Karafiáth Orsolya

Nyomtatóbarát változat

1.

Az első, pénzhez kapcsolódó negatív élményem az általános iskola idejére tehető. Álltam a büfé előtti hosszú sorban, afelett izgulva, vajon lecsaphatok-e az utolsó kakaós csigára. Ám mielőtt sorra kerülhettem volna észrevettem, hogy nincs nálam elég pénz, két forint hiányzik. Mögöttem a legjobb barátnőm, Ildi állt. Hozzá fordultam: „Te Ildi! Nincs véletlenül felesleges két forintod?” Ildi a mutató és a hüvelyk ujja közé penderítette, majd a magasba emelte az érméket: „Orsikám, a pénz – itt hatásszünetet tartott – sohasem felesleges!” És valóban nem adott egy fillért sem.

2.

A költészet nem tartozik a legjobban fizetett állások közé – mondom, és ezzel nem állítok semmi újdonságot. Egy versért általában annyit kapunk, amennyiből maximum kétnapi sörözést lehet fedezni. Mivel íróember vagyok, nem örülök ennek, viszont néhány kemény, fizikai munkából élő barátom azt vallja, még így is túlfizetnek bennünket, az ő adófizető forintjaik támogatják – túl busásan – a költői nyavalygást. Persze valóban kérdés, hogy lehet-e konkrét értelemben vett „állás” az írás. Nos, szerintem nem, de ez nem jelenti azt, hogy ne kéne jobban megtámogatni az írókat. És itt nem arra a sajnálatos mechanizmusra gondolok, amivel az ösztöndíjakat osztogatják. Egyszerűen csak azt szeretném, ha lenne a versnek valódi piaci értéke. Akár egy jó slágernek, hisz hatásában sokszor nincs is nagy különbség a kettő között. Bár tegyük hozzá, én magam már akkor elégedettebb lennék, ha azt a keveset, ami jár, valóban ki is fizetnék…

3.

A kocsmaasztalnál ülő, lerongyolódott, lejmoló vátesz image szerencsére rég idejétmúlt lett, nem gondolnám, hogy aki művészettel foglalkozik, annak természetszerűleg nyomorogni kellene. Ne múltból vegyük a példákat, mint ahogy Vali tette kedvenc regényemben, a Makrában: „Csontváry is éhen halt. Derkovits tüdőbajt kapott. Vagy akarsz valamit, és akkor vállalod a rizikót, vagy nem akarsz. (…) Lenin se kérdezte, miből fog megélni, ha forradalmárságra adja a fejét.” Nekem ez azt is jelenti, hogy az írás mellé kell találni egy úgynevezett polgári foglalkozást is. Nincs ezzel semmi baj, én magam például szeretek dolgozni, szeretem, hogy olyan állásom van, ami – ha nem is idegen a saját területemtől – mégsem azonos vele. Ezt a módszert minden siránkozó alkotónak csak ajánlani tudom.

4.

Karácsony volt, a tévében éppen Zeffirelli Napfivér, holdnővére ment. Barátom édesapja a fotelben ült, teljesen beleolvadt, úgy nézte a filmet. Alig-alig figyelt, majszolgatta a szaloncukrokat, merengett. Ám egy ponton megmerevedett. Szent Ferenc épp azt hirdette: „Ne akarjatok, és ne is gyűjtsetek kincseket”, majd a gazdag uraság vagyonát elkezdte kidobálni az ablakon. Ez már sok volt szegény faternek. Először katatón módjára ismételgetni kezdte: „de én kincseket akarok. Kincseket, kincseket…”, végül már kiabált, majd kikapcsolta a tévét. Nos, én nem ilyen ember vagyok, valóban nem kellenek nekem kincsek, nem kergetek húsz forintot Győrig, szabadidőmben nem a félretett pénzemet csókolgatom. De azért jó lenne, ha mindenből több lenne egy kicsit. Épp csak a biztonságos mértékben. Újabban lottózom is.

5.

Néhány éve egy fantasztikus, Velencében töltött hét után barátnőmmel elindultunk Róma felé. Busszal mentünk, mert Padovát is meg akartuk nézni közben, és hogy, hogy nem, még a pályaudvaron ellopták az összes pénzünket. Első érzésünk a teljes kétségbeesés volt – mert bár tudjuk, vezetnek az utak, a célig eljutni mégsem egyszerű. A gyaloglás utáni legolcsóbb megoldást választottuk, az autóstoppot. Öt kocsival el is értünk Róma határáig, ahol jótevőnk kegyetlenül lerázott minket, mert rosszul lett a szendvicseinktől. Riasztó sötétség, kietlen vidék, távolból gyanús zajok. Ám félelmünk csak addig tartott, míg a sarkon be nem fordult egy zarándokmenet. Lehettek vagy kétszázan, mindegyikük mezítlábasan, rózsafüzérrel a kezében haladt, vezetőjük pedig hatalmas, égő keresztet cipelt. A vezető személye folyamatosan változott, helyét mindig a frissebb zarándok vette át. Próbáltunk feltűnés nélkül elvegyülni közöttük, de ez csak percekig sikerülhetett. Hamar kiszúrtak minket, illetve velünk, a böhöm kereszt cipelését sem úsztuk meg. Megtudtuk, hogy már napok óta tart menetelésük, és céljuk az Ave Maria kápolna. Egyből értettetem hát azt is, hogy miért dünnyögik folyamatosan – később velünk együtt – hogy aveaveavemariaaaa… Eleinte biztonságot, meleget sugárzott felénk a kompánia, ám reggel felé már kezdtük rosszul érezni magunkat, és csak arra tudtunk gondolni, miképp is szabadulhatnánk meg tőlük. Nem engedtek pihenni, mikor pedig szökni akartunk, finom szavakkal, de erőszakkal visszatereltek minket. Csak később, a kápolna közelében, a teljes feladás határán sikerült valahogy mégis meglépnünk. Szinte már aludtunk a lépések közben, nem érezve éhséget, hőséget, szánk öntudatlan formázta a mantrát, mikor észrevettük: egy műútra tértünk. Feltűnés nélkül stoppoltunk egy kocsit, és végül megpihentünk a Vatikán mellett. Igen ám, de pénzünk még mindig nem volt. Nos, nem részletezem tovább: koldulni kezdtünk. Három nap múlva már a legelőkelőbb éttermekben talált minket a dél, remek szállásunk volt, és kitűnő déli borokkal öblítettük le az estét – természetesen mások jóvoltából. Ám az addig eltelt napok is csodálatosak voltak, csak éppen másként. Hihetetlenül könnyű pénz nélkül élni. Olyasfajta szabadságot ad (egy ideig), mint semmi más. Egy pillanatra bevillant előttünk, így folytatjuk a továbbiakban is. Ám a kéregetésnek is megvan a maga tudománya. Utolsó napokra olyan magabiztossá váltunk, hogy senki nem hitt többé nekünk. De nem tett ez már semmit, részegítően boldogok voltunk akkor is, bár azóta, ha bárki megkérdezi tőlünk, mi tenne boldoggá minket, barátnőmmel ugyanazt válaszoljuk. Minket igazán öt dolog tenne boldoggá: della, lóvé, guba, mani, stex.

• Költői válaszok