Előzetes megjegyzések
A napokban a magyar kormány nyilvánosságra hozta a kisebbségi törvény módosításának újabb tervezetét. Meg kívánván szüntetni a hatályos szabályozás – gyakran „etnokorrupcióként” emlegetett – anomáliáit, a javasolt szabályozás szakít a közjogilag teljesen kötetlen, szabad identitásválasztás és többes kötődés elismerésének elveivel, és a kisebbségi jogok gyakorlásának, valamint a kisebbségi identitás közjogi státuszának egzaktabb fogalmi meghatározására törekszik.
A faji, etnikai, nemzetiségi kategóriák meghatározásának kérdése számos tudományág képviselői számára jelent fejtörést. Jogászok, szociológusok és statisztikusok, de egyes betegségek etnikai, csoport-specifikus előfordulása esetén még a kutatóorvosok is szembesülnek a fogalom-meghatározás nehézségeivel.
Írásom a zsidóság (társadalmi és jogi használatú) fogalmát vizsgálja. A kérdés túlmutat az öncélú tudományos fogalom-meghatározás hasznosságán, hiszen a személyes adatok felhasználásának jogi védelme nem minden diszkrimináció ellen biztosít oltalmat.[1] A rasszizmus Murphy-törvényének értelmében ugyanis, amennyiben kirekesztés a cél, semmilyen komolyabb definíciós vagy identifikációs problémát nem jelent a diszkriminált csoport tagjainak meghatározása. A kérdés a zsidóság esetében pedig azért kap kiemelt fontosságot, mert a második világháborút követő politikai antiszemitizmus (a holokauszt-tagadás, a szórványosan előforduló kegyhelygyalázások,[2] illetve az általában vett Izrael-ellenesség mellett) egyik gyakori megjelenése a nyílt vagy áttételesebb formát (pl. kurziválás) öltő verbális diszkrimináció, a „lezsidózás”, azaz egyes személyek a külvilág által történő etnikai klasszifikálása.[3]
A zsidóság korlátozott asszimilációjának és az antiszemitizmus történeti sajátosságainak köszönhetően a zsidóság esetében ugyanis létezik a hátrányos megkülönböztetésnek, a faji-etnikai érzékenységsértésnek a legtöbb más kisebbség esetében ismeretlen formája;[4] az, amikor maga a kisebbségi identifikáció önkényes külső kinyilvánítása önmagában kirekesztő hatást vált ki.[5]
A „zsidókérdés” egyik oroszlánkörme ugyanis éppen az asszimiláció-disszimiláció történelmi harca, amely egy, a befogadó nemzetekkel kötött társadalmi szerződést jelent, ahol még a sikeres integráció is együtt járt a menekülés és rejtőzködés – azaz a kívülről erőltetett identitás fájdalmas, patologikus és traumatikus élményével.[6] A zsidóságélmény és a reaktív-reflektív zsidó identitás sarkköve tehát a másság, amely, ahogy Sartre[7] is írja, mindig egy kívülről, az antiszemiták által meghatározott személyi kört foglal magában. Karády Viktor szerint pedig a holokauszt örökre lerombolta a tökéletes asszimiláció illúzióját, a „lemoshatatlan másság” radikális stigmáját ráhelyezvén az egyébiránt igencsak sokrétű zsidóság egészére.[8]
Alkotmányos nyelvre fordítva mindezt: az önkényes, kívülről erőltetett faji-etnikai klasszifikáció az asszimilációhoz és az integrációhoz való jog megtagadását, és így az emberi méltóság sérelmét jelent(het)i. Ilyen kodifikált jog természetesen nincsen, hiszen talmi illúzió lenne elvárni a társadalomtól, hogy feledkezzen meg a polgárai közti mindenféle, akár rassz vagy etnikai hovatartozás szerinti különbségekről. Az azonban elvárható, érvelhetnénk, hogy a jog lépjen fel a rosszindulatú és kívülről érkező, nyíltan elkülönítést, kirekesztést célzó törekvésekkel szemben. Így, ha a beolvadáshoz, a meg nem különböztetéshez fűződő alkotmányos jogról nem is, de az integráció megakadályozásának tilalmáról mint alkotmányos (és etnopolitikai) értékről talán beszélhetünk.[9]
A fentiekre tekintettel igen érdekes Izrael zsidóságfelfogása, hiszen a „zsidó állam” által hivatalosan képviselt olvasatát adja egy ősi, igen eltérő körülmények között felmerülő kérdésre: nevezetesen arra, hogy ki, illetve mi a zsidó: etnikum, vallás vagy nemzetiség?
Mind alkotmányos, mind politikai szempontból meglepőnek tűnhet, hogy Izrael, a zsidó állam, amely a diaszpóra-zsidóság otthonaként, illetve védelmezőjeként és képviselőjeként határozza meg magát, a mindenkit megillető önmeghatározás jogának elve helyett igen szigorú, lényegében nürnbergi elvek[10] szerint (lásd alább), vagyis faji alapon határozza meg az államalkotó „zsidóságot”.[11] Igaz, érvelhet akként, hogy a korábban diszkrimináltaknak[12] így tudja a leghatékonyabb védelmet nyújtani, vagy hogy így több ember számára nyílik meg az izraeli bevándorlás lehetősége.
Többség és etnicitás
A magát zsidó államként meghatározó Izrael a fundamentalista vallásos és szekuláris alkotmányosság elemeit sajátosan ötvöző jogrendet alakított ki. Számos (elsősorban családjogi, így házassági jogi, örökbefogadási, áttérési) kérdésben vallási bíróságok járnak el; a keresztények, a muszlimok és a drúzok esetében a saját bíróságaik, a zsidók ügyeiben (a szekuláris zsidók esetében is) pedig az ortodox irányultságú Rabbinikus Vallási Bíróság (Rabbinical Religious Court) az illetékes, amely például nem ismeri el sem a konzervatív, sem a reformista irányzatot. Ilyenformán, míg a személyek jogát illetően a „ki a zsidó” kérdésre az ortodox álláspont lesz az irányadó, a bevándorlási és honosítási ügyekben az ettől eltérő, szekuláris, kodifikált jogot alkalmazzák, amelyben viszont a konzervatív- és a reformfelekezet által követett, kevésbé szigorú szabályok érvényesülnek. A kérdés nem csak elméleti jelentőségű. Az 1988 óta csak Oroszországból érkezett több mint 700 ezer (többségében magát etnikai és nem vallási alapon zsidóként identifikáló) bevándorló, bár a honosítási szabályok szerint zsidó lett, az ortodox irányzat nem ismeri el őket annak, így például zsidó bíróság előtt házasságot nem köthetnek, nem kerülhetnek zsidó temetőbe stb.
Mindemellett Izrael lényegében az egyetlen olyan ország, amely a többségi nemzetet alkotó (politikai) közösséget merev, etnikai alapokon határozza meg.[13]
Ez számos kérdést vet fel, például azt, hogy végső soron fundamentalista vagy szekuláris-e az izraeli állam? Zsidó állam-e közjogi értelemben Izrael; s ha igen, mit is jelenthet ez? Azt netán, hogy a nem zsidó (származású, vallású?) állampolgárok nem „államalkotó tényezők”? S ha így lenne, mit jelent egy palesztin vagy egy keresztény izraeli állampolgársága? Ha Izrael zsidó állam, kik a zsidók? Mi a különbség a halachikus (vallásos) és az adminisztratív-közjogi definíció között? Létezhet a judaizmustól független, azon kívüli zsidó identitás és lét?[14]
Meg kell jegyezni, hogy a dilemma nem egyedülálló a Közel-Keleten és az iszlám világban. Hogyan értsük például a Szíriai Arab Köztársaság létét, illetőleg az Iráni vagy Pakisztáni Iszlám Köztársaságot? Az előbbiben csak az etnikai arabok lennének „államalkotó tényezők”? És mi a helyzet azokkal az „iszlám köztársaságokkal”, ahol a saría (az iszlám jog) nincs hatályban, vagy – pl. Pakisztán esetében – ahol nem az az egyetlen hatályos jog?
A hagyomány és a jog csapdájában
Visszatérve példáinkhoz, természetesen az izraeli állampolgárság megszerzésére nem csak az „etnikai zsidóknak” van lehetőségük, ugyanis annak négy útja létezik: a) születés; b) honosítás; c) megfelelő idejű jogszerű tartózkodás; illetve d) a „hazatérés törvénye” (The Law of Return) alapján.[15] Vizsgálatunk szempontjából ez utóbbi (és egyben az egyetlen speciális) állampolgárság-szerzési mód lesz érdekes. Az Izrael létrehozásáról szóló törvényben az alapító atyák kijelentették, hogy „az új zsidó állam Izrael földjén történő létrehozása kaput nyit valamennyi zsidó hazatéréséhez”. A hazatérés jogáról szóló 1950-es törvény valamennyi zsidó számára megteremti az oleh (izraeli bevándorolt) státusszerzés alanyi jogát. A jogszabály 4/A pontja kimondja, hogy „az ezen, illetve az állampolgárságról szóló törvény értelmében a zsidókat, illetve az olehokat megillető valamennyi jog kiterjed azokra, akiknek házastársa, szülője, illetve nagyszülője zsidó, illetve akinek házastársának szülője vagy nagyszülője zsidó, kivéve, ha az illető önszántából hagyta el a zsidó vallást”.[16]
A 4/B pont szerint „ezen törvény értelmében »zsidó« azon személy, aki zsidó anyától született vagy áttért a zsidó vallásra, és más felekezetnek nem tagja”.[17]
Az állampolgárságon túlmenően a hivatalos izraeli iratok[18] (például a személyi igazolvány) az etnikai (sic!) közösség-hovatartozást is tartalmazzák,[19] amely lehet: zsidó, muzulmán, keresztény és drúz. Amennyiben a bevándorolt nem tudja bizonyítani zsidó származását, az útlevele szerinti nemzetiségét írják be. Az állam és egyház szétválasztását nem követő izraeli joggyakorlat során pedig számos esetben a polgári jog gyakorlása (például családjogi kérdésekben) a bejegyzett nemzetiség-etnicitás-vallás függvényében alakul.[20] A kérdés jogi és politikai kezelésének bemutatására ismertetem a legfontosabb vonatkozó legfelsőbb bírósági döntéseket.
A Rufeisen–Daniel testvér-ügy
Az első fontos ügy felperese Oswald Rufeisen, a cionista mozgalomban betöltött szerepe miatt a Gestapo által bebörtönzött lengyel zsidó volt, aki később a karmelita rendhez csatlakozván szerzetesként kapott izraeli bevándorolt státust. Daniel testvér egyébként a háború alatt hamis keresztlevelet és iratokat szerezvén beépült a német rendőrségbe, és segített a gettódeportálások elől menekülő honfitársainak, majd partizánként harcolt a szovjet hadsereg mellett. Bevándorlását és karmelita rendtagságának fenntartását követően azonban a 20/7-58-as belügyminiszteri rendeletre hivatkozva a hatóságok megtagadták a „zsidó” etnicitás bejegyzését, mondván, hogy annak feltétele az érintett jóhiszemű jognyilatkozata arról, hogy zsidó, és nem tagja más felekezetnek. 1962-ben (4:1 arányban hozott döntésében) a Legfelsőbb Bíróság fenntartotta az elutasító határozatot, kimondva, hogy (például az ateistákéhoz hasonlóan) az etnikai csoporthoz való tartozásra vonatkozó rovatot üresen kell hagyni.[21]
Bár az izraeli főrabbi állásfoglalásában kimondta, hogy Daniel testvért zsidónak kell tekinteni, a bíróság elutasította a zsidó nemzetiséghez tartozását annak a személynek, aki bár zsidónak született, más vallásra tért át. Az eset érdekessége, hogy konkrét jogforrás nem állt a bíróság rendelkezésére, mert a fent említett klauzula csak az 1970-es törvénymódosítás során került beiktatásra. A bíróság indokolásának középpontjába tehát az amerikai „funkcionális” vagy performatív zsidóságkép került. Berensohn bíró megfogalmazása szerint „egy aposztata zsidó nem minősülhet zsidónak a közfelfogás szerint, sem pedig abban az értelemben, ahogy a jogalkotó Knesset azt a hazatérésről szóló törvény megalkotásakor elképzelte”. A felperes lehet bármilyen büszke is zsidó származására, vallását elhagyván kirekesztette magát a zsidó népből és Izrael közösségéből: egyszerre nem lehet ugyanis valaki zsidó és keresztény. Silberg bíró szerint pedig egy modern cionista Cion földjén nem tagadhatja meg ősei hagyományát. A bíróság tehát a „zsidó” közfelfogás szerinti fogalmát helyezte előtérbe a halachikus „aki egyszer zsidó volt, mindig zsidó marad” felfogásával szemben.
A „ki a zsidó”-döntés
A következő fontos döntés 1970. januárjában született.[22] A haifai zsidó felperes, Binyamin Shalit Edinburgh-ben házasságot kötött egy nem zsidó skót nővel, akitől két gyermeke született. Az eljárás során felperes az izraeli haditengerészet tisztje volt, és gyermekei regisztrálása során azt a választ adta, hogy azok vallás nélküli zsidó nemzetiségűek. A hatályban levő belügyminiszteri irányelvnek megfelelően a belügyi hatóságok megtagadták a zsidó státus bejegyzését. A bíróság formai okokra hivatkozva (lényegében az állami irányítás elfogadhatatlan eszközének tekintve a miniszteri irányelvet) megsemmisítette az elutasító határozatot, mondván, hogy a regisztrációt végző hivatal a fenti módon nem dönthet az etnikai identifikáció feltételeiről.
Absztraktabb megközelítésben azonban a bíróság a következőket állapította meg: jelen esetben tulajdonképpen nem a zsidó szó szekuláris definíciójáról van szó, hiszen az állami nyilvántartásról szóló törvény nem is használja ezt a fogalmat. Helyette etnikai csoportról beszél, így a kérdés az lesz, hogy lehet-e valaki etnikailag zsidó, ha az anyja nem az. Amennyiben semmilyen szekuláris definíció nem létezik az etnikai zsidóság meghatározására, a bíróság kénytelen a halachikus definíciót alapul venni. A bíróság álláspontja szerint pedig elfogadhatatlan az etnikai zsidóságra olyan definíció, amely ne követelné meg a zsidó vallást is. Ellenkező esetben ugyanis keresztények és muszlimok is zsidónak mondhatnák magukat. Az előadó Silberg bíró válaszolt a felperes azon felvetésére is,[23] miszerint a fenti magyarázat szerint egy zsidó anyától született, ám Izrael megsemmisítésére törő radikális iszlám mozgalomhoz csatlakozott terrorista zsidónak számít, amíg az ő, Izraelért a vérüket áldozni hajlandó gyermekei nem azok. A bíróság álláspontja szerint „a fenti zsidó gonosz és rossz ember, amíg felperes gyermekei kedves és jó emberek, de szüleik notórius ateizmusa miatt nem nyerhetnek bebocsáttatást a zsidó nemzetbe. Zsidónak lenni nem kitüntetés vagy olyasmi, mint a díszdoktorság, vagyis az érdemek elismeréséért kapott cím, hanem vallási és jogi kategória, amibe csak a felperes vallásellenessége miatt nem tartoznak bele.”[24]
Az „áttérés”-ügyek
Amint láthattuk, csak az etnikai zsidókat illeti meg a hazatérés joga alapján a kedvezményes honosítás (és a különböző különleges egzisztenciateremtő állami támogatási rendszernek is elsősorban ők a kedvezményezettjei). Azonban a „ki a zsidó?” kérdése Izraelben sincs eldöntve. A polgári (szekuláris) és vallásos zsidóságdefiníció között ugyanis messzire mutató, a hatalomgyakorlás és az állami berendezkedés alapjait érintő ellentét feszül. A háttérben munkáló társadalmi és politikai ellentétek jól lemérhetők a kérdés napi politikai érzékenységében, illetve a kérdésben hozott legfelsőbb bírósági ítéletek ellentmondásos, zajos visszhangjában. 1958-ban például a Nemzeti Vallásos Párt (National Religious Party) kilépett a kormánykoalícióból, mert az utóbbi nem volt hajlandó változtatni az önbevallás, a zsidó etnicitásra vonatkozó kijelentések kontrollálatlan elfogadásán. A közhangulat megnyugtatására Ben Gurion miniszterelnök a legmértékadóbb (izraeli és „diaszpóra”) tudósokhoz fordult a „zsidókérdés” irányvonalainak (ortodox, liberális judaista, szekuláris alkotmány- és nemzetközi jog stb.) meghatározása végett.[25] A miniszterelnök felhívásában előrebocsátotta, hogy biztonsági szempontból (egyelőre) szükséges a személyes iratokban mind a „közösség”, mind pedig a nemzetiség feltüntetése. Kielégítő jogalkotási megoldás azonban azóta sem született. Sőt 1972 óta az ortodox irányvonalat képviselő politikusok erőteljesen lobbiznak azért, hogy a hazatérés jogáról szóló törvénybe az „áttérés” elé a „halachikus hagyományok szerinti” módosítást beillesszék. Ez azonban nemcsak a szekuláris (tehát magát nem vallási alapon identifikáló), hanem a liberális-reformvallási irányzat követőit is kirekesztené a világ zsidóságának befogadására létrehozott államból. Bár több kormány támogatásáról biztosította a fundamentalista módosításokat, elfogadásra sohasem került.
A halachikus és a szekuláris zsidófogalom közötti ellentmondás konkrét problémát az említett, a hazatérés joga alapján bevándorolt zsidók esetében jelent, akiket a halachikus hagyomány nem fogad el zsidónak, így például a rabbinikus fórumok előtt nem köthetnek házasságot. (Ilyenek például a nem zsidó anyától születettek vagy a reformegyházak szerint áttértek.)
Tipikusnak mondható például a Shoshana Miller-ügy. A felperes a reformista hagyományban, az Egyesült Államokban tért át a zsidó vallásra, tanulmányozta a Bibliát, tanult héberül, részt vett a rituális fürdőben, és az áttérési okmányokat felmutatván a hazatérés jogán bevándorolt státust szerzett. A belügyminisztérium azonban nem jegyezte be zsidó nemzetiségűnek, és bár átirányították a rabbinikus bírósághoz, azt a tanácsot kapta, hogy vagy keresztényt írasson be, vagy üresen fog maradni az etnicitás-rovat. Később a minisztérium a „zsidó (áttért)” bejegyzést ajánlotta fel neki.[26] A hatóság érvelése szerint az etnicitás nemcsak statisztikai fontosságú, hanem pontosan a rabbinikus hatóságok hatáskörébe tartozó ügyekben (pl. családjog) figyelmeztetni kell őket arra, hogy az illető áttérhet. A bíróság[27] rámutatott, hogy a törvény utal mind az önbevallásra, mind pedig sui generis formában az áttérésre is mint a zsidóság jogkeletkeztető tényére, így a regisztrációs hatóság ismét túllépte a hatáskörét. A bíróság tehát az (áttért) kitétel nélküli zsidó bejegyzést írta elő.
A Miller-esetet több hasonló követte.[28] Egy 1995-ös polgári ügyeket érintő (pl. regisztráció) döntésében a bíróság kimondottan elismerte az izraeli reformáttéréseket, illetve valamennyi polgári ügyet a Knesset kizárólagos hatáskörébe utalt, így a vallási testületeknek (az ortodox rabbinátusnak) csak a személyes státust érintő egyéb (házasság és válás pl.) ügyekben van hatáskörük.[29]
Összefoglalásként megállapítható, hogy a „zsidókérdés” izraeli megközelítése nemcsak nemzetközileg rendhagyó, hanem a belső politikai és jogi viták kereszttüzében is álló rendkívül érzékeny kérdés. Amíg a vallásos és ultraortodox politikai erők a zsidófogalom leszűkítő, halachikus értelmezése mellett törnek lándzsát, a szekuláris liberálisok annak további tágításáért szállnak síkra. Az izraeli alkotmányos felfogás azonban több fent említett szempontból problematikus. Már csak a bíróság esetjoga fényében sem nélkülöz értelmezési zavarokat a „zsidó állam” kitétel, hiszen az államvallás önmagában nem adhat eligazítást a népről, az államalkotó (politikai) közösségről. Ráadásul sokak szerint a zsidó állam egyaránt jelenthet etnikai és vallásos zsidó államot. Akárhogy is, leginkább az (egyelőre csak a marginális álláspontú liberálisok által képviselt) izraeli nemzet politikai közösségi modelljében juthat hely az izraeli állampolgár keresztény, illetve palesztin lakosságnak. Mindenesetre az a jogalkotó elhatározásán múlik, hogy elfogad-e valláson kívüli zsidó identitást, bár eleve kérdés, és a legkevésbé sem eldöntött kérdés, hogy kiállja-e a demokratizmus tesztjét az az állam, ahol a politikai közösségbe csak a vallási konverzió útján van mód asszimilációra…
Jegyzetek
[1] Egy, a tanulmány alapjául szolgáló írás megjelent a Halász Iván és Majtényi Balázs szerkesztésében közreadott Regisztrálható-e az identitás? (Gondolat–MTA Jogtudományi Intézet, 2003) című kötetben.
[2] Ez utóbbiak speciális formái voltak a szeptember 11-ét követő francia, német és belga lincselések, amelyek különlegességét az adta, hogy tipikusan maguk is kisebbségi (tehát nem, jelentsen az bármit, a többségi nemzethez tartozó) muszlim csoportok álltak az atrocitások mögött.
[3] Például a kelet-európai (és ne feledjük, maga a cionizmus is Habsburg monarchiabeli „találmány”) antiszemitizmus egyik fő kérdése is a „ki a zsidó?”.
[4] Nemigen létezik tehát „lenégerezés”, „lekínaizás” vagy „leszerbezés”, illetve ahhoz, hogy a külső etnikai behatárolás ténye támadó vagy lealacsonyító legyen, további inzultusértékű véleménynyilvánítás szükséges.
[5] Sajátos, „nyugati” eset volt az a 2002-es párizsi vádemelés, amely egy szélsőséges zsidó honlapot érintett, amelyik „Izrael-ellenes” magatartásuk miatt több celebritás bojkottjára, illetve nyilvános meglincselésükre szólított fel. Az eset érdekessége, hogy a zsidó származású hírességek nevét (pl. Juliette Binoche-t) a honlap készítői hatágú csillaggal jelölték meg. A vád szerint ez nem más, mint a holokauszt emlékének súlyos megsértése. Lásd Probe of Jewish website’s hate call, Yahoo! UK & Ireland, August 22, 2002, vagy Rasszisták elleni vizsgálat Párizsban, Népszabadság, 2002. augusztus 22.
[6] Fichtének tulajdonítják pl. azt a megjegyzést, hogy „egy zsidó olvashat németül, írhat németül, de sosem lehet német”. Lásd pl. Richard H. Popkin: The Columbia History of Western Philosophy. New York, Columbia Press, MJF Books, 1999. 514. Mindez egyébként a többség szempontjából is unikus, hiszen a (jellemzően homogén) nemzetállam elemi érdeke a különböző csoportok asszimilációja.
[7] Jean-Paul Sartre: Anti-Semite and Jew: an exploration of the etiology of hate. New York, Schocken Books, Pantheon Books, 1995.
[8] Lásd S. Woolf (eds.): Regional and National Identities in Europe in the XIXth and XXth Centuries. The Hague–London–Boston, Kluwer Law International Publishers, 1998.
[9] Apró kiegészítésként meg kell említeni, hogy az alkotmányjog kisebbségfogalma fontosnak és nemritkán az alkotmányos védelem mértékét is meghatározónak tekinti azt a tényt, hogy a diszkriminált személy a diszkrimináció alapjául szolgáló tulajdonsága mennyire látványos, azt „elnémíthatja-e”. Lásd pl. Kenji Yoshino: Assimilationist Bias in equal protection: the visibility presumption and the case of „don’t ask, don’t tell”. Yale Law Journal, dec. 1998. 487. Ugyanakkor persze ez nem minden, hiszen még ha egy biotechnológiai eljárásnak köszönhetően valamennyi fekete bőrpigmentációja megváltoztathatóvá is válna, érvel Laurence Tribe, a bőrszín-alapú diszkrimináció nem válna megengedetté. Lásd The Puzzling Persistence of Process-Based Constitutional Theory. Yale L. J. 89 (1980). 1067., 1073–1074.
[10] Amely elv az adminisztratív lehetőségek adta fikció volt.
[11] Összehasonlításul lásd például a magyar zsidó közösséget, amely kérte az 1990-es kisebbségi taxációból történő eltávolítását, és kimondottan ellenezte a nemzeti-etnikai kisebbségként történő számontartást.
[12] A faji klasszifikációt tartalmazó második zsidótörvény néven elhíresült 1939. évi IV. törvénycikk alkalmazása szempontjából például „zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait”. Ehhez lásd például Nehéz-Posony István: Jogtörténeti tanulmány a zsidókérdésről. Élet és Irodalom, 2000/32.
[13] Az etnicitás kógens jogi meghatározása nemzetközileg igen kivételes megoldásnak számít.
[14] Ezek az izraeli közjog talán legégetőbb kérdései. Lásd pl. Amos Shapira: Why Israel Has No Constitution. Saint Louis University Law Journal, Winter, 1993.
[15] A törvényszövegre és annak részletes kommentárjára lásd www.lectlaw.com [2]
[16] Ez utóbbi módosítást (5730–1970) a Knesset 1970 márciusában fogadta el.
[17] Lásd www.jajz-ed.org.il [3]
[18] Az 1949-es népesség-nyilvántartásról szóló törvény értelmében a lakosságot „nemzetiség, etnikai hovatartozás/közösség és vallás” szerint tartják nyilván. Uo.
[19] Meg kell jegyezni, hogy Izrael e tárgyú gyakorlata nemzetközileg nem precedens nélküli. Az országhatáron belül használt szovjet dokumentumok is tartalmaztak pl. etnikai „nemzetiségre” utaló adatot; a ruandai igazolványok a hutu és tutzi „faj” megjelölést alkalmazzák; Görög- és Törökország pedig vallásra vonatkozó adatokat tüntet fel a személyi okmányokon. Az apartheid gyakorlatát folytató Dél-Afrika személyi igazolványai is a faji kategóriákra épültek. Lásd David I. Kertzer–Dominique Arel: Census and Identity: The Politics of Race, Ethnicity and Language in National Censuses. Cambridge University Press, 2001.
[20] Az izraeli (etnikai) zsidók házasságkötései és bontóperei például egy 1953-as törvény értelmében a halachikus jog alapján eljáró rabbinikus bíróságok hatáskörébe tartoznak.
[21] Lásd www.jajz-ed.org.il/50/act/shvut/10.html [4]
[22] Binyamin Shalit, Petitioner v. 1. Minister of Interior, 2. Haifa Registration Officer, Respondents (H. C. 58/58).
[23] A párhuzamos véleményt író Berinson bíró evvel a felvetéssel értett egyet, elfogadhatatlannak tartván, hogy szekuláris bíróság a halachikus fogalommal dolgozzon. Olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy a kérdés elméletisége és túlzott politikai exponáltsága miatt nem bírói útra kellene tartozzon annak megoldása. A főbíró szerint éppen ezért nem nyújtott megfelelő megoldást a kérdés juridizálása, miszerint az egyén öndefinícióját nem vonhatja kétségbe az eljáró hivatalnok, az etnikai affiliáció kérdése ugyanis csak annak történeti dinamizmusában közelíthető meg. A főbíró megjegyezte: „Egy biztos, a zsidó nemzet hosszú története során világossá vált, hogy a zsidóság etnikai és vallási felfogása elválaszthatatlan.”
[24] Uo.
[25] Külön dogmatikai problémaként vetette fel a nem zsidó és át sem tért anyától származó vegyes házasságban született és zsidóként regisztráltatni kívánt gyermekek kérdését. A miniszterelnöki levélre lásd uo.
[26] Asher Felix Landau: The Shoshana Miller Case – Unity of the Jewish People is paramount. The Jerusalem Post Law Report, lásd www.jajz-org.il/50/act/shvut/21html [5]
[27] 1986. decemberi ítéletében.
[28] Lásd High Court of Justice rules on Registration of Converts. November 15, 1995. www.jajz-org.il/50/act/shvut/21html [5].
[29] Külön problémát jelent az etiópiai zsidók kérdése, akik – ellentétben a kereszténységre áttért etióp-etnikai zsidókkal – bevándorlási szempontból már zsidó jogállásúnak tekinthetők, ám például a „Falas Mura”, a kereszténységre áttért etióp etnikai zsidók nem. Lásd Falas Mura: Still Waiting. Israel Yearbook and Almanac, 1994. Lásd http://www.jajz-org.il/50/act/shvut/23html [6], illetve Barbara Weill: WZO. Jerusalem, 1987, revised 1997. www.jajz-org.il/50/act/shvut [7]
- Játéktér [12]