Az 1960-as évek első felében két nagy gazdasági-politikai bűnüggyel kellett szembenéznie a kádári vezetésnek. Mindkét eset politikai szálai a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság egyes tagjaihoz is elvezettek, sőt az 1961-es ügy főszereplője, Török István, a Vasas Szakszervezet főtitkára maga is a KB tagja volt.
Mindkét esemény időben egybeesett egy-egy Kádár ellen irányuló baloldali mozgolódással: 1961-ben a szándékosan felnagyított katonai összeesküvéssel,[1] míg három évvel később Hruscsov bukása egy időre megkérdőjelezte Kádár pozícióit Moszkvában és Budapesten egyaránt, és ezen néhányan felbátorodtak idehaza. Mindez még érdekesebbé teszi ezeket a bűneseteket. Mind Török, mind Ónodi Lajos, az Étterem és Büfé Vállalat nagyhatalmú vezetője Kádár valódi hívének számított, s míg a Vasas Szakszervezet főtitkára saját kapzsiságának és mohóságának esett áldozatul, addig Ónodi ügyét „megkreálták”.
A Török- és az 1964 őszén kirobbant Ónodi-ügyre a politikai vezetés eltérően reagált. Az elsőben a nyilvánosság teljes kizárását és az enyhe büntetést választotta, Törökön inkább a Központi Bizottságból és a pártból való kizárással statuáltak példát, illetve azzal, hogy semmiféle vezető beosztásba nem térhetett többé vissza. Ezzel ellentétben Ónodit a politikai akarat nem engedte „puhán” landolni – ez minden bizonnyal abból is következett, hogy Kádár helyzete 1961-ben messze nem ingott meg annyira, mint 1964-ben, amikor ráadásul nem is tudott előhozakodni egy „legyengített”, akkori szóhasználattal: szektás-dogmatikus szervezkedéssel. Török a komoly börtönbüntetést megúszhatta, mert bár Kádárral az itthoni balosok elégedetlenek voltak, de az SZKP 1961. október 17. és 31. között megrendezett XXII. kongresszusának a sztálini személyi kultuszt és a mindenütt konfrontációt kereső merev gondolkodást ismételten elvető irányvonala megerősítette az ő politikai célkitűzéseit is, így a hazai mozgolódásokat nem kellett veszélyesnek tartania. Török perének nem kellett „jelentést” adni, arra ott voltak a katonák.
1964-ben azonban magában a Kremlben rendült meg az MSZMP vezetőjének pozíciója, és ezt használták ki vele szemben baloldali ellenfelei Budapesten. Kádár megértette, hogy nem Ónodi az elsődleges célpont, hanem közvetetten ő maga, s ezt csak úgy tudja kivédeni, ha azonnal „beáldozza” őt. Ezért „ügyének” kezdettől fogva nagy nyilvánosságot biztosítottak, és az Ónodi sorsát megvitató politikai bizottsági ülésen úgy döntöttek, hogy „szabad bírósági folyást” engednek a „törvényes eljárásnak”, a súlyos ítéletnek.[2] Ez a Nagy Imre-perrel kapcsolatos KB-határozatból volt ismerős a pártapparátusnak, illetve az 1961-es szervezkedés felszámolásakor használta újfent Kádár, mégpedig egyértelmű figyelmeztetésül.[3] Ónodi esetében – a három évvel korábbi HM-összeesküvéshez hasonlóan – szintén „középről balra” akart figyelmeztetni, mégpedig az MSZMP vezető szerveiben helyet foglaló „szektás-dogmatikus elemeket”.[4] Emiatt kellett az Étterem és Büfé Vállalat igazgatóját tönkre tenni, hosszú börtönbüntetéssel sújtani, valamint alattomos és minden alapot nélkülöző pletykák terjesztésével személyét teljesen lejáratni.
Jelen tanulmányban Török István esetét vesszük górcső alá.
„Régi gyakorlatok”: A szakszervezet élén
Török István a kiemelt káder tipikus, gyorsan emelkedő karrierjét futotta be.[5] 1923-ban született Budapesten, apja csavargyári segédmunkás volt. A fiú szakérettségit tett, majd kitanulta a vasesztergályos szakmát. Képesítését 1941-ben szerezte meg a Győri Vagongyárban, ott is kezdett dolgozni. 1943-ban kapcsolódott be a szakszervezeti mozgalomba, amiben segítségére volt apja régi szakszervezetis múltja. Sztrájkszervezés miatt hamarosan másfél hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Ezután otthagyta a vagongyárat, Budapestre ment, ahol vasesztergályosként különböző kisiparosoknál állt alkalmazásban, majd 1944 nyarán a Csepeli Repülőgépgyárban helyezkedett el szakmájában, ahol a nyilas hatalomátvételig dolgozott. 1945 márciusában visszament az esztergapad mellé a Győri Vagongyárba, valamint belépett a Magyar Kommunista Pártba. Még az év kora nyarán kiemelték az MKP győri apparátusába, majd decemberben a Szakszervezetek Győr megyei Tanácsához került politikai munkatársnak. 1949-ben áthelyezték Budapestre, a Vasas Szakszervezet központjába, ahol rövid idő elteltével osztályvezető, majd 1951-től a szakszervezet helyettes főtitkára. 1953–54-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkáraként tevékenykedett, ezután pedig elvégezte a pártfőiskolát. 1956 augusztusától a Szaktanácsban dolgozott, novembertől 1957 januárjáig Komárom megyében kormányösszekötő. Ezután visszakerült a Vasas Szakszervezetbe, amelynek főtitkára lett, tisztségénél fogva automatikusan a SZOT Elnökségének is tagja volt.[6]
Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának az országos pártértekezletet előkészítő 1957. június 17-ei ülésén, ahol többek között a megválasztandó Központi Bizottság leendő személyi összetételét vitatták meg, a jelöltek között felmerült Török neve is. Biszku Béla nem javasolta őt rendes KB-tagnak, sőt még póttagnak sem, mert úgy vélte, hogy „Török korai kezdeményezés”. Kádár nem értett vele egyet. Kijelentette, hogy ő a jelölés „mellett van”, mivel Török „tisztességes ember mint párttag, nincs különleges kvalifikáltsága, de a Vasas Szakszervezet főtitkára”. Ezt a véleményt erősítette meg Somogyi Miklós (egyben a SZOT elnöke) is: „Az októberi események alatt ismertem [meg?] Törököt. Mindent megcsinált. Nem tudom, azelőtt milyen volt a politikai kapcsolata, de a szocdemekkel kapcsolatos dolgokban jól le tudta vezetni a nehéz politikai helyzetet. Elfogadják a vasasok. Legyen rendes tag.”[7] Ennek megfelelően az országos pártértekezleten Törököt megválasztották a KB tagjának, az 1959. decemberi VII. kongresszuson pedig további bizalmat szavaztak neki. Központi bizottsági tagként aktivitása folyamatosan csökkent. Az 1957. június 29. és 1959. március 6. között tartott tizenhárom KB-ülésen öt alkalommal szólalt fel – szakszervezeti, belpolitikai és kultúrpolitikai (!) kérdésekben –, az 1961. szeptember 12-ig tartott további tizenhét plénumon már egyszer sem kért szót.
1961. június 14-én megvált főtitkári posztjától, a SZOT Budapesti Tanácsának vezető titkára lett havi 6400 forintos fizetéssel (főtitkárként 4700 forintot keresett). Amikor szeptemberben megindult ügyében a nyomozás, és október elején gyanúsítottá vált, beosztásában nem maradhatott, így elment a Csepeli Papírgyárba vasesztergályosnak, havi 1600 forint fizetéssel. 1958-tól 1961-ig parlamenti képviselő. Szakszervezeti munkáját két kitüntetéssel honorálták, a Magyar Népköztársaság Érdemérem V. fokozatával, valamint a Munka Érdemrenddel.
Az 1948-as „fordulat éve” után a „szakszervezeti mozgalom elvi irányításának” céljával, valójában a kommunista hatalomnak való alárendelés és a teljes ellenőrzés biztosítása érdekében létrehozott Szakszervezetek Országos Tanácsa tizenkilenc, ipar-, illetve népgazdasági áganként felépített szakszervezetet foglalt magába. Ezek egyike volt az 1877-ben – igaz, még más néven – megalapított Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete, közkeletűbb nevén a Vasas Szakszervezet, amelynek Török István 1957 elején lett a főtitkára. Nem volt ez számára teljesen új munkahely, hiszen – emlékezhetünk rá – 1949-től 1953-ig már dolgozott a szakszervezeti központban, 1951-től főtitkár-helyettesi pozícióban. (Török bűnügye megindulása után sokszor védekezett azzal, hogy ott már ekkor „kialakult gyakorlatot” talált, amit főtitkár korában ő csak tovább folytatott.) Az 1956-os forradalomhoz kapcsolható és az azt követő események alig hagytak nyomot a szakszervezeten, a vezetők számára kedvező „gyakorlatok” háborítatlanul megmaradtak. Ha valami mégis változott 1956 előtthöz képest, az csak a még nagyobb nemtörődömség és fegyelmezetlenség irányában történhetett, amit később a hivatalos szervek természetesen igyekeztek az „ellenforradalom” nyakába varrni.[8] Ennek alátámasztására azt hozták fel – ami önmagában valóban igaz –, hogy 1957 kora tavaszán, tehát nagyjából Török főtitkári kinevezése idején, kezdte meg hatalmas méreteket öltő sikkasztási sorozatát Gaul Jenő főkönyvelő, aki 1961-es lebukásáig közel kétmillió forinttal károsította meg a Vasas Szakszervezetet (az átlagkereset akkoriban 1300-1400 forint körül mozgott). Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy Gaul első sikkasztását 1956 nyarán követte el, bár ez sorozatossá tényleg 1957-től vált.
A „régi gyakorlatok” egyike volt a szakszervezet kebelében működő – az országban egyedülálló – műszaki osztály, amelyet eredetileg azzal a céllal hoztak létre, hogy a központi székházban (VIII. kerület, Koltói Anna u. 5–7.), valamint a szakszervezethez tartozó egyéb épületekben a helyileg előforduló javításokat, karbantartásokat és felújításokat elvégezze. A műszaki osztály létszáma kezdetben hat-nyolc fő volt, ami eleinte csak kisebb munkák elvégzését tette lehetővé. Az évek folyamán azonban, létszámában csak némileg gyarapodva, az osztály komoly, rentábilis vállalkozássá fejlődött a szakszervezeten belül, olyannyira, hogy igen jelentős beruházásokat igénylő külső építkezéseket is kivitelezett – például a Vígszínház helyreállítását –, új házakat, üdülőtelepeket épített, legtöbbször az Építésügyi Minisztériummal karöltve. Amikor Török a főtitkári székbe került, kiszélesítette a műszaki osztály tevékenységi körét, amely egyre több olyan lakásépítést, beruházást és felújítást hajtott végre a szakszervezet vezető beosztású munkatársai, de még „kívülálló személyek” részére is, aminek költségeit nem kellett megtéríteni, vagyis ezek az emberek az „állam pénzén jutottak ingyenes beruházáshoz”. Az osztály számos megbízatása révén komoly nyereséget termelt, és mint társadalmi szervezet keretében működő, de nem vállalati jelleggel tevékenykedő részlegnek, bevételét sehová sem kellett befizetnie, hanem azt a szakszervezet saját céljaira fordíthatta. Török és az elnökség többi tagja 1958 decemberében ún. „bizalmas alapot” hozott létre, mégpedig úgy, hogy a műszaki osztály évi másfélmilliós hozamából háromszázezer forintot elkülönítettek, és nyereségként „csak” 1,2 millió forintot tüntettek fel. Ez az alap azt a célt szolgálta, hogy az „ingyenes munkákat” a terhére, veszteségként egész egyszerűen leírják. Ha a műszaki osztály „térítéses munkát”, például lakásfelújítást végzett, mondjuk a szakszervezet egy átlagos dolgozója részére, akkor minden esetben egyedi „költségszámlát” nyitottak, amelyen a kiadásokat naprakész pontossággal vezették. A kivitelezés befejezése után pedig „végszámlát” állítottak ki, ahol az építőiparban használatos tarifák alapján számolták fel az anyagköltséget és a munkadíjat, és az így kapott összeget kellett az osztály pénztárába befizetni. Ha azonban úgy tűnt, hogy térítésmentes vállalkozásba fognak, akkor ún. „vegyes számlán” vezették a kiadásokat, hogy később leírhassák azokat. Az önálló könyvelést folytató és saját csekkszámlával rendelkező műszaki osztály közvetlenül és kizárólag Török felügyelete alá tartozott. A főtitkár annyira szabadon gazdálkodhatott, hogy csak az ötszázezer forintot meghaladó munkákra kellett a felettes szerv, a SZOT engedélyét kérni. Így az osztály Töröktől kapta az utasításokat, és ő döntötte el, melyik megbízást minősíti „ingyenesnek”. A műszaki osztály mérlegét – ami egyébként nem szerepelt a szakszervezet év végi kimutatásában – a főtitkár ellenőrizte, és a főkönyvelővel együtt aláírásával hitelesítette. Török döntéseiről általában tájékoztatta az elnökséget is, amely ezzel hatáskörileg egyáltalán nem foglalkozott; a számviteli fegyelem könnyed kezelése pedig abban is megmutatkozott, hogy még a szakszervezeti mérleg is csak főbb tételeiben került az elnökség elé.
Egy másik régi gyakorlat nem legális vagy „fekete” KST (kölcsönös segélypénztár) működtetése volt a vonatkozó kormányrendelet alapján létrehozott hivatalos segélypénztár mellett, amelynek betét és hitelállományát az OTP kezelte és finanszírozta. Ez utóbbival szemben az illegális KST-ből a szakszervezet vezető funkcionáriusai kamatmentesen nagy összegű (három és tízezer forint közötti), általában tíz hónapra szóló kölcsönöket vehettek fel. 1958-ban az említett Gaul főkönyvelő a korábbi, kisebb forgalommal és kevesebb rendszerességgel működő fekete KST helyett Török tudtával és beleegyezésével egy újabbat hozott létre, mégpedig úgy, hogy a „kultúrintézmények támogatása” költségvetési tételből, ez esetben a Vasas Művészegyüttes rovására, „leírt” hatvanezer forintot, és ez képezte az alapot. Ebből maga Török is felvett nyolcezer forint kamatmentes hitelt, amit három éven keresztül, egészen 1961 késő tavaszáig még részletekben sem törlesztett.
Szintén régi gyakorlat volt, hogy a szakszervezet vezetői az OTP-nél vezetett csekkszámlákról jelentős összegeket helyeztek el ún. „fenntartásos takarékbetétkönyvekben” évi öt százalék kamatra. Ezek rendszertelen nyilvántartása a kamat eltulajdonításán túl alkalmat teremtett arra is, hogy egyszer-egyszer magát a betétkönyvet – akár nyomtalanul – elsikkasszák.
A régi gyakorlat részét alkották az „egyedi lehetőségek”, ezek közé tartozott a következő eset. 1958 júniusában Horváth Ede, a győri Szerszámgépgyár igazgatója – akivel Török annak idején együtt tanulta ki a vasesztergályos szakmát, s aki egy ideig a munkatársa is volt – két darab 175 cmł-es csónakmotort, mint „prototípust”, egyéves próbaüzemeltetésre adott át a szakszervezetnek. Két héttel később Török az egyik motort saját tulajdonaként levizsgáztatta, és nyilvántartásba vetette a budapesti révkapitányságnál. Mivel azonban a motorral nem volt megelégedve, az egy év lejártával azt visszaküldette, és kapott helyette egy másikat, amelynek árát végül a műszaki osztály fizette ki. Ez a csónakmotor még 1961 őszén is a birtokában volt. A másik motort ugyanekkor és ugyanilyen módon Berzi Sándor, a Vasas Sport Club elnökhelyettese, a labdarúgó-szakosztály vezetője vette birtokba.
Régi szokás volt a Vasas SC illegális támogatása is; ez minden egyesületnél létezett, amely mögött állami szerv (valamely minisztérium, szakszervezet, gyár vagy nagyüzem) állt. A klubot lehetőségeihez képest a szakszervezet anyagilag mindig is segítette, ami természetes volt, hiszen a „Vas- és Fémmunkások Sport Clubja” a Thököly úti Vasas Székházban alakult meg 1911-ben. Ugyanakkor ez a támogatás nagy – és állami – méreteket a második világháború, de különösen 1948 után öltött. Ami a szakszervezetet illeti, ott a műszaki osztály nyereségéből különítettek el minden évben egy bizonyos keretet, így ezt a hivatalos költségvetésben fel sem kellett tüntetni. Szintén a költségvetésen kívül jelentkeztek azok a pénzek, amelyeket a „különböző állami intézmények” sporttámogatás megjelöléssel utaltak át a szakszervezetnek. Kádár kedvenc focicsapata köztudomásúlag a Vasas volt, 1946 szeptemberében például a közgyűlés éppen őt választotta meg a klub elnökének, és még 1958 őszén is „ki-kiszökött” egy-egy Vasas-meccsre.[9] (Ez előbbi persze „kordivat” is volt, az FTC elnöki tisztét 1948 márciusa és 1950 februárja között dr. Münnich Ferenc látta el.[10]) Mindez még inkább „felhatalmazta” Törököt az egyesület illegális forrásokból származó támogatására, amolyan állami pénzt osztogató mecénás szerepében tetszeleghetett, ami nem volt ellenére. 1959-ben például megígérte a focicsapat népszerű válogatott középcsatárának, Szilágyi I. Gyulának, hogy házassága alkalmából nászajándékként a szakszervezet nevében egy televíziókészüléket ajándékoz neki, ami meg is történt (egy ilyen, amúgy hiánycikknek számító készülék ára 5900 forint körül mozgott). Amikor pedig Szilágyi I. 1960 nyarán visszavonult, a következő bajnoki szezon végéig szóló kalóriapénznek álcázva tízezer forint jutalmat kapott a főtitkártól.[11] Egy másik alkalommal, 1961 márciusában a szakszervezet műszaki osztálya ingyenesen kifestette Markovits Kálmánnak, a klub világhírű vízilabda-játékosának háromszobás lakását, amely az előzetes becslések szerint tizenegyezer forintba került volna, Török utasítására azonban Markovitsnak ezt az összeget nem kellett megtérítenie.
1959 őszén a Vasasnál a klub gazdasági működését vizsgáló, a szakszervezet által kezdeményezett belső számviteli revíziót tartottak, amely számos szabálytalanságot hozott felszínre, és kiderült, hogy az egyesület irányítói több százezer forinttal nem tudnak elszámolni. Az ügyet igyekeztek eltussolni, a felelősöket beosztásukból ugyan leváltották, ellenük azonban a szakszervezet vezetése – Törököt is beleértve – sem büntetőeljárást, de még fegyelmit sem indított.
A vizsgálat nyomán annyi változás mégis történt, hogy attól kezdve Török, aki saját magának tartotta fenn a támogatás jogát is az „el nem számolható bizalmas sportkiadásokra”, megkövetelte, hogy a pénz elköltését bizonylatokkal kell alátámasztani. Ennek megfelelően például jutalomosztáskor a játékosok átvételi elismervényt írtak alá. Ezeket az elszámolásokat viszont csak Török hozzájárulásával lehetett volna bemutatni egy esetleges (házi) revíziót végző személynek. A nem hivatalos bevételek könyvelését a későbbiekben pontosan vezették az egyesületnél, hiszen az 1959-ben feltárt szabálytalanságok miatt ez legfőképp az ő érdekük volt. Egy-egy összeg átutalása úgy történt, hogy a klub valamely vezetője – Kertész István elnök, Berzi vagy Illovszky Rudolf edző – ilyen jellegű kéréssel fordult Törökhöz, aki egy személyben eldöntötte, hogy „sportpolitikai szempontból” szükséges-e az adott támogatás folyósítása. Berzinek a Török-ügyben tett tanúvallomása szerint 1960. március elejétől 1961. január végéig, tehát hozzávetőleg tizenegy hónap alatt „olyan jellegű bizalmas kiadásra, mely a sportklub könyvelésében nem lekönyvelhető, összesen mintegy százötvenezer forintot fordítottunk”; a korábbi években ennél valamivel kevesebbet kaptak. A pénzt a játékosok és edzők pluszjutalmazásán kívül többek között a sportolók kalóriapénzére, az újonnan igazoltak ruházati felszerelésére vagy a szakosztályok évzáró vacsoráinak megrendezésére költötték.
Villa a Harangvirág utcában
Török a hierarchiában elfoglalt rangjának megfelelő otthont óhajtott magának, s ezt hivatalba lépése után másfél évvel sikerült megszereznie (szolgálati lakás ugyanis nem járt neki). 1957 áprilisában legálisan, érvényes útlevéllel – franciaországi úti célt megadva – Bécsbe utazott Stangel Kornél, az Építésügyi Minisztérium főelőadója és felesége, hogy ott élő fiukat meglátogassák. Megérkezésük után úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza Magyarországra. 1957 decemberében egy osztrák közjegyző által hitelesített meghatalmazással megbízták dr. Schoppel Bertalan budapesti ügyvédet, hogy idehaza minden ügyben képviselje az érdekeiket. Ez legfőképp a II. kerületi Harangvirág u. 3. szám alatt található villájuk további sorsával kapcsolatos kérdésekre vonatkozott. Az ingatlant 1951-ben államosították, tulajdonosa azonban felülvizsgálatot kért, melynek során 1953-ban az akkori belügyminiszter – törvény adta jogával élve – érvénytelenítette a korábbi határozatot, így az épület visszakerült Stangel birtokába. Ezt oly módon tudták elérni, hogy az eredetileg hétszobás villát ötszobásként és a valóságosnál kisebb alapterületűnek tüntették fel, hogy az ne haladja meg azt a helyiségszámot (hat szoba) és területi nagyságot, amely felett az állami tulajdonba vétel automatikusan megtörténik.
Az előírásoknak megfelelően 1957 decemberében Schoppel a villát mint külföldre távozott személy ingatlanát bejelentette a Magyar Nemzeti Banknál, amely az ügyvéd által becsatolt iratok alapján hozzájárult ahhoz, hogy Schoppel a devizakülföldinek nyilvánított – mivel Stangelék távolléte akkorra már meghaladta a hat hónapot – házaspár magyarországi képviseletét ellássa.[12] A házban a tulajdonos-főbérlőn kívül négy albérlő lakott. Egyikük, Varga Vilmos, a Pannónia Filmgyár operatőre, aki 1951 novemberében költözött be, tisztában volt azzal, hogy a többszobás, emeletes építményt főbérlőként amúgy sem kaphatná meg, ezért ismerősei körében terjeszteni kezdte, hogy itt van egy könnyen megszerezhető ingatlan, amelyből ő szívesen kiköltözik, mihelyst elfogadható főbérleti lakást biztosítanak neki. Ezt elmondta a Vasas SC tenisz szakosztálya vezetőjének is, aki felhívta erre Török figyelmét. A főtitkár a SZOT vezetőihez fordult, akik meg is keresték Kenderesi Károlyt, a II. kerületi tanács végrehajtó bizottságának elnökét, segítségét kérvén abban, hogy Török az addigi háromszobás lakását a Harangvirág utcai villára cserélhesse, amely a szokásos öszvér megoldással Stangel tulajdonjogának fenntartása mellett tanácsi rendelkezésű volt. A tanács rendkívül rövid idő alatt meghozott határozatában a teljes ingatlant Töröknek utalta ki, és 1958 első felében a villa mind a négy lakóját lakáshoz juttatta a kerületben. Az albérlők kiköltözésével párhuzamosan költözött be a főtitkár és családja, valamint feleségének a szülei. 1958. július 31-én született meg a szerződés Török és apósa, valamint Schoppel mint bérbeadó között, amelynek értelmében az új lakók a közüzemi költségeken túl bérleti díj fejében a ház adóját fizetik. A havi 196 forintos összeg elenyésző volt ahhoz képest, hogy Varga az emeleti egy szobáért minden hónapban 350 forintot fizetett. Emellett kötelezték magukat az ingatlan karbantartására, és a szükséges tatarozási-felújítási munkák azonnali elvégzésére.
Apróságnak tűnik, de érdemes megjegyezni, hogy az 1937-től praktizáló Schoppel ügyvédi pályafutása ezután hamarosan véget ért. Az MSZMP Politikai Bizottsága ugyanis 1958. február 18-ai ülésén döntést hozott arról (amelyet 1964 áprilisában szintén PB-határozattal töröltek el), miszerint 1958. szeptember 1. után ügyvédi magánpraxist csak az igazságügy-miniszter külön engedélye alapján lehet folytatni. A fenti időpontig minden ügyvédnek helyet kell keresnie valamely ügyvédi munkaközösségben, s ha valaki ezt nem teszi meg, annak a Magyar Ügyvédi Kamara visszavonja az engedélyét.[13] Éppen ez történt Schoppellel, aki 1958 őszétől kénytelen volt más foglalkozás után nézni; a Budapesti Kötő HTSZ-nél lett bedolgozó. Elképzelhető, hogy Schoppel kényszerű pályamódosításában Töröknek is volt némi szerepe, mert a főtitkár meglehetősen rossz néven vette, hogy az ügyvéd még 1957 végén megfellebbezte a II. kerületi tanács azon határozatát, amely a villa bérlési jogát Töröknek ítélte meg (a fellebbezést másodfokon elutasították).
Az ingatlan rendbehozatalának kivitelezésére 1958 májusában – tehát még jóval a szerződés aláírása előtt! – utasította Török a szakszervezet műszaki osztályát, amely jórészt kisiparosokkal végeztette el a munkát, majd saját költségvetéséből fizette ki őket. A beruházást vegyes számlán tartották nyilván, ahol más munkákkal kapcsolatos egyéb tételek is szerepeltek. 1958 végén a bizalmas alapból, amelyet többek között éppen a Harangvirág utcai felújítás miatt hoztak létre, a villával kapcsolatban veszteségként nyolcvanháromezer forintot írtak le, amelyből hetvenezerrel az egyes munkákat kivitelező maszekok részesültek; később a bíróság a tatarozás pontos összegét 73 697 forintra mérsékelte. Mindez szintén a „régi gyakorlatok” egyike volt, hiszen Török osztályvezetői beosztásában, majd főtitkárhelyettes korában az akkori lakását is a szakszervezet pénzén újíttatta fel.
Főként azért kellett magánkisiparosokat alkalmazni a Harangvirág utcai beruházásnál, mert Töröknek olyan elvárásai voltak, amelyek meghaladták a műszaki osztály kapacitását. A ház állagmegóvását a támfal megerősítése, a kerítés helyrehozatala és a kazáncsere jelentette, a többi már a főtitkár kényelmét szolgálta. Így egy garázs hozzáépíttetése az épülethez, az összes helyiség kifestése és mázolása, az emeleti fűtésrendszer felújítása, valamint különféle berendezési tárgyak – egy nagyméretű üvegezett könyvszekrény, tükrök, piperepolcok és képkeretek – beszerzése. Ezen kívül akkor még „luxus kivitelezésként” számon tartott munkálatokat is elvégeztek, például új villanybojlert vásároltak és szereltek fel, újracsempézték a konyhákat és a fürdőszobákat, ez utóbbiakba új kádakat tettek és gumipadlót fektettek le, sőt a fényűzéshez sorolták a kárpitozási és az üvegezési munkákat is.[14] A műszaki osztály szintén térítésmentesen kifestette az utolsó kiköltöző albérlő, a már említett Varga Vilmos számára a II. kerületi tanács lakásgazdálkodási osztálya által kiutalt összkomfortos garzonlakást, még falimosdót is felszereltek a fürdőszobába, mindez közel háromezer forintba került volna. Török így köszönte meg a tippet a házra.
A felújítás után a szakszervezet dolgozói körében olyan pletykák kaptak szárnyra, miszerint a főtitkár a „szakszervezet pénzén perzsaszőnyegekkel rakta tele a villáját”. Ekkor a SZOT vizsgálatot kezdeményezett, de kizárólag a szőnyegek eredetét ellenőrizték, s mivel azt rendben találták, így nem is marasztalták el Törököt az építkezéssel kapcsolatban.
A szigetcsépi víkendház
Török 1960. április 24-ei dátummal a következő levelet írta Brutyó Jánosnak, a SZOT főtitkárának: „Kedves Bruttyó Elvtárs! Talán szokatlan, hogy magánügyben fordulok Hozzád, de két éve, amikor jelenlegi lakásomba költöztem, alaptalanul megrágalmaztak, és a SZOT vezetőinél feljelentettek. Ezt szeretném elkerülni jelenlegi bejelentésemmel. A jövő hónapban apósommal a soroksári Duna-ág mellett, Szigetcsép községben telket kívánunk vásárolni, és arra egy vikkend-házat építeni. A telket 20 ezer forintért vásároljuk, a vikkend-ház [építési] költsége kb. 35 ezer forint, amely költségeket apósommal közösen fedezünk. A munkát kisiparossal végeztetjük, akinek számla ellenében fizetünk.” A levél mindössze abban felelt meg a valóságnak, hogy a telek húszezer forintba került. Ami a többit illeti, a teljes vételárat Török fizette, „csak” telekkönyvileg lett a földterület apósával fele-fele arányban közösen bejegyezve. Az adásvételi szerződés április 24-én, vagyis a Brutyónak szóló levél megírásának napján kelt, a víkendház építésével pedig „kisiparos” helyett a szakszervezet műszaki osztályát bízta meg. Annak vezetőjét, Kraszner Ferencet már a megvétel előtt, április közepén kivitte a helyszínre, szakvéleményt kért tőle, hogy a telek megéri-e azt az árat, amelyet az eladók kívánnak érte. Az igenlő válasz után megegyeztek, hogy Kraszner elkészíti egy háromszobás, összkomfortos nyaraló tervrajzát, amely ebédlőt, verandát és éléskamrát is magába foglal. Abban is megállapodtak, hogy a munkálatokról költségszámlát nyitnak, majd az építkezés befejezése után a végszámla alapján Török megtéríti a kiadásokat a műszaki osztálynak. Szabályszerű szerződést azonban nem kötöttek, mivel annak egyik alapfeltétele egy hozzávetőleges költségkimutatás vagy kalkuláció mellékelése lett volna, melynek elkészítését a főtitkár sem akkor, sem később nem kérte. Az építkezés 1960 májusában kezdődött, s már javában zajlott, amikor egy találkozáskor Török közölte Brutyóval, hogy a kivitelezést mégiscsak a műszaki osztály fogja elvégezni, amit ez utóbbi hallgatólagosan tudomásul vett. Ugyanakkor Török a szokásoknak megfelelően feletteseivel írásban nem engedélyeztette a beruházást – minek is tette volna? –, amit ügyének KEB-vizsgálata során nagy hangsúllyal fel is róttak neki. A munkásokat egyébként igen gavallér módon kezelte, a szokásos tizennyolc forint helyett igen magas, harmincegy forintos napi kiszállási díjat, valamint személyenként alkalomszerűen tizenkét-tizenöt forintos étkezési térítést fizettetett nekik a műszaki osztállyal, sőt, egyesek még szálláspénzt is kaptak – mindez önmagában több mint tizenötezer forintba került.
Menet közben Török az eredeti tervhez képest újabb és újabb, jelentős kiadásokkal járó igényekkel lépett fel – például garázs és kerítés építése, a veranda beüvegezése –, ebből következően kétsége sem lehetett afelől, hogy a nyaralót 35 ezer forintból kihozni nem lehet. S noha a műszaki osztályon pontosan és naprakészen vezették a szigetcsépi építkezés költségszámláját, ő ezt egyszer sem tekintette meg. 1960 szeptemberében az osztályon dolgozó egyik adminisztrátor többször is figyelmeztette őt, hogy a kiadások már százötvenezer forint körül járnak, Török az építkezést mégsem állíttatta le, épp ellenkezőleg, ezt követően építtette meg a garázst és a motorcsónak-tárolót, valamint szereltette be a konyhába a villanybojlert, így az összeg az év végére már 192 ezer forintra rúgott.
1961. január elején Törököt tájékoztatták arról, hogy hamarosan magasabb beosztásba helyezik át a SZOT-hoz. Hirtelen gondba került, mivel konkrétan nem közölték vele, hogy ez mikor lesz esedékes, azt pedig nem tehette meg, hogy úgy távozzon a Vasas Szakszervezettől, hogy a szigetcsépi víkendház költségeihez saját maga legalább részben nem járul hozzá annak befejezéséig. Ezért elhatározta, hogy részleges törlesztést hajt végre. Felkereste Somogyi Miklóst, a SZOT elnökét, elmondta neki, hogy a nyaraló többe kerül, mint 35 ezer forint, emiatt kölcsönt kíván felvenni, ehhez pedig az ő segítségét kéri. Somogyi teljesítette a kérést, így közbenjárására Török egyrészt az építkezési hitelnél alacsonyabb kamatozású személyi kölcsönt vehetett fel negyvenezer forint értékben, másrészt az OTP a „bürokratikus” formaságokat minimalizálva ezt igen gyorsan megítélte neki. Ehhez a főtitkár a saját pénzéből hozzátett húszezer forintot, s így törlesztés gyanánt hatvanezer forintot fizetett be még januárban a műszaki osztály pénztárába.
A nyaraló végül 1961 júniusára készült el, ezt követően Török utóda, Polyák János belső vizsgálatot rendelt el a szakszervezetnél, amelynek egyik célpontja a szigetcsépi építkezés volt. Így derült ki, hogy a költségszámla 202 ezer forintot mutat – ebből törlesztette Török a hatvanezer forintot –, mely összegben csaknem húszezer forint értékben különféle berendezési tárgyak szerepeltek (többek között villanybojler, hűtőszekrény, székek, valamint hat vaságy a hozzájuk tartozó matracokkal), sőt a műszaki osztály munkáját dicsérte a villanyszivattyúval ellátott kút is.[15] Ellenben a revíziót végzők megtudhatták, hogy a felhasznált tizennégyezer darab tégla és a tetőfedő anyagok árát nem vették figyelembe. Mivel azonban a beruházást lezáró végszámla még nem állt rendelkezésre, ezért Törököt nem marasztalhatták el, csak finoman felszólíthatták arra, hogy az építkezésére fordított kiadások nagysága miatt a conto rendezze adósságát. Mindamellett a volt főtitkárnak önmagában ez a felszólítás nem feltétlen okozott álmatlan éjszakákat, aggódnia legfeljebb azon kellett, hogy szükség esetén honnan teremtse elő a hiányzó pénzt. Amennyiben a Vasas Szakszervezetnél és a SZOT-nál uralkodó viszonyokat tekintjük, megkockáztathatjuk azt az állítást, miszerint ha Török sikkasztó főkönyvelője nem bukik le 1961 augusztusában, s emiatt nem kerül ő is a középpontba alább ismertetendő cselekményei miatt, elvileg elképzelhető lett volna, hogy a műszaki osztályon ezt a munkát is leírták volna veszteségként az év végén, ahogyan az a Harangvirág utcai villa esetében is történt.[16] Ez a feltevés meggyőzően nem bizonyítható, arra azonban valóban volt példa, hogy a „központba” magasabb pozícióba bekerült személy átvihette adósságát, sőt a SZOT részben vagy egészben átvállalta azt. Arra pedig nyilván Török emlékezett a legjobban, hogy elődje annak idején százezer forintos adóssággal hagyta ott a szakszervezetet. Az mindenesetre tény, hogy a volt főtitkár az építkezés költségét kamatmentesen meghitelezte magának.
A végszámla még 1961 végén sem készült el, amikor a Török-per elsőfokú tárgyalásáig néhány nap maradt csak hátra. Az egész bírósági eljárás folyamán nemcsak a végszámlát nem hiányolták, hanem a 202 ezer forintos költségszámlához nem tették hozzá a már említett tégla és a tetőfedő anyagok árát, és szintén nem számították fel a tetőszerkezet kivitelezési munkáival kapcsolatos kiadásokat – együttesen huszonnyolcezer forintot. Nem vonták azonban kétségbe, hogy Töröknek szándékában állt a ráfordítások megtérítése, ezért tettét „a társadalmi tulajdon hűtlen kezelésének”, nem pedig sikkasztásnak minősítették. Az előbbi fogalmat azért „merítette ki”, mert nem volt annyi megtakarítása, hogy a számlát ki tudta volna egyenlíteni. Érdekes ugyanakkor, hogy a Török ellen 1961 októberében lefolytatott KEB-vizsgálat során mindvégig a 230 ezer forintot vették figyelembe, amelyből a volt főtitkár addig csak hatvanezer forintot rendezett.
Gépkocsivásárlás és kisebb ügyek
1958 januárjában a szakszervezet elnöksége az autópark bővítése céljából személygépkocsit kívánt venni. A SZOT-tól azonban nem kaptak erre engedélyt, ezért a kérdést úgy oldották meg – „az illetékes szervek félrevezetésével” –, hogy saját költségvetésük terhére vásároltak ötvenezer forintért egy Moszkvics gépkocsit, amelyet számvitelileg hivatalosan is nyilvántartásba vettek. Ennek ellenére a járművet „kifelé” nem szakszervezeti tulajdonként tüntették fel, hanem CA-val kezdődő magánrendszámmal látták el, és az egyik titkár, Varga János nevére íratták. Ugyanakkor az autónak szabályszerű menetlevele volt, a szakszervezet sofőrje vezette, és hivatalos utakra jártak vele. 1958 nyarától azonban Török a kocsit hétvégenként saját maga használta, természetesen sofőr és menetlevél nélkül, miközben pozíciójából következően egy szolgálati Volga állt rendelkezésére, igaz, több megkötéssel, gépkocsivezetővel és magáncélra havi hatszáz kilométeres kerettel – azt hét közben vette igénybe.
Amikor 1961 elején közölték Törökkel, hogy a SZOT-ba helyezik át, úgy döntött, hogy valamilyen módon autót vásárol(tat) magának a szakszervezet pénzén. Ez utólag logikátlannak tűnik, hiszen új munkahelyére nem vihetett volna magával egy autót, amely eredetileg a Vasas Szakszervezet nyilvántartásában szerepel, még ha az esetleg az ő nevén is fut. Arra számított talán, hogy a szakszervezetnél előbb-utóbb leírják a járművet, vagy „használt autóként”, jelentős kedvezménnyel veheti meg rövid időn belül? Lehetséges. Magasabb beosztásában azonban ugyanúgy járt neki szolgálati autó a fentebb említett korlátozásokkal, ráadásul a SZOT-központban biztosan módja lett volna saját gépkocsi „beszerzésére” is. Török mindamellett nyakig benne volt a szigetcsépi építkezésben, amelynek a tervezettnél többszörös költségével ekkor már tisztában volt, mégis, autó is kellett neki. Talán magas kapcsolatainak tudata és ebből fakadó elbizakodottsága csökkentette tisztánlátását és józanságát – no de ennyire?
Mindenesetre az 1958-ban ötvenezer forintért vásárolt, akkor már hároméves autót még 1961 januárjában hatvanezer forintért – vagyis tízezerrel többért – eladatta a Csepel Autógyár egyik dolgozójának, noha a gépkocsicserére később azt hozta fel magyarázatul, hogy a jármű műszakilag elhasználódott, ezért üzemeltetése már nem volt biztonságos.[17] A vevőt még azzal is becsapták, hogy a kocsi kilométer-számlálóját visszaállították. A vételár nem a szakszervezet pénztárába került, hanem Török utasítására hetvenezer forintért egy új Moszkvicsot vettek, amely szintén magánrendszámot kapott, és azt ugyancsak Varga titkár nevére íratták. A régi autó eladási- és az új vételára közötti tízezer forint különbséget Török két és fél héttel később – ez nagyjából egybeesett a jármű bejáratási idejével – a saját pénzéből fizette vissza a szakszervezetnek. Ezzel úgy gondolta, hogy a kocsi immár az övé, azt kizárólag magáncélokra használta, azonban a szakszervezettel tankoltatta, és vele fizettette meg a jármű adóját is.
Amikor Török megemlítette Vargának és a szakszervezet másik titkárának, Polyák Jánosnak, hogy ő maga vezeti a gépkocsit, ennélfogva nincs szüksége hivatásos sofőrre sem, akkor mindketten arra „kérték”, hogy írassa át a kocsit a saját nevére, és fizesse ki. Különösen Varga szorgalmazta ezt, mivel a régi autó után ez az új is az ő nevén volt, ráadásul Török különféle szabálysértései miatt több esetben is őt vonták felelősségre a rendőrségen. A főtitkár megígérte, hogy rendezi az ügyet, első lépésként egy szűk hónappal később a szakszervezet pénzéből saját nevére íratta át a járművet. Ezután április végén három hétre Kínába utazott, s míg távol volt, a szakszervezet egyik elnökségi ülésén „Szőnyi elvtárs”, a Csepel Autógyár igazgatója – nem is titkolva felháborodását – felvetette Török felelősségét abban, hogy a hároméves, sokat használt, ötvenezer forintért vásárolt Moszkvicsot az ő egyik dolgozójának hatvanezerért adták el. Kiderült az is, hogy Török még nem fizette ki a kocsit. Miután május 20-án visszaérkezett Kínából, Somogyi és Brutyó magukhoz kérették Törököt, és közölték vele, hogy a SZOT-ba való áthelyezése immár esedékessé vált. Elmondták neki azt is, hogy a szakszervezetnél különböző hírek keringenek adósságairól, épp ezért mihamarabb rendeznie kell az autóvásárlással, valamint a fekete KST-vel kapcsolatos tartozásait, amire a főtitkár ígéretet is tett. A kocsiról Szőnyi tájékoztatta a SZOT-vezetőket, Töröknek az illegális segélypénztárból még 1958-ban felvett nyolcezer forintjáról pedig valószínűleg Polyáktól értesültek. Áprilisban ugyanis, miután a Pesterzsébeti Vasas Kultúrotthonban KST-visszaéléseket fedeztek fel, belső ellenőrzés indult a szakszervezetnél, amihez Gaul főkönyvelőnek összesítenie kellett, kinek mennyi tartozása van a hivatalos és nem hivatalos KST-ben, Polyák pedig – aki amúgy is becsapva érezte magát Török szószegése miatt – „beszámolt” a listán található nevekről a SZOT-ban.
Felettesei figyelmeztetése nehéz helyzetbe hozta Törököt, ekkor döbbenhetett rá arra, hogy távozását a szakszervezettől nem lehet elodázni, vagyis valahogy le kell zárnia a folyamatban lévő ügyeit. Éppen a találkozó előtt mondták meg neki a műszaki osztályon, hogy a szigetcsépi építkezés költségei kétszázezer forint felé közelítenek (amit persze gondosan elhallgatott Somogyi és Brutyó előtt), s ő ebből csak az említett hatvanezret törlesztette. Ha ehhez hozzátette a Moszkvics árát, akkor láthatta, hogy hozzávetőleg kétszázezres adóssága van, s mindez többszörösen meghaladja fizetőképességét. Még annyi megtakarítása sem maradt, hogy a kocsit kifizesse, noha tartozásai közül legégetőbb feladatnak ennek rendezése látszott – már csak azért is, mert erről beszéltek a legtöbbet a székházban. S ekkor követte el a később terhére felrótt legsúlyosabb bűncselekményt. Megkérte ugyanis főkönyvelőjét – akiről nem sejtette, hogy évek óta hatalmas összegeket sikkaszt el a kasszából –, hogy segítsen neki a gépkocsi árának kiegyenlítésében. Gaul kapva kapott az alkalmon, hogy főnöke bevonásával fedezze sikkasztásának napvilágra kerülését. Azt találta ki, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha a műszaki osztály számlájáról venne fel pénzt, majd azt Török a kocsi ellenértékeként befizetné a szakszervezet pénztárába. Aztán majd az osztály költségvetésében mutatkozó hiányt valahogy elsimítják, az összeg az év végén mint „rendkívüli sporttámogatás” akár indokolt kiadásként is elszámolható.[18] A főtitkárnak sürgős volt a dolog, így belement a javaslatba. Még abban is megállapodtak, hogy Gaul nem ötvenezer forintot vesz fel, mint amennyi Török tartozása, hanem annak a dupláját, hogy ne legyen feltűnő ugyanannak az összegnek az egy napon való felvétele és befizetése, még ha az más-más pénztárba is történik. A végrehajtásba azonban be kellett vonni Krasznert mint a műszaki osztály vezetőjét, aki némi habozás után igent mondott. Óvatos ember lévén – miután érezte felelősségét a tranzakcióban, ráadásul tudta, hogy Török hamarosan megválik addigi posztjától – azonban kikötötte, hogy Gaul csak nyugta ellenében adhatja át a pénzt Töröknek.
A főkönyvelő ezután kiállított egy csekket százezer forintról, Törökkel mint utalványozóval aláíratta, majd ő is aláírta, és beválttatta az egyik OTP-fiókban. Majd utasította a műszaki osztály pénztárosnőjét, hogy az összeget ne vételezze be a pénztárkönyvbe, hanem bocsássa az ő rendelkezésére. Gaul nyugta ellenében átadott Töröknek ötvenezer forintot, aki még aznap befizette azt a szakszervezet pénztárába. (Gaul az összeg másik felét visszafizette a műszaki osztálynak az illegális KST forgóalapjára, miután oda kellett adnia a Vasas Művészegyüttesnek a korábban elvett pénzt, nehogy azt hiányként felfedezzék. Később a bíróság ezt nem is értékelte sikkasztásként.) A főkönyvelő a Töröktől kapott nyugtát Krasznernek adta át – hiszen tőle származott a pénz –, aki tartott attól, hogy azt a főtitkár előbb-utóbb visszakéri. Ezért az osztály korábban említett adminisztrátorának tanácsára a Heim Pál Gyermekkórházban orvosként dolgozó vejével fényképfelvételt készíttetett a nyugtáról. Sejtése beigazolódott, Török kis idő elteltével valóban elkérte tőle a papírt.
Török az ötvenezer forint befizetése után kapott egy írást Gaultól, miszerint a gépkocsi miatt fennálló tartozását kiegyenlítette. Ezen az igazoláson a régi Moszkvics rendszáma szerepelt, ami azért sem felelhetett meg a valóságnak, mivel azt a kocsit már hónapokkal korábban eladták, ráadásul az soha nem is volt a nevén. Két nappal később a főtitkár az új Moszkvics átíratásának 3400 forintos költségét, másfél hónapos késéssel, szintén befizette a szakszervezet pénztárába – a saját zsebéből. Török ezután megmutatta a Gaul által kiállított igazolást Vargának és Polyáknak, akik rögtön kifogásolták, hogy miért nem hatvanezer forintot térített vissza, hiszen az a tízezer forintnyi különbség, ami a régi Moszkvics vételi és eladási ára között keletkezett, nem őt, hanem a szakszervezetet illeti, nem is szólva arról, hogy a főtitkár ily módon összesen hatvanezerért jutna egy hetvenezret érő autóhoz. Török erre azt felelte, hogy ezt megbeszéli „Somogyi elvtárssal”, s hamarosan közölte is, hogy az ügyet a SZOT-ban elintézte. Valójában azonban nem tett semmit, és a kérdéses tízezer forintot csak 1961 augusztusában, Gaul sikkasztás gyanújával történt őrizetbe vétele után fizette be.
A gépkocsival egy időben rendeznie kellett azt a nyolcezer forintos tartozását is, amelyet még 1958 tavaszán vett fel kamatmentesen a fekete KST-ből, hiszen Somogyi és Brutyó ezt is szóvá tették. Török 1961. május vége felé magához hívatta Gault, és „megkérte”, hogy egyenlítse ki KST-adósságát, és még azt a kétezer forintot is fizesse helyette vissza, amit a műszaki osztálytól vett fel a szigetcsépi építkezésen dolgozó munkások étkezési költségének és az építési anyagok éjszakai őrzésének fejében. A főkönyvelő – aki szintén nyolcezer forinttal szerepelt a listán – előbb a szakszervezet római parti beruházásának tervezési díjaként utólag tizennyolcezer forintot utalványozott Krasznernek, s ebből törlesztette saját, valamint Török tartozásait, majd bő egy hónappal később, június 28-án a műszaki osztály folyószámlájáról 38 ezer forintot vett fel, amelyből tizennyolcat átadott Krasznernek, a többit pedig ugyancsak visszafizette az osztály pénztárába. Az elintézési mód abban is megegyezett a „gépkocsi-ügylettel”, hogy a fenti összeg esetében is megvolt az elvi lehetőség arra, hogy a sokéves gyakorlatnak megfelelően az év végi mérleg elkészítésekor a műszaki osztály számláján mutatkozó hiányokat mint behajthatatlan követeléseket veszteségképpen leírják, még akkor is, ha időközben valaki más kerül Török helyére.
Útban a lebukás felé
A főtitkár 1961. június 14-én valóban megvált posztjától, és a SZOT-székházban kezdett el dolgozni magasabb, titkári beosztásban. Úgy gondolta, hogy már „csak” a nyaralójával kapcsolatos tartozását kell majd valahogy megoldania, és volt esély arra, hogy új munkahelye segítségére lesz ebben. Feltételezéseiben azonban tévedett, ugyanis 1957-es kinevezése óta sokakat magára haragított. Köztük volt júliusban kinevezett utódja, a többször említett Polyák János, aki sok mindent tudott vagy sejtett Töröknek a korábbi években folytatott nem teljesen tiszta praktikáiról. Arra kérte a felettes hatóságot, hogy indítsanak mindent átfogó, teljes körű vizsgálatot a szakszervezetnél, amire régóta nem volt példa. Ezt a saját érdekében is tette, hogy tiszta lappal indulhasson, ne lehessen esetleg olyasvalamiért felelősségre vonni, amit nem ő követett el. Pletyka és szóbeszéd pedig Török üzelmeiről volt bőven, az évek során számos nyílt vagy burkolt vádaskodás hangzott el vele szemben.
A SZOT-vizsgálat augusztus 5-én indult, s néhány napon belül felfedezték előbb a százezer forintos majd a 38 ezer forintos hiányt (aztán természetesen egymás után találtak rá a főkönyvelő által elsikkasztott pénzekre). A revíziót végzők egyike bizalmasan tájékoztatta Gault a 138 ezer forint „kiugrásáról”, aki ezt közölte Törökkel is. Ő azt hitte, hogy a főkönyvelő csak ennyivel vagy nem sokkal nagyobb tétellel nem tud elszámolni, s mivel személy szerint érdekelt volt abban, hogy ezt a 138 ezer forintot – amiből ő hatvanezerrel részesült – valahogy „igazolják”, megpróbált segíteni Gaulnak. Azt találták a legjobbnak, ha fiktív sporttámogatási bizonylatokat mutatnak be igazolásként, ez hihetőnek tűnhetett volna a Vasas SC számára a szakszervezet által pénzügyileg szabálytalanul folyósított kisebb-nagyobb átutalások halmazában. Ehhez be kellett vonni Berzi Sándort is, ami meg is történt.[19] Kiderült azonban az is, hogy a sportbizonylatok Krasznernél vannak, miután a nem legális támogatásokat az önálló költségvetésű műszaki osztály utalta saját nyereségéből az egyesületnek. Kraszner éppen Galyatetőn nyaralt, így Török elutazott hozzá, és segítségét kérve elmondta neki a hiány felfedezését. Az osztályvezető nem zárkózott el ettől, de csak úgy látta kivitelezhetőnek, ha egyrészt maga Gaul jelöli meg pontosan, milyen bizonylatokra van szüksége, másrészt pedig a Vasas főkönyvelőjével közösen végzi el azok egyeztetését. Másnap Török – immár Gaul társaságában – ismét felkereste Krasznert, hogy együtt vitassák meg a gyakorlati kérdéseket. Tervük azonban nem sikerült, mert a klub főkönyvelője, aki megbízható kimutatásokkal rendelkezett arról, mikor és mennyit költött a játékosok megjutalmazására vagy egyéb célokra az illegális támogatásokból, nem óhajtott részt venni mindebben. Pedig a Fővárosi Főügyészség egyik későbbi összefoglalója szerint a SZOT revizorai a 138 ezer forint esetében magyarázatként megelégedtek volna már Berzi és a főkönyvelő nyilatkozatával is, miszerint ezt a tételt sportcélokra fordították, ugyanis az már nem képezte vizsgálat tárgyát, hogy a klub az átvett pénzeket mire használta fel.[20]
Időközben Gaul igyekezett összegezni sikkasztásait, és a galyatetői találkozó után két nappal elmondta Töröknek, hogy a 138 ezer forinton felül mintegy hétszázezer forinttal nem tud elszámolni. Ekkora hatalmas összeg hallatán Török nem fedezte őt tovább, hanem azt tanácsolta neki, hogy jobban teszi, ha egyenesen a rendőrségre megy. Ő maga rögvest tájékoztatta Brutyót, aki a SZOT többi vezetőjét azonnal rövid megbeszélésre hívta össze, ahol elhatározták, hogy Gaul ellen feljelentést kell tenni a rendőrségen, és ezzel Polyák főtitkárt bízták meg. Brutyó azonban két órával később felhívta Végh Tivadar rendőr alezredest, az illetékes VIII. kerületi kapitányság vezetőjét, és beszélgetésük eredményeként Gault mindjárt őrizetbe vették. Polyák a formális feljelentést másnap megtette, az eljárás lefolytatásával – a károkozás igen nagy mértékére való tekintettel – a kerületi kapitányság helyett még ugyanazon a napon a BRFK Vizsgálati Osztályát bízták meg.
Míg Törököt augusztus 22-én egyszerű tanúként hallgatták ki, addig szeptember 11-én már ún. meghallgatási jegyzőkönyvet vettek fel vallomásáról – ez azt jelentette, hogy a bűnügy feltételezhető közreműködőjeként kérdezték őt –, amit felsőbb utasításra tett meg, mert mentelmi jogából következően nem lett volna erre köteles. A volt főtitkár október 2-án lett tanúból terhelt, az erről szóló határozatot dr. Kállay László rendőr őrnagy, a BRFK Vizsgálati Osztály Társadalmi Tulajdon Alosztálya I. Csoportjának vezetője írta alá. Török ezt megelőzően, szeptember 27-én a következő kézzel írott rövid levelet intézte Rónai Sándorhoz, az Országgyűlés elnökéhez: „Kedves Rónai elvtárs, a Győr-Sopron megyei képviselői mandátumomról ezennel lemondok. Kérem a fentiek szíves tudomásul vételét.”
A Török-per és a politika: a „pártvonal”
A tanúból gyanúsítottá nyilvánított Török ügyével 1961. október 12-én foglalkozott először a Politikai Bizottság, amely a katonai összeesküvés „árnyékában” ülésezett (igaz, a legfontosabb napirendi pont az SZKP XXII. kongresszusán Kádár vezetésével részt vevő magyar küldöttség utazásával kapcsolatos kérdésekre vonatkozott). Innentől kezdve az MSZMP vezető testületeinek egyes ülésein a két dolog párhuzamosan futott, vagyis amikor a PB vagy a KB a volt főtitkár ügyét tárgyalta, ott a HM-szervezkedés is mindig napirenden szerepelt.
Néhány nappal korábban, október 9-én Török levelet írt Kádárnak, mint az MSZMP KB első titkárának, amiben elismerte, hogy súlyos hibákat követett el, azonban határozottan állította, hogy bűncselekmény nem terheli lelkiismeretét. Jórészt saját szempontjai alapján igyekezett tetteire magyarázatot adni, ami ellentmondásokkal vegyes mentegetőzéssel párosult.[21] Két emberrel szemben mutatott megbánást és érzett bűntudatot: Gáspár Sándor valamint a saját felesége iránt (ebben a sorrendben). Az előbbivel akkor került közelebbi ismeretségbe, amikor 1945 decemberében a Szakszervezetek Győr megyei Tanácsánál lett politikai munkatárs, Gáspár ekkor többek között a Vasas Szakszervezet intézőbizottságának tagjaként tevékenykedett. Budapestre felkerülvén Török előbb Gáspár közvetlen beosztottja, majd helyettese volt a szakszervezetben annak főtitkársága alatt (1950–52), és a beosztotti viszony megmaradt SZOT főtitkár-helyettesi (1952–54), illetve főtitkári ténykedése idején is (1956–59). Kapcsolatuk akkor sem szakadt meg, amikor Gáspárt 1959-ben az MSZMP Budapesti Pártbizottságának első titkárává (s ezzel párhuzamosan a PB póttagjává) nevezték ki, mely posztot éppen 1961 szeptemberéig töltötte be. Vele szemben azért érzett bűntudatot, mert annak ellenére, hogy együtt küzdötték végig a „magyar szakszervezeti mozgalom elmúlt tizenöt évét”, ami alatt „meleg, elvtársi kapcsolat” alakult ki közöttük, melyben Török sokkal többet kapott, mint amennyit adott, makacssága folytán nem hallgatott Gáspár „baráti tanácsaira” és kritikáira az utóbbi időben, például a Harangvirág utcai villafelújítás kapcsán. Emiatt úgy érezte, hogy magatartásával egyoldalúan szétrombolta a Gáspárral „hosszú ideje fennálló elvtársi viszonyt”.
Feleségétől pedig meggondolatlan és felelőtlen túlköltekezése, valamint a kialakult hercehurca miatt kért elnézést: „Családunk anyagi helyzetének mérlegelésében két felfogás volt. Feleségemé és az enyém. Be kell látnom, hogy az enyém volt a rossz, és sajnálom, hogy nem volt erőm ezt már így régebben végiggondolni. (…) Elrendelték a házkutatást, lakásom berendezésének, személyes ingóságaimnak bírósági zárlatát, saját és feleségem fegyvereinek bevonását.[22] Jelenleg feleségem – miattam – a bíróságon keresztül 500 ezer forint adóssággal van terhelve.”
Levele végén Török némi önkritikát is gyakorolt: „Elméleti képzettségem birtokában előre látnom kellett volna, amit tudtam, hogy minden kommunista magánélete közügy, és meg kell, hogy feleljen a kommunista morál követelményeinek. Az én felfogásomban ez a morál nem mindig nyilvánult meg, mivel környezetem rossz hatásának nem tudtam ellent állni. Tudatában vagyok annak, hogy mint kommunista mindazzal, amit csináltam, szembe kell néznem, és vállalnom kell a következményeket”; és lehetőséget kért az MSZMP első emberétől arra, hogy személyesen beszélhessen vele. Kádár elolvastatta a levelet a Politikai Bizottság három tagjával, Biszkuval, Marosánnal és Somogyival, valamint Biszkura bízta, hogy a PB soron következő ülésén említse meg „a levél tényét és lényegét”, amúgy is „ott kell megbeszélnünk a továbbiakat”.[23]
A Politikai Bizottság – mint szó esett róla – október 12-én tárgyalta a Török-ügyet, azonban nem önálló napirendi pontként, hanem a „Különfélék” között, ott is az eredetileg tervezett harmadik helyett csak a nyolcadik helyen. Kádár kívánságának megfelelően a szóbeli tájékoztatót Biszku tartotta – ehhez Török levelén kívül rendelkezésére állt az az összefoglaló jelentés „Gaul Jenő és társai ügyében”, amelyet dr. Mados Imre rendőr őrnagy, a BRFK Vizsgálati Osztályának vezetője állított össze, és amelyet dr. Sós György ezredes, Budapest főkapitánya október 11-én saját neve alatt küldött el neki, mint miniszterelnök-helyettesnek, illetve egy nappal korábban Pap János belügyminiszternek, illetve majd 14-én Nógrádi Sándornak, a Központi Ellenőrző Bizottság elnökének a KEB-eljárás lefolytatásához. Ez a jelentés tartalmazta mindazt a négy esetet (a Harangvirág utcai villa rendbehozatala, a gépkocsivásárlás és az illegális KST-tartozás, plusz a kétezer forint különadósság sikkasztás útján való törlesztése, valamint a szigetcsépi építkezés), amelyek a későbbi per vádpontjai lettek. Eltérések csak néhány összeg nagyságrendjében mutatkoztak, nyilván az idő rövidsége miatt, és kivétel nélkül Török hátrányára, aki így „közel négyszázezer forinttal károsította meg a Vasas Szakszervezetet” – a perben ez 340 ezer forintra mérséklődött, amelyből a vádlott nyolcvanezer forintot már megtérített.
A főkapitány emellett felvetette Török felelősségét Gaul hatalmas sikkasztása miatt (aki akkor már másfélmillió forintot ismert be, s ez még tovább nőtt), és jelentéséhez megjegyzéseket fűzött, amelyek szerint Török nem tartja magát bűnösnek, a bizonyítékok és a szembesítések ellenére „minden indoklás nélkül mindent tagad”, csupán azt hajtogatja, „hogyha neki kőbe véssük a bizonyítékokat, akkor sem követett el semmit”. Egyúttal „igyekszik mindent Krasznerre, Gaulra, egyes esetekben pedig a szakszervezet felső vezetőire hárítani”, bejár – ahogy Gáspár idején megszokta – a budapesti pártbizottságra, ahol azt hangoztatja, hogy ügye „rövidesen befejeződik az ő javára, és ha itt valami hiba van a szakszervezetben, nemcsak ő a felelős, hanem az előbbi tizenegy évi vezetés is”. A rendőrfőkapitány a volt főtitkár „rosszhiszemű magatartásának” példájaként megemlítette azt is, hogy az augusztusi SZOT-vizsgálat megindulásakor megpróbálta rábeszélni Gault és a műszaki osztály vezetőjét az őt terhelő hiányzó összegek hamis igazolására. Sós ezredes leírta azt is, hogy Török „az ellene vizsgálatot folytatókat igyekszik megfélemlíteni”, éppen ezért „a vádirat kiadásáig megfontolandó az őrizetbe vétele is”, miután fennáll a veszélye annak, hogy a volt főtitkár a tanúkat vallomásuk megváltoztatására bírja, vagy megnehezíti a bizonyítási eljárást. Végezetül Törököt a BHÖ 230. és 232. pontja szerint minősülő, a társadalmi tulajdon kárára ismételten és bűnszövetségben elkövetett csalás miatt javasolta felelősségre vonni, ami később annyiban módosult, hogy a súlyosbító körülményként ható „bűnszövetségben” kikerült mind a vádiratból, mind az ítéletből, a csalás helyébe pedig az ismételten elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés lépett.[24]
Biszku beszámolóját a Politikai Bizottság megvitatta és elfogadta, majd javaslata alapján a testület határozatban utasította a KEB-et, hogy „Török István elvtárs ügyében a pártfegyelmi eljárást folytassa le, és tegyen javaslatot a Politikai Bizottságnak, amely azt a Központi Bizottság elé terjeszti jóváhagyásra”. Szintén itt döntötték el, hogy Sós főkapitány felvetése ellenére, „a Központi Bizottság döntése után a bírósági eljárást Török elvtárs szabadlábon hagyása mellett folytassák le”. Mindezek után a PB megbízta Biszkut, hogy „az ülésen elhangzottak szellemében beszéljen Török Istvánnal”.[25]
Itt és ekkor dőlt el, hogy a kádári vezetés nem óhajt példát statuálni a volt főtitkárral. Ezért maradhatott az egész eljárás lefolytatása alatt mindvégig szabadlábon, s ha volt valami „üzenete” az ügynek, akkor épp ez volt az. Hiszen ez már önmagában előrevetítette a lehetőleg gyors lezárás szándékát és a várhatóan enyhe bírósági ítéletet, természetesen a nyilvánosság mellőzésével. Igaz, az SZKP XXII. kongresszusa még nem ült össze, de Kádár így is kevesebbet kockáztatott Török szabadlábon hagyásával, mint azzal, hogy még október elején meghozták az elsőfokú ítéleteket a katonák perében. Legrosszabb esetben egy PB-határozattal bármikor felülbírálható lett volna a korábbi döntés, alkalomadtán nyugodtan „kihátrálhattak volna” Török mögül, mert „hirtelen” kiderül, hogy a tudottnál „több” bűncselekményt követett el, vagy eddig tudatosan félretájékoztatta a „vezető elvtársakat”, és akkor szükség esetén az ő büntetőügyének is „szabad folyást” lehetett volna biztosítani. Noha Kádár felületesen ismerte Törököt, a HM-összeesküvés nagyobb jelentőségén túlmenően sokat nyomhatott a latban, hogy az MSZMP vezetője számára legkedvesebb szakszervezet élén állt, 1957 júniusában éppen erre hivatkozva támogatta jelölését a KB-tagságra. Arról nem is szólva, hogy az „összeesküvőkkel” ellentétben Török egyetértett az ő politikai irányvonalával. Három évvel később, az Ónodi-ügy kirobbanásakor Kádár úgy jellemezte őt, mint aki „rendes munkásember volt, tehetséges volt, dolgozott eredménnyel, megbecsülésben volt része, előrelépett, a gőz a fejébe szállt, és úgy viselkedett, mint egy kiskirály, aki a törvények felett van; ez volt a Török tragédiája”.[26] Valószínűleg hasonlóképpen gondolta 1961 őszén is. Ugyanakkor ő maga taktikusan nem vett részt közvetlenül az „ügyben”, Biszku referált erről a PB ülésén, és neki kellett „az elhangzottak szellemében” beszélnie a volt főtitkárral.
Október 12. után gyakorlatilag az az egyetlen kérdés maradt, miként hajtják végre a pártvezetés akaratát az „illetékes szervek”. Első lépésként a nyomozással megbízott Kállay őrnagy öt nappal később határozatot hozott, amelyben „Gaul Jenő, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének volt főkönyvelője és társai ellen a társadalmi tulajdon sérelmére bűnszövetségben elkövetett, különösen nagy kárt okozó sikkasztás bűntette ügyében terheltként felelősségre vont Török István, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének volt főtitkára büntetőügyét a Bp. 36. paragrafusa alapján Gaul Jenő és társai ügyétől elkülöníteni” rendelte. Indoklásul azt hozta fel, hogy az augusztus 15-én előzetes letartóztatásba helyezett Gaul esetében a nyomozás már befejeződött, míg „a Török István ellen folyamatba tett ügyben további, hosszabb ideig elhúzódó nyomozati cselekmények foganatosítására van szükség”.[27] Valójában arról volt szó, hogy ha a két esetet nem választják szét, akkor egy Gaul-perben bármilyen rendű vádlottként szereplő Törökre – tekintettel a volt főkönyvelő által elkövetett sikkasztás mértékére – bajosan lehetett volna enyhe büntetést kiszabni. Ez be is igazolódott, mivel végül Gaul tizenöt évet kapott, a másodrendű vádlott hat évet, a harmadrendű öt évet, míg a negyedrendű három évet. Kállay döntésének álságos voltát alátámasztja Sós főkapitány már idézett beszámolója, valamint az is, hogy a Gaul elleni büntetőügyben lefolytatott kihallgatások és tanúvallomások gyakorlatilag feltárták a Török által elkövetett mindazon cselekményeket is, amelyekért a volt főtitkárt aztán el is ítélték. Nyilvánvalóan nem akartak a Sós-féle jelentésben szereplő négy vádpontnál többet „találni”, és a Török elleni nyomozás kezdetén megállapított „bűncselekmények” alapján rendezték meg a pert. Ennek tulajdonítható, hogy Mados osztályvezető őrnagy hiába írt október 20-án egy bővebb, ötoldalas jelentést, ahol a később vádponttá lett bűnügyek immár pontosított számadatokkal szerepelnek, az ezen túlmenően általa felvetett „kényes kérdéseket” még a KEB-eljárás során is figyelmen kívül hagyták. (Mados láthatóan még nem tökéletesen érzékelte az „irányt”, ezért igyekezett „eredményt produkálni”.) Megemlítette például az ingyen szerzett motorcsónakokat, megjegyezte, hogy Töröknek tudnia kellett arról, miszerint „a fennálló rendelkezésekkel ellentétben” a szakszervezet vezetése évente 6-8 millió forintot helyezett el OTP-takarékkönyvekben öt százalékos kamatra, és „az ebből adódó haszon túlnyomó részének felhasználása megállapíthatatlan”. Török felelőssége mellett pedig még a SZOT és vezetőinek felelősségét is feszegette, mondván, hogy „a szakértői vizsgálat megállapítása szerint” Gaul az elsikkasztott tételek „elég magas hányadát a SZOT számlájára könyvelte le, és ha a SZOT csak egyetlen alkalommal egyeztette volna a saját könyvelését a Vasas Szakszervezetnél vezetett számlájával, a sikkasztásnak azonnal a nyomára jött volna”.[28] Ugyancsak nem foglalkoztak sem a KEB-nél, sem a bírósági eljárás idején még néhány olyan, szintén „kényes” kérdéssel, amelyek a rendőrségi jegyzőkönyvekben több helyütt is felbukkantak. Idetartozik a szakszervezet és a Vasas SC zavaros kapcsolata, a köztük lévő csatornákon áramló pénzek átláthatatlansága (Nógrádi ugyan bekérette a „Vasas SC-re vonatkozó anyagokat is”, de aztán felhasználatlanul visszaküldte azokat Sós főkapitánynak), vagy az, hogy fel sem merült Kraszner Ferenc büntetőjogi felelősségre vonása, miközben ő tette lehetővé 138 ezer forint elsikkasztását, aminek eltussolásába kezdetben bele is egyezett.
Gaul és Török esete szétválasztásának tisztán politikai indítékát a következő összevetés is igazolja: a volt főkönyvelőt augusztus közepén tartóztatták le, október 19-én fejezték be a nyomozást, 25-én készült el a vádirat, november 27. és december 2. között tárgyalták az ügyét, ez utóbbi napon hozták az első, és – itt már egyáltalán nem volt sürgős – csak 1962. április 18-án (!) a másodfokú ítéletet. Törököt 1961. október 2-án nyilvánították gyanúsítottá, november 21-én fejezték be a nyomozást, december 12-én készült el a vádirat, december 28–29-én, illetve 1962. január 4-én tárgyalták az ügyét, 8-án született az első, és 26-án a másodfokú ítélet. Vagyis Gaulnál a letartóztatás és az elsőfokú ítélet között valamivel több mint három és fél hónap, a jogerős ítélethozatalig pedig bő nyolc hónap telt el, Töröknél ugyanez épphogy meghaladta a három hónapot, illetve kevesebb volt, mint négy hónap. De ami a legfontosabb: míg az október 17-ei leválasztással „zöld utat” adtak a Gaul-per megrendezéséhez, addig ugyanez Török esetében november 17-én történt meg, amikor a Központi Bizottság kizárta őt soraiból – s egyúttal a pártból –, és hozzájárult büntetőperének lefolytatásához.[29] Ha a Török-ügy időtartamából leszámítjuk azt az öt hetet, ami az október 12-ei PB- és a november 17-ei KB-ülés között telt el, a terheltté minősítéstől a jogerős ítéletig eltelt szűk négy hónap jóval három alá csökken, ami vetekszik a feltűnő sietséggel végigvitt HM-ügy két hónapjával, csak más előjelű végeredménnyel.[30] S még akkor is összevethető adatot kapunk, ha október 12. helyett a tizenhárom nappal későbbi KEB-eljárás napját vesszük kiindulási alapul. Semmiképp sem állta meg tehát a helyét az a kitétel, miszerint a „Török István ellen folyamatba tett ügyben további, hosszabb ideig elhúzódó nyomozati cselekmények foganatosítására van szükség”.
A Központi Ellenőrző Bizottság 1961. október 25-én tárgyalta Török ügyét, mégpedig a Sós-jelentést véve alapul. Az eljárás során meghallgatták Gáspár Sándort, Brutyó Jánost, Polyák Jánost, Varga Jánost, Kraszner Ferencet, Vincze Győzőnét, a Vasas Szakszervezet pénztárosát, Sós főkapitányt, valamint a Török-házaspárt. Az állandósult négy vádponton túl – amit azzal „súlyosbítottak”, hogy a volt főtitkárnak nem volt engedélye arra, hogy a Harangvirág utcai és a szigetcsépi építkezést a műszaki osztállyal végeztesse el – megállapították, miszerint „súlyos felelősség terheli Gaul Jenő sikkasztása ügyében, aki a rendőrség jelenlegi tájékoztatása szerint 1,9 millió forintot sikkasztott. A meghallgatott elvtársak tájékoztatása szerint többször figyelmeztették Török elvtársat, hogy Gaul nem tisztességes ember.” Ugyancsak elmarasztalták amiatt, hogy az augusztusi SZOT-vizsgálat megindulása után megpróbálta elsimítani a főkönyvelő 138 ezer forintosnak hitt hiányát azzal, hogy Krasznertől ezt igazoló „sportberuházási bizonylatokat” kért. (Ezt később a bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta.) Végül megállapították, hogy Török nem látta be, „milyen súlyos, erkölcstelen cselekményeket követett el. A dolgokat magyarázta, és mindenért Krasznert és Gault tette felelőssé. Magát csak annyiban, hogy megbízott ezekben az emberekben. Ez azt mutatja, hogy nem egyszerűen egy-két alkalommal elkövetett dolgok megítéléséről van szó, hanem Török elvtárs szemléletével van baj.” A bizottság egyhangúlag a pártból való kizárás mellett foglalt állást.[31] A Politikai Bizottság számára készített KEB-jelentés az eljárás lefolytatásáról október 31-én született meg, ebben a volt főtitkár cselekményeinek leírása után összegzésként megjegyezték, hogy Török „meghallgatásakor hibáját mentegette, nem volt őszinte”. Javasolták kizárását a Központi Bizottságból és magából a pártból, valamint, hogy térítse meg az okozott kárt, és ügyét adják át a bíróságnak”.[32]
A jelentést a Politikai Bizottság 1961. november 8-ai ülésén tűzte napirendre – amelyet Kádár távollétében, aki az SZKP XXII. kongresszusán vett részt, Marosán György vezetett –, ugyancsak a „Különfélék” között, ott is a harmadik pontban. Az ülésen a személyeskedésektől sem mentes legfőbb vitát az váltotta ki, hogy a tovább kell-e szélesíteni, s ha igen, milyen mélységben, a (párt)nyilvánosság azon körét, amelyet a katonai összeesküvésről eddig már tájékoztattak. Végül az az álláspont győzött, hogy ezzel meg kell várni Kádár hazaérkezését és a Központi Bizottság következő ülését. A Törökre vonatkozó határozat tömör és a lényegre szorítkozott, vagyis a PB a jelentést tudomásul vette, és elfogadta a KEB mindegyik javaslatát azzal, hogy ezeket a KB legközelebbi ülése elé viszik. Ezenkívül a testület egyetértett azzal, hogy „Biszku Béla elvtárs beszéljen Török Istvánnal”.[33] Ez utóbbira nem azért volt szükség, mert az október 12-ei határozat ellenére Biszku még nem fogadta a volt főtitkárt, hanem Töröknek a KEB előtt tanúsított viselkedése miatt. Meg kellett értetnie vele, hogy önmentegető, hibáját el nem ismerő, őszintétlen magatartásával, konok és makacs tagadásával csak árt magának, és veszélyezteti a „sima és komplikációmentes” bírósági eljárást, és figyelmeztetnie kellett, hogy ha nem változtat eddigi hozzáállásán, akkor a párt(vezetés) esetleg „magára hagyja”. A beszélgetés eredménnyel járt, a párt irányába mindenképp, de valamelyest a bíróság felé is. Török ugyanis gyors egymásutánban két levelet írt a november 17-én összeülő Központi Bizottságnak, amelyekben a gépkocsi árának kiegyenlítéséhez felvett ötvenezer forint kivételével a többi cselekedetét beismerte, és önkritikusan papírra vetette: „Elkövetett súlyos hibáimért vállalnom kell a felelősséget a párt előtt. Cselekedeteim indító oka az volt, hogy elvesztettem a munkás forradalmi arculatát, helyette rossz környezetem befolyására a harácsolás szelleme uralkodott el bennem. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy magatartásommal súlyos károkat okoztam a pártnak, amelyet szeretnék jóvátenni.”[34]
A Központi Bizottság november 17-én „bővített ülést” tartott. Az első napirendi pontban Kádár beszámolóját hallgatták meg a szovjet pártkongresszusról – erről három nappal korábban a Politikai Bizottságnak is referált –, és ehelyütt „tettek pontot” a HM-ügy végére is. Ezt követően zárt ülésen vitatták meg a PB előterjesztését a volt főtitkárra vonatkozóan, amit egy nappal korábban a „Központi Bizottság határozata Török István ügyében” címmel foglaltak össze, s aminek előadója Marosán volt. Ebben a KB „helyeselte” a KEB-vizsgálat lefolytatását, és utólag egyetértett azzal, miszerint a Politikai Bizottság ideiglenesen kizárta őt KB-tagsági jogainak gyakorlásából, kezdeményezte felfüggesztését a SZOT-ban betöltött „titkári funkciója alól”, képviselői mandátumáról való lemondásra szólította fel őt, valamint hogy „felhatalmazta az illetékes állami szervet, hogy Török Istvánt a rendőrség kihallgathassa”.[35] Ezután következett a volt főtitkár „négypontos” tetteinek már ismert összefoglalása, majd a KB határozatának tervezete, miszerint Török „cselekedeteivel súlyos károkat okozott a pártnak és a szakszervezeti mozgalomnak”, ezáltal méltatlanná vált arra, hogy a Központi Bizottság és a párt tagja legyen, ezért elfogadják a PB kizárási javaslatát. Ehhez – úgy tűnik, inkább reflexből, semmint elrettentő szándékkal, vagy talán egyszerű ösztönös „pártzsargonos elírásként” – az előterjesztés készítője hozzátette, hogy a Központi Bizottság „szabad folyást enged a bűnvádi eljárásnak”. Végezetül jött a záradék, ahol a következő lakonikus közlemény megjelentetését tartották célszerűnek a Pártélet című folyóiratban: „Az MSZMP KB 1961. november 17-ei ülésén megvizsgálta Török István ügyét, és úgy határozott, hogy Török Istvánt a közpénzek hűtlen kezeléséért kizárja az MSZMP Központi Bizottságából és a pártból.”[36]
A Központi Bizottság a PB fenti javaslatát egyhangúlag megszavazta – a záradék kivételével. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy a szakszervezeti és pártberkekben Török viselt dolgairól elterjedt híresztelések és szóbeszédek miatt – a Politikai Bizottság véleménye ellenére – bővebben kell tájékoztatni ezen szervezetek nyilvánosságát. Erre pedig a záradékban megfogalmazott rövid szöveg nem alkalmas, ezért azt kiegészíteni rendelték, meghagyván, hogy a bővebb közleménynek már a Pártélet decemberi számában meg kell jelennie, ami meg is történt.[37] Hamarosan elkészült az új változat, amelyet „Az MSZMP KB fegyelmi határozata” címmel Kádár is jóváhagyott:
„Az MSZMP Központi Bizottsága november 17-ei ülésén megtárgyalta Török István KB-tag, szakszervezeti funkcionárius fegyelmi ügyét. A Központi Bizottság megállapította, hogy Török István anyagi erejét meghaladó, könnyelmű és költekező életmódot folytatott. Jelentős összeget költött nyaraló építésére, autóvásárlásra és más luxuscélra. Ezek fedezésére eladósodott, és beosztásával visszaélve, jogtalanul és szabálytalanul, közpénzeket is felhasznált. Török Istvánt – párttaghoz és közfunkcionáriushoz méltatlan és elítélendő magatartásáért és cselekedeteiért – a Központi Bizottság kizárta a saját tagjai és a párt sorából. A Központi Bizottság ugyanakkor Török Istvánt kötelezte az okozott anyagi kár megtérítésére, és felhívta az illetékes állami szerveket, hogy ügyében bűnügyi vizsgálatot is folytassanak le.”[38]
A bírósági eljárás
Úgy tűnt, hogy Török igazi büntetését megkapta, és ezek után a többi csupán formalitás. Mégsem lett teljesen az, noha végül valóban minden a KEB-vizsgálat által kitűzött és a PB valamint a KB által elfogadott nyomvonalon haladt. Ugyanis némi „lázadás” volt tapasztalható, különösképp az ügyészség részéről, ők érezhetően büntetni akartak. December elején dr. Götz János fővárosi főügyész benyújtotta jelentését dr. Csendes Károlynak, a legfőbb ügyész helyettesének. Ebben a négy eset leírása után közölte, hogy Török ellen a „társadalmi tulajdont bűnszövetkezetben sikkasztással károsító és különösen nagy kárt okozó bűntett miatt” vádiratot fog benyújtani. Egyben Csendes hozzájárulását kérte, hogy a volt főtitkárt előzetes letartóztatásba helyezhesse, mivel „ezt az intézkedést önmagában indokolja az, hogy [Török] elkövetett bűntetteit a törvény halálbüntetéssel fenyegeti”. „De ezen túlmenően – folytatódik a levél –, és különösen ebben a nagy visszhangot kiváltott bűnügyben töretlenül érvényesülnie kell annak az elvnek, hogy az elkövetett bűntett miatt a felelősségre vonás személyre való tekintet nélkül történik.” Ezt még kiegészítette azzal, hogy a Gaul-perben frissen meghozott „sokéves ítéletek” némelyikét viszonylag kisebb súlyú bűncselekményekért szabták ki, mint amikkel Törököt vádolni fogják. Arról nem is szólva – fejezte be –, hogy „fennáll Török István büntetőjogi, de erkölcsi felelőssége mindenképpen a Gaul által elkövetett sikkasztásokért is.”[39]
Az esetleges halálbüntetés felvetése egyáltalán nem volt túlzás, a „különösen nagy kárt okozó bűntett” fogalma ezt valóban lehetővé tette, és ennek bizonyságául a Gaul-perben a Fővárosi Főügyészséget képviselő dr. Gönczi György osztályvezető ügyész a tárgyaláson eredetileg halálbüntetést kért a volt főkönyvelőre és „cselekményükkel arányban álló börtönbüntetés kiszabását a többi vádlottra”.[40] Mikor a bíróság ennél enyhébb ítéleteket hozott, akkor az ügyész az első-, másod- és harmadrendű vádlott esetében azonnal súlyosbításért fellebbezett.[41] Ráadásul Götz idézett levelének gyakorlatilag változtatás nélküli fogalmazványát Gönczi írta december 2-ai dátummal, vagyis a Gaul-per ítélethirdetésének napján. Ezt a fővárosi főügyész két nappal később írta alá a saját nevében, s noha ezt december 4-ei keltezéssel tette, még azt a fáradtságot sem vette, hogy ebből következően a volt főkönyvelő és társai ellen hozott ítéletek napját múlt időbe tegye. A fentieken túlmenően a halálbüntetés elvi kilátásba helyezése azért sem volt túlzás, mivel akadt erre példa a közelmúltban: 1958 februárjában egy Molnár nevű sikkasztót a Legfelsőbb Bíróság másodfokon is halálra ítélt, s miután ezzel a Politikai Bizottság szintén egyetértett, a sikkasztót ki is végezték.[42]
Szinte bizonyos, hogy maga Csendes tájékoztatta Kádárt a Gaul-perben született ítéletekről, és a tőle kapott utasításnak megfelelően december 5-én közölte a budapesti főügyésszel, hogy szó sem lehet a volt főkönyvelő halálra ítéléséről (akkor Török sem úszhatott volna meg egy igen súlyos büntetést), sőt, az ez ügyben tett ügyészi fellebbezéseket azonnal vissza kell vonni.[43] Ez meg is történt, a Fővárosi Főügyészség nevében Götz rögtön ilyen értelmű levelet küldött a Fővárosi Bíróságnak, a fellebbezési óvást egyedül a negyedrendű Pécsi Jánosné esetében tartotta fenn, az ő érdekében azonban már eleve enyhítésért folyamodtak.[44] Mindazonáltal több mint valószínű, hogy az addigi fejlemények nyomán az MSZMP vezetése úgy döntött, hogy a Gaul-per végkimenetelére csak a Török-ügy első és másodfokú ítélethozatala után kerülhet sor, biztos, ami biztos alapon. Ezt támasztja alá Gönczi december 2-án kelt, a fentebb említett fellebbezéseket tartalmazó végindítványa, amelyben jelezte, hogy „óvási indokaimat az ítélet kézhezvételétől számított nyolc napon belül fogom közölni”, aztán Pécsiné ügyében tett „indokait” már ráért 1962. január 24-én papírra vetni.[45]
Götz december 4-ei jelentését alapul véve, két napon belül a Legfőbb Ügyészség nevében Csendes is elkészítette saját beszámolóját a pártközpontnak. A „szokásos” négy pont felsorolása után a Götz által megfogalmazott felelősség kérdését ekként módosította: „Végül utalni kell arra, hogy Török István büntetőjogi felelősséggel tartozik a Gaul Jenő és társai által elkövetett súlyos visszaélésekért, mert mint főtitkár eltűrte a példátlanul laza pénzügyi fegyelmet, ellenőrzés nélkül aláírta azokat a csekkeket, amelyek értékét Gaul a bankban felvette és elsikkasztotta. Ezt azonban vád tárgyává nem tesszük.” Csendes szerint Török a „társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett hűtlen kezelés és bűnszövetkezetben elkövetett sikkasztás bűntettében” lesz elmarasztalva, amelyet „a törvény 6 hónaptól 10 évig terjedő” szabadságvesztéssel rendel büntetni (vagyis elmarad a Gaulnál alkalmazott „különösen nagy kárt okozó” kitétel). Emellett úgy becsülte, hogy a volt főtitkár esetében a „várható büntetés 5-6 év lehet” – pontosan annyi, mint a Gaul-per másod- és harmadrendű vádlottjai esetében hozott elsőfokú ítéletben. Egyúttal kérte Török előzetes letartóztatásának engedélyezését.[46] Bár a budapesti főügyésznél reálisabban mérte fel a helyzetet, a „tényleges politikai akaratot” ő sem értette meg teljesen. Török „természetesen” továbbra is szabadlábon maradt.
A volt főtitkár perének zárt tárgyalása – amelyhez Götz az elvárásoknak megfelelően készítette el a vádiratot, amihez a „hatáskört megalapozó legfőbb ügyészi utasítást” is csatolta[47] – december 28-án kezdődött, 29-én folytatódott és 1962. január 4-én ért véget.
A Fővárosi Főügyészséget a tárgyaláson – Gaul peréhez hasonlóan – Gönczi osztályvezető ügyész képviselte, aki vádbeszédét így kezdte: „Megelevenedik előttem Kádár elvtárs beszéde, melyben többek között azt mondta, sajnálatos, de vannak olyan emberek, akik mindent az állam terhére, ingyen akarnak megszerezni maguknak. Lehet, hogy tévedek, amikor felteszem, Kádár elvtárs Törökre, vagy a hozzá hasonló emberekre célzott. De a XXII. kongresszuson Hruscsov elvtárs is tett olyan megjegyzést, hogy az ilyen emberek élősködnek a szocializmus építésének testén.” Majd azzal folytatta, hogy a vádlott „igen jól indult az életnek”, de idővel „eluralkodott rajta a kapzsiság, és féket nem ismerve elkezdte hajtani az anyagi érvényesüléshez vezető, rosszul járt utakat. Ő mindent meg akart szerezni, ami jólétéhez szükséges, ebbe viszont bele kellett buknia. Először házat akart magának szerezni, mert ennek birtoklásával teljesedett meg előtte a lét minden öröme. Miután ezen kívánsága teljesült, a gépkocsi megvételét tűzte ki célul. Ha a szocialista törvények között esetleg autóbuszt lehetne szerezni, úgy a vádlott erre törekedett volna.”[48] Mindezt azonban silány szólamokká fokozta le az ügyésznek az előzményeket ismerve különösebb meglepetést nem keltő ama félmondata, miszerint „nem kívánom Gaul ügyét a vádlott terhére róni”.[49] Mi több, Török tetteinek számát és súlyát képes volt tovább csökkenteni azzal, hogy még a vádiratban is szereplő kétezer forintos tartozást illetően – amelyet Gaul Török utasítására a sikkasztott pénzből térített meg – a tárgyaláson már nem látta bizonyíthatónak a volt főtitkár bűnösségét. Ez után indítványozta, hogy a bíróság Törököt a vádiratban foglalt négy bűncselekményben mondja ki bűnösnek, és „megfelelő súlyú büntetést szabjon ki”.[50] A bíróság is mérsékelte Török felelősségét, miután a fekete KST létrehozását nem állt szándékában „a vádlott terhére” értékelni, csupán a Vasas Szakszervezetben „uralkodó szellemet” óhajtotta ezzel „illusztrálni”.[51] Ezt szolgálta az is, hogy a szigetcsépi építkezés 202 ezer forintos költségét a bíróság minimális kárértékként vette figyelembe, és a tényleges kár megállapítása érdekében nem tartott szükségesnek egy részletes szakértői vizsgálatot.[52] A „minimális kárérték” figyelembe vétele abban is tükröződött, hogy míg Csendes helyettes főügyész beszámolója és a vádirat is 275 ezer forintban határozta meg a Török által okozott, s még meg nem térített kárösszeg nagyságát, addig a bíróság ezt is tizenötezer forinttal kisebbítette. Nagyvonalúan átsiklottak néhány apróság felett is: többek között nem firtatták, hogy Török miért és kinek a segítségével vehetett fel az OTP-től személyi kölcsönt építkezési hitel helyett a szigetcsépi telekre, nem kérdeztek rá annak etikusságára, hogy az ötvenezer forintért vett hároméves Moszkvicsot a vevő becsapásával, tízezer forinttal többért adta el, valamint egyszer sem említették meg volt KB-tagságát a bírósági jegyzőkönyvekben, miközben mindvégig az MSZMP tagjaként tüntették őt fel.
A volt főtitkár egyik vádpontban sem érezte magát bűnösnek, legfeljebb hibásnak, és a tárgyalás folyamán mindvégig ártatlanságát hangoztatta. A villa rendbehozatalára és a szigetcsépi építkezésre kacifántos és hajánál fogva előrángatott magyarázatokkal szolgált, a Moszkvics vételáráról és a fekete KST-tartozás rendezéséről pedig azt állította, hogy azokat a saját pénzéből fizette vissza. A tanúvallomások és a szakértői vélemények azonban ennek ellenkezőjét erősítették meg. Török a tárgyaláson az utolsó szó jogán megismételte azt, amit Kádárhoz írott levelében is mentségéül hozott fel. Elmondta, ott követett el hibát, hogy „hajbókoló emberekkel” hagyta magát körülvenni, és eltűrte, hogy elődeinek helytelen gyakorlatát beosztottai tovább vigyék, ahelyett, hogy rendet teremtett volna. Szerinte mindez csak a szocialista erkölcsbe ütközött, de nem nevezhetőek bűncselekménynek, és felettesei főtitkári tevékenysége alatt végzett „jó politikai munkáját” ismerték el 1961-es előléptetésével.[53]
A dr. Bimbó István tanácselnök vezetésével ülésező bíróság 1962. január 8-án hirdette ki elsőfokú ítéletét. Eszerint Török István bűnös a „társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés elkövetésének bűntettében”, s ezért őt főbüntetésként két év hat hónapi börtönbüntetésre, ötezer forint „pénzmellékbüntetésre” ítélte, valamint további mellékbüntetésként négy évre eltiltotta őt „a törvényben meghatározott egyes jogok gyakorlásától”. Egyúttal a bíróság a Vasas Szakszervezetet mint sértettet polgári jogi igénye tekintetében egyéb törvényes útra utasította.[54]
A bíróság az ítélet indoklásaként úgy összegzett, hogy „a vádlott azzal valósította meg a károkozás tényét, hogy a Vasas Szakszervezet pénzét – mint állami tulajdont – saját céljaira fordította, holott vezető beosztásánál fogva éppen arra kellett volna törekednie, hogy a szakszervezet vagyona rendeltetésének megfelelően kerüljön felhasználására”. Vagyis Török mint főtitkár 1958 májusától 1961 júniusáig a „dolgozók pénzéből” Harangvirág utcai villáját fényűzően rendbe hozatta, megvásároltatta gépkocsiját és kifizettette KST-kölcsönét, ezeket minősítették „ismételten elkövetett sikkasztásnak”, valamint felépíttette szigetcsépi nyaralóját – ezzel a „hűtlen kezelést” valósította meg. Ezek a költségek összesen „kb. 340 ezer forintot” tettek ki, amelyből a vádlott mindössze „kb. 80 ezer forintot” térített meg.
A bíróság úgy vélekedett, hogy Töröknek „egészen ferde fogalmai vannak” a jó politikai munkáról, mert „szocializmust építő hazánkban minden vezető funkcióban lévő személy rossz politikai munkát végez, ha vezetése alatt a társadalmi tulajdont elherdálják. Márpedig a vádlott főtitkársága alatt Gaul Jenő főkönyvelő közel kétmillió forintot sikkasztott, ő maga pedig kb. 340 ezer forint értékben villát, nyaralót építtetett és autót vásárolt”, s ez utóbbiak bűncselekménynek számítanak, még akkor is, ha „a vezető a hajbókoló emberek társaságában” követte el mindezt. A bíróság szerint Török nemcsak, hogy rendet nem teremtett a szakszervezetben, hanem az általa is helytelennek tartott gyakorlatot átvéve azt kiterjesztette, és a műszaki osztály bizalmas alapjának megteremtésével valamint a fekete KST létrehozásával még jobban „elmélyítette, s legalizálta”.[55] Emellett eltűrte a gazdasági fegyelmezetlenséget, az anarchiát, sőt magatartásával „szinte bátorságot adott” például Gaul sikkasztásaihoz. „Igen helytálló a fővárosi főügyész képviselőjének az a megállapítása – olvasható az indoklásban –, hogy Török István a tipikus kispolgár megszemélyesítője, aki mindenkor saját érdekeit tekinti elsődlegesnek, s ahol tud, harácsol, teljesen figyelmen kívül hagyva a közösségi érdeket, s azt, hogy ezáltal milyen sérelmet okoz másoknak.”[56]
A bíróság igen nagyfokúnak ítélte meg a volt főtitkár cselekményeinek társadalomveszélyességét is, mivel az ország „legjelentősebb múlttal és legnagyobb létszámmal rendelkező szakszervezetének volt a vezetője, és ő valamint bűntársai magatartása ma már sajnálatosan a dolgozók széles tömegeiben eléggé ismeretes, sőt a reakció a valóságot jóval eltúlozva ezt alaposan ki is használja”. A büntetés mértékének megállapításánál „súlyosbító” körülményként értékelték, hogy a vádlott mint vezető beosztásban lévő személy követte el bűncselekményeit, valamint azt, hogy jelentős összeggel károsította meg a társadalmi tulajdont. Enyhítő körülményként vették viszont számításba büntetlen előéletét, és „két kiskorú gyermekes családos állapotát”.[57]
Az ítélet kihirdetése után Török és védője enyhítésért, illetve az ártatlanság megállapításáért fellebbezést jelentett be, az ügyész ellenben indítványozta a vádlott előzetes letartóztatását, illetve három nap gondolkodási időt kért „esetleges perorvoslata bejelentésére”. A bíróság helyt adott Gönczi indítványának, elrendelte az előzetes letartóztatást, azzal indokolván, hogy „az ítélet nagyságára tekintettel (sic!) [Török] szökésétől, illetve elrejtőzésétől alaposan tartani lehet”. Ekkor a védő fellebbezést jelentett be, és kérte, hogy a periratokat „sürgősen” terjesszék fel a Legfelsőbb Bírósághoz. Ezt Gönczi tudomásul vette, így a bíróság akképp változtatta meg végzését, hogy elfogadta a bejelentett fellebbezéseket, és a „letartóztatás kérdését” a Legfelsőbb Bíróság határozatáig függővé tette. Ezt minden érdekelt tudomásul vette.[58]
A január 9-ei PB-ülésen, a „Különfélék” 11. pontjában Biszku szóban tájékoztatta a grémiumot Török bírósági tárgyalásának kimeneteléről, amit a testület „tudomásul vett”.[59] Maga Kádár nem volt jelen, de ez nem is volt szükséges. A Politikai Bizottság távollétében is fenntartotta a Török-üggyel kapcsolatos addigi hozzáállását. Ennek tulajdonítható, hogy egy nappal később Götz „feljegyzést” intézett „Gönczi elvtárs részére”, amelyben ezt írta: „A Török-féle ügyben a mai napon 11 óra 30 perckor dr. Csendes Károly legfőbb ügyész helyettes elvtárs távbeszélőn közölte velem, hogy az ügyben kihirdetett ítélet ellen fellebbezést nem jelentünk be. Egyéni véleményemet fenntartottam, és megmondtam, hogy az ítéletet nem tartom megfelelőnek – az túlságosan enyhe. Utasításnak kell venni Csendes elvtárs közlését, és eszerint eljárni.”[60] Gönczi ezt be is tartotta, még aznap, vagyis a „törvényes határidőn belül” bejelentette a Fővárosi Bíróságnak, hogy az „ítéletet tudomásul vette”.[61]
A Legfelsőbb Bíróság dr. Vágó Tibor vezette tanácsa január 17-én ült össze, hogy döntsön Török őrizetbe vételéről vagy szabadlábon hagyásáról. A pártközpont akaratának megfelelően ez utóbbi mellett foglaltak állást, azzal a magyarázattal, miszerint a vádlott családos, bejelentett lakással és állandó munkahellyel rendelkezik, ügyében – mint láthattuk – a Fővárosi Főügyészség fellebbezéssel nem élt, az első fokon meghozott büntetés mértéke pedig önmagában „nem teszi indokolttá előzetes letartóztatásának elrendelését”.[62] Ezután került sor január 24-én és 26-án az ügy „nem nyilvános” fellebbezési tárgyalására szintén Vágó elnökletével, ahol a feljebbviteli bíróság mindössze azzal jelezhette egyet nem értését a volt főtitkárra kiszabott ítélet mértékével, hogy a „vádlott cselekményét részben bűnszövetkezetben elkövetettnek” minősítette, illetve Török és ügyvédje enyhítésért való fellebbezését elutasította, ugyanakkor az elsőfokú fő- és mellékbüntetést változatlanul kellett hagynia. Az összefoglalóban megírták, hogy „bűnszövetkezetben elkövetettnek” tekintik a Harangvirág utcai renoválást, a gépkocsi ötvenezres vételárának „előteremtését” – mindkét esetben Gaul és Kraszner működött közre –, illetve a fekete KST-ből származó nyolcezer forintos tartozás kiegyenlítését – itt pedig Gaul volt Török segítségére. „Az elsőfokú bíróság – olvasható a továbbiakban – ítéletében helyesen mutatott rá a vádlott személyében és cselekményeiben megmutatkozó fokozott társadalmi veszélyességre, a büntetés mértékének megállapításánál azonban ezt nem értékelte kellően, a kiszabott büntetés a bírói gyakorlathoz is viszonyítottan törvénysértően enyhe.” Hiszen Török a „Párt és a dolgozók bizalmából” került vezető funkcióba, ő azonban ezzel a bizalommal visszaélt, és magas beosztását saját vagyoni előnyére, szándékos bűncselekmények elkövetésére használta fel, s ezzel nemcsak a társadalmi tulajdonban okozott jelentős kárt, hanem a „szakszervezeti vezetés tekintélyét mélyen sértve erkölcsileg is rombolt”. Magatartásával így „bátoríthatta” például „bűntársa”, Gaul sikkasztási sorozatát, és eme „nyomatékos súlyosbító körülménnyel szemben a vádlott javára csak büntetlen előélete és kétgyermekes családi állapota volt mérlegelhető”. Mindezeket figyelembe véve a két év hat hónapi börtönbüntetés „az általános visszatartás érdekét nem szolgálja kellően”, a Legfelsőbb Bíróságnak azonban az elsőfokú ítéletre vonatkozó ügyészi óvás nélkül súlyosabb büntetés kiszabására „nem volt törvényes lehetősége”.[63]
Török István pere tehát végérvényesen lezárult, január 26-án immár őrizetbe vehették őt, és megkezdte büntetése letöltését Baracskán, amelynek végső dátumaként 1964. július 26. szerepelt.
„Utózöngék”
A Vasas szakszervezetet a Fővárosi Bíróság elsőfokú ítéletében kártérítési igénye tekintetében polgári peres eljárásra kötelezte, ezen szándékukat jelezték is az illetékes kerületi bíróságnak. A szakszervezet a bírósági ítéletben feltüntetett összegnél huszonötezer forinttal többet, 285 672 forintot és 2 fillért, valamint ennek kamatait követelte, miközben a szigetcsépi építkezésre a bíróság által elfogadott 202 ezer forint helyett 218 549 forintot számolt fel, és a volt főtitkár által a Harangvirág utcai felújításra annak idején befizetett 7500 forintból csak 2 871-et ismert el.[64] Ám mielőtt az eljárás ténylegesen megindult volna, 1962. május 12-én peren kívüli egyezség született a felek között. Láthatólag mindketten érdekeltek voltak ebben, a szakszervezet lemondott a kamatról, Törökék pedig egyetlen, a szakszervezet által beterjesztett tételt sem vitattak. De ami a leglényegesebb, hogy a 285 672 forint és 2 fillér kiegyenlítését pontosan úgy állapították meg, hogy a szigetcsépi villa ellenértéke, valamint a Töröktől még 1961 októberében lefoglalt negyvenötezer forint megtakarítás úgy fedezze azt, hogy ez utóbbi összegből ötezer forintot a kiszabott mellékbüntetésre kellett befizetni. Így a megállapodás értelmében a szigetcsépi telek a rajta lévő ingatlannal együtt a szakszervezet tulajdonába ment át, ennek értékébe beleszámították a műszaki osztály által elvégzett összes munkát (a Török által 1961 januárjában befizetett hatvanezer forintot a Harangvirág utcai villafelújítás megfizetéséhez „csapták”), a telek húszezer forintos vételárát, valamint „kereken” 7123,02 forintot, amelyet annak idején a volt főtitkár kertrendezésre és a villany bevezetésére fizetett. Ezzel „kiegyenlítettnek” vettek 245 672,02 forintot, s ehhez jött még Török fentebb említett negyvenezer forintnyi megtakarítása, illetve felesége kötelezte magát arra, hogy a férje által 1961 januárjában az OTP-től felvett negyvenezer forintos személyi kölcsönt tovább törleszti. Ezt követően a bíróság feloldotta a bűnügyi zárlat alól a Török-házaspártól 1961 őszén lefoglalt ingóságokat.[65]
A politika továbbra is elnéző maradt a volt főtitkárral szemben, akinek végül is nem kellett kitöltenie büntetését. 1962. december 28-án a Politikai Bizottság Biszku szóbeli bejelentése alapján foglalkozott Törökné Kádárhoz írott levelével, amelyben az asszony „kegyelmet kért” a férje számára. Akkor úgy határoztak, hogy „a közeljövőben a többi, hasonló ügyekkel együtt kell a kérelemmel foglalkozni”.[66] A „közeljövő” a valóban közelgő általános amnesztiára vonatkozott, amelyet Kádár 1963 márciusában jelentett be az új országgyűlés alakuló ülésszakán, s amelynek nyomán az Elnöki Tanács egy nappal később kiadta az erre vonatkozó törvényerejű rendeletet, miszerint kegyelmet kaptak mindazok, akik a „személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, akiket az „ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, valamint akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt.[67] Török ez utóbbi kategóriába tartozott, ennek megfelelően a székesfehérvári megyei bíróság 1963. március 28-án kelt határozatában egyharmaddal, azaz egy év nyolc hónapra csökkentette a volt főtitkár büntetését, amelynek „lejárati napja” ezáltal 1963. szeptember 26. lett.[68] A bíróság azt is megtehette volna – nyilván nem látott rá kellő okot –, hogy azonnal szabadlábra helyezteti őt. De Töröknek mégsem kellett sokat várnia, ugyanis március 26-ig leülte csökkentett büntetésének kétharmadát, így az akkor érvényben lévő törvény szerint az utolsó harmadra feltételesen szabadlábra bocsátható lett, és a bíróság ezt már nem tagadta meg tőle.[69] Április 2-án szabadult, fizikai munkásként helyezkedett el az Építőgépjavító és Gyártó Vállalat 4. sz. Gyáregységében, Kőbányán. Előbb a termelési osztályon kezdett dolgozni mint „gyártás előkészítő és kooperátor”, majd 1966. január 1-vel anyaggazdálkodó lett. Ugyanez év novemberében beadvánnyal fordult az Elnöki Tanácshoz, hogy mentesítsék őt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.[70] S noha mind munkahelyétől („munkáját megfelelő szorgalommal és körültekintéssel látja el”, „politikailag jól tájékozott”, „kiáll társadalmi rendszerünk mellett”, „a szabad pártnapokon és termelési tanácskozásokon rendszeresen részt vesz”), mind a lakhelye szerint az illetékes körzeti megbízottól („környezetében probléma nincs vele”, „külföldi személyek nem járnak hozzá”, „külföldről nem kapnak csomagot”) pozitív véleményt kapott, az őt annak idején első fokon elítélő Bimbó tanácselnök a kegyelmi kérvény teljesítését nem javasolta.[71] Ennek indoklását a csaknem öt évvel korábban másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság összefoglalójából merítette: „Az elítélt a párt és a dolgozók bizalmából került vezető funkcióba, és ezzel a bizalommal visszaélve beosztását saját vagyoni előnyére, szándékos bűncselekmények elkövetésére használta fel, és nemcsak a társadalmi tulajdonban okozott jelentős kárt, hanem a szakszervezeti vezetés tekintélyét súlyosan sértve erkölcsileg is megvetendő életmódot folytatott.”[72] Ezek után Török beadványát az „igazságügy miniszter elvtárs” fel sem terjesztette az Elnöki Tanácshoz.[73] Legalább ennyiben – és utólag – érvényesült a Legfelsőbb Bíróság álláspontja, mely kifogásolta a Török Istvánra kiszabott büntetés enyhe voltát.
Jegyzetek
[1] Az ún. „katonai összesküvés” sokoldalú és mélyreható történeti feldolgozását lásd Rainer M. János: Ki van ellenünk? Kis magyar katonai puccskísérlet, 1961. In: Évkönyv VIII. (2000), Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 40-57. o. (a továbbiakban: Ki van ellenünk?…).
[2] Nyers Rezső beszámolója az MSZMP KB 1965. június 25-i ülésén (Magyar Országos Levéltár MDP és MSZMP Iratok Osztálya /a továbbiakban MOL/, 288. f. 4/75. ő. e., 25. o.), illetve Kádár János felszólalása a KB 1965. március 11-13-i ülésén (MOL, 288. f. 4/73. ő. e., 58. o.). Kádár ugyanitt cinikusan még meg is jegyezte: „Nekünk ott más dolgunk nincs. Mi nem foglalkozunk 1956 óta perek intézésével, s most ne szegjük meg ezt a szabályt. (U. o.)
[3] Ki van ellenünk?…, 56-57. o.
[4] Kádár az 1965. márciusi KB-ülésen az Ónodi-ügyről szólván a szokványos „kétfrontos harc” nevében ezt így fogalmazta meg: „Megmondom, hogy az osztályellenségen kívül nálunk lesben áll 10-20-50, meg néhány száz ember, nekünk van jobboldali ellenzékünk, nekünk van még baloldali ellenzékünk is, itt ülnek élnek óta, ezek boldogan csámcsognak, ha valamilyen vezető ember érintve van valamilyen negatív dologban, ő rögtön úgy adja tovább, hogy még kettőt hozzá is ragaszt. Azt hiszem, nem kell ezeket a kádereket bemutatni, ezeket mindenki ismeri. (…) Az ő szemléletük, a lelkiállapotuk azt kívánja, hogy minél több rossz szó hangozzék el és terjedjen el a jelenlegi Központi Bizottságról és a pártról.” (MOL, 288. f. 4/73. ő. e., 57. o.)
[5] Ezt a fejezetet – kevés kivételtől eltekintve – Török István, valamint Gaul Jenő és társai bűnperének közel kétezer oldalas peranyagai, a bennük található tanúvallomások, szembesítések, kihallgatási jegyzőkönyvek, szakértői jelentések, rendőrségi és ügyészségi összefoglalók, a vádiratok, az első- és másodfokú ítéletek, a fellebbezések és kérvények, a csatolt dokumentumok, valamint a Török ellen az MSZMP Politikai Bizottsága megbízásából a Központi Ellenőrző Bizottság által 1961. októberében lefolytatott eljárás iratai alapján írtam. Ezek az anyagok a szokásos felületességből, a Török- és a Gaul-ügy gyors lezárásának igénye miatti sietségből és kapkodásból kifolyólag időnként pontatlanok, s a különféle konkrét események kapcsán nemegyszer ellentmondanak egymásnak. Ugyanakkor a szükséges forráskritikát és az összevetés módszerét alkalmazva a rengeteg „mozaikkocka” megfelelő egymáshoz illesztéséből kerek és hiteles „történet” bontakozik ki. Mindenképp el akartam azonban elkerülni, hogy a gyakori hivatkozás – eredetileg majdnem száz lábjegyzet szerepelt csak ebben a fejezetben – teljesen széttörje a szöveget. Ezért ehelyütt csak akkor tettem lábjegyzetet, ha azt külön indokoltnak találtam. A Török- és a Gaul-per iratait Budapest Főváros Levéltárában (a továbbiakban BFL) őrzik, az előbbi jelzete TB 9271/1961 és TB 0072/1961 (ügyészségi anyagok), az utóbbié TB 9256/1961. A Török-ügy KEB-anyaga a MOL-ban található, jelzete: KEB/5571, 22 jk/1961.
[6] Megállapíthatatlan, hogy Török 1957. januárjától vagy márciusától töltötte be a főtitkári posztot, az iratokban a két dátum nagyjából fele-fele arányban fordul elő. Úgy tűnik, hogy már januárban odakerült, de a szakszervezet élére ténylegesen és hivatalosan március 1-vel nevezték ki.
[7] A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei, IV. kötet, 1957. május 21. – 1957. június 24. Szerk.: Baráth Magdolna és Ripp Zoltán. Budapest, 1994, Intera Rt., 159-161. o.
[8] A Török-per elsőfokú ítéletének indoklásában például így fogalmaztak: „Az ellenforradalom – az effektív pusztításokon kívül – nemcsak eszmei-politikai vonatkozásában végzett rendkívül nagy rombolást az emberekben, hanem meglazította az állami fegyelmet, a társadalmi tulajdon védelme közvetlenül az ellenforradalom leverése után teljesen elvesztette jelentőségét, és üzemeinkben a dolgozók körében igen nehéz volt azt ismét megszilárdítani. Az 1957-es évben még igen komoly hiányosságok voltak e tekintetben, és vezető funkcionáriusaink sem álltak mindenkor hivatásuk magaslatán. Ilyen légkör uralkodott a Vasas Szakszervezetnél is.” (BFL, TB 9271/1961, 380. o.)
[9] http://www.vasasfc.hu [2]; illetve Huszár Tibor: A klubtagok. Magyar Hírlap, 2003. január 18.
[10] http://www.ftc.hu [3]
[11] A Vasas első ízben 1957-ben nyert bajnokságot (Baróti Lajos irányításával), amikor – az 1956-os események miatt – az év tavaszán egy félidényes bajnokságot rendeztek tizenkét csapat részvételével. Az együttes vezéregyénisége Szilágyi I. volt, aki 17 góljával megszerezte a gólkirályi címet. A következő idényben a Vasas jogot nyert a Bajnokcsapatok Európa Kupájában való indulásra, ahol végül a legjobb négy közé jutott, miközben olyan világhírű csapatot is legyőzött, mint a világsztárokkal tűzdelt Real Madrid (2:0). Szilágyi I. ott is kiválóan szerepelt. (http://www.vasasfc.hu [2])
[12] A Stangel-házaspár vagyonát ugyanis csak akkor lehetett volna elkobozni, ha előtte állampolgárságuktól is megfosztják őket, erre azonban nem került sor. Sőt, a Minisztertanács éppen az idő tájt minősített úgy egy javaslatot, amely egy másik „disszidens személy” állampolgárságtól való megfosztására irányult, hogy „az nem időszerű”, mert ezzel sokakat riasztanának el a hazatéréstől. (BFL, TB 9271/1961, 358. és 392. o.)
[13] MOL, 288. f. 5/67. ő. e., 5-6. o.
[14] Török később, kihallgatásakor és a perében is azzal védekezett, hogy elképzelhetőnek tartotta, miszerint hamarosan állami kezelésbe veszik az ingatlant, és akkor a Házkezelési Igazgatóság II. kerületi hivatala megtérítette volna a beruházás költségeit. Ennek azonban ellentmond, hogy még ebben az esetben is csak a külső munkálatok ellenértékét fizették volna vissza (BFL, TB 9271/1961, 117. o.). S ami ennél is lényegesebb: ha valóban – az egyébként „nem időszerű” – államosítást várták, akkor annak elmaradása esetén 1958 vége helyett ráértek volna 1959-ben, sőt 1960-ban is veszteségként leírni a villafelújításra fordított kiadásokat a bizalmas alapból.
[15] A vádirat Török magatartásának jellemzéseként megemlíti, hogy a főtitkár még a hatvanhat forintot kitevő villanykörtéket is a műszaki osztállyal fizettette meg. (BFL, TB 9271/1961, 254. o.)
[16] Ezt többek között megerősíti Krasznernek a Török-ügyben tett tanúvallomása. (BFL, TB 9271/1961, 242. o.)
[17] Török a KEB-eljárást megelőzően levelet írt Kádárnak, amelyben – mintha sajátja lett volna az autó – a Moszkvics hatvanezer forintért történt eladását álságos módon azzal indokolta, hogy „a kocsi műszaki állapota állandóan romlott, mivel mindenki csak ideiglenesen használta”, emiatt nem látta „biztosítottnak”, hogy a jármű megéri-e az eredeti vételárat, az ötvenezer forintot. Ezért határozta el „új kocsi vásárlását és a régi eladását”. (Török levele Kádár Jánoshoz, 1961. október 9., MOL, KEB/5571, 22 jk/1961.)
[18] Ez már csak azért sem volt irreális feltételezés, hiszen az éppen félévszázados fennállását ünneplő Vasas SC bajnoki címet nyert az 1960-61-es szezonban. (http://www.vasasfc.hu [2])
[19] Török átmeneti megoldásként még azt is felvetette Berzinek, hogy esetleg az Újpesti Dózsától lehetne százezer forint készpénzt kölcsön kérni, azt nála elhelyezni, és szükség esetén azt a magyarázatot adni, hogy ezt az összeget a balatonfüredi vitorlás szakosztály részére „tartalékolják” a klubnál. Berzi ezt azzal hárította el, hogy ilyen rövid idő alatt lehetetlenség ennyi pénzt szerezni – így ez nem járható út. (BFL, TB 9271/1961, 243. o.)
[20] BFL, TB 0072/1961, 39. o.
[21] Török többek között így írt: „A gazdasági munkát lényegében két ember, a főkönyvelő és az építész [Gaul és Kraszner] véleménye alapján bíráltam el. (…) E két ember magatartásában nem láttam meg, hogy előttem hajbókolnak és hízelegnek, véleményemet kritika nélkül, de csak látszatra fogadják el, és végeredményben az ő befolyásuk hat rám. Bizalmat adtam e két embernek, akik ezzel visszaéltek. Éberségemet az is elaltatta, hogy fenntartás nélkül elfogadtam azon állításukat, hogy munkájukat más vezetők is dicsérik. Így vált lehetővé, hogy önmagukat nélkülözhetetlennek fogadtassák el velem, és szinte észrevétlenül belém oltották a felelőtlen polgári jólét gondolatát. (…) Ma már világosan látom, hogy szavakban igen, de a gyakorlatban egyáltalán nem fogadtam meg Somogyi és Gáspár elvtársak bírálatát. Nevezett elvtársak többször keményen, de elvtársi módon bírálták magatartásomat, különösen önfejűségemet, a munkában megmutatkozó nyers modoromat, a vitákban indokolatlanul éles és durva szavaimat.” (Török levele Kádár Jánoshoz, 1961. október 9., MOL, KEB/5571, 22 jk/1961.)
A következő idézetek is ugyanebből a levélből származnak.
[22] Török 1961. október 2-án – mivel a vizsgálat idején fegyvert nem tarthatott magánál – a BRFK-n megőrzésre átadta a saját tulajdonát képező „két db 16-os vadászfegyvert, egy db 12-es vadászfegyvert, egy db vadász golyósfegyvert”, valamint „az 1956-os események után a rendőrségtől kapott Walter típusú fegyverét”, illetve felesége „t.t. pisztolyát”. (BFL, TB 9271/1961, 93. o.)
[23] Kádár saját kezű feljegyzése a volt főtitkár levelén. (Török levele Kádár Jánoshoz, 1961. október 9., MOL, KEB/5571, 22 jk/1961.)
[24] Sós György budapesti rendőrfőkapitány jelentése, MOL, KEB/5571, 22 jk/1961.
[25] MOL, 288. f. 5/246. ő. e., 9. o.
[26] MOL, 288. f. 4/73. ő. e., 64. o.
[27] BFL, TB 9271/1961, 15. o.
[28] BFL, TB 0072/1961, 121-125. o.
[29] Amikor Gaul és Török ügyét október 17-én különválasztották egymástól, akkor indult el ez utóbbi vonatkozásában a szokásos egyhónapos nyomozási határidő. Mivel nem lehetett teljes bizonyossággal tudni, mikor folytathatják tovább a volt főtitkár esetében magát a tényleges nyomozást, ezért november 4-én Mados levelet írt a Legfőbb Ügyészséghez, amelyben kérte, hogy a szűk két hét múlva lejáró határidőt egy hónappal, azaz 1961. december 17-ig hosszabbítsák meg, amihez hozzá is járultak (BFL, TB 9271/1961, 207-208. o.). Ezután született meg november 21-én a határozat a nyomozás „befejezettnek nyilvánításáról” (u. o., 220. o.). Lezárták vagy „lezáratták” – ez ma már eldönthetetlen. Egyébként Törököt október 26. és november 25. között saját ügyében ki sem hallgatták.
Megjegyzendő még, hogy a rendőrség Gaul esetében sem volt biztos abban, hogy belefér-e az október 15-én lejáró újabb egy hónapba, ezért azt is meghosszabbíttatta harminc nappal (BFL, TB 9256/1961, 346. o.), de végül csakúgy, mint Töröknél, négy nap elegendő lett a nyomozás lezárásához.
[30] Ehhez lásd: Ki van ellenünk?…, 49. o.
[31] MOL, KEB/5571, 22 jk/1961.
[32] MOL, 288. f. 5/249. ő. e., 64-65. o.
[33] U. o., 3. o.
[34] MOL, 288. f. 4/44. ő. e., 150. o.
[35] U. o.
[36] U. o.
[37] U. o., 2. o.
[38] U. o., 149. o.
[39] BFL, TB 0072/1961, 102-104. o.
[40] BFL, TB 9256/1961, 599. o.
[41] U. o., 661-662. o.
[42] MOL, 288. f. 5/67. ő. e., 7. o.
[43] BFL, TB 9256/1961, 952. o.
[44] U. o., 663. o.
[45] U. o., 683-684. o.
[46] BFL, TB 0072/1961, 96-98. o.
[47] BFL, TB 9271/1961, 250-255. o.
[48] ] U. o., 367. o.
[49] U. o.
[50] U. o., 372. o.
[51] U. o., 421. o.
[52] U. o., 422. o.
[53] U. o., 374-375. és 398. o.
[54] U. o., 378. o.
[55] U. o., 398. o.
[56] U. o., 399. o.
[57] U. o.
[58] U. o., 376-377. o.
[59] MOL, 288. f. 5/254. ő. e., 6. o.
[60] BFL, TB 0072/1961, 53. o.
[61] U. o., 49. o.
[62] BFL, TB 9271/1961, 430. o.
[63] U. o., 423-424. o.
[64] U. o., 440. o.
[65] U. o., 447-451. o.
[66] MOL, 288. f. 5/288. ő. e., 10-11. o.
[67] 1956 Kézikönyve. I. kötet. Kronológia. Főszerk. Hegedűs B. András. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 322. o.
[68] BFL, TB 9271/1961, 454. o.
[69] U. o., 456. o.
[70] U. o., 459. o.
[71] U. o., 465. és 469. o.
[72] U. o., 475. o.
[73] U. o., 478. o.
- Zseb-történelem [8]