlamenti láthatatlan kiállításnak az anyagát némileg láthatóvá (és olvashatóvá) tenni.
A történet „tudományos” fejezete ott kezdődött valamikor május közepén, amikor a kiállítással megbízott kommunikációs cég a Néprajzi Múzeum Roma Gyűjteményének anyagából látta megvalósíthatónak a megrendelő még nem egészen pontosított elképzeléseit. Az első pillanattól világos volt, hogy képzőművészeti anyagból egyáltalán nem, a gyűjtemény fotóanyagából csak erőszakoltan lehetne kiállítást rendezni, a putriromantika rekonstruálása pedig szóba sem jöhetett.
Adva volt tehát a nő, kérve volt némi siker és pozitív kép, meg részemről egy igen. Péntektől hétfőig terjedően kértem gondolkodási időt. Három verziót gondoltam végig, s abba szerettem bele, amelyiket többek között azokkal az emberekkel készíthettünk el, akik munkatársai és alkotói voltak a Néprajzi Múzeum 1993-as (Képek a magyarországi cigányság XX. századi történetéből) és 1998-as (Romák Közép- és Kelet-Európában) kiállításának, vagyis barátaimmal, kollégáimmal, alkotótársaimmal. Rózsaszín képet és hurráoptimizmust eleve nem akartam, szerettem volna viszont a sztereotipizált és negatívan tematizált képpel szemben az egymástól eltérő, de szerethető történetekből differenciált füzért összeállítani. Arra gondoltam, hogy az egyedi élettörténetek, az elbeszélt énvilágok rendszerének kellene kiadni a kiállítást.
A Felsőházi Társalgó hosszúkás terem, inkább mondható folyosónak (amely a kupolatermet köti össze a Felsőházi Tárgyalóval), hosszanti oldalain öt-öt ablak, az egyik oldal nyugatra, a Dunára néz, a másik keletre, a Kossuth térre. Az ablakok a márványborítású oszlopok közé, mintegy beugróba szorulnak. Az oszlopok tetején a pécsi Zsolnay gyár historizáló figurái, a XIX. század szorgoskodó, jobbára „ősfoglalkozású” népei. Ide, az oszlopok közé kerülnek majd a roma nők: egy ablakmélyedés egy nő, egy személyiség, egy történet. Az élettörténet narratívája: interjú, de elképzelhető önéletrajz, levelezés, bármilyen személyes irat; fotósorozat, a terepmunka együttélésének vizuális dokumentuma – munkáról, tanulásról, gyereknevelésről, keservekről és örömökről. Személyes emlékek és tárgyak az élettörténet különböző stációiból: gyermek és fiatalkori fotók, emléklapok, bizonyítványok, kitüntetések, kabalák, kézimunkák, egy kendő, az édesapa tajtékpipája, egy-egy szimbolikus tárgy. A családi viszonyok kutatói konstrukciói: családfa, az együtt élők lakáshasználati rajza, ki hol alszik. A tervek szerint tehát egy ablakbeugró három méterén U alakú panel, középső részén, mintegy három méteren jelenkori fotók és korabeli dokumentumok, amelyek erősítik, aláhúzzák az egyik oldal mintegy egyméteres falán megjelenő interjúszöveget vagy leírást, esetleg jellemzést. A másik száron már az elvonatkoztatás, illetve az asszociáció, a bemutatott személyiség státusza kapcsán felidézhető, a magyarországi roma népesség és a népesség egészének demográfiai, szociológiai mutatói: iskolai végzettség, foglalkoztatás, lakáshelyzet, korfa s így tovább. A terveket a megrendelő is meg a kivitelező is elfogadta.
A kiállításban végül is tizennégy nő tesz vallomást, beszél életéről, enged bepillantást megformált múltjába és jelene hétköznapjaiba. A tizennégy nő természetesen nem fedi le a roma nők szociológiai sokszínűségét, nem ad társadalomtipológiát, mégis más és más élethelyzetet példáz. Minden egyes történet végül is hosszabb-rövidebb együttműködés eredménye. A kiválasztott leány vagy asszony és a fényképész meg a társadalomkutató együttműködésének hozadéka. Látható, hogy minél régebbi és meghittebb a kapcsolat, annál mélyebb és emberibb a vallomás, mint Faragó Gizella és Mocsár Zoltánné, Bódi Márta esetében. Kialakulhatnak új kapcsolatokban is mély szimpátiák, amelyek hamar felszínre segítik a megnyilatkozó személyiség mások előtt esetleg rejtve hagyott titkait és vágyait. Mindenesetre különös együttműködés eredménye minden vallomás, amely egyszerre függvénye a bemutatkozó személyiségének, a fotós és a társadalomkutató érzékenységének és valódi érdeklődésének. Olyan emberek dolgoztak együtt ebben a kiállításban, akik már évek óta bizonyították a romák iránti szolidaritásukat, s folytattak kutató és dokumentáló, esetleg művészi munkát romák körében, és olyanok, akik maguk is romák, s ez a tény identitásuk vállaltan fontos része.
A legnehezebb dolgok egyike a címadás. Hosszas próbálkozás után leginkább az „Egyről kettőre”, vagy az „Egyről a kettőre” tetszett. Kóstolgattuk a címet, s kerestük azt a metaforát, ami leginkább kifejezi nők (asszonyok és hajadonok, anyák és gyerekek, egy személyben anyák és gyerekek) ezreinek törekvését, hogy megváltoztassák életük „szociológiai törvényszerűség” által kijelölt pályáját. Ezek a nők most történetesen romák, de sorsuk (eltekintve attól, hogy többségüket valamilyen módon sújtja az etnikai előítélet) az egyetemes történelemből jól ismert, vagyis azt is mondhatnánk, hogy az irodalomtörténet női archetípusait idézik ők. Sietve le kell szögezni, hogy nem a magát romának, muzsikusnak vagy éppen beásnak mondó nők (a mások által esetleg cigánynak mondott nők) kulturális különbségeit, úgymond másságát vagy éppen a többség által vélt és gondolt „egzotikusságát” akarjuk leírni. Mindössze azt szeretnénk bizonyítani, hogy az emberiség közös kulturális univerzáléi körében mozognak hőseink, ha kell, ugyanúgy választanak az apjuk és a leendő férjük, a férjük és gyermekük közt kipattanó konfliktusban, ugyanúgy megbocsátanak anyjuknak a sanyarú gyermekkorért, és ugyanúgy büszkék arra, ha ők meghaladták szüleik társadalmi rangját, vagy arra, hogy gyermekeik meghaladták az övékét, mint mások, akiket történetesen nem neveznek romának.
A szerepek (szülő, gyerek, házastárs) adottak, a szereplők (szülő, gyerek, házastárs) szintén adottak, a konfliktusok köre is behatárolható, miként az is, hogy mi az élet végső célja. Látszólag minden hétköznapi, mégis katartikus, emberi történetek bontakoznak ki szemeink előtt. Immár a Beszélő lapjain látható tehát a láthatatlan kiállítás válogatott anyaga.
Végezetül hadd mondjak köszönetet munkatársaimnak, akik velem együtt a kép- és szövegportrékat elkészítették: Bezdán Katának, Burka Viktóriának, Fátyol Tivadarnak, Figuli Juditnak, Fleck Gábornak, Hajnal László Endrének, Horváth Dávidnak, Horváth M. Juditnak, Horváth Katának, Kalla Évának, Kőszegi Editnek, Kőszegi Gyulának, Lakatos Elzának, Mádl Miklósnak, Molnár István Gábornak, Nyári Gyulának, Valachi Annának.
Jónás Sándorné, Ágnes – Endrefalva
A festői szépségű, dimbes-dombos nógrádi Endrefalván nőtt fel hat testvérével Hustyava Ágnes, aki 1959. május 5-én született egy szegény roma család negyedik gyerekeként. A kilenctagú família egyetlen szobában lakott. Anyjuk a szécsényi téglagyárban dolgozott; ő volt a családfenntartó, mert az apa „nagyon ivott”. Amint elvégezték az általános iskolát, a gyerekek is munkába álltak. Tizennégy éves korában Ágnes – anyja példáját követve – betanított munkás lett a szécsényi lakatgyárban, majd a tűzhelygyárban, három műszakban, busszal ingázva a közeli város és lakóhelye között.
Első férjével – aki szőke volt, alacsony és nem cigány, hanem „paraszt” – kilenc évig élt együtt, de nem született gyermekük. A kubikoló, gyenge fizikumú, alkoholfüggő ura 1987 szeptemberében szívkoszorúér-meszesedésben meghalt. Az özvegy harmincéves korában ismerkedett meg mostani férjével, Jónás Sándorral, akitől rögtön teherbe esett. Kislánya 1989-ben született, két fia 1991-ben, illetve 1994-ben jött világra.
Csöndes, szívós, erős akaratú asszony Ágnes. Míg szomszédjaik többnyire szociális segélyből és alkalmi munkából élnek egyik napról a másikra, ő hosszú távon szeretné megalapozni családja jövőjét. Házasságuk első évében telket vásárolt a falu végén, majd építkezni kezdett, s 1991-ben költözött be családjával a Vosztok utca 14. szám alatti, tágas házba. Azóta a bankkölcsönt is visszafizette. Férjével háziállatokat tartanak: „Babát”, a fuvarozásra befogott, hófehér lovat, a most éppen vemhes, tehát nem tejelő tehenet, „Verát” meg borjút, birkát, baromfit. A ház mögötti dombon veteményes kertjük is van, hogy legalább tejre, húsra, zöldségre ne legyen gondjuk, ha a gyerekek enni kérnek.
Hajnaltól estig megállása sincs: férjével felváltva eteti-itatja az állatokat, szénát gyűjt, kapál, főz, mos, takarít, mikor mit kell. Olykor a cigányokat foglalkoztató ruhaválogató üzembe is eljár dolgozni, de itt legfeljebb húszezer forintot tud keresni. Szívesen vállalna közmunkát is, mert kell a pénz a házra, a gyerekekre, a megélhetésre.
Szerencsére – mint megvallja – nagyon szeret dolgozni. Anyjának is volt lova; a munkakedvet és a leleményességet nyilván tőle örökölte. Amikor arról kérdezik, miért hajtja magát annyira, gyerekkori szegénységüket emlegeti. „Ha már nekünk nélkülözni kellett, legalább a gyerekeknek legyen jobb soruk” – mondogatja.
Nyolcadik osztályos lánya jövő nyáron esedékes ballagására bankettet szeretne rendezni házuk udvarán, sok vendéggel, nagy sátor alatt. Fontosnak tartja, hogy a lánya – aki rendőrnőnek készül – továbbtanuljon. Már a családi generációváltást is eltervezte: bútorra gyűjt, szeretné berendezni közös szobájukat a lányának, magának pedig leválasztat majd egy fülkét a garázsból, és odaköltözik, hogy ne zavarja a tanulásban.
A családjáért minden áldozatra kész, negyvennégy éves asszonynak van még miért dolgoznia.
Csipás – Gömbalja
Gömbalja három cigány nagycsaládjának egyikébe, a Rácz családba született ez a ma harmincöt éves cigányasszony, akit, bár anyja nevét örökölte, kisgyerek kora óta mindenki csak Csipásnak szólít.
Öt édes- és két féltestvéréhez hasonlóan az ő gyerekkora is az Alkotmány utcai cigánytelepen, barlanglakásból barlanglakásba való átköltözések sorával telt. Erről az időszakról Csipás anyja, Mamóka (aki a cigányok szerint „már valódi vajda itt Gömbalján”) a következőket meséli: „Mentem a gyerekekkel egyikbűl a másikba, akár a vándorok. Mindig azt néztem, egy kicsivel jobb legyen… hogy nagyobb legyen nekik, meg hogy ne legyék nagyon nedves, mert ha nedves a fal, a gyerek feszt betegeskedik, meg hogy ne legyék messze a csaptúl, hogy ne kelljék messzibül hordozni a vizet… Oszt, amikor belementünk, hetekig kellett takarítani, ki kellett dobálni az egész szemetet. Akkoriban is úgy volt már, hogy az üres barlangba dobálták a szemetet. Amikor meg kész lettem, jöttek a cigányasszonyok, meg jöttek még a magyarok is, és csodálkoztak és irigykedtek és mondták, nahát, ez a fekete asszony milyen szép házat tudott csinálni.”
De míg testvérei nagy részének valamilyen módon sikerült elhagynia a barlanglakást, és az évek során folyamatosan fenn álló házakba költöztek, addig Csipás csak a legutóbbi időkben, második házassága révén tudott eljönni a pinceházból.
Még kisgyerek, amikor anyja hosszú hónapokra otthagyja őket, és Sályba szökik második urával; tudatlan fiatalasszonyként hónapokig tűri noszvaji anyósa zsarnokoskodását, majd a „rossz életet” az alkoholista férj mellett, élete legnehezebb időszakának mégis azokat az éveket tekinti, amikor otthagyva első urát, három gyerekét „abbúl a csöpp családi pótlékbúl magába nevelte. Beleadtam a családit a tartozásba, oszt úgy mentem neki a gyerekekkel a hónapnak egy fillér nélkül. Télen az emberekkel jártam ki én is az erdőre, mondom, mentem velük rendesen, mintha legalábbis nem is asszony volnék. Ők kivágták nekem a fát, választottak nekem kisebbet, kérdezték jó lesz-e, bírom-e, mondtam bírom. Akkor felrakták a vállamra, én hazahoztam, felaprítottam. Ha meg nem bírtam menni, reggel mikor felébredtünk, be volt fagyva a víz a lavórba, akkor megint mentem egy ideig, de tudom, idén már nem bírnám. (…) Egyszer csak asszonyok mentünk, csöpp ágakat hordtunk az erdőről, tavasz volt már, nem fűtöttünk, épp csak a főzéshez kellett… Akkor elkapnak minket a gádzsók, és mondják, hogy menjünk csak így fástól, mindenestül a hivatalba. Hiába mondtunk nekik akármit, feszt csak azt hajtják, menjünk a hivatalba… Ott lerakatják velünk a fát az udvarra, és bevisznek a hivatalba minket. Én akkor már nevettem is, meg ríttam is. Féltem, megbüntetnek minket, hogy szomorodjanak meg, azért a pár szálért. Akkor mondták, hogy menjünk el, de ha megint rajtakapnak a fával, akkor már büntetés lesz. De aztán hazafele kiátkoztam a tüdejüket is, hogy így rám hozták a szívbajt.”
Legidősebb lánya, Teri, akit tizennégy évesen megszöktettek, ma Tarizsán, az egri cigánytelepen él urával és azóta született két kislányával. Csipás unokáiról így beszél: „a Terike az jobban az apja fajtájára húz, olyan szőke, mint amazok, meg az apja kék szemivel van, de a csöpp lyány az már olyan fekete, mint mink vagyunk, az jobban is húzódik hozzánk”.
Legidősebb lánya szökésével Csipás két fiatalabb gyerekével (akiket a cigányok csak Néger Rozinak, illetve Pityukának neveznek) maradt a pinceházban. Ekkor már sehogy nem tudta „kiteremteni a főznivalót” számukra, ezért végső kényszerből elállt dolgozni (takarítani) az egri kórházba. Egy évig dolgozott itt, amikor egy másik cigányasszonnyal való konfliktusa miatt állásából kirúgták.
Aztán Csipás szerelmes lett („a szívnek nem lehet parancsolni”), és hozzáment egy „bevándorló” cigány férfihoz, akit Gömbaljára költözésük után nem sokkal hagyott el a felesége. „A Flórival úgy vagyunk, hogy ha el is vennék a házat, mert a volt asszonya mindenhogy el akarja venni, akkor felmennénk vissza a pincébe, egész életemben jó volt a pince, majd épp most ne lenne jó. Meg szeretnénk a Flóri fiát magunkhoz venni, meg sajátot is akarunk, ha úgy lenne, mert már kétszer meg is estem tőlle, csak hát, mondom is neki, hogy valamit rosszul csinál, mert csak nem maradt meg nálam a gyerek.”
Erős Emese – Budapest
Erős Emese 1981. május 17-én született Jánkmajtison, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Kétesztendős volt, mikor az édesanyja meghalt, a 45 esztendős asszonynak már a terhesség előtt súlyos agy-, illetve tüdődaganata volt: „Eleve az, hogy megszült, és tudta, hogy már beteg, és megtudta, hogy meg fog halni, az orvosok is megmondták neki, hogy ne vállaljon egy gyereket. De mégis megtartott. Bennem ez azt erősíti, hogy nekem sem szabad soha elvetetni gyereket, ha lesz. Mert »csak« a saját életét áldozta föl értem, egy életet vesztett azzal, hogy engem megszült. Nem volt egy értelmiségi nem tudom kicsoda, de anya volt.”
Egyedül maradt két idősebb testvérével és édesapjával, aki úgy döntött, hogy intézetbe adja legkisebb gyermekét. Édesapjával 16 éves koráig nem volt kapcsolata: „Utána laktam is velük jó néhány hónapot. Apám megtért, és akkor hívott fel. Nagyon jó volt náluk lakni. De eljöttem, mert azt mondta utána, hogy ő nem az apám. Nem tudom, azt hiszem az volt a kényszerképzete, hogy nem tőle vagyok. Egyébként meg tök mindegy, nem tudtam volna ott lakni sokáig, nem bírtam volna ki. Egy pici falu végén…”
A kétesztendős kislányt egy tyukodi cigánycsalád vette ki az intézetből, ahonnan négy év múlva elhozták, mert komiszul bántak vele. Mikor hatesztendősen visszavitték a nevelőotthonba, nem járhatott iskolába a többiekkel, mert nem beszélt magyarul, habár ma már inkább csak érti, mint sem beszéli az oláh cigány nyelvet. A következő esztendőben az iskolát már Ibrányban kezdte, ahol egy idős, erősen vallásos parasztházaspárhoz került: „Ha azt veszed, hogy én igazából nem is tudtam magyarul se szinte hatéves koromban. És akkor bekerültem egy ilyen kulák családba. Ahol rendesen utálták a cigányokat. Azt hiszem ez képmutatás volt igazából, hogy engem vettek ki. És rettenetesen tiltottak ettől, hogy a cigányokkal együtt legyek, vagy kommunikáljak, vagy bármi más. De nem tudom miért, de valahogy mindig azt éreztem, hogy ha volt három cigány az osztályban, azt mondták, hogy a másik kettő cigány, én pedig nem. Amikor belenéztem a tükörbe, akkor semmiképpen nem egy fehérbőrű leányzó nézett vissza rám. És ez volt az első momentum. Nem tudom, ez jött magától. És azon kaptam magam, hogy 13 éves koromban, egy teljesen magyar környezetben, a magyar népművészeti alkotásokkal kirakott folyosón, hatalmas ilyen faragott tükör előtt éppen a cigánytánc első mozdulatait próbálgatom. És próbálom felidézni azokat a hangokat, azoknak a hangszereknek a hangját, amiket a cigánysoron hallottam, és arra próbálok mozogni. Holott soha nem mondták azt, hogy cigány vagyok. Tényleg soha, egyszer ki nem ejtették a szájukon, hogy te cigány vagy. De éltek bennem ezek a dolgok, emlékeztem. És akkor egyre inkább fontos lett, hogy mindenki fehér, én meg nem.”
Amikor a kisvárdai katolikus gimnáziumba és kollégiumba került, a távolság tovább nőtt a nevelőszülők és közötte. Mikor a „bátyja” esküvőjén nem hívták oda a közös családi fotózáshoz, eldöntötte, hogy otthagyja a nevelőszüleit. Nyíregyházára ment a nevelőotthonba, ekkor volt 16 éves: „Lefoglalt a tömeg, ami ott volt az intézetben, meg azok a történések, teljesen új volt minden, olyan dolgokkal találkoztam, amivel addig még soha. Szexualitás például. Nagyon erősen, nyilvánosan szerették egymást.”
A gimnáziumi osztályfőnöke tanácsára jelentkezett a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Karára szociálpedagógia szakra, ahol jelenleg harmadéves hallgató: „Tudtam, hogy ez kell, hogy legyek, hogy olyan emberekkel kell foglalkoznom, mint amilyen én voltam, merthogy ezt megéltem, és ha megszerzem hozzá azt a tudást, ami kell, akkor csak jobban fogom látni ezeket a dolgokat. Mert annyi hülyeséget látok. Ha egy gyerekhez úgy áll valaki, hogy jaj, itt a kis izé, akkor olyan is lesz. Valami kell ahhoz, hogy valaki meg tudjon kapaszkodni. Vagy egy akkora hit, vagy valami, ami fölötted áll. Olyan dolgok, amik valamilyen szinten fölötted állnak, és csak szeretnéd elérni azt a szépséget, mint mondjuk a Tisza, azt a jóságot, amilyen egy ember vagy azt a tökéletességet, amilyen a jóisten. Tehát mindig kell, hogy valami előtted legyen. Valami, ami nálad tökéletesebb, és erőt ad és visz önmagával. És akkor úgy is elkap az ár, és nem tudsz visszacsúszni, vagy nem vagy hajlandó visszacsúszni.”
2002 augusztusa óta Emese a Romaversitas Láthatatlan Kollégium tagja, és az integrációért felelős oktatási miniszteri biztos hivatalában dolgozik gyakornokként.
Faragó Gizi – Kétegyháza
A hetvenéves, huncut mosolyú pici asszony lova fejét paskolja:
„Muro khúro, szeretem, lovas cigányasszony vagyok én... Legalább harminc éve lesz már, vagy huszonnyolc, hogy ebben a kis tanyában lakok. Élek, ahogy tudok, nem bánt senki, engemet szeretnek. Ha Gyulán megyek, ha Kétegyházán megyek, nekem van becsületem, mert jó, becsületes vagyok. Mit csináljak? Ebből éltünk, a munkából. De van is becsületem. Én ezt a gyepet megkaptam, vagy öt holdat tőlük, hogy kaszáljam. Ez a két kezem után csináltam ezeket, amit csináltam. Senki más nem segített. Anyám nem adott semmit. Mikor ide, ebbe a tanyába jöttem, egy dunnával jöttem. A lábosom lyukas volt, rongyot tettem rá, úgy főztem. Mentem, dolgoztam, hazagyüttem, főztem, mostam este. Reggel megint vissza kellett menni dolgozni. És mikor Kétegyházáról jártam ott, abba a majorba, gyalog, ha esett, ha fújt, mert muszáj volt, mert szegények voltunk. Mert mi nem vagyunk ám olyan csavargók. A csavargó cigányok, azok mennek. Mennek. Ahun fogja az eső, meg az este, lefekszenek a bokrokba is. Olyanok, mint a nyulak. De akinek van számja, házszám, az mindig ember. Ember a talpán. És aki tart egy kis jószágot. Így van ez, kérem.”
Kétegyházától néhány kilométerre egy kis tanyán él Faragó Gizi két húgával: „a három nővér”. Gizi elvált, Mari özvegy, Erzsi vénlány. Egyikőjüknek sincs gyereke, mégis tizet tartanak számon, testvéreik gyerekeit, akiket hosszabb-rövidebb ideig ők neveltek a tanyán. A három nővér mesebeli tanyáján számtalan jószágot, lovat, tehenet, disznót, baromfit tart. Nincs az a férfi és női munka, amit Gizi ne végezne el a ház körül, ezenkívül vásározni jár, és a közeli téeszben – ahol 35 évig dolgozott egy helyen – még most nyugdíjasként is visszajár tapasztani, meszelni, takarítani. A lányok villany nélküli házának belső falai egy családi fotóalbum nyitott és zsúfolt lapjai. A három nővér a nyolc Faragó-testvér és azok leszármazottainak egybetartója, az eleven, folytonos emlékezet karbantartója. „Most is jönnek az unokák mind nálam, csak az a baj, nem annyit, amennyit akarom, mind én neveltem, mert nekem van öt bátyám, és amikor az apjok meg anyjok dolgozott, itt voltak nálam mindig a tanyán. Most már ők is gondoskodnak felőlem, hát akkor ők voltak kicsik, most meg én vagyok...”
A kis ház fehérre meszelt tornácán állnak a nővérek egymás mellett, Gizi mesél: „Kicsit könnyű ésszel járnak mind a ketten. Valaki kell, hogy képviselje őket... Én képviselek mindenkit. Én 25 éves koromban mentem férjhez, és nem volt szerencsém, akkor inkább így egyedül. Nem úgy volt, ahogy én akartam, ő szeretett inni, én meg dolgozni, ez a vonat nem megy tovább, félbevágtuk a kenyerünk... 35 évig dolgoztam egy helyen a tsz-ben, napos munka, raktáros, tapasztás-vályogvetés, meg a jószágoknál. Voltam én már minden, csak akasztott ember nem...”
Előkerül a tisztaszoba kulcsa, itt vannak a féltve őrzött kincsek. A kanapé támláján kalapok sorakoznak: „Apámé meg a fiúké, akik meghaltak, hogy legyenek mindig velem... Jönnek nálam a múzeumból ide ki a tanyára, befognak a hintóba, mert az igazgató megmondja, hogy menjenek ki Faragó Gizihez a tanyára, mert annak a tanyája az Igazi Múzeum.”
„Jetti” – Budapest
„Jetti” 22 éves, Budapesten született, jelenleg is itt lakik férjével egy társasházi lakásban Zugló kertvárosi részében. Oláh cigány családban nőtt fel. Szülei a Jászságból, illetve Gyöngyös környékéről származnak. Ők még a ’70-es években költöztek fel a fővárosba, ahol önkényes lakásfoglalóként szinte a nulláról kellett felépíteni életüket.
Kezdettől fogva kereskedelemből éltek, kihasználva a szocialista gazdaság hiányosságaiból fakadó lehetőségeket. Igazi sikert és fellendülést a rendszerváltozás jelentett a család számára, amelynek társadalmi-gazdasági változásait hatékonyan tudták a maguk javára fordítani. A családfő igazi üzletemberré vált, annak is tartotta magát. Kereskedett arannyal, drágakövekkel, órákkal, régiséggel, műtárggyal, autóval, színesfémhulladékkal, ruházati cikkekkel és ingatlannal, szinte bármivel, ami gyors megtérüléssel, elfogadható haszonnal kecsegtetett. A szoba-konyhás lakásból lassanként polgári környezetbe: többszobás nívós belvárosi lakásba, majd kertes családi házba költöztek. „Jetti” ugyan még emlékszik a nehezebb, nélkülözésekkel teli esztendőkre, mégis élete jelentősebb részét már jómódban, anyagi gondoktól mentes környezetben élte le, csakúgy, mint két fiatalabb fiútestvére.
A nagyvárosi élet sokszínű forgataga számtalan választási lehetőséget, ezernyi életstílust kínál lakóinak. „Jetti” számára mégis a tágabban értelmezett család volt az a szervezőelv, ami köré értékrendje és mindennapjai felépültek. A testvérek és unokatestvérek változatos, mozgalmas és eseménygazdag világa értékes, emberi alternatívát jelentett számára a nagyvárosi dimenziók között. A lakóhelyek közötti távolságok a városon belül nem lehettek olyan nagyok, hogy akadályozhatták volna az intenzív kapcsolattartást. A sűrűn következő családi és egyéb ünnepeket közösen ülik meg, a rokon családok fiatal tagjai sokszor napokig egymásnál időznek. Naprakész információkkal rendelkeznek mindenki életéről, akiket a rokoni szálak összefűznek. Szükség esetén természetesen a kívánt segítségnyújtás sem marad el, a kapcsolattartásnak ez is természetes velejárója. A családi kapcsolatok komoly presztízse nagymértékben köszönhető annak a következetes nevelésnek, melyet „Jetti” szülei alkalmaztak az elmúlt években. Ez a nevelés a nagyvárosi környezet és a megnövekedett anyagi lehetőségek ellenére sem engedte elfelejteni „Jettinek”, hogy ki is ő voltaképpen. Érti a cigány nyelvet, öltözködési, viselkedési, kapcsolattartási szokásai mind a mai napig figyelembe veszik a cigány normákat. Férjet is ezen elvek alapján választott magának négy évvel ezelőtt. „Guszti” Zuglóban élő oláh cigány családból származik. Apjával együtt régiségek, műtárgyak, festmények adásvételével foglalkozik.
Házasságuk után úgy döntöttek, nem maradnak a szülőknél, hanem önálló életet kezdenek. A szülők segítségével vásárolták a lakásukat, amelyben jelenleg is laknak. „Jetti” a háztartást vezeti, úgy, ahogyan azt édesanyjától látta és tanulta. A hagyományos életmód tisztelete és fenntartása mellett azonban használja azokat a lehetőségeket is, amelyek egy városi nő számára ma már természetesek. Megszerezte jogosítványát, így autót vezethet, férjének segít alkalmanként üzleti ügyeinek intézésében.
„Jetti” életében az eddigi legnagyobb örömöt hosszú várakozás után az elmúlt hónapok hozták. Ennyi ideje tudja a várva-várt hírt, hogy terhes, méghozzá egy ikerpárral!
Jónás Anna – Budapest
„Jónás Anna vagyok, 1957. augusztus 29-én születtem, Olcsván, itt is gyerekeskedtem, igaz, nyolcéves korom óta takarítani jártam egy vénlányhoz, s nála dolgoztam 14 éves koromig. Húsz forintot adott, abból mentem moziba… A nyolc általános iskolát ott végeztem. Az egyik tanárnő meggyanúsított, hogy én loptam el a pénzét. Ez nagyon bennem maradt. Voltunk egy páran cigányok az iskolában, amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy az elsők között voltam, aki kijárta a nyolc általánost. Apuékkal kijártam a földekre, azt megműveltük saját részünkre, így nekünk nem volt gondunk egész télen se krumplira, semmire. Nagyon büszke voltam mindig, arra, hogy nekünk apró jószággal tele volt az udvarunk, és mi, Jónás lányok, nem mondhatjuk azt, hogy éheztünk.
Édesapám 1919-ben született, muzsikus volt, később téesz-tag lett. Édesanyám, Gyügyi Zsuzsanna 1936-os születésű, szintén a téeszben dolgozott. Apáról öt lánytestvérem van: Ibolya 1940-ben, Ilona 1943-ban, Borbála 1948-ban, Irma 1950-ben, Olga 1952-ben született. Szüleimnek én voltam az egyetlen közös gyerekük. Apám első felesége meghalt, anyám nevelte fel az ő lányait is. Nagy szeretetben éltünk.
Tizenöt évesen kerültem Pestre, a Honvédségnél dolgoztam, mint konyhalány. Húsz évig dolgoztam ott, a férjemet is ott ismertem meg. Magyar volt, Lehoczki Ferenc, de ő már meghalt 1987-ben. Tőle három gyerekem van: Ferenc 1977-es, kárpitos lett, Anikó 1980-ban született, ő ápolónőnek tanult, de nem a szakmájában, hanem a Profi Rt.-nél dolgozik. Katalin 1986-ban született, egyéves volt, mikor meghalt az apja, szakiskolába jár. Legkisebb gyermekem, Dávid a második házasságomból született 1992-ben, általános iskolás.
Még első férjemmel határoztuk el, hogy gyerekeket veszünk magunkhoz. 37 éves voltam, mikor Diósi Ágnessel megismerkedtem abban a gyülekezetben, ahová akkoriban jártam. Az ő hatására és férjem emlékére végeztem el a hivatásos nevelőszülői tanfolyamot. Kilenc éve a Területi Gyermek Szakszolgálatnál dolgozom. Négy roma gyereket vettem magamhoz, igaz, én azt mondom örökbe, mert nincs az a kincs, amiért visszaadnám őket. Glonczi Hajnalka 1994 óta, kétéves korától van nálam, Lábadi Edina 1996 óta a család tagja, 17 éves kora óta. Az ő kisfia ’98-ban született, a nevünkre vettem, születésétől fogva én nevelem. Horváth Oszkár 1997-ben lett a fiam, kétéves korában.
A politizálás a fodrásznál kezdődött. A romák helyzetéről beszélgettünk, és úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell valamit értük. Fehérné Ági és Takács Ágnes segített abban, hogy a kampányom sikeres legyen. Engem a magyarok közül is sokan ismernek, sőt talán kicsit tisztelnek is a lakóhelyem környékén. Végül öten jutottunk be a testületbe, és a társaim engem választottak meg elnöknek. A kerületben körülbelül nyolcezer roma él.
A mi helyzetünk nagyon speciális, nem hasonlítható egyetlen más kisebbségéhez sem. A mi népünknek nincsen helye sehol. A földön nincsen egy hely, ahol meglegyen a cigány nép. Sokan élnek közülünk lehetetlen körülmények között, sőt gyerekeinket szinte naponta alázzák meg az iskolában.
Én nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, nagy-nagy szeretettel, becsülettel neveltem őket: dolgozni, dolgozni, dolgozni, és úgy van meg mindenetek: a két kezetek munkája által.”
Ádám Bernadett – Szendrőlád
Betti, azaz Ádám Bernadett Szendrőládon, a Csőnek nevezett telepen lakik egy „szocpolos” házban nyolcadmagával. 1987-ben született Ádám Gyula és Rácz Etelka második gyerekeként. A ház ugyan kétszintes, de a felső szintet nincs pénz befejezni. A kis tornácról egy nagyobb helységbe lépünk, nevezzük nappalinak. Itt van egy nagyobb asztal székekkel, a televízió, a szekrénysor és a kinyitható ülőgarnitúra.
„Itt alszanak anyuék meg a két kistestvérem, a Márió meg a Laura. Márió nyolcéves, Laura meg hat. Most már hogy nagyobbak, kevesebbet kell vigyáznom rájuk, de mikor kicsik voltak, mindig én voltam velük. Mert apa kőműves a szakmájára nézve, de itt a faluban nincs munka, ezért sokszor dogozik messze, és olyankor jó esetben csak hétvégén jön haza, vagy akkor se, csak ha befejezték a munkát. Anya meg, ha beindul a gombaszezon, akkor már hajnali háromkor elmegy a mamával gombászni, persze csak akkor, ha apu nincs itthon, mert különben vele megy, de akkor csak a délutáni busszal jönnek meg Miskolcról a piacról.”
A nappaliból egy kis szoba nyílik, ahol éppen festenek.
„Ez a bátyám szobája, ő éppen most nősült, és a sógornőmmel laknak itt, de már hátul elkezdtek építkezni, hozzátoldanak még egy szobát, és akkor majd ez lesz az én külön szobám, és nagyon jó lesz, mert én majd szeretnék továbbtanulni, és akkor lesz egy ajtó, amit be tudok csukni.”
A nappali folyosószerű folytatása a konyha. Egy sorban a konyhaszekrény és a tűzhely. Ez tulajdonképpen egybenyílik boltívesen egy másik kisszobával, amit valószínűleg étkezőnek terveztek. A szobában két ágy, egy egyajtós kis szekrény és egy kis íróasztal.
„Ez az én szobám. Ez az én ágyam, azok rajta a kabaláim. Ez a kedvencem, ez a tehén, úgy hívják, hogy Kamill. Azon az ágyon meg a másik két testvérem alszik, a Gábor meg a Gyula. Gábor 13 éves, Gyula meg 12. Ez a szekrényünk, ez a két polc az enyém, itt vannak a ruháim, ezen meg a könyveim.”
Közben megérkezik Betti nagymamája, fiatal, csinos, energikus ötvenes, ki nem nézné belőle senki, hogy nagymama, pedig mint kiderül, már dédunokája is van. Unokája pedig huszonhárom. Segítségül hívja Bettit, mert ő a jobb keze.
„Ő a mama, a ládi erdőben nem tud úgy elbújni egyetlen gomba sem, hogy a mama ne találja meg. Ő tanít főzni is. Tudok már vakarót sütni, babos tésztát főzni, sikálni, hát a felvagdosása az még nem tökéletes… Megyek mindig segíteni takarítani, mert azt is nagyon szeretek, neki meg kell a segítség, mert a papó tavaly meghalt tüdőrákban, őt meg most műtötték a szívével. A papó is volt ám fent Pesten a kiállításon meg a fesztiválon, mert ő gyönyörű kosarakat font szilácsból, még kitüntetést is kapott, meg lejöttek ide, és itt fotózták. Az újságban is megjelent. Ott a falon a fényképe.”
A falon Rácz Boldizsár fotója, ahogy kosarat fon, és egy másik, ahogy a fesztiválon kínálja az elkészült műveket. A fotók mellett Betti bérmálási emléklapja, óvodás fotója és az iskolai farsangon készült fotók, ahol Betti társaival topmodellnek öltözött.
„Nagyon szeretem a szép ruhákat, a csinosakat, jó lenne ruhákat tervezni, de hát az... De jó lenne bolti eladónak is lenni egy butikban vagy egy nagyáruházban. Mindenképpen szeretnék továbbtanulni, úgy tervezem, hogy Ózdra megyek a kollégiumba. A tanulás az megy, meg szeretek is tanulni. Jövőre nyolcadikban még egy kicsit belehúzok, és akkor biztos sikerülni fog. Most is elég jól ment, el is mehettem a nyolcadikosokkal jutalomból az osztálykirándulásra, fel Budapestre.”
Özvegy Virág Tivadarné, Regina – Felsőtelekes
„A férjem nagyon rendes volt, a bányában dolgozott, és anyukáék nem akarták, mert azt mondták, hogy nem hozzám való az a cigánygyerek. De nagyon rendes volt, jó. Jött is Tibi oda hozzánk, de egyáltalán nem akarták. Lekerültem hozzá ide Magyarországra, és kitagadott a testvérem, Imre bátyja. Nem is voltam a temetésén, sem édesapámnak, csak anyukának. Mert egyszerűen azt mondta, hogy nem vagyok a testvére, így volt. Édesapám kékre-zöldre vert azért, mert beszélgettem a férjemmel, de hát jó, rendes volt, akkor miért ne? Ők meg haragudtak. Nekem nem volt senkim, csak a testvérek, de a testvérek csak nem az anya volt. Ha eljöttem is hozzájuk, mert máshol laktak, de még egy éjszaka sem alhattam ott, hazamentem a gyerekekkel.
A háború után sokan jártak le Magyarországra dohánnyal, méteráruval, és édesapa is járt le, meg sokan innen Telekesről. És így ismerkedtem meg vele, hogy lejártunk Kánóból, ő a bányába járt, és amikor délután a bányából hazajött, akkor találkoztunk, beszélgettünk, aztán eljött anyámékhoz. Nem akarták édesapámék, meg akarta verni. Volt nekem egy ángyom, Imre felesége – parasztasszony volt, tót –, és ő pártját fogta Tibinek, a férjemnek. Mindig sírok, és azt mondom Mariskának, hogy de boldog az, akinek van anyja. Minden panaszát elmondhatja, csak én nem mondhattam soha. 1946 óta itt vagyok, és nekem anyám nem volt. Csak a terítőn láttam, akkor hívtak haza. Hazamentünk, de mikor édesapám meghalt, meg Imre bátyja, akkor már nem. Nem hívtak édesapa temetésére, Imre bátyjának temetésére sem hívtak, csak mikor anyuka meghalt.
A férjemék Kánón laktak, azt mondták, hogy az ő anyja nem cigány. Nagyon derék volt, szép, csinos volt anyósom. Már 18 éves korában összekerültünk. Nem volt érdekes, mert jól éltünk. Gyerekek voltak, felnevelte, dolgozott sokat, iskolába jártak a gyerekek, Barcikára, Miskolcra, Anika Mezőkövesdre, Erzsike Abaújszántóra, de beleesett a búskomorságba, haza kellett hozni. Mariska nem tanult, csak a varrodában, meg Józsim sem, mert neki muszáj volt dolgozni, sok kis testvére volt. Már 16 éves korában motoros inas volt a bányában, az apja is a bányában dolgozott. Kellett valakinek segíteni, mert sokan voltak. Akkor nem volt ez a drágaság, de akkor is Öcsi, a középső fiam albérletben volt, Jánoska Miskolcon kollégiumban volt, Pisti is ott volt Perecesen, Béla volt Barcikán, ő bejáró volt, Anika Mezőkövesden volt albérletben. Fizetni kellett az albérletet, nem volt, csak ebédje, vacsoráról, früstökről gondoskodni kellett, volt annyi pénzünk, odaadtuk. Erzsike Abaújszántón, de ő csak egy fél évig volt, mert hívták az apját szülői értekezletre, azt mondta a tanár, hogy valami baj van a kislánnyal. Mindig alszik az órán, haza kell vinni.
Sokat kellett dolgozni Tibinek, mindig hazajött és ment követ fúrni, mert lőmester volt. Mondtuk neki, hogy ne menjen, de azt mondta, hogy az is jó. Persze, hogy jó, mert sok kellett. Ruha kellett, enni kellett annyi gyereknek, de mind él. Jánoska, ő a harmadik fiú, messze lakik. Már karácsony előtt hat éve lesz, hogy nem volt itthon, nem is írt. Csak ha Mariskával beszél, akkor kérdezi, hogy: »Jaj, nővérem, édesanyám hogy van? Mondd neki, hogy ne sírdogáljon mindig.« Szeretem a gyerekeket, akkor mit csináljak. Mariskához is csak azért jöttem el, mert látom, hogy mindig sír, és nekem is rossz. Azt mondja, hogy a csontvelővel van valami baj. Akkor már nem lesz jobban, csak lehet, hogy romlik, ki tudja. De én is csak azt mondom, haljak meg én, mert már ott az idő, mint valamelyik gyerek, mert én már akkor nem élek tovább.”
Lakatos Gina – Budapest
„Lakatos Gina vagyok, 1976-ban születtem Budapesten. Tizenegyen vagyunk testvérek, én a kilencedik. Régen Szikszón laktak a szüleim, lovas kocsival járták a falvakat, zöldségeket, fazekakat, bőrdzsekiket árultak. Hétéves lehettem, mikor Budapestre költöztek, ekkor kezdtek el virágot árulni. Erzsébeten laktunk egy szoba-konyhás tanácsi lakásban. Később Újpesten, a Frankovics utcában kaptak egy háromszobás lakást. Ritkaság volt akkoriban, hogy cigány bérházban lakjon. A régi rendszerben úgy volt, ha mulattak a cigányok, a szomszédok rendőröket hívtak rájuk, és börtönbe kerültek csendháborításért. Apámat is elvitték, hat hónapot ült a börtönben csendháborításért. Ekkor az újpesti lakásosztály igazgatója kirakatott minket a házból. Angyalföldre költöztettek bennünket egy kétszobás tanácsi lakásba. Nem gondolt arra anyám, hogy feljelentse őket. Egy cigánynak nem lehet igaza a magyarral szemben.
Édesapám családja vándorcigány volt, Budapesten munkásember vált belőle. Az Ingatlankezelő Vállalatnál dolgozott, háztakarító volt. Anyunak nem volt munkahelye, sokan voltunk, nevelt bennünket. Anyám többnyire magyarul beszélt hozzánk, apám cigányul. Három évig jártam óvodába, Újpalotán kezdtem el az általános iskolát, és Angyalföldön fejeztem be. Az újpalotai iskolában nem csúfoltak az osztálytársaim, nem úgy, mint az angyalföldiben. Fúj, cigány, nem akarok mellé ülni, ilyeneket mondtak rám. Nem akaródzott iskolába járni. A tanárok se úgy bántak velünk, ahogy kellett volna. Külön akartak bennünket ültetni az órán, az ebédnél, mindenhol.
Nálunk az a szokás, hogy korán férjhez mennek a lányok. Kijártam a nyolc általánost, aztán férjhez mentem én is. Jött egy cigányfiú hozzánk, a szomszédban laktak a rokonai. Elszöktem vele, Matyinak hívták. Az anyjához mentünk lakni Budaörsre, egy szobában laktunk hatan. Nemsokára hazaköltöztünk anyámékhoz, egy évig laktunk nálunk, közben virágot árultam anyámmal. A budaörsi piacon vettük meg az árut, és a Lehel piacon adtuk el. A piacfelügyelő megengedte anyámnak, hogy árulja a virágokat. Hajnal ötkor felkeltünk, elmentünk az áruért, és este hatig árultunk. Ebbe nőttem fel. Mindig ezt csináltam, nem volt hivatalos munkahelyem, mert nem vettek fel sehová sem dolgozni. Tízéves lehettem, mikor először kivitt anyám virágot árulni. Jobb volt akkor, mint most. Jobban el tudott anyám tartani bennünket a virágárulásból, mint most én a családomat. Akkor még ért valamit az ember pénze, most hiába keresek egy nap öt-hatezer forintot, semmit nem kapok érte a boltban. Nyolctól délig a piacon vagyok, az aluljáróban kilenc-tíz óráig árulom a virágot. Annyi virágot veszünk a piacon, amennyi elfogy egy nap. Tavaly meghalt az apám, ha marad virág, kiviszem a sírjára, vagy beviszem a templomba. Leteszem Szűz Mária elé, egészséget, szerencsét, boldogságot kérek tőle. Eddig még nem támadtak meg az aluljáróban, nem is tudnának, mert vigyázunk egymásra. Van, aki azt mondja, nem veszünk tőletek virágot, mert cigányok vagytok. Van, mikor odajönnek hozzánk a skinheadek, köpnek egyet, fel akarják rugdosni a virágokat. Ha futballmeccs van, egy virágárust sem lehet látni az aluljárókban. Sok a skinhead közöttük. Van, mikor lerohannak bennünket a rendőrök, elviszik tőlünk a virágot, és bevisznek bennünket a rendőrőrsre. Tőlem is elvitték már az árut, többször is. A legutóbb is hetvenezer forint károm lett.
Egy évig éltünk Matyival anyámnál, aztán elmentünk albérletbe lakni. Hiába jártam a lakásügyre, nem adtak lakást. Terhes lettem a lányommal, három év albérlet után visszaköltöztünk anyámékhoz. Nemsokára otthagytam a férjem. Több mint egy évig egyedül neveltem a kislányomat.
Aztán megismerkedtem a mostani férjemmel, Attilával. A testvéréhez mentünk lakni Angyalföldre, hatan laktunk a kétszobás lakásban. Attila segédmunkás. Egy évig laktunk a sógoromnál, ekkor feltörtünk egy lakást a Szent László utcában, nem volt hol laknunk. Hiába is jártam az önkormányzat nyakára, nem utalták ki nekem a lakást. Pedig a szomszédok is aláírták a papírt, hogy rendesek vagyunk, és javasolják, hogy kapjuk meg a lakást. Tél volt, az utcára dobtak bennünket a kommandósok. Hat és fél hónapos terhes voltam a második gyermekkel. Reggelig az utcán voltunk. Elkaptak a szülési fájások, reggelre megszületett a kislányom, fél óráig élt. Be akartam perelni az önkormányzatot, azt mondták nekem az orvosok a kórházban, hogy nem érdemes, úgysem adnak igazat.
Ezután Ceglédre költöztünk a sógornőmhöz. Vasakat, rongyokat gyűjtöttünk, ruhákat árultunk. Két évig laktunk Cegléden, megint visszaköltöztünk anyámékhoz. Aztán 1999-ben megszületett a kisfiam, ekkor kaptam meg ezt a tizenhét négyzetméteres szobát a Szent László utcában. Semmi sincs benne, se fürdőszoba, se konyha. A ház előtt mosok télen is. Hiába is kérek másik lakást, azt mondják nekem az önkormányzatnál, hogy nincs üres, és örüljek, hogy ezt is kaptam.”
Mocsár Zoltánné, Márta – Nagycserkesz
Emeletes ház, az udvaron hátul már üres fóliasátor, a dohánypajta azonban tele felfűzött, sárga, hatalmas dohánylevelekkel. Az udvaron kartonpapírból fabrikált autóval unokák játszanak. Bemegyünk a házba. Hatalmas helyiségbe lépünk, televízió, asztal, padok és székek. Márta végigkalauzol minket a házban.
„Itt a mi közös konyhánk, ez meg a spájz.”
A polcok színültig telerakva befőttekkel, savanyúsággal.
„Ez a büszkeségem… Ha már megtermeljük, legyen télire…”
A földszinten további három szoba, az emeleten meg még hat, hogy mindegyik gyerek családjának legyen külön szobája.
„Intézetbe kerültem gyermekkoromban, és akkor ottan az intézetből kiadtak a parasztokhoz. Egyik helyről a másikra, egyiknél kapáltunk, a másiknál arattunk, ami sorba jött minden parasztnál. Könnyebben, sokszor nehezebben. Voltak olyan parasztok, akik még enni se adtak. Volt egy paraszt, aki azért nyújtotta végig a kapát a derekamon, amiért kivágtam egy tengerit. Édesanyám adott be gyerekkoromban, talán nem volt háza, vagy talán nem egyezett a szüleivel. Az okokat nem tudom, csak annyit tudok, hogy ott nőttem, és köszönet az államnak, hogy felnevelt. Hát menni akartam tanulni, dolgozni, de nem sikerült, nem adódott meg a további lehetőség. Megszöktettek. A férjem meg a két sógorom. Elkértek, hogy elvisznek moziba, és akkor szöktetés lett a szerájból. Elvittek, összeálltam a férjemmel, akivel 17 évet együtt éltünk. 31 éves korában meghalt. Tíz gyermeket szültem neki. Már nagyon utána vagyunk, mert tényleg, hogy 32 éve, de négy hónapig olyan tiszta voltam, mint aki ma született gyermek. Együtt jártunk dolgozni, egy kis bogárhátú kunyhóban laktunk, négy család. Aztán elálltam a perlitgyárba, mert ő bekerült a börtönbe. Tizenegy évig három műszakban dolgoztam. Otthon volt hét gyerek, azokat tartani, nevelni. Már nem bírtam a nagy munkát, három műszak, lábaim tönkrementek. Otthagytam, leszámoltam, elmentem a kertészetbe dolgozni a közfenntartó vállalathoz, és ott dolgoztam még nyolc éven át, oszt utána lenyugdíjaztak, mert műtötték a kezemet, meg a szívemmel van baj. És akkor onnan leszázalékoltak, és azóta így tengetem az életemet.”
Márta életének legfőbb törekvése, hogy mindazt megadja gyermekeinek, amit ő nem kapott meg az élettől. Tizenöt éve saját erejéből és szorgalmából felépítette a falu közepén kétszintes családi házukat. Már akkor úgy tervezte – s ez nagyjából meg is valósult –, hogy minden gyereke vele marad, akkor is, ha megházasodnak. A család úgy működik, mint egy klasszikus kommuna. A nagycsaládból többen munkanélkülivé váltak az elmúlt években, így Márta gondja az is, hogy a zökkenőmentes megélhetést mindenki számára biztosítsa. Földet bérelnek, néhány holdat, ahol dinnyét és dohányt termesztenek. Márta közben minden lehetőséget megragad, hogy a családi büdzsét minél inkább feltöltse: a parasztokhoz jár meszelni, tapasztani, kapálni. Mindezek közben Mártának arra is van ereje, hogy a helyi cigányság ügyével is törődjön. Indult a legutóbbi önkormányzati választásokon, meg is választották képviselőnek. Ahogy ő mondja, az iskolai összekötő szerepét választotta:
„Pályázunk kézimunka szakkörre, a fiúk meg faraghatnának. Mert ha az a gyerek hazaviszi annak a szülőnek azt, amit ő a saját kezével csinált, akkor az a szülő büszke lesz, és kíváncsi, és bejön az iskolába, akkor majd ott találkoznak, és akkor majd lesz itt is Cserkeszen összefogás a cigányok körében. És akkor majd lehet így apró lépésekkel folytatni tovább, kulturális műsorok, hogy tanulják meg, hogy ők is tudnak valamit, hogy megbecsülhessék magukat, és hogy lássa az a paraszt is, hogy lehet itt kezdeni valamit Cserkeszen.”
Márta már reggel négykor elindul dolgozni, és van olyan, hogy csak este tízkor ér haza. Akkor holtfáradtan lerogy, és kézimunka-mintákat vág ki újságokból, gombokat gyűjtöget a szakkörre. Éjszaka is többször felébred, és egy cigaretta mellett írogatja füzetébe újabb és újabb ötleteit.
„A születésnapom az a legjobb, azt már mindig alig várom minden évben, mert akkor nem dolgozom, és akkor mindenki eljön, és itt ünneplünk együtt mind a 11 gyerekem, 39 unokám, és akkor én vagyok kényeztetve.”
Krisztina – Bogyiszló
„1975. március 25-én születtem. Aztán itt volt az óvoda a telepen, még mi idejártunk oviba. Majd az általános iskolába Bogyiszlón, a faluban. Hát én világéletemben cukrásznak készültem, ezért is választottam aztán a vendéglátót. De nem az lettem végül is, mert szakközépbe mentem, és ott a cukrászatra nem tértünk ki külön, hanem minden volt: szakács, cukrász, felszolgáló. De az érettségi volt a domináns, inkább azt kaptuk meg, a szakmai részt azt annyira nem. Aztán leérettségiztem szépen, és itthon így eléldegéltem. Utána nem mentem sehova, én hülye. Nem is volt ennyire divat a továbbtanulás, mint ahogy most. Szóval itthon voltam. Aztán elmentem egy pár helyre dolgozgatni. Vendéglátó egységekbe, de ott csak leszívták az ember vérét, nem igazán volt jó sehol sem. Bogyiszlón is, meg Zomboriban meg Nagydorogon, sok helyen.
Aztán megint otthon ücsörögtem. Vagyis nem ücsörögtem, mert akkor épp dolgoztam itt egy helyen, ahol nyitottak egy kocsma mellett boltot. És akkor kitaláltuk a Zsoltival, a bátyámmal, hogy nyissuk meg mi is ezt a boltot itt, a telepen. És akkor én mondtam, hogy nyissuk, biztos lesz belőle valami. És akkor lett is. Hál’ Istennek ment is abban az időben. Megnyitottuk hat vagy hét éve, vagyis nyolc lesz idén, hogy nyitottuk, de most már annyira nem megy. De akkor tényleg nagyon ment. Nem volt konkurencia, meg mit tudom én. Most ugye nyitottak egyet lent, a másik utcában is. És akkor ennyi... Jött a kis bébi… És akkor most bolondultam meg, most akarok menni főiskolára. Most készülgetek. Idézőjelben, mert még nem igazán. Aztán innen majd meglátjuk tovább, hogy mi lesz. Tanítóképzőbe mennék, de hát nem azért, mert tanítani szeretnék, hanem csak úgy, hogy mégis valami diplomám legyen. Most ez áll így közel hozzám. Már így helyileg is – Szekszárd. Nem tudnék a kislánytól elmenni. És akkor majd meglátjuk… Ha sikerülne, jó lenne. De ha nem is, akkor még egy ilyen számítógépes akármit, azt még azért szeretnék elvégezni. A mai világban az azért úgy gondolom, hogy kell. Hát röviden, tömören ennyi.”
Orsós Júlia – Zomba
Ha az országútról elhagyva a Zomba-táblát rögtön balra kanyarodunk, csodálatos kis parkot pillantunk meg. Rajta gyönyörű kétszintes ház. Orsós Juli otthona és kertje.
„Innen indultam Zombáról. Ez a mi oázisunk, egy zöld sziget. Ez volt a régi cigánytelep. Gyönyörű hely, a cigányok mindig tudták, hogy hol építkezzenek. Ezt olyan érzékkel tudják, hogy senki más, hogy hol kell helyet találni a természet közelségében, ahol le lehet verni a sátrat, fel lehet építeni a kunyhót. Itt, ahol a ház áll, kezdődött a telep. A gyümölcsfák közül még ezek a régiek. Ott, ahol az a két fenyő van, ott volt a nagyanyám háza, ott meg, ahol a pad van a diófa alatt, az volt az anyuék háza. Nagyon kicsi házak voltak, inkább kunyhók, két részből álltak: a szoba meg a konyharész, de ez nem is volt így elkülönítve, mert abban is aludtunk. Ennek az egésznek belső védettsége volt. Sötét volt, mert petróleumlámpával világítottunk, szűk helyen voltunk, és sokan. Olyan bensőséges hangulat volt, és úgy el voltunk ebben a világban, olyan biztonságos volt. Kilépve már más volt. Oda már más készségek is kellettek, itt olyan jól el voltunk szigetelve. Úgy is hívták, hogy Bodza-telep, mert a bodzabokrok mögött volt, és kívülről nem is látszódott. Összesen hat család lakott itt.
A diófa alatt volt egy vaságy, azon pihent szegény nagyapám. Emlékszem, nyáron a nagyanyám kiköltözött az udvarra. Ott főzött a meggyfa közelében, úgy a téglákra tett egy vaslapot, és azon. Én mindig ott voltam a közelében. Mindent lerakott a földre, és ott égett a tűz, sütött a nap, és olyan nagyon kedves hangulata volt. Aztán leültünk úgy körbe, megettünk, utána leterített egy pokrócot, lefeküdt, és én olvastam neki meséket. Ő elaludt, én meg olvastam tovább. Nagypapa a téeszben dolgozott a szarvasmarháknál, de mindig volt egy rész paradicsoma, kendere, krumplija, uborkája, azt művelte. Emellett meg a nagyapának az volt a dolga a faluban, hogy a tuskókat mindig ő szedte ki, mert azt olyan mesteri módon tudta csinálni. A nagypapámmal szoktam világgá menni, és az olyan jó volt. Én azt gondoltam akkor még, hogy Szakály nagyon messze van. És mi nekiindultunk, ilyen hátára vetett tarisznyával ment előttem. Ő a nagyon magas ember, erős, bajuszos, és én meg a nagyon pici. Mindig azt mondták, volt egy piros sapkám, hogy még jó hogy ez rajtam van, mert különben észre se lehetne venni. Szóval ő ment elöl, én meg mögötte teljes biztonságban, és mentünk át a hídon felfedezni a világot. Anyu nem dolgozott, ő mindig otthon volt és főzött, mindig valami nagyon finom étellel várt. Apu az a motorozás. Az Állami Gazdaságban dolgozott, és vitt magával a motoron, aztán útközben rákapcsolt, és kérdezte: félsz? félsz? ne féljél!
Az iskolában mindig jól tanultam, és sok barátnőm volt. Tizennégy éves lehettem, mikor odaköltözött az Erika Fehérvárról, akinek én nagyon sok mindent köszönhetek. Ő úgy tudta elfogadni azokat a telepi viszonyokat és azzal együtt minket is, ahogy nagyon kevés ember tudta ezt tenni. Még mindig előttem van, ahogy ott ül a gangon, és hallgatja nagyanyámat, ahogy mesél. Erika a barátnőm volt, jóval idősebb, mint én. Ő erősítette bennem, hogy középiskolába menjek, leérettségizzek, és egy csomó mindent megtanított nekem, női dolgokat is, például vasalni. Egy különös szimbiózisban éltünk, engem ő rettenetesen vonzott, ő pedig nagyon szerette a rajongásomat, amivel körülvettem. Az az igazság, hogy alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, máris ott csüngtem a nyakán. Segítettem neki, vigyáztam a kislányára, Eszterre, ezért hívják az én lányomat is Eszternek. Lacival, a férjemmel is úgy jöttem össze, hogy a húga volt a barátnőm, Bajára járt abba az iskolába, ahová én jelentkeztem, és én mindig mentem kérdezni, mit tudott meg. Én nem nagyon mertem gondolni arra, hogy a Laci, mert hogy ezek a konvenciók működtek bennem, hogy nem azonos társadalmi szinthez tartozunk, de aztán mégiscsak egymásba szerettünk és…
A családban voltak azért persze nehézségek, de elég hamar megoldódott. Laci a paksi erőműnél dolgozik, mint programozó mérnök. Kezdetben anyukáméknál laktunk lenn. Ezt a helyet ’93-ban vettük meg, mert meg kellett vennünk, hiába laktunk itt és éreztük úgy, hogy ez a mienk. Nem volt egyszerű, mert ahogy mi innen elköltöztünk ’82-ben az Újsorra, ezt szeméttárolónak használták. De én azt mondtam, ha itt nem építkezhetem, akkor bárhol a világon, de Zombán máshol nem. Igazából a kert az előbb volt meg, mint a ház. Én amikor itt álltam, már láttam magam előtt, milyen lesz, és olyan is lett. Azért érettségiztem a kertészetin, hogy meg is valósítsam. Pont ilyennek álmodtam meg. Fajtánként válogattam össze minden fát, bokrot, növényt. Erre vagyok a legbüszkébb. Mindenki idejár a faluból, és megcsodálja: Ez az Orsós Juli kertje.”
Rácz Imréné, Rita – Endrefalva
Kedves, figyelmes, félénk, mélyen érző fiatalasszony Rácz Imréné, leánykori nevén Rácz Rita.
Balassagyarmaton született, 1970. augusztus 30-án, Endrefalván nevelkedett bátyjával és két nővérével. Szülei a salgótarjáni öblösüveggyárba és a pápai síküveggyárba jártak dolgozni, hogy eltartsák a családot. Helyben már akkor sem találtak munkát. Ritát és testvéreit a nagymama nevelte. Gyenge idegzetű bátyjához hasonlóan (aki ma rokkantnyugdíjas) ő is beteges, gyönge teremtés volt, gyakran elszédült. Eszébe sem jutott, hogy továbbtanuljon.
Tizenhat éves korában ment férjhez Rácz Imréhez, aki jóképű, szelíd ember, de ő is beteg: tüdő- és szívasztma miatt korán leszázalékolták. Házasságuk tizenhét éve alatt önzetlen szeretetben és szegénységben élnek.
Eleinte a szülők nyári konyhájában laktak, szűkös körülmények között – és közös bánatukra Rita hat évig nem esett teherbe. Amikor aztán megszülte első gyermeküket, Imrét (1989), önálló lakás után kellett nézni. Hitelt vettek föl, és 50 ezer forintért megvásároltak egy kétszáz éves parasztházat a faluban. Kislányaik – Kinga (1995) és Xénia (1996) – már ide születtek. A tágas, de penészes falú épületből azonban menekülniük kellett: tönkrementek a bútoraik, veszély fenyegette az egészségüket. Kilátástalannak látszott a helyzetük, hiszen minden jövedelmük szociális juttatásokból – nyugdíjból, gyesből, családi pótlékból – származott. Rita depressziós lett: azóta is rá-rátör a remegés, szédül, nem mer emberek közé menni. (Sajnos, az ideggondozót is elkerüli.)
Két éve új, összkomfortos, családi házukban élnek, a falu szélén, a Vosztok u. 20. szám alatt. Zöldellő dombok, rétek ölelik körül otthonukat. A cigány családok számára nyújtott szociálpolitikai kedvezményt igénybe véve építkeztek, csak a telekért kellett 50 ezer forintot fizetniük. Alig tudtak előteremteni ennyi pénzt, hiszen a férj 16 ezer forintos rokkantnyugdíja csak az idén emelkedett 18 ezerre, a gyerekek után kapott járandóságot pedig nem is akarták másra fordítani. Rita azonban szeretne mindent megadni a családjának. Néhány hónapja órabérben dolgozik a Karaván Coop Kft.-nél nyugdíjas édesanyjával és a falu többi munkaképes cigánynőjével együtt: ruhaneműket válogatnak, szétszabdalják, majd szortírozzák az anyagokat. Most éppen szandálra gyűjti a pénzt lányainak.
A család jövőjét azonban beárnyékolja egy bűnügy, melybe jóhiszeműen keveredtek. Nem tudták, hogy a házukat építő vállalkozó annak idején hamis számlákkal igazolta a nevükre szóló szociálpolitikai támogatásból vásárolt építőanyagok eredetét, s amikor kiderült a csalás, érzelmileg zsarolta Ritát és férjét. Felfüggesztett börtönbüntetéssel, otthonuk elárverezésével riogatják őket.
Az első tárgyalást elnapolták, és szeptemberre halasztották. Addig marad számukra a szégyen és a szorongás: kiderülhet-e az igazság, hogy ők nem bűntársak, hanem a csaló áldozatai? Mi lesz, ha nem hisz nekik a bíróság? Hiszen cigányok…
Péli Ildikó – Budapest
„Egy karácsony a legkorábbi emlékem. Talán három éves lehettem. Hatalmas nagy karácsonyfánk volt akkor, és sokan voltak nálunk vendégek. Még nem tudtam olvasni, mégis könyveket kaptam ajándékba. Úgy éreztem, hogy nagyon okos vagyok, és hamarosan megtanulok olvasni. Apám azt mondta, hogy a könyv azért jó ajándék, mert bennmarad a fejünkben. Ha elvész a könyv, az akkor is a miénk marad. És ez nagyon meghatározó volt, mert attól kezdve mindig a könyveket bújtam, elkezdtem figyelni a betűket, és mire az első osztályba mentem, nem teljesen jól, de azért bizonyos szavakat, mondatokat el tudtam olvasni.
Az első nap az iskolában kicsit furcsa volt, nem értettem, hogy anyám miért sír annyira. Akkor volt először, hogy elszakadtam tőle fél napra, mert a születésemtől kezdve a nap huszonnégy órájában mindig vele voltam, vele is aludtam. Rossz érzés volt nekem is, hogy ő nem jön velem, én ott már egyedül leszek. De aztán nagyon szerettem iskolába járni, akármi bajom volt, betegen is bementem az iskolába. A Köztársaság téri iskolába jártam. ’56-ban kezdtem az első osztályt, szeptemberben. Októberben viszont kitört a forradalom. Ez másfél-két hónapig tartott, januárban kezdtünk újból iskolába járni. Akkor anyu is bejöhetett takarítani, mert az iskola a harcok miatt romos és piszkos lett. Nagyon tetszett nekem, hogy ő is ott van. Nagyon szigorú, de nagyon jó tanító nénim volt a Jolán néni, mindig fogok rá emlékezni. Végig kitűnő tanuló voltam.
Cigány osztálytársaim nem voltak, de még az iskolába sem jártak cigányok abban az időben. Velünk soha nem éreztették, hogy cigányok vagyunk, a Tomit is nagyon szerették. Ha délelőttösök voltunk, akkor délután naponta legalább tíz gyerek volt nálunk, vegyesen fiúk, lányok. Pedig hát nem laktunk hatalmas lakásban. Az anyu mindig, mindenkinek tudott enni adni, ha mást nem, zsíros kenyeret vagy tojásrántottát.
Cigány gyerekekkel csak a családból barátkoztunk. Egyszer – olyan három éves lehettem – anyámnak a testvére megkérdezte tőlem, hogy anyámat vagy apámat szeretem-e jobban, mert az egyik paraszt, a másik meg cigány. Aztán össze-vissza harapdált szeretetében, mikor azt mondtam neki, hogy hülyeséget kérdez, mert én mind a kettőt szeretem. Anyu gyönyörű fekete hajú nő volt, mint egy színésznő. Én ezért nem éreztem, hogy bármi olyan lenne, amit szégyelleni kell, mert az én anyukám a világ legszebb anyukája. Mindenki csak szép Hildának hívta. Tudtam, hogy az én anyukám cigány, az apukám nem, ez nekem nem okozott problémát, sosem tagadtam volna le. Én annyira szerettem az anyámat meg a nagymamámat, hogy el sem tudtam képzelni, van olyan, hogy valaki az anyját megtagadja.
Abban az időben egyébként sem volt az téma, hogy ki milyen származású. Nem volt ebből problémám.
Tomival mi nem kaptunk fölösleges játékokat, gyurmánk volt, papírt kaptunk, meg színes ceruzát, vízfestéket. Amit olvastunk meg megéltünk, azt lerajzoltuk. Mikor még egész pici voltam, én is rajzolni akartam, mint a Tomi. Úgy látszik, volt tehetségem hozzá.
Mi a Tomival mindig nagyon jól meg tudtunk beszélni mindent. Mind a kettőnknek szükségünk volt arra, hogy megerősítsük egymást. Azt mondta mindig, hogy szeretné úgy látni a világot, ahogy én látom.
Húszéves koromban mentem férjhez. A férjemet a Balatonnál ismertem meg, ő ott nyaralt, mi a Tomival ott dolgoztunk a nyári szünetben. Amíg nem mutattam be a szüleimnek, addig még moziba sem mehettem vele.
Amikor megszületett a lányom, Timi, akkor azt mondta a mesterem, hogy ha úgy fogsz gyereket nevelni, ahogy festesz, az is művészet lesz, de azért meg voltam ijedve egy kicsit. Amikor másféléves lett a kislányom, bejártam a főiskolára tanulni. Nem voltam főiskolás, nem is akartam beiratkozni, mert így szabadabb voltam, én osztottam be az időmet.
Mind a két gyerekemben a táncban mutatkozik meg a művészet. Timi és Gábor is táncművész. Kitűnő tanulók voltak, bármi lehetett volna belőlük. Talán szerencsésebb lett volna, ha más foglalkozásuk van… Jó testvérek, nincs bennük semmilyen szakmai rivalizálás, örülnek egymás sikerének. Tomi is meg én ugyanígy voltunk egymással, annyira örültünk egymás sikerének. Egyik gyerek sem fest, bár Gábor nagyon jól rajzol. Viszont mind a kettő nagyon jó koreográfus, a térlátásuk, a kompozíciós készségük nagyon jó.
- Roma-dosszié [6]