Elmúlt az év vége, a nagy számvetések és fogadkozások ideje. Az idei év pedig elhozhatja az igazság pillanatát, Magyarország végre elfoglalja méltó helyét az egyesülő Európában. Lezárul tehát a rendszerváltás folyamata. Sokakat talán megörvendeztet, másokat inkább elborzaszt, hogy 2004. május 1-jén a Magyar Köztársaság miniszterelnökét Medgyessy Péternek fogják hívni, s vezetésével az MSZMP egykori nómenklatúrájának tisztes része bevonul Brüsszelbe, de a történelem nem ízlés dolga. Aki azt a napot megéli, elmondhatja, hogy valóban egy történelmi fordulat tanújává lett.
A történelmi pillanat azonban nem helyettesíthet egy kormányprogramot. A Medgyessy-kormány eddigi tevékenységének és jövőbeni, legalábbis tetten érhető politikai és újraválasztási stratégiájának lényegében egyetlen eleme az, hogy ez a kormány vitte be az országot az Európai Unióba. Ez bizonyára nagy elégtétel a rendszerváltás éveiben megalázott és magát mindig is a szakszerű politizálás elitjének tekintő MSZP-nek, de a választóknak az Európai Unióhoz való csatlakozásról kiírt népszavazáskor tanúsított passzivitása napnál világosabbá kellett hogy tegye, hogy ez politikai stratégiának édeskevés. A magyar választópolgár fásultan tartózkodott akkor, amikor úgy érezte, hogy egy lefutott meccsen kell labdába rúgnia. Ez nem egyszerűen szomorú, de veszélyes is, hiszen az Európai Unióba való beilleszkedés folyamata nem lesz könnyű, de annál könnyebb lesz demagóg módon ismételgetni, hogy az ország lakosainak többsége nem szavazta meg a csatlakozást.
Túl azon, hogy decemberben az ég borús, nyáron meg a strandon lenni jó, választ kellene találnunk arra, mitől ennyire közönyös a magyar választópolgár. Még tovább specifikálva a kérdést: miért passzív a kormánypárti szavazó? E kérdést viszont a legcélszerűbb abból az irányból megválaszolni, hogy mit csinál a kormány?
Mit csinál a kormány?
Van abban valami rusztikus őszinteség, amikor televíziós csatornáink miniszterelnöknek címeznek egy borostás fiatalembert. Természetesen, Magyarország miniszterelnökét ma nem Orbán Viktornak hívják, de egyelőre sikerrel állította úgy be a jelenlegi viszonyokat, mintha a jelenlegi kormányzat csak „ügyvezetne” az ő visszatértéig. A Medgyessy-kormány viszont úgy tesz, mint az angol királynő: uralkodik, de nem kormányoz. Kormányozni jószerivel az előző kormányzat utóvédje kormányoz, amely kedve szerint követi a kormányzati akaratot. Ez a furcsa helyzet pedig úgy jött létre, hogy a Medgyessy-kormány belerohant az elődje által búcsúzóul felállított kommunikációs csapdákba, s azóta minden figyelmét a konfliktuskerülésre összpontosítja. Ezt a magatartást hivatottak leplezni a „nemzeti közép kormánya”, illetve „az árkok betemetése” hamis jelszavai. A kormány az „inkább nem intézkedünk, csak ne kössenek belénk” kétes menedékét választotta. Így maximum kibekkelni lehet a még hátra levő két és fél évet.
Az idáig vezető út története viszonylag egyszerű. A közmondás szerint az nem foglalkozás, hogy valaki rendes ember. A szocialisták és a szabad demokraták választási propagandája egyetlen motívumra épült fel: ők nem a Fidesz–MPP. Ugyanakkor sem arról nem beszéltek, hogyan akarnak nekikezdeni az elődjük által itt hagyott örökség felszámolásának, sem arról, hogy mit akarnak ténylegesen tenni. Ehelyett jött a gyorssegély a zsebekbe, majd a bankóprés és a fűnyíró politikája. No mármost: ha ez a stratégia bármilyen sikerrel kecsegtetne, annak az elmúlt három évtizedben már ki kellett volna derülnie. Az embereket idestova harminc éve etetik a fájdalmas reformok elkerülhetetlen szükségességével, miközben a tétova nekibuzdulások, majd az ezt követő tűzoltások ciklikusan követik egymást, és a végső cél alig látszik közelebb kerülni. Ráadásul 2003-ban a választók már joggal gondolhatták, hogy a rendszerváltással, az azt követő példátlan válság, majd a Bokros-csomag fegyelmezett túlélésével a maguk részéről megtették, amit megkövetelt a haza. Az 1998 utáni kormányok már nemigen mutogathatnak a kádárizmus örökségére. A kilencvenes évek erőfeszítéseinek és áldozatvállalásának hozadékát nem a Medgyessy-kormány bokázta el. A mai válsághoz vezető felelőtlen gazdaságpolitika az Orbán-kormány öröksége, az MSZP, amely mindenképpen választást akart nyerni 2002-ben, csak ráígért a semmire. Nincs kétség afelől, hogy mindkét oldalon tisztában voltak azzal, hogy az utóbb „jóléti rendszerváltásnak” becézett osztogatás humbug, amire ebben a formában nincs elég pénz. A korábban némi biztonsággal alkalmazható bankóprés a forint történetében példátlan spekulációs sorozatot indított 2003 elejétől, az ambiciózus terv, hogy 2008-ban csatlakozunk az euróövezethez, immár a múlté. Az új pénzügyminiszter első megbízatása éppen az, hogy elmagyarázza, miért is járunk ezzel jól, miután egyszer már megfizettünk érte. Nem lesz könnyű. És nem járunk vele jól. A miniszterváltással föltehetőleg megszületett a döntés, hogy a „jóléti rendszerváltás” juttatásainak jelentős részét csendben elinflálják, ennek egyedül a jegybank állhatja útját. A felelőtlenség árát, mint mindig, most is az adófizetők fogják kinyögni, miközben nem ártana tudomásul venni, hogy Győr és Szombathely immáron ugyanahhoz a gazdasági zónához tartozik, mint Bécs és Graz. A jelenlegi magyar munkabéreket éppen az indokolatlanul magas állami terhek teszik versenyképtelenné. Aligha várható el valakitől, hogy öt hónap múlva is a saját zsírjával etesse a magyar költségvetést, ha lakóhelyétől félórányira kevesebb teher mellett a jelenlegi jövedelme többszörösét keresheti meg, és a pénzét olcsóbb árakon költheti el, s magától értetődőnek veszik, hogy vannak szociális jogai.
Egy szóval határozva meg a jelenlegi kormány politikáját, szomorúan konstatálhatjuk, hogy még mindig a hetvenes–nyolcvanas évek reformjait akarja befejezni, s nem a huszonegyedik században politizál. Ez az egyik oka annak, hogy a kormányzat folyamatosan defenzívában van. Konzekvens, jól átgondolt stratégia helyett alkalmi rögtönzésekkel él.
A kormány defenzívába szorulásának a másik oka az, hogy csúnyán a szaván fogták. Miközben azt ígérte, hogy az ország hajóját a Fidesz–MPP iszaposából tiszta vizekre irányítja, kiderült, hogy a miniszterelnök és kormánya tagjai képtelenek voltak megszabadulni a nyolcvanas évek „jogszerű, tehát nem erkölcstelen” gondolkodásmódjától. A miniszterelnök múltja, Gyurcsány folyamatosan felrobbanó „ügyei”, továbbá a mára már áttekinthetetlenné váló iszapbirkózás a Kereskedelmi és Hitelbank portfoliókezelései kapcsán mind odavezettek, hogy a kormány őszintesége és korrupcióellenessége hiteltelenné vált. Állóháború alakult ki az ellenzékkel, valamint annak hátrahagyott segédcsapataival. Ebben nem az a legijesztőbb, hogy ez a garnitúra is gyanúba keveredett, akárcsak lényegében mindegyik elődje a rendszerváltás óta, hanem az, hogy megrendült a kormány erkölcsi és politikai hitele: a fenti előzmények után milyen alapon várnak türelmet és megértést a választóktól.
És még egy fenyegető árnyék: az iraki szerepvállalás. Tipikus kádári húzás volt, hogy az ügyes kis ország csatlakozik az erősebb hadhoz, de a józan reálpolitika ürügyén azonnal renonszálni akarja a cselekedeteit. A történetnek különös bájt ad, hogy a miniszterelnök ezúttal a kormány és a parlament tudtán kívül cselekedett. Kész helyzet elé állította minisztereit, miközben az ország beleugrott egy kilátástalannak tűnő távoli hadműveletbe. Az akció célja nyilvánvalóan az lehetett, hogy ezzel olcsón kifizethetjük a Blair-féle Munkáspárt támogatását, a magyar–amerikai viszonyon is javíthatunk, netán még elsunnyoghatunk valamilyen NATO-kötelezettséget. Jelenleg a magyar katonák iraki szerepvállalásának két rossz kimenetele lehet. Hazajönnek, cserbenhagyva szövetségeseinket, vagy ott maradnak, jószerivel védtelenül kitéve az ismeretlen sorsnak. Csak a szerencsének köszönhetjük, ha nem így lesz.
Hogyan jutottunk idáig?
Természetesen mindez elkerülhető lett volna akkor, ha a szocialista párt jellemző önértékelési és működési zavarainak tüneteként nem Medgyessy Péternek hívják az ország miniszterelnökét. Ő ugyanis képtelen integrálni a mögötte álló politikai erőket. Emlékezzünk arra, hogy Medgyessy személye mekkora vihart kavart már az első szocialista–szabad demokrata koalícióban. Medgyessy neve valószínűleg soha nem került volna szóba miniszterelnök-jelöltként, ha a szocialisták képesek egy megfelelő saját jelöltet állítani. Azonban nem voltak erre képesek. A párt jelenleg frakcióharcok mocsarába süllyedt, nem tudja meghatározni önmagát, a pártelnök-külügyminiszter képtelen egyszerre két funkció kihívásainak megfelelni. A szocialisták frakciója és a miniszterelnök között mosolyszünet van. A jelen helyzetben elvileg két forgatókönyv képzelhető el, de a jelek szerint egyelőre hathatósan semlegesítik egymást. A miniszterelnök megpróbálhatja maga alá gyűrni a frakciót és a maga számára kedves emberekkel feltölteni a kormányát, vagy a frakció tanítja móresre a miniszterelnököt. Gyurcsány Ferenc kinevezése az előbbire példa, azonban szemmel látható, hogy a miniszterelnök ennél többre nem képes. Kiss Péter kinevezése a kancelláriaminiszteri posztra Kiss Elemér távozása után éppen elég jól mutatta, hogy a szocialista frakciót a párton kívülről aligha lehet térdre kényszeríteni. A másik frakció, a szabad demokratáké túl gyenge ahhoz, hogy bármilyen politikai manőver bázisául szolgálhasson.
A másik lehetséges forgatókönyv szerint a magyar parlamentarizmus története során először a szocialista frakció idő előtti távozásra kényszeríti a miniszterelnököt. Elvileg bevethetnék a konstruktív bizalmatlansági indítvány fegyverét, azonban ez igen kockázatos húzás lenne. Nem biztos ugyanis, hogy a magyar politikai mezőnyben ma akad olyan személy, aki nemcsak, hogy jobb miniszterelnök lenne Medgyessynél (ilyen még elvileg tán lenne), de egyszerre volna elfogadható a szocialisták számtalan platformja és frakciója, valamint a szabad demokraták kicsiny, de lelkes csapata számára.
A történések alakulásában kulcsszerepet játszott a Szabad Demokraták Szövetsége. E párt igazi antikarriert futott be. 1991–1992-ben elvesztette annak a lehetőségét, hogy kormányváltó párt lehessen, 1994 és 1998 között elveszítette annak a lehetőségét, hogy nagy párt legyen, s jelenleg valószínűleg az ellen küzd, hogy parlamenti párt maradhasson. A szabad demokratákra az jellemző, ami Henry Kissinger szerint Jasszer Arafatra: sosem mulasztanak el egyetlen lehetőséget sem, hogy elszalasszanak egy lehetőséget. A párt már a D-209-es botrány kapcsán megmutatta, hogy adott esetben könnyen térdre kényszeríthető. Eddig egyetlen esetben mutattak példát a sikeres állhatatosságra, az új adótáblák ügyében. Ebben viszont a szocialista frakció is szembeszállt a pénzügyminiszter és a miniszterelnök javaslatával.
Kikből áll a kormány?
Az adótáblák ügyében vált világossá, hogy Magyarországot formálisan koalíciós kabinet irányítja, a valóságban azonban a kormány három frakcióból áll. Vannak miniszterelnöki, szocialista és szabad demokrata tárcák.
Ami a miniszterelnöki tárcákat illeti, László Csaba volt és Draskovics Tibor kinevezett pénzügyminiszter egyaránt Medgyessy közeli embere. Ez persze azt is jelzi, hogy a gazdaságpolitika közvetlen miniszterelnöki irányítás alatt áll. László Csaba éppen most játssza el a bűnbak szerepét, amiért képtelen volt ellenszegülni főnöke adakozó kedvének. Bárándy Péter igazságügy-miniszter, Persányi Miklós környezetvédelmi miniszter, Burány Sándor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter és Gyurcsány Ferenc gyermek-, ifjúsági- és sportminiszter szintén a miniszterelnök emberei. A miniszterelnöknek köszönheti még kinevezését Lévai Katalin esélyegyenlőségi és Juhász Ernő integrációs tárca nélküli miniszter is. A szocialistáké a Kovács László vezette Külügyminisztérium, a Lamperth Mónika vezette Belügyminisztérium, a Hiller István vezette Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Juhász Ferenc vezette Honvédelmi Minisztérium. Szocialista Kökény Mihály egészségügyi és Németh Imre földművelésügyi miniszter, valamint a szocialistákhoz kapcsolódik még Kiss Péter kancelláriaminiszter.
A szabad demokraták négy tárcát kaptak a Medgyessy-kormány megalakulásakor, ebből egyet, a Kóródy Mária vezette környezetvédelmit az első kormányátalakítás során elvesztették. Jelenleg Csillag István bársonyszéke inog. Csillag nagy elánnal látott neki feladatai megoldásának, azonban már az első autópálya-tenderen hagyta magát megbuktatni, s azóta inkább nem kockáztat. Ugyanakkor az sem elegendő, hogy a kormány immáron szórólapokon ígérgeti, hogy végre fognak autópályát építeni, amikor még az Európa legdrágább autópályájaként üzemelő M5-ös matricássá tétele is súlyos nehézségekbe ütközik, a sztráda befejezéséről nem is szólva. Nem világos, hogy a takarékoskodás meghirdetése mellett hogyan képzelhető el az M5-ös kivásárlása, egyidejűleg az M6-os építésének bevállalása Dunaújvárosig, továbbá, hogy miből futja majd a régóta reménytelenül húzódó, ám most már nehezen visszavonhatóan beígért M0-ás befejezésére és a 4-es metró felépítésére is. Ha mindez megint nem jön össze – és elég reménytelennek látszik – annak nemcsak a közlekedési tárca, hanem a főváros vezetése is megissza a levét. Hasonló csapdában van a szintén szabad demokrata Kovács Kálmán vezette informatika a távközlési monopóliumokkal. Ma a magyarországi telefontársaságok Európa legdrágább szolgáltatói. Kovács csak az állami költségvetés terhére tudta letörni az internetszolgáltatások hozzáférési költségeit, szabad demokrata minisztertársa, Magyar Bálint Sulinet-programját segítve ezáltal. Magyar kétséget kizáróan koncepciózus és ambiciózus miniszter, azonban öntörvényű, és ténykedése egy jól behatárolt területre korlátozódik. A kormány igazi gyengesége azonban abban áll, hogy mivel háromosztatú, működését pillanatnyi alkuk irányítják.
Az ellenzék
A kormányoldallal szemben az ellenzék két pártja, az időközben Fidesz–MPSZ-szé alakult egykori Fidesz–MPP és a Magyar Demokrata Fórum fegyelmezetten politizál. Jól működik a szerepmegosztásuk, a konstruktív kis párt mellett a harcias monstrum; ha kell egymás ellen is fellépnek, de szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a döntő pillanatokban ne találnák meg a közös hangot. A kormány alapvető hibát ejtett akkor, amikor azt gondolta, hogy az MDF (illetve az újabban a „nemzet bölcs öregje” szerepére áhítozó dr. Boross Péter) sikeresen leszakítható lesz a Fidesz–MPSZ járszalagjáról. A Fidesz–MPSZ az egykori MDF szavazóbázisára pályázik, a Demokrata Fórum nem kockáztathatja meg, hogy tagságát és maradék szavazóit odahagyva kövesse a Néppártot a semmibe.
Ami a Fidesz–MPSZ-t illeti, a választási vereség óta folyamatosan egyetlen magatartási mintát sulykol választóiba, a töretlen szembenállásét. Úgy viselkednek, mintha Magyarország természetes kormányzati ereje lennének, amely, ha jelenleg nem is irányíthatja az ország egészét, jogot formálhat valami jobboldali „árnyékállamra”, amelynek önálló intézményei vannak, a hozzátartozó hatáskörökkel és költségvetéssel, amelyeket szerintük természetesen a közösből lenne méltányos finanszírozni. Kormányzásuk egyik legfőbb célja az volt, hogy ezt az árnyékállamot kiépítsék, és pénzügyileg kistafírozzák. Kommunikációjuk lényege a leggátlástalanabb gimnazista trükkökkel kevert hazárdjáték, ezt a játékot azonban nem játszhatnák, ha velük szemben nem egy gyenge és határozatlan kormányoldal állna. Jelenleg, megfordítva egykori mondásukat, miszerint a parlament „elműködik” ellenzék nélkül is, a parlament nélküli ellenzék szerepét játsszák. A kormányzat önbizalomhiányát és tétovaságát kihasználva az ellenzék időről időre sikeresen tetszeleg a „megmentő” szerepében. Így esett ez a kórháztörvény esetében, és valami hasonló látszik történni a felsőoktatás átalakításáról készülő kormányjavaslattal is. A gazda nélküli kormány-előterjesztés fokozatosan salátatörvény jelleget öltött, így az ellenzék hívei máris komoly sikereket értek el abban, hogy a szakmai kifogásokat politikai síkra tereljék. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a jelenlegi ellenzék kormányzása idején, „egyensúlyteremtés” ürügyén, sikeresen hozta létre a maga virtuális, szakmai testületeknek álcázott különkormányzatát. Nem vitás, hogy ennek a fölszámolása súlyos dilemmát okoz: vagy súlyos politikai pofonokba szalad bele a kormány, mint az ügyészség, a tévékuratórium vagy a PSZÁF kapcsán, vagy tehetetlen (l. például az orvosi kamarát vagy a felsőoktatási tanácsot). Az érintetlenül hagyott testületek a gyakorlatban folyamatosan kontrakarírozzák és szabotálják a magyar kormányzati akaratot.
Összegzésül: Másfél évvel a kormányváltás, négy hónappal az Európai Unióhoz való csatlakozás és alig fél évvel az első európai parlamenti választások előtt Magyarország kormánya még mindig ott tart, hogy el kellene kezdenie hitelesen és hatékonyan kormányozni. Föl kellene számolni a fideszes árnyékállamot, vagyis azokat a szakmainak álcázott politikai hálózatokat, amelyek illegitim módon akadályozzák a kormányzat működését, valamint azt is el kellene végre érni, hogy legalább a kormányzati apparátusban maradéktalanul érvényesüljön a kormányzati akarat. Mindez viszont nem képzelhető el egymás ellen játszó kormánnyal és kormányzati frakciókkal, és még kevésbé képzelhető el támadható kormánytagokkal. Bár visszamenőleges intézkedést nem lehet hozni, a kormánypárti frakciók előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek választásra kényszeríteni az üzleti életben is érdekelt kormánytagokat, hogy gazdasági érdekeltségeik vagy kormányzati szerepük szerint kívánják az eljövendő időkben irányítani az életüket. A kormány tagjaival érzékeltetni kell azt is, hogy minden tettük, még a látszólag leginkább magánéleti is, befolyásolhatja a kormány megítélését, ezért óvakodniuk kell minden támadható cselekedettől. 2004-ben Magyarország választ. A mostani állás szerint a koalíció vereséget fog szenvedni. Bár a választások közvetlen tétje az európai parlamenti mandátumok elosztása, magától értetődő, hogy az ellenzék az eredményre hivatkozva meg fogja kérdőjelezni a kormány legitimitását. Miért tennének másként, amikor 2002-ben is ezt tették, pedig akkor a koalíció győzött? Az előrehozott választást valószínűleg nem fogják tudni kicsikarni – ahhoz olyan földindulás kellene, amitől mindannyiunkat óvjon az ég –, de nagyon is kétséges, hogy a következő két évben, amikor a feltételek eleve rosszabbak lesznek, mint az előző ciklus közepén, a koalíció képes lesz a maga javára fordítani az eredményt. Márpedig ha a jelenlegi trend nem fordul meg, és a kormányzásban fölmorzsolódik az SZDSZ is, akkor könnyű elképzelni, mi lesz itt 2006-ban. Tessék beleszámolni!
- Folyamatos jelen [6]