Azt rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy Kertész Imre új regénye nem jó, bár azt a szót, hogy „rossz” ugyancsak nem szívesen használnám vele kapcsolatban. Nem kell ilyen kétértékű módon gondolkodni – nem is lehet. Ahány rossz regény, annyiféle. Meg ahány jó, az is annyiféle. Egyébként a regény szövege kétszer is tematizálja – mintegy a kritikák mottójául felkínálva magát – a megítélés eme nehézségét: a regény középpontjában álló, létező vagy nem létező főmű, amely az öngyilkossá lett B. hagyatékából került elő (vagy nem került elő), s amelyet előző felesége végül elégetett (vagy nem égetett el), hasonló bizonytalanságban tartja olvasóját (vagy nem-olvasóját): „Mit jelent egy regénynél, hogy jó vagy rossz?” (130. o.) Majd később, már bármilyen regénnyel kapcsolatban az egyik főszereplőről, a kiadói szerkesztő Keserűről így szól az elbeszélő: „Egyszerűen ráunt, hogy megítélje: jó-e vajon egy könyv, vagy rossz, mert ez a kérdés Keserű számára mostanában teljesen közömbössé vált, holott az ilyen kérdések eldöntéséből élt, ez volt a foglalkozása…” (159. o.)
Mire utalnak ezek az – alighanem önreflektívként is olvasható – mondatok? Hogy a Felszámolás szerzője nem jó (vagy rossz), hanem fontos (mély értelmű, sokatmondó, felkavaró stb.) regényt akart volna írni? Amely túl van jón és rosszon, amely felette áll az esztétikai ítéletnek? Mert – mondjuk – morális, egzisztenciális, filozófiai mércével méri magát? Mindez nehezen megállapítható. Amikor megpróbálom latra vetni, mi a rossz (kétes, hatástalan, zavaró stb.) Kertész új regényében, és mégis mennyiben érdekes (újszerű, értelmezésre méltó stb.), akkor talán elvétem a fenti mondatokból felsejlő szándékot (ha van ilyen).
„Különben ő maga sosem hívta regénynek.” Így folytatódik az egyik imént idézett mondat („Mit jelent egy regénynél, hogy jó vagy rossz?”), és azért ez is elgondolkodtató. Lehet, hogy ez is magáról erről a regényről szól? Vajon akkor is tévúton járunk, ha egyáltalán regényként ítélkezünk felette? Vannak jelei annak, hogy a Felszámolás inkább Kertész esszéinek folytatása. „Esszéregény” – nem a szó hagyományos, kompozicionális értelmében (hogy az elbeszélői szólam hosszas, az elbeszélt időn és téren kívül helyezkedő eszmefuttatásai fordulnának elő gyakran a szövegben), hanem sokkal inkább úgy, hogy Kertésznek például a Gályanaplóból ismerős lecsiszolt, paradoxonokban is bővelkedő aforizmái elég sokszor felbukkannak a szövegben. „Bejön, és jókat mond” – idézhetnénk, túlságosan is gonoszan, Karinthy paródiáját: Kertész szereplői közül is nem egy (főleg persze a főszereplők: B. és Keserű) mesterei a tömör és filozofikusan megfogalmazott bölcsességeknek. A nemek szerinti munkamegosztás tökéletes: a végsőkig elkeseredett, sötéten pesszimista, és irodalmiasan kerek szentenciákban fogalmazó férfiak mellett ott vannak az érzékeny, szenvedélyes és az élet naposabb oldalát kereső nők, Sára és Judit. A maguk titkaival, kisebb-nagyobb hazugságaival, megalkuvásaival, már ami a nőknek lenni szokott.
Mindezzel talán még nem is volna olyan nagy baj – istenkém, kicsit papírízű, kicsit egysíkú, kicsit kiszámítható figurák. Súlyosabbnak tetszik a gond a központi alakkal, B.-vel. B. Auschwitzban született, fél éves lehetett a tábor felszabadításakor. El kellene hinnünk, hogy ez a borzalmas körülmény egész életére szóló bélyeg és teher volna, olyan meghatározó és szorongató tragédia, amellyel együtt élni – ahogyan maga mondja – egyenértékű az öngyilkossággal. Mármost a nyilván értetlen és ostoba olvasó azt gondolná, hogy emlékekkel, már nyiladozó értelemmel átélni Auschwitzot mégiscsak rettenetesebb, mint csecsemőként kikerülni onnan; hogy valami további indoklást mégiscsak igényelne B. pokoli mélységű elkeseredése, koromfekete világlátása. Csak a zsidóság volna az a teher, amit B.-nek viselnie kell? Vagy Auschwitz ténye, függetlenül attól, hogy voltaképpen mennyit élt át belőle?
És nem csak ezt kell – látatlanban, hozomra, indokolás és alátámasztás nélkül elhinnünk; B. mindezek tetejébe zseni. A másik főhős, Keserű legalábbis úgy látja és láttatja, hogy mindaz, amit B. írt (még néhány szavas búcsúlevele is), örökbecsű és maradandó érték, s hogy regénye, amelynek meglétéről Keserű meg van győződve, minden bizonnyal ugyancsak mestermű. Mármost zsenit ábrázolni igen nehéz feladat, ritkán is szokott sikerülni, s különösen nehéz, ha fiktív alakról van szó: Mozartban még csak-csak megegyezhet, mintegy előre, szerző és olvasó, de igen gondosan körül kell bástyázni, fel kell vezetni, meg kell indokolni azt, ha egy bizonyos B. zsenialitása a tét. És ki mondja, hogy B. zseni? Ki rajong érte? Hát persze Keserű, akiről szintén nem tudunk túl sok jót, egyáltalán: túl sokat. Semmi nem garantálja, hogy ez az irodalmi szerkesztő olyan remek ítélőképességgel rendelkezik, hogy judíciuma tévedhetetlen, hogy nem a barátság elvakultsága szól belőle. B., végül is, megismerkedésükkor kihúzta egy készülő öngyilkosságból – tehát örökre lekötelezettje maradt. (Hogy miért is akart Keserű öngyilkos lenni, az meglehetősen homályban marad. A regény mintha azt sugallná, hogy mélyen gondolkodó férfiembernek olykor komolyan foglalkoznia kell az öngyilkosság gondolatával, és aki nem így gondolja, az felszínes, léha, értetlen alak.)
Azért némi ízelítőt kapunk B. irodalmi terméséből – a Felszámolás című dráma részleteit, amelyekben a Felszámolás című Kertész-regény alakjai szerepelnek. B. ebben megírja mindazt, ami azután a valóságban is lezajlik öngyilkossága után: szereplői (Kürti, felesége Sára, dr. Obláth és maga Keserű) éppen azt a párbeszédet folytatják le a valóságban (a regény valóságában, a felszámolás alatt lévő könyvkiadóban), amit B. előre megírt. Ez, ha úgy tetszik, zsenialitás, a jövőbelátás értelmében feltétlenül. Csak hát a dráma, már amennyit olvashatunk belőle, nemigen jó. Hol kissé modoros társalgási színmű, hol Peter Weiss kétségkívül hatásos stílusában megírt szöveg (az utóbbi feltétlenül jobb). Meg egy búcsúlevél, meg kis darabkák a nagy műből. Már ha ugyan valóban azt olvassuk, és nem Judit koholmányát.
Hamarosan belefárad az olvasó az egyik narrátor, Keserű körülményeskedéseibe is. Keserű folytonosan „az elbeszélés nehézségeivel” küszködik, minduntalan arra utal, hogy a történet, amit el szeretne mondani, nem elmondható, vagy nem így, vagy máshonnan kellene kezdeni – aztán rendíthetetlenül mondja tovább. Nem tűnik őszintének: nem látni az igazi nehézségeket, mondvacsináltnak, modorosságnak tetszenek a folytonos mentegetőzések, az írói mesterség bonyodalmaira történő utalások.
Ami mégis érdekessé teszi a szöveget, az éppen ez a játék a meglévő és eltűnt szövegekkel, az ugyanazon cím alatt létező más és más szövegekkel – és az átjárások Kertész más műveibe. A Kaddis meglehetős egyértelműséggel tematikailag megidéztetik egy ponton; a Sorstalanság másként van jelen, inkább B. fejtegetéseiben az elveszett emberről, arról, hogy „az élet egy nagy koncentrációs tábor”, vagy Keserű elmélkedéseiben a hajléktalanok történetnélküliségéről. Ennél sokkal fontosabb az a trükk, ami a Felszámolás címmel történik: ez hol B. darabjának a címe, hol Kertész regényéé, és persze nem tudjuk, mi volt (ha volt) B. regényének a címe (ha volt címe) – talán az is Felszámolás? És talán az a könyv, amelyet a kezünkben tartunk, nem éppen ez a könyv volna? B. páratlan jövőbelátó képességgel írta meg a halála után lezajló párbeszédeket – miért ne írta volna ő ezt az egész regényt? A szinteknek ez a – ha akarjuk, a posztmodern szövegformálás eszköztárába sorolható – váltogatása ad némi üdeséget, játékosságot az amúgy igencsak komor műnek.
Ugyancsak mulatságos a narrátorok szeszélyes váltogatása. Ahogyan a regény szövege drámarészletekből, monológokból és párbeszédekből szövődik össze, ilyen foltszerű, egymáshoz tapasztott, ám össze nem dolgozott egységek különböztethetők meg a beszélők kiléte szerint is. Van kívülálló, de Keserű gondolataiba-tudatába belehelyezkedő elbeszélő – ő indítja a regényt, ezzel megteremti a fiktivitás mezejét: csak a regényben lehetséges az, hogy pontosan tudjuk, mire gondol a hős. Megint más nézőpont a drámáé: itt kívülről látjuk a szereplőket, legfeljebb az instrukciók igazítanak el gondolataikban. Majd – a 35. oldaltól – Keserű veszi át a szót: szubjektív elbeszélő, aki csak saját gondolatait tudja hitelesen tolmácsolni, ezért megbízhatatlan is. Őt váltja – a 106. oldalon – az immár jelen időben beszélő (névtelen, ismeretlen, kívülálló, ám Keserű tudatába belelátó) narrátor; őt csakhamar ismét Keserű követi, majd Judit Ádámhoz intézett szavait olvassuk vagy 28 oldalon át, míg aztán ismét drámarészlet, és végül a narrátor szól.
Izgalmas, érdekes váltások. Nem biztos, hogy könnyen magyarázhatók, még az sem, hogy egyáltalán indokolhatók. De legalább szétzilálják az egyetlen nézőpontra rögzített elbeszélés biztonságát, mozgóvá, ingóvá teszik a szöveget, friss hangok szólalnak meg. Felidézik – az eltűnt kézirat körüli bonyodalmakkal együtt – a bűnügyi történetek világát: mintha tanúvallomások, egyéni nyomozási jegyzőkönyvek követnék egymást.
Hogy recenzensnek csak holmi felszínes elbeszélés-technikai fogásokról van jó szava? És semmi más? – Nos, a nézőpontváltások vagy a szintek furfangos váltásai, a krimi-szerkezet parodisztikus felhasználása és a többi korántsem mellékes részei Kertész új művének. Fontos és érdekes elmozdulást jeleznek, furcsa módon éppen a mélységesen, de már-már követhetetlenül tragikus világlátásból mutatnak másfelé. A Kádár-korszak érzékeltetésének az új, oldottabb, ha tetszik: toldozott-foldozott szerkezet nagyon is megfelelt volna. De a leszorított életű, elkeseredett, szabadság nélküli ember nem tud megjelenni a regény lapjain – ez a regény nem lett hiteles tolmácsa a túlélés borzalmának. Megjeleníteni nem tudja – legfeljebb kimondja, deklarálja – a korszak iránti mérhetetlen undort. De azért ebből még lehet valami.
- Kultúra [6]