Úgy tapasztalom, a közönség még mindig hajlamos meglepődni azon, hogy a magyar író, költő is pénzből él, és nem méltóztatik diszkréten eltitkolni pénzéhségét, vagy nagy művekkel a háta mögött csöndben felfordulni. Lengyel Géza, a Nyugat kiváló kritikusa ezt a tévhitet nevezi babér-elméletnek. „A művész marokszám kap hódolatot, előlegezett elismerést, bókot, babért, de keserű anyagi ügyein mosolyognak, elhitetik vele, hogy a művészet hitvány anyagi érdekeknek tökéletesen fölötte áll. Ezt a babér-elméletet azonban meghazudtolja a szabó, a szatócs, a háziúr, a villamosgyár és az élet más pénzbeszedői. Ezek csakúgy követelik a maguk járandóságát a költőtől, mint a temetkezési vállalkozótól” – írja 1908-ban. A művész persze mindig is tudta: pénz kell az élethez és az alkotáshoz. Az, hogy kitől, mitől lehet pénzt szerezni, koronként és személyenként változott. Az állami mecenatúra iránti igény azonban talán a két világháború között jelentkezett igazán látványosan a magyar irodalomban.
Valójában előbb, már a XIX. század második felében úgy esett, hogy néhány konzervatívabb író, a népnemzeti iskola képviselői különféle stallumokhoz jutottak. Akkoriban nagyon kevés író volt, nem tudjuk pontosan hány, de olyan magyar ember, aki az irodalomból akart megélni, lehetett vagy két-háromszáz. Az akadémikus irodalmi, művészeti élet vezető pozícióit az ún. népnemzeti iskola, amely egyébként – hogy a helyzet bonyolultabb legyen – csöppet sem volt aulikus, kézben tartotta, vezéralakjai tekintélyes állásokhoz jutottak, tagjai voltak mindenféle kuratóriumnak, egyetemi tanári, főszerkesztői állást kaptak. Elég itt Gyulai Pálra utalni, a Budapesti Szemle főszerkesztőjére, az MTA osztálytitkáraként az akadémiai pályázatok főbírájára, egyetemi tanárra, a Kisfaludy Társaság elnökére. Vagy Arany Jánosra, aki a független nyugalomra hiába vágyott: az Akadémia főtitkáraként tisztviselői munkát végzett, roppant szorgalmasan. Ezek az emberek akkor már aránylag jól meg tudtak élni.
Arany állítólag nagyon jól bánt a pénzzel. Krúdy, bár kedvesen, de igazi zsugorinak festi le. Lengyel Menyhért is adózik üzleti érzékének, amikor azt mondja: annyira kivételes tehetség volt, hogy mindez jól jött neki az alkotáshoz szükséges nyugalom megteremtéséhez.
Igen, úgy mondják, jó gazda volt. Az ötvenes években pedig hiába szerkesztett két jó folyóiratot, a Szépirodalmi Figyelőt és a Koszorút, a közönség nem tartotta el őket, rövidesen elhaltak, és az államnak esze ágában sem volt segíteni rajtuk. A prenumerációból, az előfizetésből képtelenek voltak fennmaradni, pedig a színvonalat az is szavatolta, hogy Arany írta teli őket.
Mellettük aztán voltak azok az írók, akiket egyébként Gyulai Pál nem szeretett, Jókai és Mikszáth, akik viszont óriási közönségsikert arattak. Fiatalkorukban ők is szegények voltak. Ismert történet, hogy Mikszáth kénytelen volt Mauks Mátyás lányát, Kornéliát kétszer is feleségül venni, mert nem tudta eltartani, és mint becsületes ember, elvált tőle, aztán, amikor már jobban állt, újra elvette. Ennyire prózai az oka Mikszáth különös házasságának. A közönség felkapta őket, rengeteg könyvük jelent meg, és elsősorban Jókait külföldi nyelvekre is fordították. Neki aztán saját lapja is lett, Rudolf és József főherceggel barátkozott, megkapta az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című albumsorozat szerkesztését. Egyébként a magyar irodalomtörténet hiányossága, hogy nincsenek könyvek az irodalom gazdasági, anyagi hátteréről. Még a kiadók pénzügyi háttere sincs földolgozva, kisebb tanulmányokon kívül nem jelent meg semmi például Franklinról vagy Révairól. Így aztán keveset tudunk az írók valós anyagi helyzetéről. De hogy az akkori fiatalok, az „ellenzéki irodalom”, ahogy hívták őket, nyomorogtak, az bizonyos.
Hogy a helyzet alapjában megváltozott volna az első világháború után? Nem hiszem. A háborút követő politika egy kicsit jobban beavatkozott a szellemi életbe, mint az azt megelőző, de a Magyar Királyság egyik kormányzata sem tartotta olyan fontosnak az irodalmat, mint később Rákosi és Révai vagy Aczél György. Ilyen ügyekkel miniszterek akkoriban alig foglalkoztak, ez már a szocializmus sajátja.
1920 táján, ha nem is a kormánynak, de a konzervatív jobboldalnak volt egy próbálkozása, hogy a számára elfogadható írókat elszipkázza a Nyugattól. Amikor 1923-ban megindították lapjukat, a Napkeletet Tormay Cécile főszerkesztésével, hamar kiderült, hogy hiába van Szekfűjük, Horváth Jánosuk, minőségi szépírójuk nincs. Hogy kellően hülye kifejezéssel éljek, akkoriban a Nyugattól jobbra nem nagyon volt jó irodalom. Voltak kellemes elbeszélők és színpadi szerzők, mint Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, de igazán jelentős író a Nyugattól jobbra nem volt ebben az időben (és ami egyébként nagy baja a magyar irodalomnak, azóta sincs). Elkezdtek hát levelezni Kosztolányival és Babitscsal (Móriczcal nem, mert nekik ő túl paraszti volt), hogy jöjjenek át hozzájuk. A Napkelet elég rossz lap volt, de jobban fizetett, mint a Nyugat, és trambulint jelentett a hivatalos élethez. Babits és Kosztolányi, annak ellenére, hogy mind a ketten nehéz helyzetben voltak, mert mindketten megégették magukat a forradalmak alatt, nemet mondtak. Egy pillanatig sem merült fel bennük, hogy a jobb pénz és a karrier reményében átálljanak. Mint ahogy nemet mondott a szintén megkörnyékezett Schöpflin is. Ez nagy erkölcsi bátorság volt.
A Nyugat vezéralakjai mindegyikének volt valamilyen civil állása.
Munkából éltek, főleg újságírásból. Kosztolányi a Pesti Hírlap munkatársa volt nagy fizetéssel. És piszok sokat dolgozott. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt, és írt harminc könyvet meg lefordított harmincat. Szóval rettenetesen sokat dolgozott, minden héten két írást kellett leadnia. Ritkábban verset, inkább novellát, tárcát, főleg színikritikát. Babitsnak a Baumgarten-díjból elég magas kurátori fizetése volt.
Miből tartotta el magát a folyóirat, a Nyugat?
A Nyugat anyagi háttere sincs rendesen feldolgozva. Különböző periódusokban máshogyan élt. Többnyire a Gyáriparosok Országos Szövetsége támogatta. A GYOSZ-nak Fenyő Miksa volt a főtitkára, egyben a Nyugat főmunkatársa, meg egy időben szerkesztője is, ő szerzett a lapnak pénzt a kapitalistáktól. De volt olyan korszaka a Nyugatnak, amit Zelk Zoltán mondott el nekem, hogy a harmincas években bevitt egy verset, és Gellért Oszkár felajánlotta, nincs pénzünk, uram, megelégszik-e azzal, hogy honoráriumként a lapot egy évig ingyen kapja? Bár a Nyugat rosszul fizetett, persze nagy megtiszteltetés volt a fiatal költőnek ott megjelennie. Krúdy valószínűleg azért írt viszonylag ritkán a Nyugatba, mert a napilapoktól a többszörösét kapta, ráadásul ott gyorsabban jelent meg. Tehát voltak igazi nyomorai a folyóiratnak, olyan korszaka, amikor csak nyolcszáz példányban jelent meg, ami rettentően kevés.
A GYOSZ-nak nyilvánvalóan nem a folyóirat-támogatás volt a főprofilja. Miből tudott megjelenni a többi irodalmi lap?
A Szép Szónak főként Hatvany Bertalan, gazdag gyáros családból származó orientalista adott pénzt, a korai Válasz kiadási hátterét nem ismerem, csak az 1945 utánit, amikor Sárközi Márta a saját pénzéből jelentette meg a lapot. (A házát is eladta, hogy fenntartsa.) A folyóiratok a két háború közötti időszakban rövid ideig éltek. A Pandora, amelyet 1927-ben indított meg Szabó Lőrinc, a Babits elleni új nemzedék lapja, egy évig sem tudott meglenni, hat szám után megszűnt. Pedig jó társaság volt: Sárközi, Illés Endre, Kodolányi, Gelléri, Pap Károly, Márai. Szokásban volt akkoriban, hogy a lapra valót a szerzők vagy a családjuk összeadják. Nem volt drága a nyomda, meg kis példányszámban jelentek meg, mondjuk kétszázban. Így ha valaki pénzhez jutott, lapot gründolt, aztán ha elfogyott a pénze, a lap megszűnt. József Attilának vagy Nagy Lajosnak is több ilyen kísérlete volt. (Nagy Lajos egyik lapjának ez volt a címe: Nagy Lajos különvéleménye.) Németh László Tanúját egy kecskeméti nyomdász nagyrabecsülése jeléül szinte ingyen nyomta. Nem volt drága lapot indítani, de hosszabb távon működtetni ezekkel a módszerekkel már nem lehetett. A harmincas években talán egyedül A Toll élt meg a piacon. Elvileg hetente jelent meg, és politizált.
Magából a könyvből nagyon kevés ember élt meg. Színvonalas író, tehát nem a bestsellereket gyártó, mint Harsányi Zsolt, szinte senki. Mindenki újságba írt: Krúdy, Móricz, Kosztolányi… Vagyonos író, tehát olyan, akinek eleve sok pénze volt, talán nem is akadt, legalábbis jó nem.
Talán Hatvany Lajos báró.
Igen, Hatvany gazdag volt – egy darabig. Igazából a sajtó jelentette az írók számára a hátországot. És nemcsak a kormánylapoknak volt pénzük, a polgári liberális, úgynevezett zsidó lapoknak, Az Est-lapoknak, Az Estnek, a Magyarországnak és a Pesti Naplónak is jól ment, aránylag jól fizettek. Mikes Lajos volt Az Est-lapok irodalmi szerkesztője, kitűnő érzékkel a tehetségekhez, ő fedezte fel Gelléri Andor Endét, Pap Károlyt, Kodolányit. Mindhárom lap szinte minden nap közölt irodalmat, hétvégén meg különösen sokat. Káprázatos a névsor: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Somlyó Zoltán, Szomory, Szép Ernő, Pap Károly, Erdélyi. Szabó Lőrinc ott volt állásban, és Tóth Árpád is, még a húszas években. Aztán megjelentették Az Est Hármaskönyvét. A Pesti Hírlap vasárnapi mellékletének pedig, amit Szegi Pál szerkesztett, minden száma irodalomtörténeti érték, itt publikált a fiatal Weöres, Jékely, Vas. A harmincas évek új nemzedékének többsége is állásban volt. Vagy tisztviselő volt, mint Vas István, vagy tanár, órákat adott, mint Szerb Antal, Szentkuthy, Radnóti, vagy könyvtáros, mint Halász Gábor, később Jékely Zoltán. És voltak a nyomor legmélyebb bugyraiban élő költők, írók, akik polgári állásra nemigen voltak alkalmasak – nem értettek máshoz, mint az íráshoz. Például Cholnoky László, Somlyó Zoltán, Kodolányi, Pap Károly, Zelk Zoltán. Vagy, mint ismeretes, József Attila.
Hát a nyomorgáshoz önmaga is hozzájárult. Hatvany Lajos levelezéséből tudjuk, hogy a báró havi száz pengőt folyósított neki mindaddig, amíg a költő egy alkalommal százötvenet nem vett fel.
Ezt a történetet nem ismerem, de azért az sem volt olyan sok pénz: ismerjük, „még havi kétszáz sose telt”. Németh Andortól, József Attila legjobb barátjától szomorú történeteket hallottam a Korong utcai periódusról, amikor Szántó Judittal ott nyomorogtak. Ez a szélsőséges helyzet elsősorban a marginális, szélsőbalos vagy a szélsőjobbos népi írókra vonatkozik, amiben nyilvánvalóan volt politika. Szabó Lőrincre például ez már nem áll, mert ő jó magas fizetéssel újságíró volt. A családjuk egy darabig eltartotta őket, vagy fordítottak, ha volt fordítás. Radnóti magánórákat adott: nem kapott tanári állást, talán a baloldalisága miatt, vagy mert zsidó volt, de volt egy nagybátyja, aki támogatta. Egy drágább könyvet venni is gondot jelentett neki, mint a naplójából tudjuk.
Illyésnek szerencséje volt: fölvették a Nemzeti Bankba sajtóreferensnek. Minden reggel elolvasta a francia lapokat, jelentést írt. Aztán tizenegykor végzett, és ment a kávéházba a saját dolgait írni. Nem volt ez nagy fizetés, de a legszükségesebbekre tellett belőle.
Persze sok múlt azon is, hogy hogyan élt az író, szerette-e az italt, hogy nősült, milyen volt a felesége, rendben tartotta-e, volt-e lakása, vagy mindig a kávéházban kellett ülnie. Az államot nem lehetett pumpolni még annyira sem, mint manapság, a sajátjait sem támogatta, az azoktól balra álló vagy egyáltalán nem politizáló írókat pedig meg se látta. Volt néhány nem túl jelentős akadémiai díj, mint például a kétévenként történelmi regényeknek osztott Péczely-díj. A legtekintélyesebb irodalmi díj persze nem volt állami: a Baumgarten. Már csak azért is nagy súllyal bírt, mert Babits volt a kurátora. Természetesen sokat bírálták, sőt támadták, néha joggal. De ennek a díjnak a bonyolult története alaposan fel van dolgozva.
Nagy Lajos a Nagymező utcai könyvesboltjával különleges színfoltnak számított az írók közt.
Igen, 1940-ben könyvesboltot és kölcsönkönyvtárat nyitott, mert – jogosan – számolt az elhallgattatás veszélyével. Megírta, hogy jártak hozzá úriasszonyok, akik, amikor megtudták, hogy ő is író, kikölcsönözték a könyveit. Aztán kedvetlenül visszahozták őket: – Nem volt bennük semmi szerelem… Nagy Lajos ekkor odaadta a legújabb Cronint, Harsányit.
Hogy ki élt meg újságírás nélkül, pusztán az irodalomból magyar író, nem tudom, de azt hiszem, nagyon kevesen.
Herczeg Ferenc?
Igen, de Herczeg újságíró is volt. Minden vasárnap vezércikket írt valamelyik kormánylapba, ahonnan, azt mondják, horribilis tiszteletdíjat kapott. Tagja volt egy csomó részvénytársasági elnökségnek, az Új Idők főszerkesztője, ami persze szinekúra volt. A Singer és Wolfner sorozatban jelentette meg a műveit, ezek a vidéki úriasszonyok körében nagyon népszerűek voltak. Ő volt az írófejedelem.
Már Ady irigykedett a jachtjára.
Az. És villája is volt a Hűvösvölgyben. De ez kivételes eset.
És lehetett jól nősülni is – mint ahogy Füst Milán tette…
Igen, Erzsi néni, Füst Milán felesége az epeda-gyár magyarországi főképviselője volt. Ezenkívül volt még egy lehetőség, ha keveseknek is, a színház. (Füst Milán nagyszerű drámáit például nem adták elő.) Azok az írók, akik darabot írtak vagy fordítottak, viszonylag jól kerestek. Persze éles politikát, társadalombírálatot nemigen lehetett bemutatni. Hunyady Sándor, Szomory, Heltai Jenő, Szép Ernő…
Szép Ernő jól élt?
Egy ideig. A Margitszigeten lakott, szállodában, estéit orfeumokban töltötte vagy kártyázott a Fészekben. Aztán jöttek a zsidótörvények. De 1948 után is alig jelent meg valami tőle. Ezért mutatkozott be így: – Szép Ernő voltam. – Molnár Ferenc nemcsak itthon aratott óriási sikereket, hanem szerte a világon. És hát a gyengébbek, a derék Csathó Kálmán, akit főként a Nemzetiben játszottak (ott volt rendező), vagy Herczeg Ferenc, akinek ugyancsak sok darabját adták elő, a legsikeresebb a Kék róka volt, ez a kicsit molnárferences darab. És voltak persze bohózatok, kommersz vígjátékok, a kabaré, nagy szériákban: Szenes Béla, Nóti Károly, Vadnai, Bús-Fekete László.
Mekkora pénzekhez jutottak az írók az akkoriban divatos felolvasó estekkel, irodalmi társaságok vendégeként?
Ezek a tiszteletdíjak általában nem voltak magasak. A költők inkább prenumerációs íveket adtak ki készülő kötetükre. József Attila, Déry, Fenyő László és mások végigkilincselték a bankokat, biztosítótársaságokat, vállalatokat, és a megjelenés előtt álló hárompengős könyvért olykor – ritkán – húszat is fizetett a jószívű (és sznob) bankigazgató. Kötetéért a fiatal költő honoráriumot ritkán kapott – ahogy most sem kap –, a kiadó adott neki ötven vagy nyolcvan példányt, végigjárta a kávéházakat, jobb módú barátait, eladta, dedikálta a példányokat.
Akkoriban indult be a hangos film, hirtelen nagy szükség lett jó dialógusokra. Mennyire voltak jelen a magyar filmgyártásban a magyar írók?
Voltak, kevesen, akik nemzetközi karriert futottak be: Lengyel Menyhért, Bíró Lajos vagy Molnár. De ehhez sok szerencse kellett, meg persze nagy ügyesség és tehetség. Meg kapcsolatok. Hunyady Sándor megírt egy regényt, aztán megírta ugyanazt más műfajokban filmre vagy színházra. A történetet a regényben vagy novellában többnyire drámaian zárta, filmen meg színpadon viszont jószerével kötelező volt a happy ending. Többnyire Móricz is ezt csinálta, a színház megkövetelte. A Légy jó mindhalálignál nem lett happy end, nem is lehetett, de a legtöbb esetben meg lehetett csinálni.
Mekkora pénzt lehetett keresni az újságoknál, napilapoknál?
Nagy különbségek voltak. Kosztolányinak vagy Márainak magas fizetése volt. Márai például, aki minden vasárnapra írt egy vezércikket vagy tárcát, majdnem miniszteri fizetést kapott – igaz, nagyszerűek voltak az írásai, érdemes volna kötetbe gyűjteni őket. A fiatalok, a „név nélküliek” azonban éhbérért dolgoztak. Ezért aztán megpróbálták ugyanazt az írást újra eladni, más címmel egy másik lapnak. Kosztolányi remekül írja meg Sárkány – vagyis Somlyó Zoltán – rettenetes nyomorát.
Írók kaptak-e egyetemi állásokat?
Nem nagyon – bár azt hiszem, nem is nagyon vágytak rá. A felsőoktatás konzervatív volt és erősen irányított, ellenőrzött. A papköltő Sík Sándor kapott katedrát Szegeden, de ő kivétel. Gimnáziumban viszont többen is tanítottak, például Szerb Antal (a Vas utcában), Takáts Gyula, Szentkuthy Miklós, fiatal korában Babits, Juhász Gyula (ők főként vidéken).
A háború, illetve a fordulat után gyökeresen megváltozott minden. A politikai megbízhatóság alapfeltétele lett a megélhetésnek. És az állam uralta csatornákon kívül megszűnt minden egyéb pénzkereseti lehetőség. A szabad sajtó felszámolása, a lap- és könyvkiadás államosítása után minden korábbinál nehezebb helyzetbe kerültek az írók – legalábbis morálisan. És a morális válaszoknak itt nagyon is húsba vágó következményei lettek. 1923 táján Kosztolányi és Babits könnyebben tehette meg, hogy nem ment el a Napkelethez, így is megéltek, de különösen az ötvenes években az együtt nem zakatolókra már a nyomor várt.
A gyökeres változásokra elmondok egy legendát. Az Írószövetséget 1949 táján gleichschaltolták. Elkezdték kizárni a reakciós polgári írókat. Herczeg Ferenc is kapott egy tegeződő levelet az Írószövetségből: kedves barátunk, sajnálattal közöljük, hogy kizártunk az Írószövetség tagjainak sorából, egyébként ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem írhatsz, üdvözöl – a főtitkár. Herczeg írásban válaszolt: tisztelt uram, levelét megkaptam, az Írószövetségből önök nem zárhatnak ki, mert nem voltam soha a tagja. Hogy írok-e vagy nem, azt eddig sem és ezután sem tettem függővé mások engedélyétől, így az önökétől sem. Üdvözlettel Herczeg Ferenc. Utóirat: Egyébként nem tegeződünk. Írja 80 évesen a hűvösvölgyi villájából.
Hallgató írók szerintem nem nagyon voltak Magyarországon, csak elhallgatottak. Olyan nem nagyon volt, aki azt mondta volna, hogy „ezeknek” nem ír. Aki így gondolkodott, az elment, mint például Márai. Mándy, Mészöly, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Vas, Nemes Nagy Ágnes, Jékely, Weöres vagy Kodolányi otthon írták a könyveiket, verseiket, néha még be is küldték a kiadónak. Arra azonban nem voltak hajlandók, hogy vonalas dolgokat írjanak, bár nemcsak arról van szó, hogy nem voltak hajlandók, hanem nem is voltak alkalmasak rá, egy részük legalábbis.
Van-e valamilyen bizonyítéka annak, hogy a kommunista kultúrpolitikusok a színvonalas írókat vonalas művek alkotóiként akarták látni?
Vas István azt mondta egyszer: Révai Józsefnek az a nagy vágya, becsvágya, hogy Babits Mihály írjon neki rossz, vonalas verseket… Révai meg is próbált nyerni mindenkit, vagy majdnem mindenkit. Többnyire nem valami ügyesen, túlontúl erőszakosan – nem is járt sok sikerrel. Azokat, akik a legjobban imponáltak nekik, Déryt, Nagy Lajost, Illyést, Németh Lászlót hol dicsérték, hol élesen támadták: a legnagyobb botrányok velük voltak, körülöttük. Hol Kossuth-díjat adtak nekik (Németh Lászlónak, Tamási Áronnak csak ’56 után), hol ledorongolták őket, nem egyszer fenyegető hangnemben.
A két világháború közti pezsgő folyóirat-kultúrát felszámolták. Nem állítottak fel hivatalosan cenzúrahivatalt, de ettől kezdve csak szervezetek és intézmények adhattak ki lapot. Ezek az állami folyóiratok elég jól fizettek, és nagy példányszámban jelentek meg. A hatalmas remittendát bezúzták, de azért többen olvasták őket, mint korábban, hiszen fillérekbe kerültek, a könyvtárakban is hozzájuk lehetett férni. A koalíciós időszak elején még próbálták a színvonalat tartani, Németh Andorral kezdik a Csillagot, de aztán az irodalomra uszították a perzekutor szerkesztőket, Méray Tibort, Király Istvánt és másokat.
A könyvkiadók is másképpen működtek, mint korábban, állami nagyvállalatok lettek, politikai küldetésük volt. Simó Jenő megírta a könyvkiadás átépítéséről szóló tanulmányában, hogy a kiadók a párt képviselői az írók ellenében. A kiadók – a Szépirodalmi is, ahol én 1950-től kezdve dolgoztam –, negyedévenként elküldték a tervüket a minisztériumnak, az meg a nevek alapján felkérte a gyanúsabb kéziratokat, és tudni lehetett, hogy a felkértek felét nem fogják engedélyezni, azokból nem lesz könyv.
Megesett, hogy nem az egész könyvvel volt bajuk, hanem azt üzenték vissza – szinte sohasem írásban, csak telefonon vagy egy négyszemközti beszélgetésen a kiadó igazgatójával –, hogy ha a költő három – vagy tizenhárom – verset kivesz a kötetéből, az megjelenhet. És a példányszám legyen kicsi (ami egyébként még így is nagyobb volt, mint manapság a versesköteteké…). A legképtelenebb egy Pilinszky-kötet esete volt: úgy döntöttek, hogy megjelenhet, de legyen csúnya. És kiadtuk a Harmadnapont, csakugyan csúnyán.
De a korábbiakkal ellentétben 1945 után már rendes pénzt adtak egy könyvért, már annak, akinek megjelent, nem?
Igen. A honoráriumok elég tisztességesek voltak. A két háború között többnyire a royalty-rendszer működött, tehát a szerző százalékot kapott minden eladott példány után, az ár 6-8-10 százalékát. Többnyire ma is ez történik. A szocializmusban viszont az író fix összeget, ívhonoráriumot és sordíjat kapott. Ezt két dolog szabta meg: hogy milyen példányszámban jelenik meg a könyv, és hogy milyen kategóriába sorolja be a kiadó a színvonal alapján.
Ezt nem ti csináltátok?
Persze, hogy nem mi. Ezt a minisztérium és a kiadói főnökök döntötték el. Egyébként ha egy kegyelt író kijárta magának a pártközpontban vagy a minisztériumban, hogy megjelentessék egy régi könyvét, akkor óriási példányszámot sírt ki magának. Teszem azt, megjelent új kiadásban Illés Béla Honfoglalása, 30 000 példányban. Mindenki tudta, hogy ennek csak egy töredéke fog elfogyni – a többit, mondjuk 25 000 példányt – majd bezúznak. Az állami könyvterjesztőnek több hatalmas raktára volt, ott álltak iszonyatos mennyiségben, bezúzásra várva a Gergely Sándor- és Illés Béla-könyvek, meg a rossz költők kötetei. Ez a rendszer Kádár ideje alatt már lazult, de tulajdonképpen végig megmaradt. Passuthot, Széchényi Zsigmondot, Fekete Istvánt, Kittenbergert érdemes volt kiadni nagy példányszámban is, mert az emberek megvették.
Hát nem tudom, hogy ez a kiadónak megérte-e. Mivel nem voltak kemény korlátjai a gazdálkodásának, az olcsó könyv nem számított árunak, a dotációt beépítették az árba, a nagy példányszámban megjelenő sikeres könyv is veszteséget termelt. A magas példányszám tulajdonképpen megsokszorozta a veszteséget.
Lehet, de én úgy emlékszem, ezekért a könyvekért többet kértünk. Mondjuk, egy Passuth-könyv kétszer annyiba került, mint egy Illés Béla. Azt hiszem, rentábilis volt a kiadásuk.
Mesélik, Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának sok konfliktusa volt a pártközponttal, mert nem tartotta be az ívhonoráriumi rendszert, és a kedvenceinek a megengedettnél többet fizetett.
Kardosnak a belügyes múltjával különleges helyzete volt. Némelyek szerint rettentő ravaszul, szerintem inkább szeszélyesen és rapszodikusan kiválogatott magának egy tucat írót, jókat, rosszakat, rendeseket, nem rendeseket vegyesen, ezeket szerette és pénzelte. Volt ebben valami sznobizmus is, meg súgtak is neki. De ő megtehette, hogy a pártközpont rosszallása ellenére túlfizesse a kedvenceit.
Az ötvenes években miből éltek azok, akiket nem adtak ki?
Az írók egy része az irodalmon kívül élt. Az Újholdasok mind, például. Elmentek tanárnak, mint Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Rába György. Pilinszkynek volt valami kis állása az Új Embernél, és külsős korrektorként – mint Remenyik Zsigmond – nekünk is dolgozott, de hát borzasztóan szegényen élt. De így voltak ezzel más ismert írók is: Németh László, Szabó Lőrinc, Szentkuthy, Határ Győző. Kálnoky elképesztően sokat fordított.
Hát azért mégiscsak jobb fordítani, mint banktisztviselőként hivatalba járni, mégiscsak közelebb áll az íráshoz, mint a kettőskönyvelés.
Persze. Már csak azért is, mert otthon lehet csinálni. Aztán voltak „beépített emberek” a kiadóknál, akik vers- és regényfordításokat rendeltek a nyomorgó költőktől. Vas, Illés Endre, Réz Ádám, a bátyám, Csatlós János, Kormos, Lator László, mások. Az egész klasszikus világirodalmat kiadtuk fordítani. A szocialista könyvkiadás maradandó teljesítménye, hogy ezek el is készültek. Egy idő után kivált a Szépirodalmiból az Új Magyar, illetve az Európa, ennek a kiadónak feladata lett a világirodalom remekeinek publikálása. Megjelent Dosztojevszkij-, Tolsztoj-, Dickens-, Goethe-, Balzac-, Maupassant-, Stendhal-, Thackeray-összes vagy legalábbis sorozat. Fordításból élt Ottlik Géza is: Shaw-t fordított, Hemingwayt és főként Dickenst, akiért rajongott. Egy Dickens-regényt, hogy jobban megfizethessék, át is dolgoztatott vele a Móra Kiadó. Így dedikálta A Jarndyce-örökösöket a feleségemnek: „Ezt csak Klárinak küldöm (mert jobb, mint a Pali kétkötetes verziója – ami csak a világ legjobb regénye), nagy szeretettel Cipi.” A fekete listás szerzők – mert ilyenek is voltak, és a lista folyton változott – csak álnéven dolgozhattak, de rendesen megfizették őket. Groteszk helyzet, de egyszer, valami bűnömért én is felkerültem egy ilyen listára, pedig lektor voltam: fordítottam is egy Balzacot álnéven. Ez a trükk egyébként 1944 körül is ismert volt, akkor zsidó írók publikáltak keresztény írók neve alatt. Kolozsvári Grandpierre Emil neve alatt vagy tízen is dolgoztak, Déry meg Vas, mások. Az ötvenes években Weöres rengeteg rossz szovjet, koreai és egyéb költőt fordított – évekig ebből, meg a gyerekverseiből élt. Aztán a rádióban is voltak kitűnő szerkesztők, akik úgynevezett munkanélküli írókat kértek fel dramatizálásra, átdolgozásra, így dolgozott nekik például Mándy Iván. (Ezt Iván meg is írta később, nagyszerű novellákban.) A legtöbb kulturális intézménynél, vállalatnál voltak olyan emberek, akiket a párt tett oda, részben párttagok is voltak, de nem szerették a fennálló rendszert, viszont szerették ezeket az írókat, a jó irodalmat.
A mostani irodalmi élet gazdaságszociológiája kicsit hasonlít az első világháború előttire. A lapoknak, szerzőknek maguknak kell valahogy eladni magukat. Többnyire persze a szabadpiacon nem nagyon megy, inkább a szponzorok piacán vitézkednek. Az irodalmi magánmecenatúra harmatgyenge, ezért az állami pénzekért vetélkednek. A Holmi esetében ez hogy alakult?
Az első másfél milliónkat 1989-ben még az Állami Biztosítótól kaptuk, a Soros Alapítvány is támogatott bennünket. Azt gondoltuk akkor, hogy a kezdet a legnehezebb – de azóta még nehezebb. Tizennégy éve bukdácsolunk évről évre, hónapról hónapra, de eddig szerencsére talpon maradtunk. Ott takarékoskodunk, ahol tudunk. Ennek a lapnak nincs szerkesztőségi irodája, itt csináljuk a lakásomon, nyolc éve az Aduprint Nyomdánál vagyunk, és hogy ha nincs pénzünk, Tóth Éva, az igazgató van olyan szíves, és két-három számot is hitelbe nyom. A szerkesztők harminc-ötvenezer forintot visznek haza, nem panaszként mondom, de a kiváló korrektorunk fizetése magasabb, mint az enyém. Az írói honorárium nem magas, de egy-két hónapos csúszással eddig mindig ki tudtuk fizetni. A Soros Alapítvány kivonulásával a Nemzeti Kulturális Alap(program) maradt a legnagyobb támogatónk. Ma is az.
Ez a pályázgatós világ már nem az én világom. Igaz, az azelőttiért se rajongtam. Valahogy úgy szeretnék a Holminak pénzt szerezni, ahogy az első világháború előtt Kiss József A Hétnek. Amikor elfogyott a szerkesztőség pénze, elballagott Lánczy Leóhoz a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba. A bankvezér szívélyesen fogadta az agg mestert, hellyel kínálta, érdeklődött egészsége felől és a legújabb irodalmi pletykákról, majd megtudakolta, hogy mi járatban van. Kiss József elpanaszolta, hogy sajnos, a lap végveszélyben, és ha nincs A Hét, ugye oda a magyar irodalom. Lánczy megkérdezte: mennyire volna szüksége? A Mért oly későn finom lelkű költője mondott egy nagy összeget. A pénzember kiállította a csekket, majd elbúcsúztak. Munka után hazafelé menet Lánczynak eszébe jut, hogy reggel, amikor bement a bankba, látott a Kígyó utcában a kirakatban egy hatalmas, pompás ananászt. Kedve támad vacsorára megvásárolni. Betér a boltba, de nem látja a gyümölcsöt. Kérdi a boltost: – Délelőtt volt itt egy ananász… – Sajnálom, vezérigazgató úr, de nemrég megvásárolták. – És ha nem titok, ki volt az illető? – A választ, az anekdota csattanóját nem nehéz kitalálni.
Ma nem ilyenek a Lánczyk.
- Kié a pénz? [6]