Mit tehetnénk mást, kezdjük az ösztönösnél, honnan máshonnét ilyenkor: tavaszodik, gazlik az út partja, három pitypangot számoltam hazafelé… Az ösztönös spórolás az olyan – nem kell hozzá túl sok kommentár –, hogy nincs tétova toporgás, egyebek, olyankor csak úgy: egyértelműen, őszintén és szomorúan teszünk valamit, ahogyan anyánk rózsaszín csecsére buktunk – szóval tiszta és világos az egész, és mégis: ezt a sort tisztázásképpen rovom, hogy az ösztönös spórolás esetében nincs más, vajszínűbb árnyalat, csak ez a kopottas, amit alább vázolni szeretnék, ez a foltokban színehagyó.
Az ösztönös spórolás az ilyen: botorkál be az ember éjjel a konyhába, és nem oltja föl a villanyt, mert nem, csak egy pohár szóda lesz, de közben valami szorongattatót érez, a gyomor déli táján felrobban egy gyomorsavgránát, a kisujj alatt egy ideg éppen úgy ugrál, ahogy édesapának szokott, és akkor lelöki a poharat, abban az átkozott, kásás, utálnivaló félhomályban a készlet egyik legszebb pajtása szilánkossá romlik, és ha most Önök arra gondolnak, hogy azt ki se lehet számolni, mennyire olcsó egyetlen percnyi villanyfény, tehát az ösztönös spórolás az tulajdonképpen duhaj pazarlás, hát rossz nyomon járnak, mert ebben az esetben Önök a legkevésbé sem számolnak múltjukkal, identitásukkal, gyökereikkel, kultúrájukkal. Én most legszívesebben azt mondanám, mikor az Önök téves logikájára gondolok, hogy nem tudják, hölgyeim és uraim, merről és miért fúj a szél, de nem teszem, hallgatok... Anyám például bármilyen levesből bármilyen más levest varázsol, a tegnapi májgombóc ma reggelre savanyúleves, holnapra meg jókaibab: úgy van, ahogy van, az Örökkévaló, ha már néz, figyeljen is, nem kell mindig a pazarlás. Az őrlángról meg lehet gyújtani a használt gyufát még egyszer, nem azért, mert nincs másik, hanem mert jó az még, a gyakorló, ahogy apám hívja, legalább kétszer-háromszor fölhasználható.
Tavaly kaptunk nagyanyámtól egy tenyérnyi hófehér edénykét, meg egy tenyérnyi pirosat, aminek két éle van, az a legjobb fegyver: olcsó is volt és mi is spórolhatunk vele; a fukarság a nincstelenek szellemi izgalma, és a szellemi nincstelenek esetében már nem is tudom, mi, mármint, hogy ez a gondolatmenet meddig épül, mélyül, pusztul magától; elég főzni ebbe is, suttogta mama, mikor átadta apró ajándékát, a tenyérnyi fehéret és a tenyérnyi pirosat, és egy kicsit ő is röstellte magát, én meg halvány iróniával mosolyogtam, mintha a sóherség nem hatna legalább olyan üdítően inspirálóan a művészetre, mint a harag, a féltékenység és az irigység, és mindehhez hozzátartozik, hogy az éhező magyar író évszázados hagyományához istenien klappol az önmagával szemben smucig magyar író nem is annyira újszerű törekvése, nem beszélve a gyökerekről, mint már említettem, és a kultúráról meg az identitásról. Mikor előveszem a tenyérnyi kis pirost, nagyanyámra gondolhatok, aki mindig azzal dicsekszik, hogy két csirkeszárnyon ők kihúznak ketten nagyapámmal egy egész napot, és látom, hogy a sparhelten ott guggol a tenyérnyi piros húsos edény, meg a tenyérnyi fehér tejes, ami meg a két deci tejecske maradékát őrzi, és azon tűnődőm, milyen fegyelem és önuralom szükséges étkezés közben: csak a saját tányérba bámulni mélyen és irgalmatlanul, hogy a másik nem lépte-e már túl a fél csirkeszárny demarkációs vonalát, mit sem törődve a hosszú és távoli estével...
Emlékszem, apám egy időben gyűjtötte a zaccot, egy termetes műanyagvödörbe öntögette, savanyúan és pikírten nevettünk rajta anyámmal, „minek, hová, miért”, de azért mi is odaöntöttük, azzal az édeskés, titkos reménnyel, hogy tényleg jó lesz az még valamire, az ember mindennek hasznát veheti később, nincs a világban haszontalanság...
És ha már Önök a konklúziót várják, hogy minek eddig ez egész hadoválás, hát na jó, vágjunk bele, bár még eszembe jut egy-két régi anekdota a családi legendárium Spórolás, smucigság: kulturális önazonosság című fejezetéből, és ha még legalább egyet megengedne kitüntető türelmük, az nekem nagyon jót tenne, Tolnai Ottóval szólva, minél több sor, nekem annál jobb, de fékezem, visszatartom, leállítom magam, legyen valami összegzés, hogy miért raboltam drága idejüket eddig, egyszerűen nekirontok, és kiábrándítóan kibontom a példázatokat, vagy az Önök kedvéért inkább nem, egyszerűen összehozom, összeragasztom, pároztatom a kettőt: apám szeméből elragadom a csillogást, a ragyogást, mikor a vödörnyi zaccot hurcolászta a kertben, hogy akkor „ezzel most mi is legyen?” – és e mellé teszem egy azt-se-tudom-kicsoda: költő-, szerkesztő-, írótárs dicséretét, aki az utóbbi időben írt verseim mélységéről, magasságáról és közepességéről habogott egy irodalmi pikniken, és ugyanúgy csillogott a szeme, mint apámnak, a félbehagyott mondatok közben cukros izgalom járta át, minden bizonnyal már azon járt az esze, hogy jól jöhet ez a kis kedvesség még valamikor, és mikor eloldalgok, elnyomom végre a cigimet, kitől is kellene megkérdezni, ki vagyok tkp., szóval akkor örömmel vettem, hogy apám becsülettel nevelt föl, nem felejtett el megmeríteni a sóherség langyos lábvizében: illően köszöntem meg a figyelmes, szakmai dicséretet, és nemhogy nem említettem, hogy három éve nem kapartam papírosra egyetlen verset sem, de még egy kicsit jól is esett, tényleg, hagytam, hogy melegítsen, és összehúzott szemmel, bizakodva tekintettem a jövőbe, mert akkor már tudtam, hogy nem csak a sóherség egy az egyben kultúra, de a kultúra is egy az egyben sóherség, nem csak az ellenkezője, de a reciproka is igaz, és akkor – neveltetésem folytán – én előbb-utóbb bizonyára nagyszüleim bűvészmutatványára is képes leszek: nem nézek át a másik tányérjába, nem sírok, nem átkozódom, nem szívom a fogam, hogy már harmadszorra üdül Berlinben, hogy forgatókönyveket ír, hogy színházi és színpadi munkás ösztöndíja van, hogy viszik a könyveit, semmiért se, csak a saját tányéromba bámulok, ropogtatom a magam száraz csirkeszárnyát, amit a mindenkori kis lábaskából kiemelek, és még csak azon se bosszankodom, hogy miért csak lábas ez a kulturális, tenyérnyi, húsos piros, mikor a többiek egész fazékkal esznek.
- Költői válaszok [7]